USA (Shamley Priductions), 109 perc, ff., angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Senki nem léphetett be annak a mozinak a vetítő termébe az előadás elkezdése után, ahol ezt a filmet vetítették. Hitchcocknak ugyanis elege lett abból a mászkálásból, ami egyébként sajnos a mai mozi-előadásokra is annyira jellemző, hogy vannak, akik az előadás kezdete után 15-20 perccel érkeznek meg.

Már a mozik előterében egy előre rögzített felvétel szólt azokban a mozikban, ahol ezt a filmet játszották. A zene néhány percenként megszakadt, és egy hang bemondta, hogy még hány perc van az előadás megkezdéséig. Egy karton-Hitchcock is fel volt állítva az előtérben (lásd az alábbi fotón a háttérben), melyen a rendező kissé szigorú tekintettel az órájára mutatott. Ezekre a táblákra is felkerült a következő előadás pontos időpontja, és külön felhívják a kedves nézők figyelmét, hogy a mozi igazgatója az életével tartozik felelősséggel azért, hogy senkit se engedjenek be az előadás megkezdése után. Ennyire fontosnak tartotta, hogy a nézők az első másodperctől lássák a filmet.

De ez még nem minden! Nagyon pontosan meg volt adva, hogy a film végén 30 másodperc csendes sötétséget kell tartani, ezt követően lehet csak felgyújtani a fényeket, amik hozzávetőlegesen 9 és fél percig égjenek, hogy mindenki el tudja hagyni a termet. Akkoriban még nem volt 5-6 perces stáblista a film végén, mint manapság. Egyszerűen kiírták, hogy THE END, és vége volt. (A mainál sokkal kevésbé részletes stáblista akkoriban még a film elején volt látható.) Így természetes volt, hogy mindenki a teremben marad a film végét követő 30 másodperces sötétség végéig. Ezt követően 15 percen keresztül filmhíradó és egyéb rövidfilmek fogadják a következő előadás nézőit. Az előadás kezdetekor természetesen becsukódnak az ajtók, és attól fogva azon senki nem léphet be a következő előadás kezdetéig...

Manapság legfeljebb 1-2 perc hosszúságú trailereket (reklám-előzeteseket) készítenek egy-egy mozifilmhez, akkoriban azonban sokkal még lassabb volt a világ. A Psycho-hoz például egy 6 és fél perces előzetest forgatott Hitchcock. Ebben az előzetesben az a legkülönlegesebb, hogy egyetlen kockát sem használ fel a valódi filmből. A rendező körbevezet minket a film nagy részének helyszínéül szolgáló motelen, és a mögötte levő dombon baljósan álló kis villán... majd a legvégén a fürdőszobában hirtelen elrántja a zuhanyfüggönyt, és a mögötte álló hölgy hatalmasat sikolt. 

Ez a sikítás természetesen utalás a film ikonikus - zuhanyzós - jelenetére. Ha van is olyan, aki még nem látta ezt a filmet, akkor is szinte biztos, hogy a zuhanyzós jelenettel valamilyen formában majdnem mindenki találkozott már. Vagy valamilyen utalásként vagy paródiaként, de egyszerűen nem lehet úgy felnőni, hogy nem találkoztunk vele.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb jelenete. Közel két perc az egész, rengeteg vágással, nagyon kreatív nézőpontokkal, aminek köszönhetően hiába látjuk, hogy a nő meztelen,  és össze-vissza forog, csúszik, zuhan, mégsem lehet igazán rajtakapni, hogy olyat mutatna a kamera, amit az akkori amerikai prüdéria alapján illetlen lett volna látni. Ettől függetlenül nem fér a fejembe, hogy hogyan tudott átmenni a cenzorok kezei között. Állítólag első körben kértek néhány dolgot kivenni a jelenetből, Hitchcock kicsit pihentette a dolgot, majd leadta ugyanazt a változatot, és akkor már megfelelt az ellenőröknek. Hát ilyen dolog ez a cenzúra... 1960-ban legalábbis már kifulladóban volt a Hays kódex... ami egyébként a meztelenséget akkor is tiltotta, ha azt csak sejtette a rendező, tehát évekkel korábban nem is kellett, hogy látszódjon valami ahhoz, hogy az kiverje a biztosítékot.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ehhez a zuhanyzós jelenethez érdekes módon 3 hölgy neve is kapcsolódik. Először is Janet Leigh, aki tulajdonképpen az áldozatot játszotta. Feltehetően a meztelen jelenetek miatt (még, ha gyakorlatilag semmi "olyan" nem is látszódik) Hitchcock leszerződtetett egy Marli Renfro nevű Las Vegas-i sztriptíz táncosnőt dublőrnek. Nagy valószínűséggel minden olyan képen, ahol nem látszik az arc, az ő teste látható. Amellett, hogy táncosnő volt, Playboy nyusziként címlapra is került nagyjából akkoriban, amikor a film a mozikba került. Íme ez a bizonyos 1960-as szeptemberi címlap a zuhanyzós jelenet dublőrével:

A harmadik hölgy, aki a zuhannyal kapcsolatba hozható, az a film egy másik szereplője. A feljebb mutatott trailer elkészítésekor Janet Leigh ugyanis már nem állt a stáb rendelkezésére, ezért amikor Hitchcock elrántja a zuhanyfüggönyt, akkor a film egy másik szereplője - Vera Miles - sikolt, aki egyébként Janet Leigh húgát alakította. Hogy ne derüljön ki olyan gyorsan a turpisság, az arcot egy animált Psycho felirat takarja el.

Janet Leigh-vel egyébként nem először találkozom. Viszonylag felkapott színésznő volt, azt is lehet mondani, hogy ő volt a film egyetlen sztár szereplője. Korábban a Naked Spur-ban és a A Gonosz Érintésében láthatta az, aki a lista filmjeit nézte. Egyik filmben sem hagyott bennem maradandó nyomot. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A legpozitívabb, amit Janet Leigh-ről mondani lehet, hogy viszonylag dekoratív. Különösebben azonban nem szimpatikus, így aztán nem is nagyon hat meg minket, amikor a film első felében gondosan felépített krimit derékba töri az ő meggyilkolása. Nagy átverés áldozatai vagyunk ugyanis. Leigh karaktere ellop egy nagyobb pénzösszeget munkahelyéről, és azzal megpróbál elmenekülni. Hitchcock szépen felépíti ezt a történetet, és majdnem a film felénél tartunk, amikor rá kell jönnünk, hogy a film "B-oldalának" alig van köze az "A-oldalhoz". Hirtelen senkit nem érdekel az ellopott pénz sorsa, azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki lehet a rejtélyes gyilkos, és vajon a lány után nyomoztató lánytestvérnek (Vera Miles) sikerül-e megtudni, mi lett nővérével?

Janet Leigh-ről még csak annyit - én is most tudtam csak meg -, hogy Tony Curtis-szel kötött házasságából származnak Kelly és Jamie Lee Curtis nevű lányai. 

Hiába volt a film egyetlen sztárja Janet Leigh, erről a filmről senkinek nem az ő neve jut eszébe először, hanem a tényleg zseniális Anthony Perkins.

• 
• 
• 

Perkins itt még 30 éves sem volt, de volt már egy Oscar jelölése és egy Golden Globe díja. Az általa megformált Norman Bates egy útszéli, elhagyatott motel tulajdonosa és mindenese. Lehet mondani róla, hogy jóképű, de láthatóan kissé neurotikus alkat is egyben. Van benne valami eszelősség... madarakat töm ki. (Ezzel mintha Hitchcock a következő - Madarak című filmjére is utalna)

Norman Bates az édesanyjával él a motel feletti domb villájában. Néha kihallatszik édesanyja féltékenysége miatti veszekedésük, de az asszony betegsége miatt sosem hagyja el otthonát. Valami sötét titok lengi körül anya és a fia kapcsolatát... és ekkor jön a váratlan gyilkosság a zuhanyzóban...

Nem nagyon tudnék úgy beszélni a továbbiakról, hogy ne lőjek le súlyos meglepetéseket, így aztán maradjunk annyiban, hogy izgalmas és csavarokkal teli film ez a Psycho.

Ahhoz képest, hogy mennyire a filmtörténelem egyik legjelentősebb filmjévé vált, igencsak low-budget filmnek indult. Hitchcock ekkoriban már sokat tévézett, a 17 epizódból álló Alfred Hitchcock bemutatja című sorozatát a Universal stúdióban forgatta ezelőtt. Mivel a tévés stáb olcsóbb, és gyorsabb forgatásra vannak trenírozva, ezért ehhez a filmhez is a tévés-stábot hozta. Első felindulásában ebből is majdnem "csak" tévéfilm lett végül, mert a rendező nem volt különösebben elájulva az első változattól. De közben a zeneszerző olyan zenét komponált a filmhez, ami fenekestül felforgatta a zuhanyzós jelenetet, és egészen különleges hangulatot teremtett a filmhez. Nézzük csak a zuhanyzós jelenetet immár hanggal!

Szinte sikítanak, visítanak azok a hegedűk! Bernard Herrmann felelős mindezért. Elképesztően hatásos!

Hitchcock szinte mindenen ügyesen spórolni tudott. A forgatókönyv alapjául szolgáló regény filmes jogait valamilyen strómanon keresztül mindössze 9000 dollárért vette meg. Nyilván, ha az ő neve szóba kerül, akkor nem ússza meg ennyi pénzből. Annyit viszont még áldozott a filmre, hogy a már kiadott könyvből amennyit tudott, felvásárolt, hogy minél kevesebb néző ismerje a történet végét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet finanszírozó Paramount annyira nem bízott ebben a filmben, hogy nem csak a költségvetést szabta minimálisra, de stúdiót sem biztosított a forgatáshoz, így esett meg, hogy a Universal területén forgatta Hitchcock a filmet. A motel másolata ma is megtekinthető a Los Angeles-i Universal Park stúdió túrája során... Kicsit bizarr élmény...

Két folytatást is kapott a film, mindegyikben szerepet Anthony Perkins, sőt a harmadik részt maga rendezte. Terveztek egy tévésorozatot is készíteni belőle a nyolcvanas évek végén, a pilot (első, próbarész) azonban nem volt olyan sikeres, hogy ezt a tervet meg is valósítsák, így az egyetlen elkészült rész tulajdonképpen egy tévéfilm lett.

1998-ban egy színes, szinte kockáról korckára másolt remake-je készült a filmnek. Nem tudok magyarázatot találni arra a kérdésre, hogy erre miért volt szükség... kiábrándítóan gyenge és fantáziátlan...

Végül 2013-ban még egyszer nekifutottak annak, hogy tévésorozatot csináljanak a Bates motelből, és sikerült is kihozni 5 évadot a fiatal Norman Bates és édesanyja kapcsolatából, ami tulajdonképpen ennek a filmnek az előzménye. 

USA (Armada Productions), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a Délidő remake-je lenne ez a film, viszont sok elemében nagyon hasonlítani szeretne arra. Olyan elemzést is olvastam mely szerint ez egy "válasz" lenne a Délidő-re... méghozzá egy igazi "tökös" válasz. Wayne-ék szerint ugyanis egy igazi amcsi nem rohangál rémülten a városban segítséget kérve, egy kemény amerikai maga veszi kézbe a dolgokat...

Emlékeztetőül: a hét évvel korábbi filmben a Gary Cooper által alakított marshalnak 1 órája van, hogy ütőképes csapatot rántson össze, amikor megtudja, hogy délben vonaton érkezik egy szabadon engedett bűnöző, hogy bosszút álljon rajta, amiért elfogta.

Igazából itt is egy csapatot kell összetoborozni, hogy egy elfogott bűnözőt fogva tartsanak, akiért annak bátyja, és bűnbandája érkezik a városba, hogy kiszabadítsa. Itt azonban a csapat viszonylag hamar összejön, a film nagy része a patthelyzetet ábrázolja, ahogy a feszültség egyre nő a városban, és mindenki arra figyel, kinél pattan el a cérna előbb, a bűnözőknél vagy a rendfenntartóknál?

Gary Cooper (a Délidő marsallja) állítólag nagyon erőltetettnek tartotta a végeredményt. Én is úgy gondolom, hogy nem nagyon szabadna egy lapon említeni a Délidővel, ami vitathatatlanul remekmű, a legszínvonalasabb amerikai westernek egyike. Emez viszont többnyire bevált panelekből építkezik. (És sokadik alkalommal be kell vallanom azt is, hogy általánosságban nem tartom túl nagyra az amerikai westernt, ennek a műfajnak szerintem az olaszok lesznek az igazi mesterei, lásd Sergio Leone) 

A balra fent látható plakáton egy kivételével látszik is, hogy kikből áll a csapat: elöl John Wayne a seriff, a tenyeres-talpas mogorva medve. A kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. John Wayne amúgy ez előtt a film előtt néhány évig megpróbálkozott westerneken túl valami másban is maradandót alkotni, de nem nagyon voltak rá kíváncsiak az emberek, úgyhogy visszatért ahhoz a műfajhoz, amiben megkedvelték.

• 
• 
• 

A plakáton a seriff mögött közvetlenül az ő helyettese látható. Dean Martin játssza, akivel a Művészpánikban találkozhattuk Jerry Lewis mellett. Az a páros komédiáival volt népszerű, felbomlásuk után viszont Martin megpróbálkozott egészen más jellegű szerepek eljátszásával is, és el kell ismerni, hogy a film egyik leghitelesebb játékát mutatta. Egy leszokóban levő alkoholista, aki elszegődik a seriff mellé fenntartani a rendet. 

Ő volt a film egyik legérdekesebb karaktere, bár Martin többször is említette, hogy nagy kihívás volt számára ez a szerep. Volt, ahol sírnia kellett, de sokkal többször izzadnia és remegnie az alkohol-elvonás miatt (csak akkor nem remeg, ha Mexikói zenét hall). Nem látszik rajta az erőlködés. Mondjuk a pozőr John Wayne mellett nem túl nehéz színészi teljesítményt mutatni.

Ha a felső poszteren továbbengedjük a tekintetünket, látjuk a csapat harmadik tagját, Colorado-t (Ricky Nelson-t) talán csak azért, hogy a fiatalabb lányok is jegyet váltsanak a tőlük egyébként feltehetően távolabb álló - western - műfajú filmre. Szerepe szerint a fiú fiatal kora ellenére is bátor kiállású profi, akit örömmel vesznek a csapatba, sőt először hiába kérik, hogy csatlakozzon, végül mégis melléjük kerül... Ha fiatal lány lennék valószínűleg máshogy látnám, de én semmi kisugárzást nem vettem észre ennél a karakternél...

Igazából egy negyedik tagja is van a csapatnak: egy fogatlan kis öreg figura, Stumpy (köpcös), Walter Brennan, aki többnyire a fogdában kuksol. Aki megpróbál belépni az épületbe, arra kérdés nélkül tüzel. Na, ő még zseniális volt ebben a mellékszerepben.

Hogy valami a szépérzékünket is stimulálja, nem szorosan, de mégis a csapathoz tartozik az Angie Dickinson (26) által alakított szerencsejátékos hölgy, aki amolyan vadnyugati femma fatale-ként beleszeret a nála nagyjából kétszer idősebb (51) seriffbe. Legerősebb színészi eszköze, hogy érzékien vonzó...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, ezt a filmet mintegy válaszként szánhatta Hawks és a címszereplő Wayne a Délidőre, amiről talán érdemes elmondani, hogy sokan a McCarty féle kommunista üldözés allegóriájaként tekintettek rá. A film forgatókönyv-íróját, Carl Foreman-t pont akkoriban feketelistázták, mivel tíz évvel korábban tagja volt az amerikai kommunista pártnak, de nem volt hajlandó kiadni párttársai nevét. Wayne büszke volt arra is, hogy tevékeny részese volt, hogy Foremant az ország elhagyására kényszerítették. Angliába költözött, ahol hagyták dolgozni, ahol végül az amerikai nagykövetség felszólítására le kellett adnia útlevelét, ezzel mintegy megfosztva amerikai állampolgárságától. Csak a hetvenes évek közepén tért haza...

Zárójel bezárva.

Ezt csak azért említettem, mert így talán érthető, hogy egy nem túl erős, két órán jócskán túlnyúló hosszával, vontatott - és a Cooper által is nehezményezetten - erőltetett  történetével miért vált olyan jelentőssé ez a film - feltehetően elsősorban az amerikaiak számára - hogy felkerüljön erre a listára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Hawks egyébként ezzel a filmmel tért vissza Amerikába. 1955-ben volt egy nagy bukása, A Fáraók Földje, mely a Tízparancsolat illetve a Ben-Hur-hoz hasonlóan hatalmas költségvetésű szuperprodukció volt, de veszteséges volt a mozikban. Valószínűleg ennek hatására is néhány évet Európában töltött, és csak 1958-ban tért vissza, hogy egy olyan filmet készítsen melyben nem az akció, hanem a szereplők jelleme az izgalmas.

Ebben a Texasi, Rio Bravo nevű városkában úgy néz ki, hogy senki nem csinál semmit. Mindenki vagy balhéra készül, vagy azt próbálja megakadályozni. A balhék közötti időszakokat kocsmázással, kártyázással múlatják. 

A nézők szerették. Én nem. Nálam akkor szakadt el igazán a cérna, amikor a film utolsó harmada környékén a fogdában őrködő, kissé fásult törvény őrei, élükön Dean Martinnal és Ricky Nelsonnal elkezdenek gitározni és énekelni...

És, hogy mutassak valami olyat, ami a hetvenes évek exploitation filmjeinél lett gyakran alkalmazott reklámfogás: olyan fotóval vagy grafikával promózni, ami valójában nincs is a filmben. Hát ilyesmihez még csak hasonlót sem látni benne..., a kép alján látható szövegből viszont úgy tűnik, hogy ez feltehetően egy lobby kártya, ami a mozik előterében volt akkoriban kitéve a bemutatott filmeket reklámozandó...

USA (MGM), 212 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: William Wyler

Producer: Sam Zimbalist

Az MGM Studios az ötvenes évek végére csődközeli helyzetbe került. (Részben egy bírósági döntés miatt, mely alapján a stúdióknak meg kellett válniuk moziláncaiktól, másrészt a televíziózás elterjedése miatt egyik stúdió helyzete sem volt túl rózsás.) A Ben-Hur volt az MGM utolsó nagy dobása ebben a helyzetben. Hatalmasat kockáztattak, mert irgalmatlanul nagy költségvetést engedtek ennek a filmnek (amin végül jócskán túl is költekeztek). Az elképesztő büdzsé mondjuk az első másodperctől az utolsóig meg is látszik a filmen.

Pazar díszletekben forgattak egy közel négyórás, monumentális filmet. Az MGM fejesei hetente repültek Rómába, hogy szemmel tartsák, minden rendben halad-e a filmmel.

A jelenetek jó részét ugyanis nem Hollywoodban, hanem a római Cinecittában készítették, itt építették fel többek között a híres fogathajtó verseny arénáját is. A produkció elfoglalta az olasz stúdió-komplexum nagy részét, de azért Fellininek jutott egy kis szöglet, hogy ezalatt leforgathassa a Dolce Vitát.

A film nemcsak, hogy megmentette az MGM-et, de 11 Oscar díjat is szakított magának a következő díjátadón. Ilyesmi legközelebb a Titanic-nak sikerült négy évtizeddel később.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Feltehetően a filmtörténelem addigi legnagyobb díszlet monstruma volt ez a bizonyos fogathajtó aréna. Közel egy évig építették, 5 hétig forgatták benne azt a bizonyos jelenetet, melyhez tizenötezer (!!!) statisztát használtak. Nemcsak megmozgatni lehetett nehéz feladat ennyi embert, de korhű ruhákat biztosítani sem volt olcsó  mulatság számukra... Abba is érdemes belegondolni, hogy ezeknek a statisztáknak nemcsak mobiltelefonjuk és internetelérésük nem volt akkoriban, de még a vezetékes telefon sem volt igen elterjedt a szegényebb emberek körében. Szóval, ha ekkora embertömeget akartak egy adott napra összerántani, azt jó előre meg kellett szervezni, a módszer lényege pedig az volt, hogy szóltak akinek tudtak, és megkérték, hogy az infót adja tovább az ismerőseinek...

A látvány vitán felül pazar. Az arénán kívül volt egy hatalmas medence, melyben a tengeri ütközeteket vették fel. És a római stúdióban épült fel többek között Ben-Hur villája is.

Nem hiszem, hogy alaptalan lenne azt állítani, hogy ez a film szinte mindenben a Tízparancsolat reinkarnációja kívánt lenni. Már a főszereplő - Charlton Heston - személye az említett filmet juttatja eszünkbe, de a látványos díszlet- és jelmez-parádén túl a Bibliához kötődő történet, és az extrém - közel 4 órás - hossz is utal arra, hogy William Wyler sok mindenben Cecil B. DeMille nyomdokaiba akar lépni. (Illetve pletykák szerint le akarta őt pipálni)

Wyler (az alábbi képen a tevén) számára új terep volt egy ilyen szuperprodukció, gondoljunk csak egyik sikerfilmjére, a Római Vakációra, mely igen bájos filmecske, de azért egészen más kaliber. Látva a rendező jó néhány korábbi filmjét, ezt egyáltalán nem nevezném tipikusan Wyler-esnek... Már, ha egy Hollywood aranykorában dolgozó rendezőnél van egyáltalán értelme ilyesmiről beszélni, hiszen akkoriban Hollywoodban a filmrendezői szakma sokkal inkább volt egy precíz végrehajtói feladatkör, mint a későbbiekben. Sokkal kisebb terepe volt az egyéni elképzeléseknek mint mondjuk a hetvenes években.

 

Az MGM egyébként már az ötvenes évek elején bejelentette, hogy egy remake-et terveznek készíteni az 1925-ös Ben-Hur című némafilmről (melynél Wyler mellékesen segédrendező volt) Ekkor még Marlon Brando volt a főszereplő jelölt, egészen más forgatókönyvből és más rendezővel tervezték elkészíteni a filmet.

A project azonban időről időre csak halasztódott... Majd a már említett Tízparancsolat sikerének hatására végül "mindent vagy semmit" alapon belevágott a stúdió a film elkészítésébe. 

A stúdió viszonylag korán eldöntötte, hogy nemcsak színesben, de a szélesvásznú formátumban akarja készíteni a filmet. Wyler nem rajongott ezért az ötletért. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a hagyományos 4x3-as formátum helyett egy szokatlanul széles képmezőt kelljen tartalommal megtölteni. Általában forgatási fotókat használok a posztok illusztrálására, de most elhelyezek néhány screenshotot, hogy érthetővé váljon, mit is jelent ez a rendkívül "széles" formátum:

Mint ahogy ezekből a képekből is kiderül, Wyler végül beadta a derekát. Az MGM kifejezetten ehhez a filmhez fejlesztette ki az MGM CAMERA 65-nek nevezett rendszert, ami eltérően a korábban használt Cinemascope-tól nem okozott torzítást a kép szélein. Később Ultra Panavision néven lett jóval ismertebb ez a rendszer, miután az MGM eladta kamera-részlegét a Panavisionnek. 

Az MGM 6 ilyen kamerát küldött Rómába. A fogathajtós jelenetek felvételén állítólag mind a hat egy időben forgott. Négy darab látszik is ezek közül az alábbi stábfotón, mely feltehetően a Cinecittában készült.

A történetet 1880-ban egy amerikai tábornok (Lew Wallace) írta Ben-Hur: Krisztus egyik története címmel, melyben a főszereplő egy előkelő jeruzsálemi zsidó (Jehuda Ben-Hur) összerúgja a port gyerekkori jó barátjával, az elnyomó rómaiak Jeruzsálemben állomásozó seregének frissen kinevezett vezetőjével Messalával. Ben-Hurt a csalódott régi barát bosszúból koholt vádak miatt gályarabsággal sújtja, családját bebörtönözi. Ben-Hur bosszút esküszik. "Isteni segítségek" folytán nemcsak megmenekül, de egy magas rangú római hadvezér örökbe fogadja, hogy visszatérhessen bosszút állni. Útközben útját többször is keresztezi Krisztus, és Ben-Hur végül maga is kereszténnyé válik.

• 
• 
• 

Kedvenceim azok a forgatási képek, ahol többek között a barátokból lett ellenségeket alakító színészek motoroznak a forgatás szüneteiben.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben Ben-Hur kereszténnyé válása nem érezhető egyértelműen kimondottnak, bár az kétségtelen, hogy Krisztus nagy hatással volt rá, sőt saját és családja életéért is hálával tartozik neki.

A megváltó megjelenítése a film egyik legötletesebb fogása. Sosem látjuk ugyanis Krisztus arcát, és hangját sem halljuk. Tudjuk, érezzük hogyha ott van, hátulról egyszer-egyszer látjuk, és érezzük jelenlétét. Ennél misztikusabb és hatásosabb Krisztus ábrázolás nem is lehetne. Emiatt feltétlenül megemelem kalapomat,

• 
• 
• 

Mivel sem szövege nem volt, sem az arca nem látszott, egyszerű statisztaként kezelték a Jézust alakító színészt. Én azonban (csak itt, csak most) lerántom a leplet erről a színészről, akinek a neve még a stáblistáról is hiányzik. 

Nos, ő Claude Heater amerikai operaénekes volt.

A film szinte végig Ben-Hur sorsát követi, a Krisztusi szál látszólag szinte véletlenül kapcsolódik helyenként a fősodorba. Olyan ismert arcok tűnnek fel Jézuson ívül, mint Pilátus, Cézár, vagy a három királyok Boldizsárja, aki itt nem szerecsenkirály, hanem a szokásos ábrázolástól eltérően fehér bőrű.

Valószínűleg szentségtöréssel is felér, amit én most le merek itt írni: amellett, hogy elismerem a film pazar kivitelezését, a rendkívül kreatív Krisztus-ábrázoláson kívül szinte semmi mást nem látok benne csak teatralitást. A történetvezetés helyenként gyerekes, érezhetően minden csak azt az egy célt szolgálja, hogy Ben-Hurt egy lépéssel közelebb vigye ahhoz a végponthoz ahova a film végére el kell érnie. Amikor elérünk oda, rögtön kapunk is egy infantilis lezárást. (Krisztus kereszthalálának pillanatában hirtelen elmúlik Ben Hur anyjának és húgának leprája... na ne már...)

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film első változata közel öt órás volt. Ebből sikerült lefaragni kevesebb, mint négy órásra. A Tízparancsolat mellett az Elfújta a szél volt még hasonlóan hosszúságú ezt megelőzően.

Jó, tökéletes iparosmunka lett ebből a produkcióból is. Nálunk a 80-as évek elején mutatták be először. Én gyerekkoromban képregény formában találkoztam vele. Emlékeim szerint abból a képregény-változatból a Krisztus-szál teljesen kimaradt. 

 Wylertől ezennel elbúcsúzunk. Ez volt utolsó filmje az 1001-es listán.

USA, 81 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: Seymour Cassel, Maurice McEndree

Jómagam előszeretettel részesítem előnyben a különleges, kísérletező filmeket a kommersz tömegtermékekkel szemben. Az 1001-es listának elég széles a merítése, a hangos közönségsikert generáló szuperprodukciók mellett a kis avantgárd próbálkozások is helyet kapnak ímmel-ámmal.

Van azonban a művészi színvonalnak az a magassága, ahova én már nem érek fel, csak csodálattal irigylem a nálam kifinomultabb ízléssel rendelkező esztétákat, akik rajongani tudnak egy-egy ilyen alkotásért. 

Na ez a film pont ilyen.

Ahány helyen olvasok róla, mindenhol olyasmit találok, mint "kiemelkedő és érzékeny" ... "ritka az az amerikai film, amelyben ennyi melegség, érzékenység, finomság és nyers érzelem tör föl az alakításokból, a legtermészetesebben és gyönyörűen"... stb...

Pedig én csak annyit látok, hogy egy fiatal rendező, aki érzésem szerint nem is tudja pontosan, hogy mit akar csinálni, pár tanítványával, haverjával összeállt, hogy jól érezzék magukat, és ami épp eszükbe jutott azt felvették... 

Na jó, ez egy végletes leegyszerűsítése a dolognak, és amúgy is, később szinte az egészet újraforgatták...

???

Hogy mi?

Elmesélem... na de ki is ez a Cassavetes (aki az alábbi képen elöl guggol) és honnét ismerhetjük a nevét?

Műveltebb filmrajongók persze saját jogon ismerik, de a mainstream kedvelőinek valószínűleg máshonnét lesz ismerős... Ő volt a Piszkos Tizenkettő Franko-ja egy évtizeddel később. Az ilyen, és ehhez hasonló sikeres filmekben való szereplésekkel finanszírozta saját független filmjeit.

Szóval 1957-ben Cassavetes egy Manhattani színjátszó iskolában oktatott "method acting"-et (magyarul szokták ezt "a módszer"-nek is hívni), melyet többek között Marlon Brandoval illetve James Deannel kapcsolatban szoktak emlegetni. Manhattan (keleti part) alapvetően az amerikai színházi színjátszás központja, míg Hollywood (nyugati part) a filmeseké. A New York-i Cassavetes mégis elkezdett fantáziálni arról, hogy ő jobb filmeket tudna csinálni, mint a Hollywood-iak.

Cassavetes-éket néha szokás off-Hollywood csoportnak is hívni. Talán figyelemreméltó, hogy színre lépésük szinte egybe esik a francia új hullám megjelenésével. Célkitűzéseik, eszközeik is nagyon hasonlóak voltak. 

Egy beszélgetős rádióműsorban hirtelen ötlettől vezérelve Cassavetes felkérte a hallgatókat, hogy küldjenek pénzt a rádióhoz, ha támogatni kívánják készülő filmjét. Legnagyobb meglepetésére be is érkezett néhány ezer dollár, ami végérvényessé tette, hogy belevág a filmbe.

Néhány haver még beszállt a film finanszírozásába, maga mellé vett egy igazi (német) operatőrt, akivel teljessé vált a stáb azon része, akinek valaha volt valami köze valódi filmkészítéshez. 

A színészek nagyrészt Cassavetes színjátszó osztályából kerültek ki. A rendező nem adott forgatókönyvet számukra, csak szituációkat és azt kérte, hogy a színészek a cselekmény és a párbeszédeket a karakterekből eredeztetve engedjék életre kelni. Még nevet sem kaptak az egyes szereplők. Mindenki, a saját keresztnevét használja!

Három testvér alkotta a központi figurákat. Két fiú és egy lány. Érdekesség volt velük kapcsolatban, hogy egyikük tipikus fekete afro-amerikai volt, a két másik testvéren viszont ezek a rasszjegyek alig látszódtak. (Ez elméletileg a valóságban is lehetséges vegyes szülők esetén). 

Az feltehetően Cassavetes fejében is megvolt már ekkor is, hogy a film egyik kulcspontja az lesz, hogy fehér bőrű lánynak udvarló fiú, amikor meglátja, hogy a lány bátyja fekete, akkor hirtelen lepattintja a lányt... de a cselekménynek nem volt egyébként különösebb vonalvezetése. Inkább a helyzet volt a hangsúlyos: a három testvér baráti körének, a beat generáció különböző képviselőinek néhány napját követjük végig, ahogy a Time Square környékén ütik el szabadidejüket, sok-sok improvizált párbeszéddel, melyben ugyanúgy előfordulnak fontos és teljesen jelentéktelen elemek, mint ahogy a való életünk mindennapjaiban is...

Forgatási engedélyük természetesen nem volt, mint ahogy Hollywoodi mércével értelmezhető költségvetésük sem. Ha igazoltatták őket a rendőrük, akkor összecsomagoltak, és mentek máshová. Mint ahogy a fenti képen is látszik, nem volt túl bonyolult a felszerelés. Néhány lámpából és egy kölcsönbe kapott 16 mm-es kamerából állt az egész. A 16 mm-es filmről azért érdemes annyit elmondani, hogy nem lehet egy lapon említeni a mozifilmes 35 mm-es nyersanyaggal. Olcsóbb volt, könnyebb volt hozzá a felszerelés, de a képminőségük is fényévekre volt egymástól. Oktatási videók, híradó felvételek készültek a 16-ossal, de leginkább amatőrök számára volt könnyen elérhető filmes formátum. Tévében is népszerű volt, mert sokkal olcsóbb volt  a mozifilmes nyersanyagnál, a tévék adás- és képminősége pedig olyan gyenge volt ekkoriban, hogy nem volt szükség a 35mm-es minőségére. (Az amatőrök később átálltak a még olcsóbb 8 mm-esre, de ez most mellékes).

Az volt Cassavetes kérése az operatőrhöz, hogy úgy fényképezzen, hogy ő csak egy láthatatlan eszköz maradjon. A színészeknek ne kelljen azzal foglalkozni, hogy mi jó az operatőrnek, az operatőr alkalmazkodjon a színészekhez. Ezért van különösen sok hirtelen, spontán kameramozgás, zoomolás, stb..., ami tulajdonképpen így, ilyen mértékben alkalmazva nem tekinthető hibának, hanem gyakorlatilag a film egyik stílusjegyévé válik.

1957 őszére elkészültek a forgatással, de mivel nem volt olyan stábtag, aki teszem azt lejegyezte volna az egyes felvételek sorszámát, tartalmát... továbbá, mivel a mikrofon az utcazajok miatt néha nem vett fel érthető dialógust, nagyon sokáig, több, mint egy évig tartott, míg film lett az egészből.

1958 végén a kész filmből 3 kópiát készítettek, amikkel ingyenes vetítéseket tartottak. Az a rádióműsor, melyben Cassavetes a forgatás előtt támogatókat keresett, kihirdette az ingyenes vetítések időpontjait. 

A 600 fős teremben jó, ha százan lézengtek ezeken a vetítéseken. Ezek között a nézők között nagy arányban voltak a barátok, a szereplők barátai, egyszóval olyanok, akik vélhetően pozitív hozzáállással ültek be, mégis a visszhang lesújtó volt. Az emberek többségének nem tetszett a film, sokan a vége előtt kisétáltak. Még a rokonok is legfeljebb "nézhetőnek", de semmiképpen nem különösen jónak tartották a filmet...

Cassavetes ekkor úgy döntött, hogy átdolgozza az egészet!

Míg az első változat egy rendező által összefogott, de mégiscsak közös alkotói munka eredménye volt, a második változat már jóval hagyományosabb alapokon nyugvó, részletesebb forgatókönyv alapján készülő film volt. (Ez akkor is feltehetően így van, ha Cassavetes a második változat végére is azt írta, hogy a film improvizáció eredménye)  Az első változatnak több mint a felét kidobták, és ezúttal sokkal inkább Lelia, a lánytestvér került a film középpontjába.

Lelia középpontba helyezése véleményem szerint egyáltalán nem volt rossz döntés - Hatalmas kifejező szemei, - és úgy általában jól használt színészi eszközei - miatt könnyen elnyeri a néző figyelmét és rokonszenvét. Lelia Goldonival kapcsolatban érdekesség, hogy bár afro-amerikait alakít, aki a film sztorija szerint sokkal fehérebb, mint bátyja, a valóságban olasz bevándorlók gyermekeként született, tehát feltehetőleg egyáltalán nem rendelkezett afrikai felmenőkkel.

Cassavetes ezt a második változatot tekintette a végleges változatnak. Az első változatot nem tekintette létezőnek a továbbiakban, és valójában el is veszítette. Ennek a története érdekes annyira, hogy elmeséljem: 

Mint utólag kiderült, Cassavetes - vagy valaki, aki rendelkezett az egyik eredeti kópiával - egy New York-i földalattin felejtette a filmet. A film elkerült a közlekedési vállalat elveszett tárgyak osztályára, és mivel senki nem kereste, sok mással együtt eladták egy ószeresnek. A kereskedő, aki pár év múlva nyugdíjba ment, bezárta régiségboltját, és mivel senkit nem érdekelt a 16 mm-es tekercs, az ezután jó darabig egy floridai pincében várt sorsára. A kereskedő lánya 2003-ban kereste fel Ray Carney-t, aki Cassavetes-ről könyvet is írt, hogy lenne egy anyag, ami feltehetőleg érdekli őt. Persze, hogy érdekelte, hiszen évek óta kutatta az elveszettnek hitt első változatot. Bár az újra felfedezett filmet bemutatták egy Rotterdami filmfesztiválon, Cassavetes örökösei megtiltották ennek a verziónak további bemutatását.

Én azt mondom szép halkan, hogy ha a barátok rossznak tartották, és maga Cassavate is meg akart róla feledkezni, akkor ne bánkódjuk ezen a tiltáson annyira...

USA (Columbia), 73 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Budd Boetticher

Producer: Budd Boeticher

Volt egy kis kavarodás a film címével. Legalábbis az általam használt 1001-es könyv 2003-as magyar kiadásban Magányos Lovas címmel jegyzik ezt a filmet, ami az angol Ride Lonesome eredeti cím fényében akár stimmelhetne is. 

A gond az, hogy ugyanennek a rendezőnek ugyanezzel a főszereplővel egy évvel korábban készült egy Buchanan Rides Alone című filmje, és hivatalosan annak adták az A Magányos Lovas magyar címet. Már félig megnéztem azt a másikat, amikor rájöttem, hogy csak nem akar olyan irányban alakulni a történet, ahogy az 1001-es könyvben írnak róla. Végül persze rájöttem a turpisságra. 

Budd Boettlicher rendező és Randolph Scott egyébként összesen 7 western filmet készítettek együtt. Ez pont a negyedik, a középső.

Randolph Scott első ránézésre is egy tipikus - jó modorú - úriember benyomását kelti, és ezt western szerepeiben sem hazudtolta meg. Gyakorlatilag ugyanazt a karaktert hozta ezekben a szerepekben. Ahogy mondjuk Bud Spencer is gyakorlatilag mindig Bud Spencer maradt a képernyőn (vagy még szemléletesebb, ha azt mondom, hogy az összes Bud Spencer filmet szokás volt Piedone-filmek hívni, holott összesen négy Piedone film létezett, míg Bud Spencernek vagy hetven)

Scott is jellemzően ezt az udvarias, de mindig kissé szomorkás, magányos karakterét hozta.

A címet kissé meghazudtolva gyakorlatilag soha nem látjuk a Scott által alakított Ben Brigade-ot magányosan lovagolni. A film elején rögtön elfog egy kőrözött gyilkost, akit Santa Cruz-ba kell leszállítania, hogy megkapja az érte járó vérdíjat. Útja során mellé szegődik két bűnöző, és egy nő, akinek férjét korábban megölték az indiánok, akik elől most főhősünk szárnyai alatt remél menedékre lelni. 

Így öten vándorolnak Santa Cruz felé. Road Trip tehát amit látunk, nem is akármilyen helyszínen: Hollywoodtól úgy 300 km-re a kaliforniai Sierra Nevada hegyláncai között forgatták a filmet.A már említett női szereplő Karen Steele elsősorban arról volt emlékezetes ebben a filmben, hogy gravitációt meghazudtoló női idomaival (erről egy összeállítást közlök az alábbi galériában) minden szereplő tetszését elnyeri, - még az indiánokét is!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Más "kiemelkedő" dolgot nem nagyon tudnék említeni vele kapcsolatban, - igaz, maga a szerep sem adott túl nagy teret különösebb bravúrra. 

Az ötvenedik percig kellett várni, hogy megjelenjen egy színész, akitől végre valami olyat láttam, amit egy színésztől látni kívánok. Lee Van Cleef ekkor jelent meg először a filmben. És mondhatom, hogy nyúlfarknyi kis szerepéből kihozta a maximumot. 

Az amúgy nem túl hosszú, hetven percet (igazi B-filmes hossz!) alig meghaladó film utolsó húsz percében pörögnek fel igazán az események. Ekkor derül ki, hogy a fejvadász igazából nem is a gyilkos utáni vérdíj miatt fogta el a bűnöződ, hanem azért, mert tudja, hogy annak bátyja (Lee Van Cleef) megpróbálja majd kiszabadítani... és hát nekik, kettejüknek van egy elrendezetlen ügyük... 

• 
• 
• 

Nem tudnám igazán megindokolni, hogy mivel került fel a listára ez a film. Egy kis DVD extrából kiderül, hogy ez Martin Scorsese kedvencei közé is tartozik, és ha Scorsese szereti, akkor olyan rossz nem lehet, mint amilyennek én éreztem...

Nagy pechem, hogy én a Volt Egyszer egy Vadnyugatot minden más westernnél előbb láttam, és így minden más westernt ahhoz mérek... és annak az élménynek bizony nehéz a közelébe kerülni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Otto Preminger Films), 162 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger

Robert Traver írói álnéven egy John D. Voelker nevű ügyvéd írta meg egy korábbi esetét regény formájában, amelyben egy gyönyörű és flörtölésre igencsak hajlamos fiatalasszonyt megerőszakol egy taverna tulajdonosa, majd miután az összevert feleség hazamegy, annak férje bosszúból hidegvérrel lelövi az erőszaktevőt. 

Az igen hosszú - közel három órás - film első egy órájában megismerjük a szereplőket, a gyilkosság elkövetésének helyszínét, nagy vonalakban az eseményeket, majd a film további részében egy klasszikus, igazi amerikai bírósági büntetőper tanúi leszünk.

Az ügyvéd tiltakozik az ügyész tanúhoz intézett kérdése miatt, a bíró helyt ad a tiltakozásnak és megkéri az esküdteket, hogy ne vegyék figyelembe az imént elhangzott mondatokat... satöbbi, satöbbi... Ilyen és ehhez hasonló jelenetek zajlanak egy tipikus amerikai bírósági tárgyaláson, mely rendszerint azért hatalmas színjáték, mert ebben a jogrendben nem a jogvégzett bírót kell meggyőznie a vádat képviselő ügyésznek illetve a védőügyvédnek, hanem azt a laikust 12 esküdtet, akik végül döntést hoznak majd a vádlott bűnösségével kapcsolatban. A bírói szerepkör itt gyakorlatilag egy részlehajlás mentes műsor-vezetőnek felel meg, aki felügyeli a szabályok betartását, és mintegy levezeti a műsort tárgyalást.

Nem akárki játssza - megjegyzem remekül - ezt a bírót: Joseph Welsh, aki amolyan botcsinálta színészként élete első filmes szerepében látható ezúttal. Ő ugyanis valójában jogász volt, és azzal lett közismert, hogy a kommunista-faló McCarthy szenátor ellen csapott össze az amerikai hadsereg jogászaként egy meghallgatáson, melyet a tévé is közvetített. Azzal feltehetően nagyban hozzájárult a kártékony szenátor nem sokkal későbbi bukásához.

A jóságos öregúr végtelenül korrekt. Amilyennek egy ideális bírót el lehet képzelni.

Van továbbá egy áldozat, Barney Quill, a fogadós, róla tudjuk a legkevesebbet. Csak amit elmesélnek róla. Hiszen flashback egyáltalán nincsen. Minden, amit a gyilkosságról megtudunk a szereplők szájából hangzik el. 

Ezért tehát még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy valóban erőszakról volt-e szó. Mi van, ha a feleség lebukott, és csak védekezésül mondta férjének, hogy megerőszakolták? Ilyesmiről is hallottunk már...

Amikor olvastam, hogy a fogadóban, a gyilkosság helyszínén rögzített jelenetet egy Big Bay (Michigan állam) nevű kisvárosban vették fel, először nagyon nem értettem, hogy egy Hollywoodi stáb, akik ekkoriban nagyon szerettek stúdióban forgatni, vagy, ha nem is stúdióban, de lehetőség szerint viszonylag közel Los Angeleshez, vajon egy nem túl hosszú jelenet miatt miért utazik Amerika egy viszonylag távoli államába?

Természetesen nem kellett sokat keresgélnem a válaszért. Ebben a kis vendéglőben történt ugyanis a valódi gyilkosság. Preminger ezért itt akarta felvenni a jelenetet. Megjegyzem, az étterem ma is üzemel, Lumberjack Tavern néven. Ahogy a képeken is látható, ügyesen utalnak is a filmre, ügyesen használják a film ikonikus plakátján látható szimbolikus hullát.

• 
• 
• 

Főszerepre, mellékszerepre, nagyjából mindenhova sikerült kifejezetten jó színészeket találni. James Stewart nekem mondjuk nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé, de nyilván ő volt a filmben az igazán nagy húzónév. Paul "Polly" Bieglert, a gyilkos védőügyvédjét (korábbi ügyészt)  alakítja, nyilvánvalóan a regény írója saját magáról mintázta ezt a szerepet.

• 
• 
• 

Nem volt rossz a feleséget (Laura Manion) alakító Lee Remick sem, aki gyakorlatilag minden férfival, aki csak az útjába akad, megállás nélkül flörtöl. Egy igazi szexi bitch. Szinte ott motoszkál az emberben, hogy vajon mi értelme lenne megerőszakolni ezt a nőt, hisz szinte menekülni kell, ha valaki el akarja kerülni, hogy magába szippantsa a nő (képletesen értem). Ezt az ellentmondást talán feloldja a férjéről tett kijelentése, mely szerint a férjnek nagyon imponál, ha tetszik más férfiaknak, de azt nem tűri, hogy ez a szimpátia realizálódjon is. Azaz feltehetően az a fajta nő lehet, aki kikezd mindenkivel, majd az utolsó pillanatban lelép... 

A két kedvencem azonban a gyilkos és az egyik ügyész.

A gyilkost, aki egy percig sem tagadja azt, hogy lelőtte az áldozatot, Ben Gazzara alakítja. Túl sokat nem beszél a közel három órás film folyamán, a bírósági tárgyaláson mégis végig jelentőségteles a jelenléte. Nézésével, arcizmai rezdülésével pontosan érzékeljük, hogy mi járhat a gyilkos fejében.

Részére az egyetlen nyerő kimenetel az lehet, ha sikerül bebizonyítani, hogy a védelem által felkért pszichiáter szakvéleménye helyes, azaz a gyilkosság pillanatában átmenetileg olyan beszűkült tudatállapotban volt, hogy nem volt beszámítható.A másik kedvencem az egyik ügyész, akit George C. Scott alakít. Már az arcberendezése is tökéletesen alkalmassá teszi erre a szerepre, ezt egészíti ki tökéletes játéka. Ha egy bíróságon egy ilyen ügyésszel találnám szemben magamat, azt hiszem azonnal felhagynék minden reménnyel.

Hasonlóan a Tizenkét dühös emberhez itt sem tudjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy valóban hogy történt az eset. minden tanú elmeséli a maga szemszögéből amit látott, előkerül néhány váratlan bizonyíték, és a film végére lehet is egy valószínűleg nagyon pontos képünk az eseményekről. Mégis hangsúlyozom, hogy saját szemünkkel soha nem látjuk, hogy mi történt, és nem kapunk megnyugtató lezárást sem ezzel kapcsolatban.

1959-ben járunk. Az európai művészfilmek a nyitás előtt állnak, a hatvanas években egyre több mindent lehet majd megmutatni, hogy aztán a hetvenes években végképp ledőljenek a gátak. Ám Amerikában még szilárdan tartotta magát a prüdéria masszív bástyája.

Az, hogy a filmben egy büntetőeljárás keretében elhangozzanak ezek a szavak: bugyi, nem erőszak (rape) sperma, behatolás... Nos ezek rendkívüli módon kiverték a biztosítékot egyesekben. A Chicago-i polgármester például betiltotta a filmet. Premingernek bíróságon kellett érvényteleníttetnie ezt a tiltást, hogy a Chicagoi mozik vetíthessék a filmet.

• 
• 
• 
• 

Hosszúnak tűnik ez a közel három óra, amiből maga a bírósági tárgyalás olyan hosszú, mint egy átlagos mozifilm megszokott hossza. Mégsem éreztem, hogy vontatott, vagy unalmas lett volna. Ebben valószínűleg sokat segített, hogy végig sikerült fenntartania a rendezőnek bennem a feszültséget azzal kapcsolatban, hogy végül is mi történhetett valójában. És ez esetben talán nem filozófiai kérdésről van szó. Úgy értem, hogy ha egy író megír egy történetet, de nem árulja el a megoldást, akkor túl sok értelme nincs beszélni arról, hogy mi történt valójában, mivel ez az író fejében dől el.

Itt viszont egy valós gyilkosságról beszélünk, melyet a történet írója elég alaposan megismerhetett, és mivel Preminger ragaszkodott az eredeti helyszínhez, ezért talán jogosan feltételezem, hogy az általa megismert tényeken sem akart nagyon változtatni. Ez alapján úgy gondolom, hogy nekem van egy elég pontos elképzelésem a dolgok valódi alakulásáról.