Magyarország (MAFILM), 19 perc, színes
Rendező: Huszárik Zoltán
Huszárikot 1950-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de 1952-ben az ostoba kuláktörvény miatt (a jómódú parasztcsaládokat listázták és ellehetetlenítették a kommunisták) kizárták a felsőoktatásból. 1959-ben mehetett csak vissza negyedévesként Máriássy Félix osztályába. A kényszerű szünetben olyan munkát végzett, amilyet éppen talált: szobafestő, olajbányász, biztosítási ügynök és filmgyári ügyelő is volt többek között...
Pályáját a Balázs Béla Stúdióhoz köthető generációval kezdte. A magyar filmgyártás ekkoriban nagyrészt a MAFILM négy stúdiójában zajlott. Huszárik a Nemeskürty István által vezetett IV-es Stúdióban kapott helyet többek között Jancsó Miklós, Sára Sándor és Várkonyi Zoltán mellett.
1959-ben (abban az évben, amikor Huszárikot visszavették a főiskolára) megalakul a Balázs Béla Stúdió. Eleinte inkább filmklubként, fórumként működött, mint alkotó műhelyként. 1961-ben kezdtek valóban filmeket készíteni a MAFILM négy stúdiójától teljesen eltérő felfogásban, kísérleti, amolyan avantgárd jelleggel. Kezdetben évi 1,5 millió forint állt a stúdió rendelkezésére. Akkoriban ez gáláns összeg volt a minisztérium részéről, legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy ellentétben a MAFILM gyártási struktúrájával, itt nem kellett felső engedélyt kijárni az egyes filmekhez, a BSS öt fős vezetősége saját hatáskörben dönthetett az adott év projektjeiről. Cserébe viszont bemutatási kötelezettség sem volt a filmekkel kapcsolatban. Ha a végtermék nem ütötte meg a MOKÉP (filmforgalmazó cég) által elvárt minőséget, (vagy politikai okokból volt necces az alkotás) akkor egyszerűen nem mutatták be az adott filmet. Sehol! A rendezők honoráriumot sem kaptak a munkájukért. Ez tehát egy ízig-vérig kísérleti műhely volt, ahova időnként társművészeti ágak képviselői is betévedtek filmet készíteni.
Ennek a filmnek a gyártója papíron a MAFILM, jellegét tekintve azonban mégis a Balázs Béla Stúdió (BBS) szellemiségéhez köthető.
Elégia: bánatos hangú, rendsz. a beletörődés, megbékélés v. bizakodás hangján végződő, olykor gondolati v. elbeszélő elemeket is tartalmazó költemény.
Ennek a közel 19 perces vizuális költeménynek a középpontjában a lovak állnak. Itt jegyzem meg, hogy a 18+ -os címkét a filmutolsó perceiben lovak letaglózását rendkívül realisztikusan bemutatásra kerülő rész miatt adtam.
Be kell vallanom, hogy nem vagyok az avantgárd különösebb híve. Véleményem szerint könnyű e mögé a kulcsszó mögé bújnia olyanoknak is, akiknek sem mondanivalójuk, sem filmes eszközeik nincsenek, és csak bolondját járatják nézőikkel... Több ilyen alkotást is végigszenvedtem az 1001-es lista hatvanas évekbeli címeit nézve... Itt azonban egyáltalán nem erről van szó!
Nem csak hardcore filmrajongók számára kifejezetten nézhető, könnyen befogadható, legalábbis akkor ha nem leszünk rosszul a lovak vágóhídon töltött utolsó pillanataitól, melyek minden "mellébeszélés nélkül" kerülnek ábrázolásra, annak véres és gyilkos valójában.
Már a húszas években a szovjet avantgárdok (ld Eisenstein) rájöttek, hogy a montázs technikájával új jelentést lehet adni a képeknek. Időben, helyben független képsorok egymás után illesztésével valami olyas valami jön létre, ami több illetve más, mint a kettő külön külön. A fent látható képen például egy vidámparki körhinta lóalakja látható, ami az élő lovak képei közé illesztve egészen bizarr, furcsa hatást kelt. Ez esetben a kötött zene emeli eggyel magasabb szintre a végeredményt. (Eisensteinék még némafilmesként használták a montázst, ahol általában szintén volt zene, de nem feltétlenül az, amit a film készítője megálmodott)
Egy másik érdekes - bár kevésbé hangsúlyos - vizuális elem a filmben a torzító lencse használatával készített felvétel.
Ezt a rövidfilmet 1965 februárjában nagy érdeklődés mellett mutatták be az Uránia moziban. Később elnyerte az Oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját.