Lengyelország (Kamera) 124 perc, ff., lengyel

Rendező: Wojciech Has

Rendhagyó film ez, sőt, már maga a film alapjául szolgáló 1813-as Jan Potocki regény is igen csavaros, abban a tekintetben, hogy nagyon nem lineáris a történetmesélése, hanem egy többszintes labirintusként - szinte áttekinthetetlenül - tekereg.

Látszólag minden normálisan indul... A napóleoni háborúk idejében egy Zaragozai fogadó emeletén egy katona (Zbigniew Cybulski) talál egy szépen illusztrált könyvet, ami nagyon megtetszik neki. Annyira belefeledkezik a könyv lapozgatásába, hogy nem is zavartatja magát, amikor az ellenség olvasgatás közben rajtaüt. Mágikus ereje lehet ennek a könyvnek, mert az ellenség kapitánya ahelyett, hogy bilincsbe veretné, segít neki lefordítani a kéziratot, amiről kiderül, hogy saját nagyapja írta.

Ekkor a történet átvált nagyapjának történetére. Ez még nem különösebben rendhagyó, láttunk ilyesmit már sokszor....De ez csak a követhetetlen váltások sorozatának az első állomása... Ahogy később tapasztaljuk, az egész film/regény apróbb történetek mozaikjaként van összerakva. Valahol valakivel találkozik az addigi főszereplő, és ez az illető elkezd mesélni egy történetet, és máris abban az újabb történetben találjuk magunkat. És amikor már épp elfeledkezünk arról, hogy egy közbenső történetben vagyunk, akkor ebben a közbenső történetben is jön egy szereplő, aki elkezdi mesélni a saját történetét, és természetesen mi azonnal ugrunk bele ebbe a következő történetbe. De az elbeszélő időnként megszakítja a történetet, hogy visszaugorjunk egy szintet. És emiatt nagyon résen kell lenni, hogy egyáltalán követni tudjuk, melyik helyszínen, melyik generáció korszakában vagyunk éppen...

Egy idő után - bevallom férfiasan - elvesztettem a fonalat. Ami izgalmasnak és újszerűnek tűnt az elején, az sajnos pont a visszájára fordult... 

Holott az elején minden olyan ígéretesnek tűnt. A képi világ - amolyan mese felnőtteknek jelleggel - egy elvarázsolt világba repít minket. Gyönyörű, részletesen kidolgozott díszletek, helyszínek.  Pont emiatt az izgalmas látványvilág miatt sajnáltam nagyon, hogy a kellemes, szélesvásznú képarány nem színes nyersanyagon valósult meg. Holott ez az izgalmas kidolgozottság kifejezetten megérdemelte volna.

Ezt a regényt Potocki állítólag 18 éven keresztül írta... műfajilag valahol "dobozregény"-ként is láttam emlegetni, ami egyébként azt jelenti, hogy az egyes fejezetek sorrendje tulajdonképpen az olvasón múlik. Az első ilyen regényt dobozban adták ki, és az olvasó döntötte el, hogy mikor melyik fejezetet húzza ki belőle. Film esetén, különösen a film megjelenésének évében természetesen ez a nézői választás még nem volt lehetséges, de az mindenesetre kétségtelen, hogy az egyes kis történetek nem alkotnak különösebben koherens egészet....

Ez még önmagában nem lenne baj egyébként, de én az egyes kis történetekben sem találtam túl sok izgalmat a már említett vizuális izgalmakon túl... Szokás szerint megjegyzem, hogy ez persze fakadhat alapvetően az én hiányosságaimból is.

A film egyik főszereplője az a Zbigniew Cybulski, akit szinte mindig a lengyel James Deanként emlegetnek. Jómagam ezt a hasonlóságot semmilyen síkon nem találom meg bennük azon kívül, hogy mindketten viszonylag fiatalon haltak meg valamilyen elkerülhető közlekedési baleset során. James Dean közúti (nem hivatalos) autóversenyben halt meg, Cybulski pedig egy mozgó vonatra próbált meg felugrani, de olyan szerencsétlenül esett le róla, hogy a vonat keresztülment rajta.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy jellegzetesen sötétített üvegű szemüvege nélkül szerepelt egy filmben. Ezért nem is ismertem fel azonnal...

Nagyon hosszú, kicsit több, mint 3 órás a film, nem csoda, hogy az amerikai piacra egy megvágott, rövidebb változatot küldtek. A gitáros Jerry Garcia valamilyen San Franciscoi vetítésen látta ezt a filmet évtizedekkel később, és annyira beleszeretett, hogy Martin Scorsese és Ford Coppola segítségével felújították az eredeti, hosszú verziót. Nekik köszönhető, hogy most tényleg gyönyörű minőségben látható ez a film is.

Lengyelország (Zespół Filmowy Kamera), 62 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Munk, Witold Lesiewicz

Furcsa, megdöbbentő, és elgondolkoztató torzó ez a film. Megdöbbentő egyrészt a haláltábor merész, az akkori normákhoz képest igen nyers, realisztikus ábrázolása miatt, másrészt gondolkozásra készteti az embert, hogy vajon milyen lett volna a film, ha teljes egészében elkészül? 

A film rendezője (Andrzej Munk) a film 1961-es forgatása közben 39 éves korában autóbalesetet szenvedett és meghalt. Messze nem volt még leforgatva a teljes film. Kb. mint a Sagrada Familila Gaudí balesetekor.

Ilyen esetben - ha megfelelő szándék van a film bemutatására -, kétféle úton lehet elindulni. Az egyik lehetőség, hogy valaki átveszi a filmet, és saját belátása szerint befejezi. A másik - ahogy ez esetben is történt -,hogy a rendelkezésre álló anyaggal, és a rendezői elképzelés tiszteletben tartásával - amennyire lehet - valamilyen végső formába öntik azt ami már elkészült. Ez esetben az utóbbi történt. Nem tettek hozzá semmit, amit nem Munk forgatott. Kollégája Witold Lesiewicz végezte ezt a rekonstrukciós munkát, amivel 2 évvel Munk halála után végül bemutathatóvá vált a film.

Repüljünk vissza egy kicsit az időben: 1942-ben náciellenes iratok terjesztése miatt letartóztatják a képen látható, bájosan kedves arcú, 19 éves Zofia Posmysz nevű lengyel lányt. Ezek a képek már Auschwitzban készülnek róla, ahova mint politikai elítélt kerül, ahol az elkövetkező három évének túlnyomó részét tölti. Szerencséje van. Túléli 1945-ben az amerikai hadsereg szabadítja ki egy másik táborból. Ha jók az információim, akkor a poszt írásának idején 97 éves.

1959-ben - ekkor már író, újságíróként - Párizsban járt, ahol a Concorde téren egyszer csak meghallott egy félelmetesen ismerős hangot egy német turistacsoport felől. Annak a nőnek a hangját hallotta, aki Auschwitzban az ő SS felügyelője volt, egy bizonyos Anneliese Franzét. Teljesen lemerevedett. Cikáztak a gondolatok a fejében. Jelentse fel, mint háborús bűnöst, vagy csak menjen oda hozzá egyszerűen, és kérdezze meg tőle: "Hogy van Felügyelő Asszony?" Nem mert hátranézni. Pár pillanatig ugyanazt a félelmet érezte, mint 15 évvel korábban a haláltáborban.

Végül amikor másodszor is megszólalt az illető, hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye magának a hang forrását, és azonnal egyértelművé vált, hogy nem egykori felügyelőjét hallotta szólni, csak hangjuk hasonlított. De Posmysz ekkor már nem tudta kiverni a fejéből ennek a majdnem-találkozásnak az élményét. Ebből született 1959-ben az "Utas a 45-ös kabinban" című rádiójáték, melyben viszont valóban létrejön egy ilyen furcsa találkozó...

Íme pár percben ugyanez a történet az írónő saját szavaival elmesélve:

Míg Munk 1961-ben a filmen dolgozott, aközben az írónő a korábbi rádiójátékot dolgozta át regénnyé, mely 1962-ben jelent meg.

A történet egy luxushajón játszódik, amivel egy dél-Amerikában álnéven bujkáló Lisa nevű volt SS felügyelőnő (Aleksandra Slaska) - nyilván álnéven - hosszú idő után először Németországba tart. Férje úgy tudja, hogy ő is fogolyként volt Auschwitzban, és a háborús emlékek miatt nem kívánt eddig szülőhazájába visszatérni.

Lisa a hajó egyik utasában felismeri Marta-t (Anna Ciepielewska) aki az ő felügyelete alatt dolgozott a haláltáborban. Mivel Munk az Auschwitban forgatandó jeleneteket tudta csak felvenni, ezek a hajós jelenetek nem készültek még el halálakor. Nem világos, hogy miért, de rendelkezésre álltak állóképek a hajós jelenetekről. Ezekből az állóképekből a La Jeteé-hez hasonlóan, Lisa szemszögéből elhangzó narrációval készültek el a hajós jelenetek diavetítés szerű ábrázolása. 

A vélhetően közel teljes Auschwitban játszódó múltbeli események pedig hagyományos mozgóképként láthatóak. Ott készültek a felvételek, ahol az írónő maga is raboskodott. Nem díszlet tehát amit látunk, ez az Auschwitzi tábor. A nácik válogatott kegyetlenkedései is vélhetőleg első kézből származó információk alapján kerültek rekonstruálásra.

A film készítéséről szóló dokumentumfilmben valaki elmeséli, hogy Auschwitzban még a kerítésnek is gyilkos hangja volt. Ahogy az irdatlan hosszú árammal teli acéldrótokat mozgatta a szél, olyan dermesztően fémes hangja volt, ami semmihez nem hasonlítható.

Lisa a hajón való furcsa találkozás után először férjének ad elő egy történetet, melyben bevallja, hogy valójában SS felügyelő volt a táborban, és úgy emlékezik vissza, hogy próbálta megmenteni Marta és vőlegénye életét.

Ezután pár pillanatra kilépünk a filmből: egy férfi narrátori hang - akit a film elején is szól pár szót a félkész film sajátosságairól - ejt pár mondatot az el nem készült részekről, majd rögtön ezután kapunk egy kicsit részletesebb, kicsit árnyaltabb képet Lisa és Marta viszonyáról. Ezt már feltehetőleg nem a férjnek meséli Lisa. Talán magának, talán nekünk... elképzelhető, hogy a végső változatban kiderült volna, hogy Marta számára meséli el kettejük kapcsolatát a sajtát szemszögéből. Valószínűleg a regény ad majd pontosabb támpontot, ha elolvasom, hiszen magyar nyelven is elérhető a könyv antikváriumokban. (Egy nő a hajón címmel)

1968-ban egyébként opera is készült a műből, aminek még a filmnél is hányatottabb sorsa volt, ugyanis 2006-ig sehol nem mutatták be, akkor is csak a zeneművet adták elő dramatizálás nélkül, ha jól tudom. 2010-ben volt az első teljes értékű előadás Ausztriában, amiről állítólag DVD kiadás is megjelent. Ugyanebben az évben végre Lengyelországba is eljutott az előadás, majd a következő évben Nagy-Britanniába, és a későbbi években Németországban, az USÁ-ban, Izraelben és Spanyolországban is látható volt. 

Ebben a formájában is remekműről beszélhetünk, de érdemes belegondolni, hogy mi lehetett volna belőle, ha Munknak lehetősége van befejezni is ezt a filmet. Legkönnyebben úgy juthatunk válaszokhoz a film után bennünk maradó sok-sok kérdésre, ha elolvassuk a regényt.

Lengyelország (Polski, ZRF), 105 perc, ff., lengyel

Rendező: Andrzej Wajda

Producer: Stanislaw Adler

A második világháború utolsó napján vagyunk. Május 8. A film ezen a napon játszódik. A déli napsütésben kezdődik, és valamikor pirkadat után ér véget.

A führer már nyolc napja (április 30-án) úgy döntött, inkább végleg lelép, nyilván pontosan tudta, hogy számára az öngyilkosság lehet a legoptimistább kimenetele a dolognak... minden más esetben nagyon kellemetlen számonkérés, és végső soron nyilván a jól megérdemelt halálbüntetés várt volna rá.

Utolsó intézkedései között köztársasági elnökké nevezte ki Karl Dönitz admirálist, aki új, ügyvezető kormányt alakított. Hitler utolsó kívánsága az volt, hogy a háborút a lehető legtovább el kell húzni, és lehetőleg hősként bukjanak el. (azaz minél több hozzá csatlakozó kollégára számított volna odaát a túlvilágon)

Az új kormány viszont nem volt ennyire eszement. Próbált lavírozni kicsit, hogy legalább ne a vörös hadseregnek kelljen megadniuk magukat, de az angolok jelezték, hogy vagy teljes és feltétel nélküli a kapituláció vagy megy tovább a háború. Végül nem volt mit tenni, Dönitzék Május 7-én aláírták a fegyverletételt, ami Május 8-án lépett életbe. Ez a nap tehát amelyen a film játszódik.

Lengyelországban két ellenállási mozgalom harcolt a német megszállók ellen a háború alatt. Egyrészt voltak a kommunista mozgalom tagjai, akik nyilván a Szovjetunió támogatását élvezték, és volt a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) nevű mozgalom, melyet Londonból irányítottak. 

A Honi Hadseregről érdemes tudni, hogy ők robbantották ki 1944 Augusztus 1-én a Varsói felkelést, amivel a nácikat próbálták kiűzni. Elvileg a szovjetek segítségére is számíthattak volna, azonban ők pont, hogy akadályozták a felkelőket azzal például, hogy a szövetséges hadseregektől érkező utánpótlást szállító repülőket nem engedték leszállni az általuk felügyelt repülőtéren. A felkelést végül a nácik leverték, a Honi Hadsereg nagy részét koncentrációs táborokba zárták. Zárójelben jegyzem meg, hogy a háború végét követően a túlélő Honi Hadsereg tagokat a szovjetek vették üldözőbe, vezetőiket nagyrészt kivégezték, már, ha nem sikerült korábban nyugatra szökniük.

A fentiekből is látszik, hogy a két ellenálló társaság a közös cél ellenére igencsak külön utakon járt.

A film első jelenetében ebben a gyönyörű májusi napsütésben a Honi Hadsereg két tagja sütkérezik a mezőn. Beszélgetnek erről-arról. Mint egy Tarantino filmben. Egyszer csak egy harmadik férfi jelez, hogy messze, az út végén megjelent a dzsip, amire vártak. A két férfi fölkel, akkor látjuk meg, hogy gépfegyvereken feküdtek. Egyikük ügyetlenkedik a fegyverekkel, mert hangyák másztak beléjük. Még jó, hogy véletlenül nem sült el valamelyik.

Pár másodperccel ezután azonban szó nélkül, és kegyetlenül kivégzik a dzsip két férfi utasát. Mint utóbb kiderül, a kommunisták egyik vezetőjét kellett volna kivégezniük, ehelyett azonban két cementgyári munkást végeznek ki, akik pechükre pont akkor haladtak arra dzsipjükkel, amikor a célszemélynek kellett volna érkeznie. Mi tagadás, a gépfegyver golyóitól lángra kapó kapó zakó kicsit fura...

A sötétített napszemüveges fiatalember egyébként a film főszereplője, aki annak ellenére, hogy láthatóan egy hidegvérű gyilkos, végül mégiscsak a film szerethető főhősévé válik. Visszaemlékezések szerint emiatt a film miatt hirtelen nagyon megnőtt a kereslet az ilyen sötétített üveges szemüvegek iránt akkoriban. Magát Zbigniew Cybulski-t, a fiatalembert alakító színészt is James Dean-hez hasonlítható kultusz övezte hazájában. Sok párhuzam közül az egyik, hogy ő is fiatalon, balesetben vesztette életét.

A sötétített üveges szemüveggel egyébként a rendező (Andrzej Wajda) saját előző (második) mozifilmjére, a Csatorna (1957) című filmre is visszautalt kicsit ironikusan: Amikor a srácot megkérdezi egy lány, hogy miért hord ilyen szemüveget, akkor a fiú azt válaszolja, hogy az ellenállásban sok időt töltött a csatornában, és hozzászokott a szeme a sötéthez.  (Egy ilyen csatornában zajlik az említett korábbi film)

Még nem tudják a gyilkosok, hogy nem a valódi célszemélyt likvidálták. A közeli szállodában tervezik tölteni az éjszakát, ahol a fiú megismerkedik a pultos lánnyal, és bizony közeli kapcsolatba kerülnek. Együtt töltik az éjszakát. Közben mintegy mellesleg szembesül azzal, hogy akit lelőni gondolt, az a személy ott száll meg ugyanabban a szállodában, sőt, pontosan az ő szobája mellett. A kilövési parancs továbbra is érvényben van, a munkát el kell végezni, de most, hogy beleszeretett abba a vonzó pultos lányba, az egész mozgalom hirtelen olyan értelmét vesztettnek tűnik...

- Van cigarettájuk?

- Milyet parancsol, amerikait vagy magyart?

Ez a kérdés többször is elhangzik a filmben a szálloda portása és egy-egy vendég között... Egyenesen meglepett, hogy 1945 Lengyelországában a magyar és az amerikai cigaretta voltak egymás alternatívái. A kérdésre adott válaszok is érdekesek voltak. Aki a minőséget kereste, már akkor is az amerikait választotta. Viszont magyart kért az, aki jó erőset akart. De akinek a torka nem bírta a karcosabb változatot, az mindenképpen tartózkodott a magyar cigitől.

Wajda láthatóan szereti a nagy mélységélességet. Szeret elhelyezni valamilyen hangsúlyos tárgyat az előtérben, és hagyja, hogy a lényegi történés messze a háttérben látszódjon. Az egyik legemlékezetesebb ilyen kép a romos templomban lelógó Krisztus mögötti beszélgetés:

Izgalmas hatásokat tud elérni az ilyen nagyon hangsúlyosan ott levő, de szinte funkció nélküli elemekkel, adott esetben például egy ott ténfergő fehér lóval.

A film alapja egyébként egy 1948-as regény, mely ekkoriban kötelező olvasmány volt minden iskolában. A legnagyobb probléma ezzel a filmmel azonban az volt, hogy a kommunista-ellenes főszereplő összességében mégiscsak szimpatikus. Igaz, a kivégzendő célszemély is jól van kitalálva, ő az a tipikus idősödő mozgalmár, amilyennek akkoriban a jóságosabb pártfunkcionáriusokat elképzelték az emberek. Mint mondjuk Gomulkát, aki ekkoriban a Lengyelországi olvadás emblematikus figurája volt.

Érdemes tudni, hogy 1956-ban nem csak nálunk, de pár hónappal korábban Lengyelországban is volt egy levert felkelés, mely után a konszolidáció szárnyvizén Gomulka került a legfelsőbb vezetésbe, aki először a szovjetektől való elszakadásban gondolkozott, majd amikor a szovjet tankok elindultak Varsó felé, még jó ütemben váltva, a szovjetekkel egyeztetett lengyel konszolidációban gondolkozott. Támogatta Nagy Imrét a mi forradalmunk során, ő volt az egyetlen a keleti blokkban, aki nem támogatta a magyar forradalom leverését, sőt, kiállt Nagy Imre elítélése ellen. Érdekes, hogy az 1968-as prágai tavasz leverését már lelkesen támogatta, és odahaza a diáklázadásokat is gátlástalanul leverte ugyanebben az évben. Ekkor már ő maga vált a reformok kerékkötőjévé, így 1970-ben már a szovjetek jóváhagyásával távolították el a hatalomból.

De a film készítésekor, 1958-ban még reform-szelek fújtak, feltehetően ezért készülhetett el egy olyan film, melynek pozitív hőse kommunistákra lövöldözik... Érdekes információ, hogy nálunk ezt a filmet eleinte csak a Filmmúzeumban (!) játszották, tehát talán illendőségből bemutatták, de azért nem tolták nagyon előtérbe. A MOKÉP mozihálózatban csak jó pár évvel később, 1963-ban tűzték műsorra.