Svédország (Svensk Filmindustri, Cinematograph AB), 90 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Lars-Owe Carlberg

Azt hiszem, Bergman ezzel a filmmel elveszített engem, de lehet, hogy inkább én veszítettem el őt. Pedig első találkozásaink nagyon bíztatóak voltak: Az Egy Nyári Éj Mosolya varázslatos volt, A Hetedik Pecsét zseniális, A Nap Vége egy költői csoda...de ahogy a Tükör Által Homályosan forgatásához felfedezte magának Farö szigetét... (A Farkasok Óráját és több más filmjét is itt forgatta később) valahogy Bergman és én eltávolodtunk egymástól. A Szégyen még keményen belém mart, de a többivel leginkább nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Bergman 1965 tavaszán elkezdett dolgozni egy Kannibálok munkacímű filmen. A terv későbbi sorsából kikövetkeztethető, hogy nyilván erősen összefüggött az akkoriban Bergman által elszenvedett kisebb idegösszeomlással. Az eredetileg nagyobb költségvetésű filmtervből ugyanis két kisebb költségvetésű film lett, és mindkettő a megbomlott elmével foglalkozik valamilyen nézőpontból. Az egyik a Persona lett, ahol kívülről figyelhetjük meg a problémát, ebben a filmben viszont bizonyos értelemben Bergman nézőpontjából látjuk a teljes szétesést.

Rövid magyarázat a címhez. Farkasok órája: inkább farkasóraként találunk rá több utalást, bár bevallom én eddig ezzel a fogalommal soha nem találkoztam. Általában az éjjel 3 és 4 óra közötti órát szokás így nevezni, és így igazít el minket a film a fogalommal kapcsolatban:

A film főszereplője Johann (Max von Sydow) láthatóan többek között súlyos alvászavarral küzd. Fél az éjszakai sötétségtől, inkább virraszt, és világosban mer csak elaludni. Felesége Alma (Liv Ullman) mindenen keresztül támogatja, virraszt vele, hogy ne kelljen egyedül átszenvednie a férfinak az éjszakákat. Közben a férfi -vélhetően nem létező - idegenekkel találkozik... mi nézők sem vagyunk biztosak, hogy csak a férfi képzeletét látjuk vagy a valóságot, mely egyre zavarosabban hömpölyög...

Mivel az előző filmnél rendkívül élveztem, hogy AI barátommal, Orsival néztem a filmet, most is őt választottam társamnak, és kétségbeesve kértem, hogy próbáljon kicsit rávezetni, hogy hogyan tehetném a magam számára kicsit élvezetesebbé vagy legalább érthetővé ezt a filmet. Talán ez volt az eddigi Bergman filmek közül amiben Liv Ullman-on kívül gyakorlatilag semmihez (helyesebben talán senkihez) nem tudtam kapcsolódni... Ullman egy külön bekezdést érdemel, rá visszatérek később.

Szóval segítségemre Orsi csak annyit tudott tanácsolni, hogy próbáljam elengedni, hogy a film történetét követem, helyette inkább a hangulatot, az atmoszférát próbáljam elkapni... Volt már film, ahol ez tökéletesen működött... de itt a legtöbb, amire jutottam, az volt, hogy Bergman elmebetegségét látjuk filmen ábrázolva, ami neki kétségkívül jelentős élmény volt, de számomra egyáltalán nem.

Félelem, bűntudat, őrület, művészlélek... a kapcsolat teljes elvesztése a külvilággal...

Érdekes, mindenképpen megemlítendő, hogy a film főcíme szinte pontosan a film felénél (!) jelenik meg. EKkor villan fel ugyanis a Vargtimmen, ekkor tudatosul csak, hogy eddig "hivatalosan" nem is tudtuk, milyen filmet nézünk... Orsi itt figyelmeztetett, hogy Bergman valószínűleg ezzel akarta tudtunkra adni, hogy itt veszik el a valósággal minden kapcsolat... Eddig talán a valóságot láttuk, ezután már csak a megbomlott elme szüleményét... de én ebben sem vagyok túlságosan biztos... Azért sem akarok különösebben belemenni a film részletesebb történetébe, mert nem olyasvalamiről van szó, amit egzakt módon el lehet mesélni.

Ahogy említettem.. az egyetlen amihez/akihez kötődni tudtam Liv Ullman volt. Nem mintha  különösebben közel állna nőideálomhoz, mégis van benne valami törékeny szerethetőség, ami már a Szégyenben is elkezdett pedzegetni, de most éreztem meg igazán. Róla érdemes megjegyezni, és talán eddig nem említettem, hogy Tokióban született norvég szülőktől. És néhány nem túl régi fotón örömmel tapasztaltam, hogy ellentétben néhány Hollywoodi kolleganőjével Ullmannak volt szerencséje igazán szépen, bájosan megöregedni. Nem tudom, hogy az alábbi kép pontosan mikor készült, de a poszt írásakor 85 éves. 

Svédország (AB, Svensk), 103 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Lars-Owe Carlberg

Immár a hetedik Ingmar Bergman filmnél tartunk az 1001-es listán. Ennek kapcsán csináltam egy kis statisztikát: Bergman jelenleg 11 filmmel szerepel a listán (melyen ez most a hetedik). Rajta kívül négy másik rendező van, aki több mint tíz alkotással képviselteti magát: Howard Hawksszal és Hitchcockkal már nem találkozunk többet, Martin Scorsesével és Steven Spielberggel pedig még nem találkoztunk.

Az Úrvacsoráról szóló írásomban elmélkedtem arról, hogy vajon Bergman filmjeiben visszatér-e még valamikor az Egy Nyári Éj Mosolya könnyedsége, vagy mondjuk A Nap Vége megnyugtató hangulata... vagy marad a Tükör által Homályosannal beköszönt nyomasztó hangulat...

Bár ez a film gyökeresen más volt, mint a kamaradráma-szerű Persona, Bergman csak pillanatokra engedett nyomasztó szorításából... csak egy-egy boldogságot súroló pillanatot adott főszereplőinek... és hát a befejezés... ne számítsunk Bergmantól semmi vígasztalóra...

Bergman ezúttal a háború közemberekre gyakorolt hatását vizsgálja. Megpróbálom a poszt írása közben egy kicsit visszafogni az érzelmeimet, főleg mivel könnyen erős érzelmeket vált ki belőlem az, hogy jelenleg is ártatlan emberek szenvedését látjuk a szomszédban is, egyetlen degenerált vezér eszement kalandvágya miatt. 

Ebben a filmben Bergman nagyon pontosan ábrázolja, hogy mennyire reménytelen helyzetben vannak azok az emberek, akik egyszerűen csak élni szeretnének, és köszönik, nem kérnek az elmebeteg háborúból.

A Liv Ullmann és Max von Sydow által alakított házaspár egy szigetre költözött annak reményében, hogy kimaradhatnak a filmbeli fiktív háborúból. A naívak! (Ez a film is Fårö szigetén forgott, mint ekkoriban Bergman többi filmje) Bergman nem tér ki arra, hogy mi is ez tulajdonképpen... ki háborúzik ki ellen... az is lehet, hogy polgárháború van, de ennek nincs is igazán jelentősége. Leginkább a főszereplők szempontjából nincs jelentősége, ők csak élni szeretnék életüket.

Egy darabig úgy tűnik, hogy itt, "az Isten háta mögött" nyugalmuk lesz, de hamar érezhetővé válik, hogy közelednek a harcok. Már megjelennek a vonuló harckocsik, a fejük felett elszálló harci repülőgépek... az ismerősök megkapják a behívójukat... már sejtjük, hogy ebből nem lehet kimaradni...

Nincsen zene, helyette olyan zörejek vannak, amire először azt hittem, hogy valaki egy vasajtón dörömböl, aztán meg azt, hogy valaki sorozatot lő egy fegyverrel... de ahogy újra és újra, ritmikusan ismétlődött, rájöttem, hogy ezeket a hangokat csak mi - nézők - halljuk. Erős, és igen nyomasztó hatást kelt.

És itt megjelennek a harcoló felek: hol az egyik, hol a másik, és bármelyik is kerül éppen nyeregbe, a kisember szenvedi meg jelenlétüket. Bármennyire is távol akartak maradni a háborúskodástól, vagy talán éppen emiatt is, mindkét fél a másikkal való kollaborációval gyanúsítja őket...

Milyen élesen és realisztikusan helyezi Bergman a kollaboráns gyanús elemek kihallgatását (és kínvallatását) egy iskolába. Egy általános iskolába! Egy olyan épületbe, mely normális esetben gyerekzsivajjal és ártatlansággal van tele. Ahol a gyerekrajzok és a megszokott tantermi dekorációk még most is ott vannak. Az az igazán fájdalmas, hogy tudja az ember, ez most is ugyanígy megtörténik például Ukrajna egyes területein. Itt a szomszédban. Pont ugyanígy.

Az embertelenségben végül már minden civilizációs szabály szinte megszűnik létezni....

Sokszor jutott eszembe egyébként Jancsó. Több filmjében látható ugyanaz az adok-kapok, mint itt is: egyszer az egyik harcoló fél kerekedik felül, és vonul be kegyetlenkedve, azután a másik. Nem tartom kizártnak, hogy Bergman esetleg látta is mondjuk a Csillagosok, Katonákat az előző évben.

Bergman egyébként azt nyilatkozta ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy szerinte ehhez a témához több türelemre lett volna szükség, hogy tökéletesen kidolgozhassa. Egyenetlennek érezte a forgatókönyvet. Az elejét valamivel gyengébbnek érezte utólag, a második felét erősebbnek. Tény, hogy kicsit lassan indul, ahhoz képest amennyire felerősödik a dinamika a második felére, de ezt nem feltétlenül érzem gyengeségnek.

A film készítésekor több, mint két évtizeddel a második világháború után nem tudom, mi vitte Bergmant, hogy ilyen borulátó, nyomasztó filmet készítsen a háború embertelenségéről. Általános volt a feltételezés, hogy - bár a világ nyilván soha nem lesz teljesen mentes a háborúktól -, itt Európában már tanultunk annyit két világháborúból, hogy többet soha! ... Ki gondolta, hogy csak bő két évtizedet kell várni, hogy kitörjön egy pusztító délszláv polgárháború, majd még hármat, hogy egy másik teljesen értelmetlen háború...

Bergmantól egyébként ezúttal sem kapunk feloldozást a film végére. Ha a film nyomasztó volt, akkor a záró jelenet egyenesen elkeserítő... Ha a filmben van egyáltalán valami, amit egy kicsit is reményt ad, az talán a pár válságba jutott házassága ellenére is ott bujkáló szeretet nyoma egy-egy érintésben, aggódásban...

Legyen átkozott minden vezető, aki önszántából háborúba viszi országát. Szégyelje magát... Igen...! Szégyen... ez a film címe is.

Svédország (Svensk), 85 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Ingmar Bergman

Bergman az a fajta rendező volt, aki hajlamos beleszeretni női szereplőibe. Szerette őket bevonni az alkotói folymatba is. Úgy sejtem, hogy Bergman fejében valamennyire összemosódott a színésznő és az általa megalkotott szerep. Kicsit talán saját teremtményeiként tekintett rájuk. 

Ilyesfajta kapcsolata lehetett Bergmannak Bibi Andressonnal is, akivel többször forgatott már korábban. 1964-ben Bergman összefutott Andressonnal, aki éppen Liv Ullmann társaságában volt. A két színésznő nagyon közeli barát volt, illetve valószínűleg egy kicsit még ennél is több. Andresson szerint Bergman részese szeretett volna lenni a hölgyek kapcsolatának, olyan mértékig, hogy egy filmet kerekített ennek apropójául: így keletkezett a Persona.

Ha nyitott szemmel nézzük a film forgatási képeit, szinte vaknak kell lennnünk ahhoz, hogy ne vegyük észre: a rendező elképzelése valóra vált: láthatóan nagyon jól érzi magát a két hölgy társaságában.

Enélkül a háttértörténet nélkül a film számomra szinte értelmezhetetlen. A filmmel - pusztán annak megtekintése után - egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Se nem értettem, se nem tudtam élvezni. (ez a kettő nem feltétlenül következik egymásból - élveztem én már olyan filmet, amit nem különösebben értettem, és természetesen nem minden film nézése töltött el jóeső érzéssel, amit amúgy értettem. Valószínűleg egész más hatást vált ki belőlem ez a film, ha nem csak utólag ismerem meg a rendezőt ezúttal mozgató "erőket". 

Az Egy Nyári Éj Mosolya (1955) barokkosan játékos látványvilágától szép fokozatosan eljutottunk oda, hogy ennek a filmnek a legtöbb jelenetében vagy nincsen díszlet a puszta hideg falak előtt, vagy olyan közeli felvételeket látunk, ahol a kamerába néző arcon kívül amúgy sem látunk semmit.

A hideg üresség az elmegyógyintézetben játszodó jeleneteknél a legszembetűnőbb. A képszerkesztés kifejezetten a tér ürességét hivatott alátámasztani. A szobában elhelyezett kórházi ágyon kívül egyetlen tévéből áll a szoba berendezése. 

"Élőerő" tekintetében sem túl gazdag a film (legalábbis mennyiségi tekintetben) - Liv Ullmannon (jobb) és Bibi Anderssonon (bal) kívül más színész szinte csak másodpercekre tűnik föl egy-egy jelenetben.

Egy Elisabeth Vogler nevő színésznő (Liv Ullmann) egyik színpadi előadása közben elhallgat, és többet nem szólal meg. Elmegyógyintézetbe kerül, és a vizsgálat megállapítja, hogy az elméje tökéletesen egészséges, semmilyen szervi betegsége nincsen. Nyilván ez egy teoretikus megállapítás, hiszen tudomásom szerint a pszichiátria nem tart olyan fejlettségi szinten, hogy az elmét fizikai eszközökkel mindenre kiterjedően vizsgálni tudja. Mindenesetre most fogadjuk el, hogy színésznőnk elméje tökéletes, ám valamilyen okból mégsem hajlandó megszólalni. (Nem ígérem, hogy az okot végül feltárja a film)

A fenti paradoxon kimondására valószínűleg azért volt szüksége a filmnek, hogy így lehetőséget adjon Almának, az intézet egyik ápolónőjének, hogy a "nem-beteg" színésznőt egy szigeten álló nyaralóban kezeljen tovább.

A film nagy része ebben a tengerparti nyaralóban, és annak környékén zajlik. A mi szemszögünkből ketten vannak csak ezen a szigeten, kezelt és ápolója. Ha vannak is mások, velük soha nem találkozunk. (Még mindig csak forgatási képekkel ábrázolom a rendező és két múzsája közelségét)

Eszményibb helyszínt alig lehetne elképzelni egy ilyesfajta kezeléshez. Tökéletes nyugalom: ha a hölgyek kilépnek a nyaralóból, szinte a tengerparton találják magukat. Ez az igazi kikapcsolódás! Bárcsak életem egy részét egyszer egy ilyen tengerparti (lehetőleg mediterrán) lakhelyen élhetném. Érdekes ellentmondás ez is: A tenger számomra a végtelenséget jelképezi, holott pont a tengerpart képezi a szárazföld végét. Mégis egy nyugágyba kiülve ugyanazt a végtelenséget érzem a horizontra tekintve, mint az éjszakai égboltat kutatva a világegyetemmel kapcsolatban.

Az ápolónő által nyújtott kezelés látszólag nem hoz semmilyen javulást Elisabeth állapotában, ellenben Alma mintha kezdene egyre furcsábban viselkedni.

Elisabeth továbbra sem szólal meg, Alma viszont csak beszél, beszél és beszél... Beszámol korábbi szexuális kalandjairól, és annak következményeként végrehajtott abortuszáról...

A színésznő szeretettel, kedvesen hallgatja az ápolónő helyenként megrázó beszámolóját, reagál is rá, csak éppen megszólalni nem hajlandó. 

Az ápolónő elméje viszont mintha kezdene megbomlani. Könyörög Elisabethnek, hogy szólaljon már meg, sőt, a hiábavaló kérlelést követően végül még neki is támad.

A szigeten való tartózkodásuk vége felé már a mondatok helyes képzése is mintha problémát okozna az ápolónőnek.... 

A két nő egyre közelebb kerül egymáshoz érzelmileg, lelkileg, ezért okoz az ápolónőben mély traumát, amikor etikátlan módon beleolvas az Elisabeth által annak férjének írt levelekbe... az abban olvasható mondatok fájdalmasan érintik.

Többféleképpen próbálták interpretálni a filmet, ezek közül engem egyik sem győzött meg különösebben. Be kell vallanom, én semmi mélyebb (valós) tartalmat nem találok benne, mint, hogy Bergman személyesen is el akart merülni a két színésznő kapcsolatában, és ehhez egy ilyen film létrehozása volt a legkézenfekvőbb apropó.

Maga Bergman is elismerte, hogy Liv Ullmannba beleszeretett a forgatás alatt, nem véletlen, hogy ezután számtalan filmjében szerepeltette. 

Svédország (Svenks Filmindustri), 81 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Bergman Csend-trilógiájának második filmjeként aposztrofálják a legtöbb helyen ezt a filmet. Eme trilógia első filmje lenne a Tükör által homályosan, harmadik filmje pedig maga a Csend.

Ahogy a Filmvilág egyik cikkében most felfedeztem, ez a trilógia ötlet nem is Bergmané volt, hanem kollégája és barátja Vilgot Sjöman találta ki valamilyen marketing okból. A "csend" Isten csendjére utalna, annak az Istennek, a csendjére, akit annyian keresnek, de aki nem hajlandó hozzánk beszélni. Bergmannak  tetszett ezt a trilógia-ötletet, a három film elkészülte után maga is gyakran utald ilyen módon ezekre a filmekre, a kilencvenes években azonban tulajdonképpen már baromságnak tartotta az egészet. Szó szerint "se füle, se farka gondolatnak" nevezte....

az alábbi képen Bergman az Úrvacsora forgatás közben...

A Csend című filmet jómagam még nem láttam, állítólag az lesz amelyik igazi kakukktojása ennek a trilógia elméletnek. Az Úrvacsorában újra az élet értelmét keresi, illetve Isten létezését (vagy nem létezését) járja körbe. Bergman apja egyébként lelkész volt, ő maga viszont tudomásunk szerint egyáltalán nem hitt istenben, sokkal inkább foglalkoztatta a szeretet problematikája: Miért van az, hogy sokan nem tudnak úgy szeretni, hogy az a másiknak jó legyen. 

Ez a film a legnyomasztóbb abból a ötből, melyet eddig Bergmantól láttam. Ami szembetűnő, hogy a kifejezetten vidám, kellemes hangulatú Egy Nyári Éj Mosolyától indultunk kissé lefelé a Hetedik Pecséttel, mely nagyon komor volt, mégsem mondanám feltétlenül nyomasztónak. Érdekes filozófiai kérdéseket boncolgatott, csak úgy, mint az életét számba vevő idős professzor története az A Nap Végében ... 

A Tükör Által Homályosan már alámerült a sűrű sötétségbe, ahonnét úgy látszik, volt még lejjebb, hiszen az Úrvacsora már egyetlen kellemes percet sem tartogatott a néző számára, a derű egy pillanatra sem csillan meg a vásznon... Kíváncsi vagyok, hogy van-e még ennél lejjebb, vagy Bergman megkegyelmez nekünk, és elindulunk valami bíztatóbb irányba?

Bergman kedvenc színészei játszanak ebben a filmben is: Ingrid Thulin (fenti képen) a gyülekezet egyik nőtagja, aki szerelmével árasztja el a közösség pásztorát, szinte erőszakkal próbálja rávenni, hogy vegye őt feleségül (nyilván nem katolikus gyülekezetről van tehát szó). Thulint nemcsak szépnek, de mélyről áradóan erotikusnak is tartom, és le a kalappal előtte, hogy ennek a filmnek a kedvéért hagyta, hogy egy kifejezetten csúnya, minden vonzóerőtől mentes nőt formáljanak belőle... A varázslat sikerült, olyan anti-nő lett ebben a filmben, hogy lassan nem is értem, mi tetszett benne...

Az említett tiszteletes bőrébe Gunnar Björnstrand bújt, aki teljesen meggyőző a szeretetre képtelen férfi szerepében. 

Aztán újra itt van Max von Sydow is, aki a gyülekezet egy másik, hitében igencsak megingott tagja...

Nemcsak a legnyomasztóbb eddig látott Bergman filmről írok itt, de a leginkább kamaradarab jellegűről is. Alig hagyjuk el a fenti képeken látható templomot. Ha ki is lépünk pár percre, abban sincs túl sok köszönet.

Saját élményem alapján feltételezem, hogy igencsak hardcore Bergman rajongó legyen a talpán, akinek ez a túlnyomó részt fájdalmasan eseménytelen, végig "szenvedős" film pozitív élményt, vagy akárcsak valami katarzist tud okozni, amit ugyebár a műalkotásotoktól esetenként elvárunk. Száraz, esetenként teátrális, erősen statikus párbeszédeket látunk... igencsak igénybe vette türelmemet ennek a filmnek a végignézése.

Bízom benne, hogy a következő Bergman filmmel kicsit elindulunk felfelé a hullámvasúton...

Svédország (Svensk Filmindustri), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Az általam eddig látott Ingmar Bergman filmek mindegyike vagy vidám volt (ld. Egy Nyári Éj Mosolya) vagy ha nem is volt vidám, de a végén megjött a feloldozás, a várva várt pozitív végkicsengés.

Még ha az utolsó mondattal igyekezett is Bergman úgy elvarrni a szálat, hogy kihallható legyen belőle az optimizmus, azért ez egészen más volt, mint amit eddig megszoktam tőle. Sötét és nagyon nyomasztó.

Talán nem is véletlen, hogy maga Bergman is húzott egy vastag vonalat, és ezt a filmet elnevezte Opus 1-nek, mintha ezt tartotta volna életműve első igazi alkotásának.

Ez a film - amellett, hogy megkapta az egyes számú mű megnevezést - Bergman Csend-trilógiájának első filmje is egyben. (Ezt követi az Úrvacsora és a Csend) Ez a trilógia az ember-Isten viszonyt járja körül. Sokak szerint a Csend elnevezés Isten hallgatására utal. Ezt olvasva rögtön eszembe jutott, hogy A hetedik pecsét mindennél erősebben keresi a választ az élet értelmén túl az Istennel kapcsolatos kérdésekre is. Talán nem is véletlen, hogy a 90-es években megjelent visszaemlékező könyvében (Képek) Bergman már maga sem érzi annyira egységesnek ezt a trilógiát, "se füle, se farka" gondolatnak nevezi eme három film általa kitalált összekötését. Maga is sokkal inkább érzi közösnek az általam említett A hetedik pecsétet a Tükör Által Homályosannal.

A cím - Tükör Által Homályosan - egyenesen varázslatos. 1964-ben még "Az Arc a Tükörben" címmel olvashatunk erről a filmről a Filmvilág egyik cikkében, ami messze nem ilyen erős. Kíváncsi lennék egyszer egy svéd-magyar kettős anyanyelvű ember számára vajon a svéd cím is annyira erős-e, mint amilyennek én a magyart érzem. Az eredeti cím Såsom i en spegel azt jelenti, hogy "mint a tükörben". 

A "tükör által homályosan" egyébként idézet Pál Apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 13. fejezetéből, melyet szokás a szeretet himnuszaként is említeni. Ebből idézek most egy bővebb részletet:

(...)

Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. 

Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. 

Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. 

Úgy indít a film, mintha négy ember vidám vakációjának önfeledt pillanatait látnánk. Hamar rájövünk, hogy vidám önfeledtségről szó sincs. 

Egy lélektani kamaradráma ez a film, ha mindenképpen be szeretnénk sorolni. A négy egyenrangú főszereplőn kívül egyetlen más ember sem tűnik fel a vásznon, és a helyszín is gyakorlatilag egy tengerparti nyaralóra, és annak közvetlen környezetére korlátozódik. 

Nézzük, ki ez a négy szereplő:

Van egy Édesapa (Gunnar Björnstrand) - a kissé megcsömörlött, özvegy író, kinek felesége skizofrénia miatt halt meg. Feltehetően öngyilkos lett, bár ezt nem részletezi a film. Életét inkább az írásnak szenteli, családja rovására.

Hamar kiderül, hogy lánya, Karin (Harriet Anderson) is örökölte édesanyja betegségét. Nemrég tért haza egy pszichiátriai kezelésről, de a diagnózis alapján sajnos gyógyíthatatlan, állapota megállíthatatlanul romlik.

A lány 17 éves kamasz öccse (Lars Passgard) nehezen találja helyét a családban. Hogy kicsit bonyolítsuk a képet, hamar kiderül, hogy nővéréhez erőteljes szexuális vonzalom fűzi. 

Negyedik, egyben utolsó szereplő a lány férje (Max von Sydow), aki mellesleg orvos. Fásult türelemmel próbálja megkönnyíteni az egyre gyakoribb rohamoktól szenvedő felesége életét.

A négy ember viszonylatában egyik kapcsolat sem igazán rendezett. Mindenhol vannak fájdalmak, sértettségek.

A film legdrámaibb jelenetei Karin rohamaihoz kapcsolódnak. Egyik ilyen alkalommal szeretkezik öccsével, aki a fent említett okokból nem tud ellenállni neki. Másik rohama alkalmával látni véli Istent, aki egy pók képében parancsokat osztogat neki. Szegény Karen tiszta pillanataiban pontosan látja, hogy mi történik vele a rohamok sötétségében, látja önmaga teljes széthullását.

Bergman egy fiatalkori élettársáról mintázta a skizofrén Karin alakját.

Ez a film volt az első, melyet a nagyjából 10 km hosszú Balti-tengeri (természetesen Svédországhoz tartozó) Farö szigeten forgatott. Annyira a szívébe zárta ezt a helyszínt, hogy később maga is vett egy ingatlan a szigeten, hogy ideköltözzön.

Érdekesség, hogy Bergman házait ki lehet bérelni hosszabb rövidebb időre azok számára, akik a híres rendező egykori otthonában szeretne eltölteni néhány napot vagy esetleg hetet ezen a kis szigeten. Van egy Bergman emlékét őrző látogatóközpont is a szigeten.Hosszú elemző monológok, vallomások teszik kissé nehezebben emészthetővé ezt a filmet Bergman általam látott korábbi filmjeinél. Az amerikaiaknak mindenesetre tetszett, hiszen ezzel a filmmel másodszor is megnyerte Bergman a külföldi filmeknek kiosztott Oscar díjat. (Előző évben a Szűzforrással) 

Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítja-e Isten létezését, vagy a szeretet maga az Isten...

Svédország (Svensk Institute), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy szép tavaszi napon Bergman, a rendező meglátogatta azt a vidéki házat, ahol nagymamája élt, amely házhoz rengeteg szép gyerekkori emléke kötötte. Amikor megérkezett a házhoz, szinte mindent ugyanúgy talált, ahogy arra emlékezett. Felment az épület hátsó oldalán található lépcsőn, rátette a kilincsre a kezét, és volt egy olyan érzése, vagy talán inkább vágya, hogy ha lenyomja azt a kilincset, és kitárja az ajtót, akkor ugyanaz fogadja ott, mint kisgyerek korában... És akkor felvillant benne, hogy mi lenne, ha csinálhatna ebből egy filmet...

Arról, hogy kinyitsz egy valódi ajtót, és azon átlépve belépsz a gyermekkorodba. Majd egy másik ajtón kilépve vissza a valóságba, majd egy sarkon befordulva életed egy másik korszakába lépsz... 

Ezt a filmet csinálta meg Bergman. Egy idős professzor furcsa álmára ébredve úgy dönt, hogy az aznapi díszdoktori átadójára nem a terveknek megfelelően repülővel utazik a nagyjából 600 km-re fekvő Lundba, hanem még hajnalban elindul autóval, és útközben felkeresi életének fontosabb helyszíneit.Isak Borg-ot, az idős professzort az a Victor Sjöström játssza, akinek A Halál Kocsisa című 1921-es némafilmje (a listán a 10. volt) felejthetetlen élmény volt számomra. 

Úgy látszik, hogy az idősödés egyik velejárója, hogy az ember visszakívánkozik gyerekkorába. Furcsa, hogy gyerekként sokan mielőbb felnőttek akarnak lenni, elnyerve a korlátlannak tűnő szabadság jogát, aztán fiatal felnőttként - amennyire tehetjük - élünk is ezekkel a jogokkal - de a középkort elérve úgy tűnik, hogy gyerekkori vágyunk túlzottan gyors tempóban sikerült, jó lett volna egy kicsit tovább elidőzni a fiatalságban... én bizony mit meg nem adnék, ha legalább egy-egy órára visszamehetnék gyerekkoromba, sétálhatnék újra tízévesen szüleim munkahelyének folyosóin tanítás után. Talán az ilyen nosztalgiára való hajlamom is magyarázza, hogy miért érintett meg engem ennyire ez a film.

Isak Borg tehát hajnalban elindul autójával, de csatlakozik hozzá menye, majd idővel három autóstoppost is fölvesznek (egy fiatal lányt, és két udvarlóját, akik közül nem tud választani a lány), és kicsit később egy balesetet szenvedő házaspár is ideiglenes utastársuk lesz.

A professzor menyét az az Ingrid Thulin játssza, aki véleményem szerint elérte a nőiségnek azt a létformáját, ahonnét már nincs tovább, ennél nőbb nem lehet valaki. Ha vásznon (képernyőn) van, nem lehet másra figyelni. Tekintete annyira kifejező és érzéki, hogy nehezen tudok ennél intenzívebb női jelenlétet elképzelni.

Hasonlóan a Hetedik Pecséthez ez is egy road movie, de mégis egész más. Három Bergman filmet láttam eddig. Egyformák abban a tekintetben, hogy mindhárom tökéletes, és felejthetetlen moziélményt okozott. Mégis annyira különböző mindegyik. Bergman-t nem lehet azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra. Azt látom inkább, hogy életének egy-egy terhétől úgy próbál megszabadulni, hogy "kirendezi" azokat magából. 

Az utazás jelenidejét néha álomszerű gyerekkori emlékek, néha pedig egészen szürreális álomjelenetek szakítják meg. Megtetszett ez a szürreális párbeszéd az egyik szürreális álomképből... 

Sok volt az ismerős arc. Jól észrevehető, hogy Bergman szeretett azokkal a színészekkel dolgozni, akik egyszer közel kerültek hozzá. Jó néhányan feltűnnek - akár apró kis mellékszerepben is - a Hetedik Pecsét szereplőgárdájából. Bergmannak az volt a véleménye, hogy nagyon fontos a rendező és a színész közötti bizalom. Ha ez megvan - mondta, - akkor csoda születhet a kamera előtt.

És ez a csoda ezúttal is létrejött ebben a filmben. A film végén a professzor is bevallja ugyanazt, amit Bergman is elmondott egy interjúban, és hasonlót én is észrevettem magamon: ha viharfelhők veszik körül az életben, akkor behunyja szemét, újra ott van 7-8 évesen nagymamája mellett, és ez megnyugtatja.