USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Mel Brooks

Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg

Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.

Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.

Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem... 

Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel. 

A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...

Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.

Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni. 

Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)

Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát". 

És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt.  Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.

Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek. 

Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...

Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...

A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.

A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.

Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...

Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.

Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett. 

És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.

Kuba (ICAIC), 97 perc, ff., spanyol

Rendező: Tomás Guitérrez Alea

Producer: Miguel Mendoza

Nem olyan rossz ez a film, mint amennyire előzetesen tartottam tőle. Sőt! Egy idő után - ahogy ráéreztem a stílusára, - kifejezetten elkezdett tetszeni.

Nagyon sajnáltam, hogy fekete-fehér, hiszen milyen jól mutathatott volna színes nyersanyagon a sok színes épület, a színes (bőrű) emberek, az egzotikus növények...

Az 1001-es lista elején még volt egy prekoncepcióm arról, hogy milyenek is lesznek majd a latin-amerikai filmek... és rögtön az első, a Fekete Orfeusz (1959) tökéletesen illeszkedett az elképzelésemhez: gyönyörű színkavalkád, szerelem, halál, megcsalás, pezsgő táncok, forró és fülbemászó zenék... majd jöttek a további filmek (szintén brazilok), és mindegyik fekete-fehér volt, semmi nyoma a korábbi pezsgésnek, inkább sok-sok nyomorúság és nyomasztó képek... Aztán rájöttem, hogy csak magamban kell keresnem a hibát. Ugyanis azt kerestem a latin-amerikai filmekben, amit mi innét Európából elképzelünk róluk. De ők nem pont olyanok. Nincs mindennap riói karnevál! És ha már a karneválnál tartunk, a Fekete Orfeusz is csak annyiban tekinthető brazilnak, hogy ott forgatták helybeli színészekkel, de egy francia rendező készítette, és ennyiben egyáltalán nem tekinthető szigorúan véve latin-amerikai filmnek. 

Így ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már nem voltak bennem hamis illúziók első kubai filmem megtekintése előtt. Sőt...! Tudva, hogy 1968-ban már igencsak benne vagyunk a Castro féle kommunizmusban, valami kifejezetten nehezen emészthető, túlpolitizált dologra számítottam. 

Csak, hogy felelevenítsük a történelmi környezetet: 1959 január 1-én Castroék forradalma győzelmet aratott, és ez a rendszer tulajdonképpen a mai napig életben van, az egyik utolsó kommunista mementóként. Itt jegyzem meg, hogy Castroék nem feltétlenül kommunista ígéretekkel nyerte meg a forradalmat, de amikor Amerikával végzetesen megromlott a viszonya, akkor futott a komcsi Szovjetunió karjaiba, akik viszont örömmel fogadták Kubát a vörös csapatba. Az más kérdés, hogy mára időközben a Szovjetunió felbomlott, a ruszkik jelenleg nacionalista diktatúrában élnek, míg Kuba szimplán úgy maradt, ahogy volt... ¡Socialismo o muerte!

1961-ben vagyunk, melynek áprilisában az USA egy Castro ellenes akciót szervez olyan menekültekből, akik Kubából érkeztek az Egyesült Államokba. Az akciót "Disznó-öböl"-ként emlegetik, ugyanis ebben a kubai öbölben próbált partraszállni az az USA által kiképzett 1511 kubai emigráns (plusz két CIA ügynök), hogy partra szállva, kihasználva a kubai nép elégedetlenségét, elűzzék Castroékat az ország éléről. Ugyanabba a hibába estek, mint 2022-ben az oroszok az ukrajnai villámháború tervével, a kubai nép ugyanis nem állt melléjük, nem akarták elűzni vezetőjüket. Az akció csúfos kudarcot vallott, gyakorlatilag egyetlen nap alatt felszámolták a teljes akciót.

Azért vázoltam, csak az 1961-es politikai helyzetet, mert főhősünk mellé ebben az évben kapcsolódunk be (és nagyon érintőlegesen szóba is kerülnek ezek az események), de igazából a film nagyon nem erről szól. Sőt, azt is mondhatom, hogy félelmem annyira alaptalan volt, hogy politikáról alig esik szó (szerencsére).

Főhősünk Sergio (Sergio Corrieri), egy író, aki a film elején kikíséri családját (köztük feleségét) a Havannai reptérre, és felrakja őket egy Floridába tartó járatra, hogy ott új életet kezdjenek. Bizonyos engedélyekkel (és nyilván kenőpénzzel) ez gyakorlatilag törvényesen kivitelezhető volt, nem kellett feltétlenül életet kockáztatva menekültként egy ladikban átevezni az USA-ba. 

Sergio-t tehát hátrahagyja mindenki, aki szerette őt, így ideje van, hogy átgondolja egész addigi életét. És ennek az átgondolásnak leszünk mi szem- és fültanúi. Van itt minden. Narrációban mesél nekünk, néha csak filozofálgat, képekben visszaemlékezik, vagy éppen vizionál, láthatunk filmhíradó részleteket, újságkivágásokat, fotókat, képregényeket, 

Kollázs. Kollázsfilm. Ezt maga Sergio mondja ki, aki formálódó filmterv-ötletét osztja meg az ICAIC (Kubai Művészeti- és Filmhivatal) főnökével, akit nem mellesleg ennek a filmnek a rendezője (Tomás Guitérrez Alea) alakít egy rövidke jelenet erejéig. Így tulajdonképpen Alea a főszereplő szájával mondja el magának, hogy mi is az a film, amit éppen csinál. Tökéletes megfogalmazás a kollázs: van itt minden, mint a vásárban. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és talán ettől lesz igazán izgalmas és különleges... Nem mellesleg, az előbb említett ICAIC-nek maga a rendező, Alea is alapítója volt 1959-ben.

Legizgalmasabb vonal számomra mindenképpen Sergio visszaemlékezése életének korábbi szakaszaira... Sergio egy luxuslakás bérbeadásából élt (két évvel ezelőttig, amikor az állam elvette azt a bizonyos drága ingatlant), így nem dolgozott, tehát finoman szólva sem volt a kommunista eszmény ideálja... 

Visszaemlékezésének legérdekesebb részei természetesen szerelmi kapcsolatainak alakulása. Feleségéről elég keveset tudunk meg, ő a legkevésbé érdekes, de azt megtudjuk, hogy már elváltak amikor felteszi őt a Miamiba tartó gépre.

Sokkal izgalmasabb Sergio három másik nőügye:

Egy zsidó menekült lánnyal (Hannával), aki a nácik elől menekült Kubába, és élete legnagyobb szerelmének tartja Sergio... utólag nem is érti, hogy miért hagyta, hogy a lány kilépjen életéből.

Aztán ott van baptista vallású bejárónője, akivel kapcsolatban Sergio legizgalmasabb gondolatai akörül jártak, hogy vajon hogyan zajlott a felnőtt nő baptista szokás szerint való folyóvízben megkeresztelése. Sergio mindenáron úgy szeretné elképzelni (és ezt az elképzelést mi nézők vizuálisan is megkapjuk), hogy a fiatal nő lágy öltözéke a víz alá merülés hatására teljesen áttetszővé válik, és a nő testére tapad. Ezt fokozandó, Sergio fantáziájában végül ő maga végzi el a nő víz alá nyomását.... (a film több helyen is tartalmaz meztelen jeleneteket, ezek azonban nem lépik át az erotika olyan határát, mely feltétlenül 18+ -os besorolást érdemesítene)

A film legizgalmasabb női szereplője mindenképpen a 17 éves Elena, akit a gyönyörű 25 éves Daisy Granados játszik. Erotikus kisugárzása olyan erőteljes, hogy kénytelen voltam megbocsájtani a rendezőnek, hogy a színésznővel koránál 8 évvel fiatalabb szerepet játszat.

Na vele kapcsolatban aztán tényleg minden megtörténik. A férfi megismerkedik vele. Felviszi magához. A nő ellenáll, a férfi tisztelettel tudomásul veszi a nő ellenállását, mire a nő minden erotikáját beveti, hogy újra elcsábítsa a férfit... Tipikus rafinált...

Végül miután a fizikai kapcsolat mégis realizálódott, zokogva távozik... "Ezek után mit mondok majd anyukámnak?"... és, ha valaki azt gondolja, hogy itt véget ér a történet, az téved... lesz itt minden, fenyegetőző és házasságot követelő rokonság... nemi erőszakot tárgyaló bírósági eljárás...

De, hogy hogyan ér véget a történet, azt nem lövöm le azok számára, akik esetleg kedvet kapnak eme különleges kubai film megtekintéséhez. Kommersz Hollywoodi filmekhez szokott nézőnek valószínűleg ez túl lassú és művészi, de aki vágyik a különlegesre (mint mondjuk én) annak érdemes megnéznie...

Kuba valószínűleg remek hely lehetett a szórakozásra vágyó amerikaiaknak a forradalom előtt. A filmben el is hangzik, hogy karibi Párizsnak nevezték Kubát azelőtt... És mielőtt elfelejtem megjegyezni, mindenképpen el kell ismerni, hogy a rendező még véletlenül sem teszi le a garast egyik oldalon sem. Nem beszél a kommunizmus mellett, de ellene sem. Gyakorlatilag semleges szemlélőként nézi, hogy mi zajlik körülötte...

Az 1969-es évhez kapcsolódóan hamarosan jön egy újabb kubai film (Lucía), de sajnos ez a két film lesz az első és az utolsó Kubából az 1001-es listán. 

Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff./Eastmancolor, angol

Rendező: Lindsay Anderson

Producer: Lindsay Anderson, Michael Medwin

A négy pont a címben nem elírás (lásd a posztert is!). Az 1001-es könyv 2004-es magyar kiadásban például hibásan, három ponttal szerepel a film címe. Lindsay Anderson rendező állítólag ragaszkodott hozzá, hogy a megszokott három pont helyett ebben a címben négy legyen. Ennek okát nem sikerült megtalálnom, elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen különcködésből ragaszkodott ehhez a szokatlan verzióhoz.

Magában a filmben is van néhány rendhagyó megoldás. Rögtön a legfeltűnőbb például az, hogy helyenként a színes kép átvált fekete-fehérre. Ez még nem lenne olyan nagyon rendhagyó... más rendezők is élnek ezzel a viszonylag kézenfekvő eszközzel, ha valamilyen okból két párhuzamos síkot el akarnak határolni egymástól. (Például a múltat a jelentől). Itt azonban semmi ilyesmi nem derül ki. Helyenként azzal magyarázzák ezt a véletlenszerű nyersanyag-váltogatást, hogy a produkciónak menet közben elfogyott a pénze, és néhány jelenetet csak olcsóbb fekete-fehér anyagra tudtak leforgatni. Na de ez egy Paramount Pictures által finanszírozott film volt! Nem tűnik túl hihetőnek, hogy elfogy a pénz, vagy ha el is fogy, akkor azért, mert a stúdió nem kívánja bemutatni, mert valamiért menet közben elkaszálja. Ezt viszont bemutatták Paramount logóval az elején... Van egy sokkal hihetőbb, de kicsit bonyolultabb magyarázat: A jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken forgatták. A templomi jeleneteket például az egyik bentlakásos iskola templomában, ahol az ablakokon beszűrődő természetes fényt kívánták használni mesterséges világítás helyett. Ez viszont a színes nyersanyagon nem igazán működött. Az ablakon beszűrődő fény szinte minden felvételen más színt produkált. Köztünk szólva ez inkább technikai hiányosságnak tűnik, mint alkotói műfogásnak, mindenesetre a készítők úgy orvosolták a színproblémát, hogy... hát... lemondtak a színekről ezen a helyszínen. Ezeket a jeleneteket fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Aztán úgy látták, hogy érdekes hatást kelt, hogy időnként ff. a film, így véletlenszerűen tovabbi jeleneteket is felvettek ff.-ben, hogy mégjobban összezavarják a nézőt... Ennyi és nem több... Ettől függetlenül nem csodálkoznék, ha néhány kritikus/műelemző ennél többet, komolyabb művészi mondanivalót látna bele a ff./színes kép váltakozásába....

Ahogy említettem, a film nagy része egy valódi bentlakásos iskola, méghozzá a Cheltenham Boys' College épületeiben került leforgatásra. (Néhány jelenethez más iskolákat is használtak) Ez az iskola egyébként az az iskola volt, ahova maga a rendező járt fiatal korában. Ahhoz, hogy ezt a forgatási engedélyt megkapja az intézménytől, bizony Andersonnak nagyon csúnya (de gyakran használt) trükköt kellett bevetnie: olyan forgatókönyvet küldött el előzetesen a számukra, melyből bizony rengeteg jelenet ki lett húzva, így egy nagyon ártatlan diáktörténetnek tűnt a készülő film.

Ekkoriban pedig már tudni lehetett, hogy az effajta bentlakásos fiúiskolákkal bizony sok baj van. (Itt jegyzem meg, hogy rám mindig is igen nyomasztólag hat az olyan közösség, melyben huzamosabb ideig kizárólag fiúk vannak összezárva. Az ilyen nyilvánvalóan melegágya a homoszexuális és szadista visszaéléseknek, jellemzően az idősebb diákok és/vagy a tanárok által elkövetve, a fiatalabbak sérelmére. Na például ezek megmutatása volt az, melyeket nyilvánvalóan húzni kellett az előzetes forgatókönyből ahhoz, hogy esély legyen arra, hogy az iskola engedélyezze a helyszíni forgatást.

Az, hogy a film csúcspontján néhány diák úgy dönt, hogy lemészárolja az iskola alapításának évfordulóját ünneplő tömeget... az néhány további meredek jelenettel együtt abba a kategóriába esett, hogy a néző nem is tudja eldönteni, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, vagy csak egy szürreális tobzódás, elrugaszkodva a valóságtól...? Mint ahogy egy másik jelenet, melyben az egyik kimenőn levő diák egy kávéház pincérlányával tigrisharcot játszik, majd az egyik vágás után hirtelen mindketten meztelenek. Itt sem derül ki, hogy valóságot látunk-e, de nincs is igazán jelentősége. Visszaemlékezések szerint ez a jelenet is olyan véletlenszerűen született, mint ahogy szürreális filmek esetén ez olyan gyakran lenni szokott. Az adott jelenet forgatásakor a srácnak (az elsőfilmes Malcolm McDowellnek) annyira tetszett a pincérlány (szintén elsőfilmes, 22 éves Christine Noonan), hogy megkérte a rendezőt, vegyék fel meztelenül is a "tigrisharcot", mert szeretné látni a lányt ruha nélkül. Gulyás Marci ilyen pletykára már rövid szívmasszázs után stáb-értekezletet hívna össze a téma felgombolyítására, akkoriban azonban ez még nem verte ki a biztosítékot, sőt, a rendező azt mondta, hogy neki oké a dolog, de a színész srácnak kell ezt megdumálni a lánnyal. A srác (McDowell) ezt meg is tette, és a lány erre azt mondta, hogy végülis, miért ne... (az alábbi képen Christine Noonan látható a film utolsó jelenetében)

Nem az előbb említett volt a film egyetlen meztelen jelenete, így mindenképpen úttörö volt ebben a tekintetben. Az Egyesült Királyságban ekkoriban még nagyon nehezen ment át ilyen erős meztelenség a cenzor-bizottságon. 

Az egyik zuhanyzós jelenetben állítólag férfi frontális meztelenség is látható. Ezt nem tudom megerősíteni: Vagy kikapcsolt az agyam, vagy nekem a kicsit cenzúrázott változat van meg. Készült ugyanis egy olyan változat ahol azért, hogy bennmaradhasson az előbb említett női meztelenség, a Paramount kivetette a zuhanyzók alatt látható fütykösöket.  Későbbi változatokba minden visszakerült az eredeti pőreségében.

Ha már ilyesmi szóba került, beszéljünk arról is, hogy igen nyersen és részletesen kerülnek ábrázolásra a felsőévesek által elkövetett kegyetlenkedések is. Tulajdonképpen ez a film fő csapásvonala. Ezekben az angol "college"-ekben ugyanis a felsőbb-évesek bizonyos erre felkért csoportja (őket WHIP-nek, azaz OSTORNAK hívják) gyakorlatilag a tanárokkal megegyező jogosultságokkal rendelkezik. Fegyelmezési módszerekben szinte alig vannak korlátozva. Megengedett a megalázó testi fenyítés, sőt (!) az alsó korosztályból még inasokat is kijelölnek maguknak, akik esetenként látens homoszexuális vágyaikat is felkeltik, amellett, hogy kénytelenek kiszolgálni, vagy mondjuk fürdésben segédkezni számukra.

Nehéz nem kiszúrni, hogy a film a párizsi diáklázadások évében készült, a forgatás kezdete azonban jóval az említett esemény kitörése előtt kezdődött, úgyhogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy valós események indukálták a film elkészültét. Ennél több igazság lehet abban a feltételezésben, hogy Jean Vigo - Magatartásból elégtelen (1933) című filmje legalábbis részben ihletője lehetett a forgatókönyvnek. A záró jelenetek hasonlósága legalábbis erősen alátámasztja a több helyen említett összefüggést a két film között.

Cannes-ban nagydíjat kaptt a film... 

Én nem élveztem olyan nagyon, mindenesetre Malcolm McDowell alakítására nem lehet nem felfigyelni. Nem véletlen, hogy azonnal meghívót kapott egy következő filmre: a Mechanikus Narancsra.