USA (Ashton, Mirisch), 122 perc, ff., angol
Rendező: Billy Wilder
Producerek: I.A.L. Diamond, Doane Harrison, Billy Wilder
Az emberek igen nagy hányada elképesztően szórakoztatónak tartja egy női ruhába öltözött férfi látványát. (Ebben a filmben két ilyen férfi is látható). Előre kell bocsájtanom, hogy jómagam nem tartozom közéjük, ami nyilván magyarázatot ad arra, hogy miért nem váltam rajongójává ennek a sokak által rajongott filmnek. Érdekes módon egy férfiruhába öltözött nő általában nem okoz semmilyen derültséget.
Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) Chicago-i jazz muzsikusok egyrészt állásukat vesztik, mivel a szesztilalom idején a rendőrség felszámolja azt a titkos szórakozóhelyet mely egy ravatalozón keresztül volt megközelíthető a beavatott vendégek számára. Nem elég, hogy új munka után kell nézniük, de akaratukon kívül tanúi lettek a maffia egyik belső leszámolásának is, ami miatt még életük is komoly veszélybe kerül.
Egy Floridába tartó női zenekarban pont szaxofonost és nagybőgőst keresnek, így Joe és Jerry számára kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy Josephine-t és Daphne-t (azaz nőket) varázsolnak magukból. Már az utazás során, a vonaton összebarátkoznak az együttes egyik szőke, butácska, de csupa szív tagjával, akit Sugar-nak (magyar szinkronos változatban Virág) hívnak. Ő Marilyn Monroe. Természetesen a zenekar többi tagja is fiatal és gyönyörű, és persze semmiképpen nem tudhatják meg, hogy hőseink valójában férfiak.
Már a vonatút is tele van különböző vicces szituációkkal, de az igazi kavalkád akkor jön létre, amikor az együttes megérkezik a floridai tengerparti üdülőbe. Mely valójában Hollywood-tól nem olyan messze, egy ma is működő San Diego-i szálloda, a Hotel Del Coronado.
A női ruhába öltözött férfiakat természetesen azonnal "megtámadják" a pénzzel teli nyugdíjas bájgúnárok, de egyikük néha férfinak visszaöltözve sikeresen keresi a szép szőkeség kegyeit is. Romantikus komédiává alakul a történet, bár a romantikus szálat inkább erősen zárójelbe helyezném.
Curtis-tt és Lemmont kezdetben egy profi nőimitátor tanította női ruhában mozogni és magassarkúban járni, de pár nap után rájöttek, hogy teljesen fölösleges ilyesmibe energiát fektetni, hiszen nem az a cél, hogy a főszereplő férfiak tökéletes nőnek tűnjenek, hanem akkor lesz igazán vicces, ha esetlenül csetlenek-botlanak azokban a női ruhákban, cipőkben...
Érdemes megemlíteni, hogy Tony Curtis nem tudta megoldani a nőiesen magas falzettet. Állandóan megbicsaklott a hangja, így az ő nőies hangú megszólalásait egy másik férfiszínész szinkronizálta a végső változathoz.
Akinek esetleg a női ruhába bújt férfiak nem okoznak különösebb izgalmakat, azoknak még mindig ott van mentőövként Marilyn Monroe. (Már akinek bejön.) Ekkorra már elég nagy sztár volt ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy órákat késsen a forgatásról, és ha méltóztatott is megérkezni, akkor sem feltétlenül tudta a szerepét.
"Az orvosom és a pszichiáterem szerint túl üreg és túl gazdag vagyok ahhoz, hogy ezen mégegyszer keresztülmenjek" - mondta Wilder. Monroe közönséges stílusára jellemző, hogy amint olvasta a rendezőnek ezt a szellemes nyilatkozatát, azonnal fel kellett hívnia őt, és a telefont felvevő feleségén keresztül üzente meg neki, hogy "Ba....djon meg!!!"
Nem csak a rendező, de nagyjából az egész stáb utálta az elkényeztetett színésznőt. Egyedül Lemmon fogadta el őt olyannak amilyen. Valami olyasmit mondott, hogy ezzel a tehetségtelen és nemtörődöm hozzáállással csodát művelt a művésznő azzal a végeredménnyel, ami végül is a filmen látható.
A prűd amerikaiakra jellemző, hogy Kansas például betiltotta ezt a filmet, mondván a kansasiakat zavarná nőnek öltözött férfiak látványa.
1984-ben ezen a tengerparti helyszínen tartottak egy találkozót a film stábjának és szereplőgárdájának élő tagjai.
Aki szereti a filmet, annak biztos jól esik látni, ahogy Billy Wilder, Tony Curtis és Jack Lemmon nosztalgiázik a San Diego-i szállodánál a 25 éves évfordulón.
