USA (The Assiciates & Aldrich company), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Azok közé tartozott ez a film, melyekkel szemben nem voltak különösebb elvárásaim. Bevallom, nem különösebben rajongtam az ötletért, hogy két "öregasszony" nosztalgiáját fogom több, mint két órán keresztül nézni.  Márpedig annyit előtte is tudtam, hogy két jobb napokat is látott színésznő áll a történet középpontjában..

Ráadásul nem akárkik játsszák a főszerepeket: Bette Davis és Joan Crawford. Pár évvel ezelőttig talán csak a régi filmek hardcore rajongói tudták, de a hatvanas években még mindenki, aki kicsit is olvasta a pletykalapokat, hogy Davis és Crawford gyűlölte egymást. Annyira, hogy 1989-ben könyvet is kiadtak azzal a címmel, hogy Bette & Joan, ami kettejük élethosszig tartó viszályáról szól. De ez még semmi! 2017-ben Feud (Viszály) címmel egy nyolcrészes sorozat készült kifejezetten a Mi történt Baby Janenel forgatásáról, és a két színésznő közötti viszályról. A sorozat olyan jól sikerült, hogy számtalan díjat (köztük négy Golden Globe-ot) nyert. Ha a film forgatása után 55 évvel egy sorozatot építenek kettejük ellenségeskedésére, akkor itt nem holmi csajos csipkelődésről lehet szó!

Napi szinten üzengettek egymásnak a sajtóban, ahol tudtak, ott tettek keresztbe egymásnak a forgatáson. Kedvencem, hogy Bette Davis állítólag egy Coca Cola automatát állíttatott üzembe magának a forgatás helyszínén, tudva jól, hogy Crawford a Pepsi volt elnökének az özvegye. Ebből az ellenségeskedésből természetesen az alábbi képeken semmi sem látszik, de ez persze ne csapjon be senkit!

• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy kezdtem is, a kötelezően letudni való végigszenvedős filmek közé soroltam előzetesen ezt a címet, de nagyobbat nem is tévedtem volna! Az utóbbi év talán legnagyobb meglepetése volt számomra. Olyan izgalmas volt, amilyenek Hitchcock jobb filmjei szoktak lenni. Sőt, ha azt mondták volna, hogy a pocakos rendező rendezte a filmet, biztosan elhiszem. Épp ezért akadt meg a szemem azon az információn, hogy Bette Davis állítólag pont Hitchcockot próbálta első körben rábeszélni, hogy vállalja el ezt a filmet, de amaz ekkor már a Madarak előkészítésével foglalkozott, így nem jutott rá ideje (vagy nem volt hozzá kedve).

Két lánytestvérről van szó, mindketten színésznők lettek. 1917-ben, gyerekkorukban találkozunk velük először, amikor a kis szőke Baby Jane hatalmas sztár. Dalokkal lép fel, és annyira rajonganak érte, hogy még Baby Jane babákat is árulnak. (Az alábbi képen együtt láthatóak az egyes szerepeket fiatalon és idősen játszó színésznők) A lánytestvér Blanche Davies (barna hajú) ekkor még hugának árnyékában duzzog.

Ugrunk 18 évet az időben... A lányok felnőttek, és megfordult a helyzet. A korai sikereket halmozó Baby Jane kiégett, alkoholista - és sikertelen - színésznő lett, míg a barna Blanche beelőzve őt elismert és sikeres. Nehéz lehet mindezt feldolgozni a korábbi kis csillagnak. Ennek a korszaknak az utolsó jelenetében egy autóbalesetet látunk, melynek szereplője a két testvér, és amely következtében a sikeres Blanche deréktól lefelé lebénul.

Újabb 27 évet ugrunk az időben, az 1962-es jelenidőben vagyunk. A testvérek ekkor már ötvenes éveik második felében járnak. Blanche (Joan Crawford) egy fedél alatt lakik nővérével, akiről egyesek azt gyanítják, hogy szándékosan meg akarta ölni tehetségesebb testvérét, ezért ütötte el. De ha nem is volt szándékos, az biztos, hogy hulla részeg volt az elkövetéskor, és megpróbált elszaladni a helyszínről. 

• 
• 
• 
• 
• 

És most jön a film nagy részét felölelő szituáció: A tolókocsis, gazdag Blanche-al él elszegényedett huga. De Baby Jane kihasználja Blanche kiszolgáltatott helyzetét, leginkább emeleti szobájában tartja, ahonnét ő kerekesszékével egyedül le sem tud jönni a lépcsőn.

• 
• 
• 

A testvér kegyetlenkedései egyre durvább méreteket öltenek. Odáig fajul a dolog, hogy a bejárónőt is lemondja, és a telefont is eltávolítja a fenti szobából, nehogy segítséget tudjon hívni Blanche.

A film legfeszültebb jelenetei abból adódnak, hogy időről időre olyan szituációk alakulnak ki, hogy az egyre elgyötörtebb Blanche majdnem segítséget tud hívni, de az utolsó pillanatban mindig megérkezik a gátlástalanul kegyetlen Jane, hogy ebben őt megakadályozza. Jane egyre elborultabban viselkedik, a végén már a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy megakadályozza Blanche szabadulását karmai közül.

• 
• 
• 

Baby Jane időskori formája zseniális. Tökéletesen eltalált karakter, és ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy maga Bette Davis találta ki. Állítólag a Hollywood boulevard-on gyakran lehetett látni olyan egykor volt színésznőket, akik idősebb korukra eltűntek a süllyesztőben, de nem akarván elereszteni a múltat, megpróbálnak úgy kinézni mint amikor még fiatalok voltak. Ez legtöbbször egy kínosan nevetséges, és mélyen szomorú látványt eredményez. Ehhez hasonlóan rossz nézni azokat a gazdag színésznőket, akik fiatalon sokat köszönhettek szépségüknek. Sokan közülük nagyon nehezen birkónak meg az öregedéssel. Szegények néha ijesztően eltorzult arccal kerülnek elő egy-egy plasztikai sebész által végzett műtét után.

Davis elképzelése az volt a figuráról, hogy sosem mossa le magáról a sminket, mindig csak ráfest az előzőre. Látva azt a két színes fotót, amit találtam, úgy érzem, hogy fekete fehér filmen jól működött a dolog, színesben talán túlzásnak hatott volna.

• 
• 
• 
• 
• 

Megemelet a kalapomat Davis előtt. Büszkesége nem gördített akadályt az elé, hogy ilyen nevetséges figurát varázsoljon magából. Nem csak kitalálta a figurát, de ragaszkodott hozzá, hogy maga készíthesse el a sminket. Az volt a - feltehetően jogos - aggodalma, hogy a stáb sminkese nem mer majd belőle ilyen bohócot csinálni. 

Amikor Henry Farrell, az eredeti mű írója először meglátta a forgatáson a kisminkelt Davist, egészen el volt ragadtatva, hiszen elmondása szerint pont ilyen karakterre gondolt. A rendező-producer Aldrich kicsit visszafogottabb volt, ő tartott kicsit attól, hogy ez sok smink túlzásnak fog bizonyulni. Mint kiderült nem volt oka emiatt aggódni, hiszen olyan sikere volt Davisnek, hogy még Oscarra is jelölték.

Crawfordot viszont nem. Az ő esetében egyébként még az is nehézségbe ütközött, hogy rábeszéljék, legalább a körömfestésről mondjon le ebben a helyzetben, amikor a történet szerint már láthatóan teljesen leépült állapotba került.

Van kettejükről egy nagyon jellemző történet. MInt említettem Davist Oscarra jelölték, mint legjobb női főszereplő. Crawford megkérte Anne Bencroftot - aki nem tudott elmenni a díjátadóra - hogy ha esetleg ő nyerné az Oscart, hadd vehesse át a nevében a díjat. Így történt, hogy az esélyes Davis-t egy mellékesen odaszúrt "sorry" kíséretében lökte fel majdnem a mellette elszaladó Crawford, aki átvenni sietett a színpad felé a - nem is neki járó - díjat. Hát istenem, ha két nő utálja egymást, akkor ott nincsenek tiltott eszközök egymás bosszantására...

Tényleg csak elragadtatással tudok írni erről a filmről. És amikor a végéhez közeledünk, amikor már azt hisszük, hogy mindennek vége, Jane lelke hamarosan alászáll a pokol mélységes bugyraiba, akkor jön egy olyan csattanó, amivel gyakorlatilag felülíródik minden, amit előtte láttunk... és ezen a ponton többet nem is árulok el azok kedvéért, akik ezután ismerkednének a filmmel. Mindenképpen ajánlom... és utána jöhet a 2017-es sorozat (FEUD)

A film költségvetése még akkori szinten is minimális volt a 750.000 dollárjával. Mivel 1962 egyik legsikeresebb filmbevételét produkálta, ez bőségesen megtérült, 11 nap után már nyereségessé vált a forgalmazás.

USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

 

• 
• 
• 
• 

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...