Nagy-Britannia (Argyle), 112 perc, ff.

Rendező: Robert Wise

Producer: Denis Johnson

Robert Wise rendezőt nem lehet azzal vádolni, hogy egyformák a filmjei, hiszen az a három film, - mellyel tőle eddig találkoztunk az 1001 film között - mindegyik más műfajba sorolható: A nap, mikor megállt a Föld (1951) sci-fi, a West Side Story (1961) musical, míg a most tárgyalt film igazi, klasszikus horror. És mindháromról elmondható, hogy remek film. (Na jó, a West Side Story-nál nyögtem néhány helyen, de az nem is igazán Wise filmje)

Egy amerikai írónő, Shirley Jackson The Haunting of Hill House című 1959-es regénye alapján készült a film forgatókönyve. 

Egy Dr John Markway nevű antropológus (Richard Johnson), - tehát az embert tanulmányozó tudós - mellesleg paranormális jelenségek tudományos magyarázatait is kutatja. (az alábbi képen balra)

Jelen esetben éppen egy Hill House nevű kastélyt övező misztikus események magyarázatát próbálja megtalálni. Ezt az házat egy fura szerzet építtette 90 évvel ezelőtt magának és családjának. Az eltelt időszak alatt négy nő is igen furcsa körülmények között halt meg itt. A tudós teóriája szerint ez a ház esetleg kulcs lehet a túlvilág felé, de legalábbis feltételezhető, hogy valamilyen kísértetek lakják a villát.

Nem egyedül vág neki az üresen tátongó épület felderítésének. Hat főből álló csapatot szervez maga köré, akikből végül egy férfi és két nő marad, a többiek az utolsó pillanatban elrettennek a feladattól.

Hogy már a film eleje is feszültséggel telve induljon, a "kísértetvadászok" nem is egyszerre érkeznek ebbe a fura kastélyba. Először az amúgy is láthatóan lelki problémákkal küzdő Eleanor (Julie Harris) érkezik az elhagyatott környékre. 

Róla a későbbiekben kiderül, hogy akarva vagy akaratlanul okozója volt rátelepedő édesanyja halálának, és ez a bűntudat azóta is gyötri. Szinte azonnal beleszeret az amúgy házas professzorba.

Később érkezik a csapat másik hölgy tagja: Theodora (Claire Bloom). Ő viszont Eleanorba szeret bele. Ez nem félregépelés... A hatvanas évek angolszász filmes környezetében ugyanolyan tabutéma voltak leszbikus  érzelmek, mint a 21. századi Magyarországon a melegellenes törvény elfogadása után.

Nem is kerül kimondásra, csak erőteljesen vibrál a levegőben a dolog. A korabeli cenzorok elvileg még ahhoz is ragaszkodtak, hogy a két színésznő soha nem érhet egymáshoz (egy ujjal sem), hogy bizonyosan elkerülhesse a produkció az obszcenitás vádját. Theodore mellesleg elmondása szerint belelát mások gondolataiba...

A professzorhoz és a két hölgyön kívül csatlakozik még a ház jelenlegi tulajdonosnőjének unokaöccse, Luke (Russ Tamblyn). Vele találkoztunk a West Side Story Riff-jeként (az alábbi képen fehér kardigánban).

Vannak olyan horrorok, melyek gusztustalan hullákkal, torz, csonka illetve vérben fürdő testekkel érik el a néző rettegését. A skála túlsó végén vannak az olyan filmek (mint ez is), melyek úgy tartják félelemben az erre nyitott nézőt, hogy nem igazán mutat semmit. Mégis dermesztő a feszültség.

A félelmetes hangulatot hanghatásokkal, és megfelelő vizuális technikákkal (izgalmas díszlet, ferde képkivágások, tükröződések, halszáloptika) éri el. Azok közé a filmek közé tartozik ez, melynek kifejezetten jól áll, hogy fekete-fehér. Alapvetően jobban kedvelem a színes filmeket, de ezúttal gyakorlatilag észre sem vettem, hogy ez nem az. Talán a noir filmekben volt utoljára akkora jelentősége a fény-árnyék játéknak, mint most ebben.

A különleges épület küseje egy valódi angol kastély, a belsőt viszont stúdióban építették fel, pazar díszletekkel. A kísértetvadászok "operációs központja" az úgynevezett bíbor szalon, de a legemlékezetesebb szoba az összes közül a valószínűtlenül szűk, magas és labilis vas csigalépcsőt tartalmazó könyvtár.

Ha valaki magyarázatot vár a film végén a félelmetes dörömbölésekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel kapcsolatban, akkor csalódni fog. Mégis korrekt, kerek lezárása van a filmnek. Az ilyen jellegű történetek egyik nagy veszélye ugyanis, hogy a feszültség nőttön-nő a film során, és a végén a néző csalódottan áll fel, mert valami egész bugyuta magyarázattal próbálja a rendező kiszúrni a szemét.

Már-már kamaradráma jellegű, hiszen tulajdonképpen a 4 fő szereplő körül zajlik a film túlnyomó része, szinte bezárva a kastélyba. Egy-egy mellékszereplő jelenik meg néhány percre csak.

Valamiért újra és újra megihleti ez a film a későbbi korok rendezőit. Stephen King akarta mindenképpen megcsinálni a remake-et Steven Spielberggel. Abból a projectből végül nem lett semmi, pedig már kész forgatókönyv-terv is volt hozzá. Stephen King végül másik rendezővel egy mini-tv-sorozatot csinált belőle Rose Red címmel.

1999-ben többek között  Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones főszereplésével már az 1963-assal azonos című remake készült igen mérsékelt sikerrel.

És itt még mindig nem álltunk meg. The Haunting of Hill House - azaz az eredeti regény címével azonosan - a Netflix is készített egy sorozatot.

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America

USA (Fox), 92 perc, ff., angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Julian Blaustein

A film legnagyobb erőssége a nosztalgia faktor volt, amit én - korom előrehaladtával egyre jobban értékelek, de egy mai fiatal valószínűleg 5 perc után lekapcsolná ezt a filmet, és nem csak azért mert fekete-fehér.

Hát hogy néz már ki ez a robot??? A baloldali filmplakáton még nincs vele gond, de a filmben annál inkább (lásd jobbra). Úgy áll, mint egy szerencsétlen... 1927-ben a Metropolis-hoz sokkal jobb robotot csináltak mint ez. A "sisak" még oké. de deréktól lefelé nagyon bénácska szegény...

Mentségre legyen mondva:  az eredeti történet szerint elvileg egyetlen darab flexibilis fémből készült, ami megmagyarázza, hogy miért nem rendelkezik a C-3PO-re vagy az előbb említett Metropolis-robotra jellemző fémes ízületekkel.  

Érdemes még tudni erről a robotról (akinek a neve Gort), hogy hatalmas pusztításokra képes. Akár a Földet is simán el tudná pusztítani. Készítői (a földönkívüli emberek) pontosan erre hozták létre, hogy pusztítson. Tüntessen el (szó szerint) mindenkit aki agresszív magatartást tanúsít. Ezekkel a robotokkal érték el a totális békét civilizációjukban, és most, hogy a Föld lakói létrehozták az atombombát, - és ezzel a Földön kívüliekre is veszélyt jelentenek immár, - úgy döntöttek, hogy a Föld-lakókkal is megosztják módszereiket.

A robotba egyébként nem egy színész, hanem a Hollywood-i Chinese Theater hatalmasra nőtt jegyszedője (Lock Martin) bújt bele. 

Egy szép napon egy repülő csészealj landol Washington DC-ben a Washington emlékmű mellett egy baseball pályán. Egy szkafanderes űrhajós lép ki belőle, mögötte a már említett robottal. Az űrhajósról (Klaatu) hamar kiderül, hogy ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, a robotról pedig az, hogy a sisakjából - kb. a szemei helyéről - egy lézersugarat képes kilőni, ami elpusztítja, sőt eltünteti azt, amit eltalál. Láthatóan békés szándékkal jöttek az idegenek, ám az emberek természetesen nem éppen tárt karokkal fogadják. 

A békekövetet találat éri, de csodák csodájára másnapra teljesen begyógyul a seb. És nem is ez az egyetlen furcsaság... Kitűnő szellemi képességekkel rendelkezik. Felbecsülhetetlen értékű briliánsait örömmel elcseréli 2 dollárra, hiszen ott ahol él, kb. ennyit érnek ezek a kövek. Lelép az őt kezelő kórházból, szállást keres magának, összebarátkozik egy kisfiúval, aki bemutatja neki a város nevezetességeit...

Klaatu elsősorban a Föld vezetőivel szeretne leülni tárgyalni, hogy átadjon nekik egy békével kapcsolatos üzenetet. Legfőbb kikötése, hogy a világ összes vezetőivel egyszerre szeretne tárgyalni, senkivel nem akar különtárgyalásokat folytatni. Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen nem lesz olyan hely vagy idő, mely minden vezetőnek egyformán elfogadható... A pacifista mondanivaló egyébként áthatja az egész filmet. Érdemes belegondolni abba, hogy ekkor 5-6 évvel voltunk csak az atombombák Hirosimában és Nagaszakiban történő bevetése után. Az emberek vélhetően nem számítottak arra, hogy a világ vezetői legalább annyira józanok maradnak, hogy az elkövetkező 80 évben nem vetnek be újabb atomfegyvereket... Az atomháborútól való félelem a hidegháború alapvetése lett, és számos film témája lesz egy egész világra kiterjedő nukleáris háború rémképe. (Ld. pld Terminátor)

A film alapját egy 1940-es Farewell to the Master című sci-fi novella képezi. A legnagyobb eltérés ettől az eredetitől, hogy abban a robot volt a vezető, az ember csak egy klón volt, melyet többször is létrehozott annak esetleges halála után. A filmben is képes egyébként hasonló "csodákra" a robot, de itt  Klaatu (az ember) van a cselekmény középpontjában.

A sci-fik egyik gyenge pontja, hogy a propagandafilmekhez hasonlóan hajlamosak a gyors elavulásra. A leglátványosabb ilyen probléma amikor a fantázia által megálmodott - és a mai napig nem megoldott - technológiák - mondjuk egy emberként kommunikáló robot, vagy bolygóközi űrutazásokra alkalmas űrhajók együtt szerepelnek ma már túlhaladottnak tűnő technológiákkal. Magyarul a 21. században már vicces, hogy egy szuper kis űrhajó irányítórendszere mennyire múlt századi.. semmi érintőképernyő, monitor, csak hatalmas világító gombok... igaz, a filmben látható érintésmentes vezérlés ötletes innovációnak tűnik...

Üdítő volt visszaemlékezni az egyik jelenet kapcsán, hogy bizony az én gyerekkoromban még egy villanyvasút terepasztallal mekkora dolog volt... Ma már a legtöbb gyerek valószínűleg unott arccal hagyná ott örökre a játékot néhány kör megtétele után, hiszen ennél sokkal inger-gazdagabb játékokkal bombáznak minket a gyártók... Azok voltak a szép idők...

A rejtélyes idegenek egyébként 250 millió mérföldről érkeztek, ami azt jelenti, hogy valahonnan a Mars és a Jupiter között egy általunk ismeretlen bolygóról kellett, hogy jöjjenek...

Nem érzem, hogy a film összességében túlzottan feszegette volna B-filmes határait. Bár voltak ötletes megoldások, a forgatókönyv összességében számomra rettenetesen didaktikusnak és erőltetettnek tűnt. Csináltak róla egy 2008-as nem túl erős remake-et, melyben a robot legalább ütősebben néz ki...