Magyarország (MAFILM) 110 perc, ff., magyar

Rendező: Kósa Ferenc

Az ilyen filmeknek köszönöm, hogy sok száz alkotás megtekintése után - bár természetesen továbbra is vannak filmek, amik tetszenek, és vannak amelyek kevésbé - ezek szerint még mindig van (és remélem, hogy lesz is) még olyan, ami még mindig ekkora erővel tud hatni rám.

És ezt mellesleg azzal a meggyőződéssel mondom, hogy azt hiszem, a mai átlag filmnézők körében egész biztosan nem lenne túl népszerű ez a film.

 Bár hivatalosan a MAFILM készítette ezt a filmet, valójában a Balázs Béla stúdióban fogantatott meg. (A BBS-ről szóltam már pár szót az Elégia - 1965 kapcsán.) Ez akkoriban egy olyan - Kelet-Közép-Európában egyedülálló - műhely volt, ahol a közösség tagjai teljesen függetleníteni tudták magukat a politikától. És ez azért igazán különös, mert a stúdió Aczél György "kultúrcézár" kezdeményezésére jött létre! Mégis szinte teljesen szabad kezet kaptak a rendezők, azzal a megkötéssel, hogy ha Aczéléknak nem tetszik amit csinálnak, akkor nem mutatják be sehol a filmet. Nyilván egy rendező azért csinál filmet, hogy azt megnézze a közönség, tehát a teljes szabadásg csak illúzió volt, de mégis egy szokatlanul progresszív szellemiségű műhely jött létre.

1963-ban Aczélék rendeltek egy filmet a szövetkezetesítés történetéről. (Magyarul arról a fájdalmas időszakról, amikor minden paraszttól megkövetelték, hogy önként adja be a jószágait, földjét, egyszóval mindenét a közösbe). Szokásuk szerint Aczélék semmibe sem szóltak bele, még abba sem, hogy ki rendezze a filmet. Eleinte nem is volt annak gazdája, többeket is érdekelt a dolog, így csoportosan kezdtek el foglalkozni vele. Nyolcan-tízen indultak az ország különböző tájaira, hogy anyagot, történeteket, adomákat gyűjtsenek amolyan bartóki módon, magnószalagra. Már itt látszik, hogy nem egy Várkonyi-féle idealizált film van készülőben, hanem ezúttal a valóságot szeretnék minél autentikusabb formában bemutatni.

Az országszerte összegyűjtött anyagok valahogy Kósa Ferenchez kerültek, és idővel a kezdetinél végül jóval kevesebben maradtak aktívan a projektben. Gyömgyössy Imrével és Csoóri Sándorral hallgatták a felvételeket, és kezdték összeállítani a forgatókönyvet.

Furcsa, epizódokra töredezett a film. Az alkotás időben a hatvanas évek elején a kollektivizáláskor kezd, majd visszaugrik tízezer napot (kb. 27 év) és ezután is ugrál az időben. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít egyébként a Húsz Órára: végigtekint az adott időszak minden fontosabb történelmi eseményén egy Tisza-menti falu szemszögéből tekintve. 

Kósának ez volt a pályakezdő filmje, gyakorlatilag a főiskolás diplomamunkája. (Sokak szerint életművének legjobb darabja) Igen ám, de amikor 1964-ben Aczél meglátta az elkészült forgatókönyvet, akkor jelezte Kósának, hogy nem erről volt szó. A forradalmat forradalomnak nevezik, és a parasztok láthatóan nem nagyon örülnek a téeszesítésnek, egyszóval nem ezt a filmet rendelték a BBS-től.

Ekkor Kósa gondolt egyet, és elvitte a filmet a Balázs Béla Stúdiótól a MAFILM IV. stúdiójába, ahol annak vezetője, Nemeskürty István próbálta kicsit finomítani a forgatókönyvet. A készülő film viszont ettől a forgatókönyvtől is eltért, ráadásul igencsak necces pontokon. Nemeskürty összehívta a stúdiót (melyben olyan súlyos személyiségek voltak, mint Jancsó, Mészáros Márta, Gaál István, Várkonyi Zoltán, stb), és ezek a rendezők nem nagyon álltak Kósa mellé, amire Kósa komoly sértődöttséggel, és személyeskedéssel reagált. (Kilátásba helyezte, hogy majd ő is leszólja Jancsó éppen készülő Szegénylegények-ét)

Végül Kósa egy ravasz csavarral a stúdióvezetéssel való egyeztetés nelkül elintézte, hogy Grigorij Csuhraj, a (háborús érdemérenddel is rendelékező) híres szovjet rendező legyen a film mávészeti tanácsadója. Gondolom az volt a stratégia, hogy ha valamit egy szovjet rendező támogat, az a magyar vezetésnek olyan lesz, mint a pápai bulla, szent és sérthetetlen. És a manipuláció működni is látszott, mert Nemeskürtyvel szemben  Csuhraj kimondottan támogatta, hogy benne maradjanak a filmben a problémás jelenetek. 

Végül Aczél behívatta mindannyiukat: Kósát, Nemeskürtyt és Csuhrajt is. Sőt, még mások is voltak ott. Amolyan raport szerű lehetett a hangulat. És ekkor Csuhraj a lehető legkritikusabban, Nemeskürty utólagos véleménye szerint igazságtalanul lesujtóan nyilatkozott a filmről. Arról a filmről aminek politikailag problémás jelenetével kapcsolatban ő maga nyilatkozott, hogy nem szabad változtatni rajta... (!) Finoman szólva is inkorrekt volt a szovjet rendező. Erre viszont Aczélék nem sokat totojáztak: Ha Csuhrajnak ez a véleménye a filmről, akkor ezt nem lehet bemutatni...

Kósa ekkor már mindenkire meg volt sértődve, és megintcsak egyeztetés nélkül fogta, és átvitte a filmet a III-as stúdióba Herskóhoz, aki Nemeskürty szerint politikailag jobb helyzetben volt. Ott korrigálták a film legproblémásabb részeit, ha jól informálódtam, akkor esetenként újraforgatásokkal, vagy ha az is elég volt, akkor az utószinkron szövegének megváltoztatásával. De bemutatni már így sem lehetett, sőt állítólag Aczél kilátásba helyezte, hogy Kósa nem fog ezért a filmért diplomát kapni, és életében nem rendezhet több filmet.

(Az eredeti változatban például az ellenforradalmárok nem lövik le a kommunistákat a kápolnában, míg a végső változatban jobbnak látták, ha a gonosz ellenforradalmárok mégiscsak gyilkolnak)

Ezután már annyira futotta csak, hogy Kósa le tudta vetíteni a BBS keretein belül szakmai érdeklődőknek. Valószínűleg itt láthatta meg valaki, akin keresztül valahogy eljutott a Cannes-i filmfesztivál szervezőinek fülébe, hogy létezik ez a remek alkotás.

1967 tavaszán egy szép napon autó érkezik Kósáért, akit legnagyobb meglepetésére a FIlmfőigazgatóságra visznek, ahol közlik vele, hogy hamarosan indulnia kell Cannes-ba, mert filmjét indították a versenyen. (Állítólag a szervezők azt üzenték Aczéléknak, hogy ha ezt a filmet indítják, akkor azt örömmel veszik, de ha ezt nem,akkor más nem kell nekik.) Ne felejtsük el, Kósának még mindíg nem volt rendezői diplomája, és a film még nem került nyilvánosan bemutatásra. Ennek ellenére Cannes-ban a film megnyeri a legjobb rendezőnek járó díjat, melyet Virna Lisitől vesz át. Érdekes adalék, hogy Magyarországon Cannes-al nagyjából egy időben mutatták be a filmet a mozikban (azaz elkészülte után néhány évvel)... mégis csak kínos lett volna, ha esetleg úgy kap érmet egy magyar film, hogy itthon még csak nem is hallottak róla az emberek... ez mindenféle gonosz pletykának adhatott volna alapot...

Ha már Cannes-ban (azaz a tengerparton) vagyunk, idekívánkozik a filmben elhangzó több remek mondatból az egyik kedvencem. Amikor a hatvanas években a fiú lehetőséget kap, hogy elutazzon a tengerpartra, nagyanyja ezzel a jótanáccsal látja el:

Kíváncsi lennék, Kósa vajon vitt-e magával híslevest Cannes-ba...

A film középpontjában két barát: Széles István (Molnár Tibor) és Bánó Fülöp (Koltai János) áll. Koltai Jánossal kapcsolatban meg kell jegyeznem azt a furcsaságot, hogy őt Mádi Szabó Gábor szinkronizálja, és ehhez bizony nehezen szoktam hozzá. Talán akkoriban Koltai (az alábbi képen balra) nem volt annyira ismert, hogy ez különösebben zavarja a nézőt (Cannes-ban pedig végképp nem zavarta ez a nézőket), de nekem minden megszólalásakor elvonta a figyelmemet a hang-kép összeférhetetlensége. Érdekes, hogy sehol sem találtam még csak utalást sem arra, hogy miért volt szükség erre a meglehetősen szokatlan megoldásra...

Hála a bőséges anyaggyűjtésnek, a párbeszédek véletlenül sem erőltetettek, minden pillanatban úgy éreztem, mintha a huszadik század második negyedének vidéki valóságába csöppentem volna. Ide kapcsolódik másik kedvenc idézetem: A munkát kereső Julit faggatja lehetséges jövőbeli munkaadó gazdája:

Hát igen, ilyen, és ehhez hasonló ízes párbeszédek alkotják a film mozaikköveit. 

De ne feledkezzünk el a képi megvalósításról sem. Amint megtudtam, hogy Sára Sándor volt a film operatőre, azonnal sejtettem, hogy a látvány is parádés lesz, nem csak a beltartalom. 

Agascope szélesvásznú formátumban készült a (fekete-fehér) film, ami a gyakorlatban ugyan az, mint a  Cinemascope, csak így nem kellett érte jogdíjat fizetni... Ez a képarány monumentálissá teszi a látványt, és lehetőséget ad az operatőrnek, hogy gyönyörű kompozíciókat alkosson. Sára elképesztően szép felvételeit megcsodálhattuk már a Sodrásban megtekintésekor is, és ezúttal is néha egészen elvarázsol a látvány, amit alkotott. Mindehhez persze szükség volt arra, hogy a Magyar Filmlabor 2011-ben digitálisan felújítsa a filmet. Először egy pocsék régi változat jutott a kezembe, de éreztem, hogy Sára esetén semmiképpen nem szabad megelégedni a gyenge kópiával, így sikerült megtalálnom a felújított változatot.