USA (Universal), 89 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Ross Hunter

Az Amerikai filmekkel valahogy mostanában nem érzem magam elkényeztetve. Az ötvenes évek elejének amerikai filmtermését nézve most már minden alkalommal kicsit félve ülök neki ezeknek az 1001-es könyv által kiválogatott  Hollywoodi filmeknek, és rendre csalódást is okoznak, szemben az európaikkal, melyek nagy része kifejezetten remek.

Elgondolkoztat, hogy vajon miért nem került fel több olasz, francia vagy mondjuk skandináv (hogy a magyarokról ne is beszéljünk) film a listára, ha Hollywood hanyatlása ennyire szembetűnő már az ötvenes évek közepén.

Douglas Sirk előző - A Szélbe Írva c. - filmjét látva kicsit bizonytalan voltam, hogy a rendező cinikusan használt egy olyan formátumot, ami a mai üres szappanoperákra hasonlít, vagy egyszerűen csak ezt tudta kihozni magából.

Ezt a filmet látva úgy tűnik, inkább az utóbbi. Ehhez képest az előbb említett film még nem is volt olyan rossz... Ha az a Dallas című sorozatra hajaz, akkor ez a Született Feleségek déd-nagymamája...

A történet néhány mondatban vázolható: A középkorú özvegyasszony (Jane Wyman) beleszeret a nála jóval fiatalabb kertészbe (Rock Hudson). Az érzelmek tiszták és kölcsönösek. Össze is szeretnének házasodni, ám a hölgy gyerekei és társasági köre mélységesen ellenzi, hogy egy sokkal fiatalabb, ráadásul más társadalmi rétegből való férfival házasodjon.

Mindez annyira mesterkélten és didaktikusan van előadva, hogy az számomra fájdalmas volt. A "tökéletes férfi" szinte zokszó nélkül tűri a gúnyolódó, megalázó megjegyzéseket, a nő ennek ellenére állandóan bizonytalankodik, depressziós, csalódott... Az özvegyet játszó Jane Wyman ekkor egyébként 38 éves volt, míg az ügyeletes sztár Rock Hudson 30. A film egyébként ennél talán kicsit nagyobb korkülönbséget sugall.

Bár engem ez az idősebb nő - fiatalabb férfi felállás különösebben nem hoz lázba, nyilván van a témáról mit beszélni, érdemes rávilágítani ezekre a problémákra, csak kár, hogy ilyen szájbarágós módon kísérli ezt a feladatot megtenni ez a film.

Például amikor az özvegyasszony felnőtt lánya mellékesen megjegyzi, hogy bizonyos kor után a szex illetlenség ... (tehát nem beszélni róla illetlenség, hanem megélni az...) meg, hogy a korral az emberek "szétesnek", és ezt főleg a nők fogadják el nehezen...

Nos ez olyan dialógus volt, ami nálam kiütötte a biztosítékot. Nem azért mert otromba dolgokat mondott a lány, hanem azért, mert nem volt valódi, hiteles ahogy mondta... 

Ha mindenképpen kellene olyasvalamit kiemelnem a filmből, ami tetszett... az a szép, szélesvásznú, színes Technicolor kép. Az ötvenes évek második felére lassan eljutunk oda, hogy a filmeknek nagyjából a fele színesben készül. Liberális Artúr oldalán van egy nagyon szemléletes grafikon a színes filmek arányáról az egyes évtizedekben. Itt jól látható, hogy a hatvanas években ez az arány meghaladta az 50%-ot, míg a hetvenes években a filmek túlnyomó része már színes lesz. 

Szóval a szép hegyvidéki, téli felvételek tényleg nagyon hívogatóak, de ez azért kevés ahhoz, hogy jó élményként gondoljak vissza erre a filmre. A jelek szerint viszont a korlátozott eszköztárral, de jó megjelenéssel rendelkező Rock Hudson és a szép színes kép elég újszerűen hatott a korabeli közönségnek, hogy a moziba csábítsa őket...

USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol

Rendező: Douglas Sirk

Producer: Albert Zugsmith

A film nyitó képsorain egy láthatóan részeg férfi érkezik luxus sportautójával egy villához. Egy másik férfi elhúzza egy hálószoba függönyét és szemével követi a részeg férfi útját, mögötte egy barna hajú hölgy fekszik az ágyban. A részeg férfi bemegy a házba. A nyitva hagyott ajtón szürreális mennyiségű avart hord be az orkán erejű szél a fényűző épület aulájába... (hogy a címszereplő szél jelenlétét tovább fokozzuk, a The Four Aces fiúkvartett eközben szomorkásan énekli a Written on the Wind balladát).

Egy szőke hölgy izgatottan szalad le a lépcsőn, hogy a részeg férfi után lopózzon. Kívülről látjuk az épületet, amikor egy lövést hallunk. Nem sokkal később egy férfi távoli alakját látjuk kijönni a házból, pisztollyal a kezében, majd hamarosan összeesik. Még visszatér a kép a hálószobában levő barna hajú hölgyre (Lauren Bacall) aki már az ablaknál áll, és hamarosan ő is összeesik...

A kamera ráközelít az asztalon levő naptárra, ahol ügyes trükkel a naptár visszalapoz több, mint egy évet... ami sejtésem szerint számunkra nézőknek azt jelenti, hogy az előbbi képsorokra magyarázatot fogunk kapni, és jó esetben a film vége felé újra látni fogjuk ezt a jelenetet immár úgy, hogy minden mozzanat értelmet nyer.

Sejtésem ezúttal tökéletesen beigazolódott. Megismerjük a film négy főszereplőjét, két hölgyet és két urat, látjuk, hogy mi történt velük a nyitó jelenetet megelőző egy évben, és újranézzük ezt a bizonyos kezdő képsort kicsit bővebben, úgy, hogy tényleg minden értelmet nyer.

Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...

Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.

Lauren Bacall férje (Humphrey Bogart, akinek kb. egy évvel vagyunk ekkor a halála előtt) megjegyezte, hogy ez a film nem igazán tetszett neki, javasolta Bacall-nak, hogy ilyen vacakokba ne nagyon szerepeljen többet. Amellett, hogy mellesleg osztom Bogart véleményét, egyik visszaemlékezésében Bacall megjegyezte, hogy ő sem volt elájulva a filmtől, csak azért vállalta el, hogy Rock Hudsonnal dolgozhasson. Ekkoriban egyébként Rock Hudson volt a film igazi húzóneve.A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt...  
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...

A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.

Ami sokkal jobban meglepett, bár régi filmeken talán már láttam ilyesmit, hogy Kyle simán felrohan egy felszállás előtt álló repülőgépre, és lehozza onnét Lucy-t... hahaha... ilyesmi ma már teljesen elképzelhetetlen, hogy valaki beszállókártya nélkül csak úgy ki-be mászkáljon egy menetrend szerinti gépen...

Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.

Szép kis autó, nem? 
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához:

"I'm going to have a baby!" - amit úgy értelmeztem, hogy férjének terméketlenségétől függetlenül neki akkor is gyereke lesz! ... gondoltam, hogy ha nem a férjtől, akkor majd Mitch-től... de ez a szál végül nem került részletes kibontásra, holott ez lett volna az egyetlen szál, ami valódi izgalmat hozott volna a filmbe...

Ezen úgy léptünk át, hogy nem is kapunk igazi magyarázatot arra, hogy miért is lett végül terhes Lucy...

...végül maradt a kiszámíthatóság...