USA (Pathé), 101 perc, ff., angol

Rendező: Emile de Antonio

Producer: Vincent Hanlon, Emile de Antonio

A kínai horoszkóp szerint 1959 és 1971 a disznó éve. Ha viszont elengedjük egy kicsit a fantáziánkat, és az amerikai kormányzat bizonyos képviselőire gondolunk... nos, a cím hirtelen egészen más értelmezési lehetőségeket nyit meg. Ezzel rögtön el is árultuk, hogy a film készítője – Emile de Antonio – nem tartozott az amerikai kormányzat rajongói közé. Sőt.

De Antonio neve valószínűleg a legtöbb filmrajongónak sem mond sokat. Pedig érdemes megjegyezni: ő volt az egyik legkövetkezetesebb és legbátrabb baloldali dokumentumfilmes az amerikai filmtörténetben. A Disznó Éve nem az egyetlen botránykőnek szánt alkotása – de talán a legismertebb. A film 1968-ban készült, és 1969-ben mutatták be, ami azt jelenti, hogy a vietnami háború kellős közepén, a legforróbb politikai légkörben robbant be a mozikba. Oscarra is jelölték – ami visszagondolva elég merész döntés volt egy ilyen nyíltan háborúellenes alkotásnál.

Mielőtt azonban magáról a filmről írnék, muszáj egy kis kontextust teremteni – mert a vietnami háborút nem lehet megérteni az előzményei nélkül. Az olvasók nagy részének ez valószínűleg terra incognita, és bevallom, nekem sem volt kristálytiszta a kép mielőtt belemerültem.

Hogyan jutott idáig Amerika?

Indokína a 20. század első felében francia gyarmat volt – nagyjából a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa területe. A második világháború alatt a japánok foglalták el, de 1945 után a franciák vissza akarták szerezni. Csakhogy addigra Ho Si Minh vezetésével már erős nemzeti felszabadítási mozgalom alakult ki, a Viet Minh, amely először a japánok ellen harcolt, majd a visszatérő franciák ellen fordult. Kitört az első indokínai háború, amely 1954-ben a franciák számára katasztrofális vereséggel végződött: Dien Bien Phu-nál a Viet Minh teljesen körülzárta és megsemmisítette a francia erőket. A genfi egyezmény ezután kettéosztotta Vietnámot: az északi részt Ho Si Minh kommunista kormánya kapta, a délit egy nyugatbarát rezsim. Az egyezmény szabad választásokat ígért 1956-ra – csakhogy ezeket soha nem tartották meg, mert mindenki tudta, hogy Ho Si Minh nyerne. (!!!) Amerika ekkor már aktívan támogatta a dél-vietnami rezsimet, először csak pénzzel és tanácsadókkal, majd Kennedy alatt egyre több katonával, végül Johnson alatt teljes háborús beavatkozással. Amerika tulajdonképpen egy francia gyarmati projekt örökösévé vált. És ugyanolyan rosszul járt, mint a franciák – csak jóval több pénzbe és emberéletbe került.

Hogy miért lett volna mindez elkerülhető? Mert az 1956-os választások megtartása esetén Ho Si Minh valószínűleg demokratikusan nyeri meg az ország újraegyesítését – és ezzel az egész háború értelmét veszti, mielőtt elkezdődik. De a hidegháború logikája nem tűrt ilyen árnyalt megközelítést. A dominóelmélet – miszerint ha egy ország kommunista lesz, a szomszédai is mind bedőlnek – olyan görcsösen tartotta magát az amerikai politikai gondolkodásban, hogy inkább belementek egy megnyerhetetlen háborúba, mintsem elfogadják a valóságot.

A film

Szóval mit is csinál de Antonio ezzel az anyaggal? Valami olyat, amit a listán közvetlenül ezt megelőző dokumentumfilm – Frederick Wiseman Középiskolája – nem tett: folyamatosan magyaráz, vezet minket. Nincs de facto narrátor, de a film 98%-ában mégis folyamatosan szól valaki. Korabeli elnöki beszédeket hallunk (a fenti képen Nixon), katonai elemzőket, visszaemlékezéseket, interjúkat – miközben a képanyag vagy alátámasztja, vagy éppen cinikusan cáfolja az elhangzottakat. 

Például: miközben egy magas rangú katonai vezető nyilatkozatában azt halljuk, hogy az észak-vietnami foglyokat a genfi konvenció alapján kihallgatás után szabályosan átadják az illetékes hatóságoknak – a képen eredeti archív felvételeket látunk megkötözött, néha bekötött szemű, rettegő foglyokról, akiket puskatussal vernek és rugdalnak. Nem kell kommentár. A képek mindent elmondanak. Valahogy a háborúk pontosan ugyanúgy zajlottak akkor is mint most: a hivatalos narratíva és a valóság között leírhatatlan a különbség. Ez nem újdonság – de ritkán látni ilyen elegánsan, ilyen hidegvérrel dokumentálva.

A filmben megszólaló nevek közül néhány ismerős lehet: Dwight Eisenhower, John F. Kennedy, Lyndon Johnson, Richard Nixon, Gerald Ford – igen, mind az öt elnök, aki a vietnami háború korszakában irányította Amerikát, valamilyen formában szerepet kap. Mellettük feltűnik Joseph McCarthy is, a kommunistaüldözés '50-es évekbeli arcképe, akinek paranoiája nagyban hozzájárult ahhoz a szellemi légkörhöz, amelyben egy ilyen háború egyáltalán elképzelhetővé vált. És ott van Robert McNamara, Johnson védelmi minisztere, az eszkaláció egyik fő építésze – aki évtizedekkel később maga is beismerte, hogy tévedtek.

A film másik főszereplője Ho Si Minh. Különböző emberek mesélik el az életét – és az a kép, ami összeáll, meglehetősen árnyalt. Londonban és Párizsban is élt fiatalkorában – és igen, Párizsban lett kommunista... köszönjük Párizs... (ehh...) Ő lett a vietnami nemzeti mozgalom vezéralakja, majd 1954-től haláláig Észak-Vietnám elnöke. Idős korára "Ho apónak" is hívták – és ellentétben a legsötétebb diktátorokkal, ő valóban az aszketikus, egyszerű életű vezető képét mutatta. Visszaemlékezések szerint valóban szerény házban lakott, kertjét maga művelte, szeretett horgászni, és rendszeresen együtt röplabdázott a katonákkal, tehát az egyszerű életmód láthatóan valódi volt. De ugyanez a forrás azt is elárulja, hogy a hivatalos propaganda szerint agglegény volt, aki a forradalommal jegyezte el magát, de dokumentumok szerint kétszer is megnősült, és mindkét alkalommal francia nőt vett feleségül. (Hoppá!!!) Elsősorban volt nacionalista és csak másodsorban kommunista – nem viselkedett kimondottan diktátorként, és sokan ma is szeretettel emlékeznek rá. Dél-Vietnámban azért árnyaltabb a kép. Ami viszont megrendítő: Ho Si Minh 1969-ben halt meg – éppen abban az évben, amikor ez a film készült. A győzelmet, amelyért egész életét tette fel, már nem érte meg.

Ami engem illet: végignéztem, és közben végig azzal küzdöttem, hogy fenntartsam az érdeklődésemet. Ez nem a film hibája – legalábbis nem teljesen. Valahogy a vietnami háború nekem, európainak, személyesen egyszerűen érdektelen. Érdekes módon a 9/11 szinte ugyanúgy fáj, mintha amerikai lennék – de Vietnam? Sem az egyik, sem a másik oldalról nem érint meg igazán. Sem az amerikai veszteség, sem a vietnami szenvedés nem tudott belém égni úgy, ahogy kellene. Valószínűleg ezért untam ezt a filmet – és ezt bevallom, mert szerintem ez fontos: egy dokumentumfilm csak akkor működik, ha a témája is megérinti a nézőt. Ha nem – akkor hiába kiváló a szerkesztés, hiába okos az egész.

Ez egy okos film. Ez egy fontos film. De nekem személyesen nem volt élmény.

És aztán?

Amerika 1973-ban aláírta a párizsi békemegállapodást és kivonult – de a háború még két évig tartott. 1975-ben Saigon elesett, Dél-Vietnám összeomlott, és 1976-ban az ország újraegyesült Vietnámi Szocialista Köztársaság néven. A győzelem Ho Si Minné volt – aki, mint írtam, már nem érte meg. Ma Vietnám egypárti kommunista diktatúra, ahol a sajtószabadság és az emberi jogok helyzete... nos, finoman fogalmazva is aggasztó. De az amerikaiak sem szomorkodnak túl sokat: az az ország, amelyért 58 000 katonájuk életét adta, mára az Apple, a Samsung és a Nike egyik legnagyobb gyártóbázisa. Az amerikaiak elvesztették a háborút – és közben valahogy mégis ott vannak. Ez vagy a kapitalizmus diadala, vagy a történelem legsötétebb humora. Valószínűleg mindkettő.

USA (Osti Productions), 75 perc, ff., angol

Rendező: Frederick Wiseman

Producer: Frederick Wiseman

Két dokumentumfilm következik most egymás után a listán, melyek közül ez az első – és máris egy olyan alkotással kezdünk, amelynek érdemes pár szót ejteni a hátteréről is, mielőtt magáról a filmről írnék.

Az 1950-es évek végén, pontosabban nagyjából 1958 és 1963 között egy új dokumentumfilmes irányzat bontakozott ki Robert Drew vezetésével, amelyet direct cinema-nak neveztek el. A mozgalom lényege egyszerű volt, bár megvalósítása annál kevésbé: a készítők a legigazibb valóságot akarták megmutatni, úgy, ahogy azt egy szemlélődő jelenlévő látná – vagy ahogy egy rejtett kamera venné fel az eseményeket.

Az irányzatnak volt néhány más neve is: a franciák cinéma vérité-nek hívták, de emlegették candid (rejtett kamerás), uncontrolled (irányítatlan) vagy observational (megfigyelő) filmként is. Ezek mind ugyanarra a jellegzetességre utaltak: a felvett jelenetek a valóságot tükrözik, és a készítő – a nyilvánvalóan zavaró jelenlétén túl – a lehető legkevésbé befolyásolja, hogy mi történik a kamera előtt.

A technika is ennek megfelelően alakult: ekkoriban jellemzően 16 mm-es kamerákkal forgattak a dokumentaristák fekete-fehér nyersanyagra, ami méretben nyilvánvalóan messze volt egy valódi rejtett kamerától, de mégsem volt olyan gigantikus méretű, mint egy komoly filmes kamera, és nem igényelt precíz világítást sem – sőt, a legtöbb esetben egyáltalán nem használtak külön fényforrást. Az ekkortájt fejlődő szinkronhangos felvételi technológia szintén hozzájárult ahhoz, hogy ez a stílus megvalósítható legyen. (a fenti képen látható, hogy a felvételek elkészítéséhez elég volt egy kétfős stáb, az operatőr kiegészült a rendezővel Wisemannel, aki egyben a hangfelvétel felelőse is volt) 

Nyilván a valóságban ez soha nem működhet tökéletesen, hiszen a jelenetek résztvevői már attól is máshogy viselkednek, hogy tudják: ott van a kamera. De aki látott már Big Brother vagy Való Világ adásokat, az tudhatja, hogy néhány napig az emberek odafigyelnek magukra, de rövidebb-hosszabb idő után mindenki megszokja a kamera jelenlétét, és elkezd természetesen viselkedni.

Tíz évvel a direct cinema "feltalálása" után lépett színre egy Frederick Wiseman nevű ügyvéd (lásd az előző két képen), aki egyszer csak úgy döntött, hogy forgat egy dokumentumfilmet egy elmegyógyintézet mindennapjairól – direct cinema stílusban. Ez lett a Titicut Follies (1967), amely hatalmas vitát váltott ki: Massachusetts állam be akarta tiltani a filmet azzal az indokkal, hogy a betegek beleegyezése nélkül ábrázolta őket megalázó körülmények között. A film évekig csak korlátozott közönségnek volt vetíthető, és végül csak 1991-ben kerülhetett széles körű forgalmazásba. Elég durva precedens egy dokumentumfilmnél – de a botrány inkább megerősítette, mint megtörte Wisemant. Ettől a ponttól fogva az ő filmjei tekinthetők a direct cinema igazi alapfilmjeinek, és pályája során több mint harminc ilyen alkotást forgatott, melyekben társadalmi intézmények mindennapjait vizsgálta kendőzetlen nyíltsággal.

Ez a film a philadelphiai Northeast középiskolában készült, öt hét alatt – és ez az öt hét elegendő volt ahhoz, hogy a tanárok és a diákok elfogadják, sőt nagyjából elfelejtsék a kamera jelenlétét.

Wiseman mozaikszerűnek nevezi a saját filmjének szerkezetét. Ez azt jelenti, hogy látunk néhány percnyi felvételt egy spanyolóráról, mindenféle kommentár nélkül, majd egyszer csak átváltunk egy tornaórára, abból is felvillant néhány percet, ezután jön egy fogadóóra, ahol egy tanár éppen arról próbálja meggyőzni a diákját a szülő jelenlétében, hogy ha kozmetikus-képzésre jelentkezik a középiskola után, azzal nemcsak a szülei várakozásait fogja meghiúsítani, hanem saját életét is tönkreteszi. Angol nyelvórán egy vers hangzik el a tanárnő szájából a figyelő diákoknak. Majd minden átmenet nélkül újra máshol vagyunk.

A film egyik legfurcsább jelenete feltehetőleg szociológiaórán játszódik, ahol a tanár rögtönzött közvéleménykutatást tart: hányan lennének tagjai egy olyan klubnak, amelynek van néhány negro tagja? Mindenki jelentkezik. Dicséretes! (Ha jól láttam, az osztályban mindenki fehér.) De amikor második körben a tanár megkérdezi, hogy mi lenne, ha a tagok fele negro lenne, a jelentkezők már jobban hezitálnak – és legalább egy diák felemelte a kezét arra a kérdésre, hogy ki nem lenne tag egy ilyen vegyes klubban.

Fontos megjegyezni, hogy a tanár hangsúlyozta: nincs rossz válasz, valóban kíváncsi volt a gyerekek reakciójára, és nem akarta előzetes elvárásokkal befolyásolni őket. Ugyanakkor nézni ezt a jelenetet mégiscsak kényelmetlen – részben azért, mert Amerikában ennek a szónak már a kiejtése is (!) napjainkra valahol a pedofília és a gyilkosság között helyezkedik el a társadalmi megítélésben. Aki egyáltalán utalni akar rá, - ha nagyon bátor, akkor - N**-word-ként említi, de sokan már ezt sem merik megtenni (legalábbis a fehérek között – a feketéknek szabad, Amerikában!). Szóval mégiscsak kényelmetlenül éreztem magam, hogy ez a kérdés valóban felmerülhet. Azt nem tudom, hogy a tanár feltette volna-e ugyanezt a kérdést, ha az osztályban esetleg lett volna akár egyetlen fekete bőrű diák – de nagyon remélem, hogy nem hozta volna ilyen kellemetlen helyzetbe a srácot.

A diákok megszégyenítése egyébként nem volt példa nélküli a film során. A legnyomasztóbb jelenet egy diákok által előadott divatbemutató próbáján zajlott, ahol a szervező tanárnő hangosan elemezte a felvonuló diákok ruhaválasztását – külön felhívva a figyelmet egy lányra, akinek "komoly súlyproblémái vannak" (magyarul: igen kövér), mégis jól választott magának ruhát. Szemben néhány másik lánnyal, akiknek mindenki előtt a tudtára adta, hogy vastag a lábuk, ezért nagyon előnytelen számukra a rövid szoknya viselete.

Magam is érzem néha, hogy néhány lánynak sokat segíthetne, ha szólna nekik valaki, hogy ha az alakjuk nem tökéletes, nem feltétlenül érdemes ugyanazt a szettet erőltetni, mint a modell alkatú lányoknak – de soha nem merülne fel bennem, hogy ezt mások előtt, ilyen megalázó módon tegyem meg. Mennyit változott a világ! A mai – Amerikából indult – politikailag korrekt világban a lányaim akkor is levegő után kapkodva húzzák fel a szemöldökűket, ha magunk között, egy az illető által soha nem hallható megjegyzésként utalok valakire mint "az a kövér lány"... Mert a Z generáció szerint ilyet nem lehet mondani!!! Tilos! Egyrészt mert ha nem mondjuk ki, akkor nem is úgy van (haha)... Másrészt egyre jobban terjed az a trend, hogy mindenki érezze magát jól olyannak, amilyen – azaz aki kövér, ne érezzen semmiféle nyomást arra, hogy lefogyjon... még ha azzal esetleg évtizedekkel meg is növelhetné élete hosszát... Ajaj, megint veszélyes vizekre eveztem, és nem mellesleg teljesen mellékvágányon vagyok a filmhez képest – úgyhogy gyorsan visszaugrok.

Van egy jelenet, ahol a nagy előadóban – feltehetőleg az iskola összes fiútanulójának – egy nőgyógyász tart felvilágosító előadást. A szűzhártyát "cseresznyének" nevezi, mert – idézem – "ha erősen benyomják, piros nedv távozik belőle"... atyaég!!! Majd büszkén közli a vihogó fiúkkal – akik ezért meg is tapsolják –, hogy ő nőgyógyászként bizony fizetést kap azért, hogy ilyesmit tegyen a lányokkal. Hát nem tudom... Védelmében talán annyit lehet felhozni, hogy lányok nem voltak az előadóban, és ezekkel az ízetlen poénokkal talán csak a nagyszámú közönség szimpátiáját próbálta elnyerni. A háttérben egy tanár iratokat rendez, és ezeken a részeken látható megdöbbenés ül ki az arcára – amit persze igyekszik leplezni. (ezt a pillanatot sikerült elkapni a fenti fotón! - parádés!)

Egy másik jelenetben már-már nevetséges, ahogy a tanáriban diákok és tanárok között kisebb vita alakul ki arról, hogy a prom (az amerikai középiskolák hagyományos évzáró bálja) estjére milyen hosszúnak kell lennie a szoknyának. Amikor a tanár kimondja, hogy legalább térdig érőnek, szegény lány – aki minél rövidebbet szeretne – a "térdig ér" műszaki paramétereit kezdi el tágítani: ha a térdkalács felső görbületét érinti a szoknya, az tulajdonképpen térdig ér... de néhány tanár filozofikus felfogása szerint az ér térdig, ami takarja a térdet. Majd egy másik tanár próbálja megértetni a diákokkal, hogy az esemény ünnepélyessége megköveteli, hogy a szoknya minél többet takarjon. Ma már kicsit anakronisztikusan hangzik – bár emlékszem, a lányaimnál gimiben is volt néhány éve olyan igazgatói határozat, amely megtiltotta az ún. "has-póló" viselését, vagyis műszakilag meghatározva: a köldök nem látszódhat. Ezt mással nem tudom magyarázni, mint hogy a fiúk védelmében hozták, hogy jobban tudjanak a tananyagra összpontosítani. Hehe.

Saját megítélésem szerint is meglehetősen kusza lett ez a cikk – de talán sikerült visszaadnom a film hangulatát, amely éppen ettől a mozaikosságtól olyan, amilyen. Wiseman egyébként a kilencvenes években visszatért a középiskolákhoz, és készített egy második részt is – ezúttal egy New York-i, Central Park közeli középiskolában.

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 13 perc, ff., magyar

Rendező: Gazdag Gyula

Schirilla Györggyel kapcsolatban az első emlékeim gyerekkoromból rémlenek. Valahol a Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere) környékén - talán az aluljáróban - dedikálta valamelyik könyvét. Mivel olyan furán hangzó neve van, emlékeztem rá, hogy apám említette őt nem sokkal később, amikor a Híradóban mutatták ahogy ugyanő átússza a jeges Dunát. Amolyan csodaembernek, szupermennek láttam akkoriban, olvastam, hogy speciális étrendet tart, és mennyire odafigyel az egészséges életmódra és annak népszerűsítésére. Aztán csalódottan hallottam, hogy hatvanévesen elhunyt, és ezzel el is könyveltem magamban, hogy ezek szerint ő sem volt birtokában az örök (vagy a hosszú élet) titkának. Csak, most, amikor ehhez a rövid kis dokumentumfilmhez előkészülve olvastam utána Schirilla György életének, csak most derültek ki számomra olyan részletek életéből, amik egész más megvilágításba helyeztek mindent. Ettől függetlenül én soha nem fogom magamévá tenni a vegetáriánus álláspontot, főleg nem abból az okból, mely szerint el kellene ítélnünk az állatok - húsevéshez nélkülözhetetlen - leölését... Innét már csak egy lépés lenne, hogy a többi ragadozó állat számára is megtiltsuk más állatok elejtését... és mondjuk elkezdjünk az oroszlánoknak húshelyettesítő táplálékot kifejleszteni... bár... ahogy haladnak a dolgok, és ma egyre divatosabb magyarázkodni olyan dolgokért, amiknek "elkövetése" 30-40 évvel ezelőtt még teljesen normális volt... simán el tudom képzelni, hogy - ha megélem - 20 év múlva társaságban csak suttogva merem majd szóba hozni azt a BBQ oldalast amit tavaly tavasszal a kertben sütöttem... jobb ha akkor majd senki nem hallja majd, hogy én még ettem állati húst... 

Na de eme disztópikus eszmefuttatás helyett térjünk vissza Schirilla György életére.

Elmondása szerint Schirilla György valamilyen súlyos szívbetegséggel született, és az orvosok azt a szülők számára kegyetlen prognózist adták, hogy jó, ha a gyerek megéri a negyven évet... Ha ez nem lett volna elég, a kis Gyuri tizenegy évesen járványos gyermekbénulás miatt kerekesszékbe került. (Ma már erre mindenkit oltanak,  akkor még nem volt rá oltás) Mindkét lába lebénult és két évig kórházban kezelték emiatt. Akkor ott, a kórházban megfogadta, hogy ha egyszer ebből kigyógyul, és lábra tud állni, akkor egy olyan teljesítményt visz véghez, amit más addig nem tudott megtenni...

Végül nagy nehezen lábra tudott álni, de a betegségnek súlyos nyoma maradt, mindkét lába nehézkesen mozgott. Ráadásul az egyik lábán az izom látványosan elsorvadt, amolyan vékony kis satnya lett... A sok megpróbáltatás után az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy egy számára fontos lány kigúnyolta elsorvadt lábát. Egy tinédzsernek ez felér egy szíven szúrással... nem látott jobb kiutat ebből, mint belevetni magát a jeges Dunába. Az ugrás előtti pillanatban ez még jó ötletnek tűnt, de a vízbe érve már nem annyira. Sikerült megmenekülnie, és ha igaz a feltételezés, akkor a jeges víz hatására mindkét lábán beindult a vérkeringés annyira, hogy minden felnőttkori képen láthatóan teljesen normális lett mindkét lába.

Erre a vízbe ugrásra emlékezve, na meg a kórházban tett fogadalom miatt, - azaz valami olyan tenni, ami másnak nem megy - ezután minden évben átúszta a jeges Dunát. Jól emlékszem, hogy a nyolcvanas években (de talán később is) minden évben látható volt a Híradóban ez az esemény. 

A jeges átúszásokon kívül a másik hozzá köthető sport-teljesítmény a maratoni táv sokszorosát meghaladó futásai voltak. 1967-ben harminckét nap alatt elfutott Budapestről Moszkvába. 2216 km-t megtéve kb 202 óra összesített futóidővel. Persze közben itt-ott megpihent... Például Kenderesen is. 

Ennek apropóján 1968-ban a kenderesi tanács elhatározta, hogy az épülő szövetkezeti vendéglőt róla nevezik el, és ehhez kapcsolódóan egy eseményt is szerveztek. Méghozzá felkérték Schirillát, hogy az adott alkalomra (és a moszkvába tartó futás évfordulójára) fusson el Kenderesre (142 km futótáv), hogy megérkezésekor gyakorlatilag ő avassa fel a róla elnevezendő vendéglőt. 

Erről az eseményről készült ez a dokumentumfilm. Nem szabad túlságosan komolyan venni, mint ahogy a film sem vesz komolyan semmit. A még filmművészeti főiskolás Gazdag Gyula egy Esti Hírlap cikk alapján értesül az eseményről, és úgy dönt, hogy megcsinálja ezt a filmet. 3 fős stábot visz magával, autóval követik a futót, néha futás közben is interjúvolják, és 16 mm-es kézikamerával, önköltségen rögzítik a futást és persze az indulást valamint a megérkezés igen kínos pillanatait is. Nem Schirilla miatt volt kínos, de láthatóan számára mindenképpen az volt. A csúcspont talán a város tanácselnöke (ma úgy hívnák: polgármester) által elmondott - hát, hogy is mondjam - általános iskola első osztályos színvonalú versike volt, melyről nem emlékszem, hogy sikerült-e benne bármelyik mondatot értelmesre alakítani... Egyébként a film címe is ennek a köszöntő-vesikének az egyik sora: "...hosszú futásodra mindig számíthatunk..."

Schirillát nézve - szomomra egyértelmű, hogy - nem különösebben érezte magát jól ebben a nagyon mesterkélt, őt ünneplő hivatalos rendezvényen... de elismerésre méltó türelemmel állta a sarat, holott a 142 km után nyilván jobban esett volna egy kis nyugodt pihenés, amit végül megérdemelten meg is kapott... ebben a masszáskádban a hatvanas évek vége lévén emberi erő általi meghajtással...

A slusszpoén az egész szürreális rendezvény kapcsán, hogy még a romlott pártállam törvényei is tiltották, hogy élő emberről bisztrót nevezzenek el, ezért végül nem Schirilla bisztró lett az általa felavatott vendéglátóipari egység, hanem nemes egyszerűséggel Sport bisztró. 

Ez a kis 13 perces szösszenet a korszak karikatúrájaként remek lehetőséget ad az akkor még nem élők számára, hogy egy kis betekintést kapjanak a hatvanas évek hangulatába. Schirilla teljesen vétlen, láthatóan úgy került csak bele, mint Pilátus a krédóba. Elfogadta, hogy ez van, ő mindennek ellenére csak futni, sportolni, és egészségesen élni szeretett volna, ameddig a sors ezt megadta neki.

Japán (A XVIII. Olimpiai Játékok Szervező Bizottsága, TOHO), 170 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Surketaru Taguchi

1964 Augusztus 21-én Görögország déli részén az Olümpia nevű ókori romvárosban különleges ceremóniát örökítettek meg a kamerák. Hófehérbe öltözött hölgyek gyűrűjében egy különleges szerkezet a nap fényének összegyűjtésével belobbantja az olimpiai lángot, mely az elkövetkező közel három hétben kalandos úton jut majd el Tokióba... földön, vízen, levegőben.

Már a gyújtási ceremónia képei is lehengerlően szépek, a kamera mintha szabadon úszna a levegőben a romok között, a láng világ-körüli útja további szép képekkel kápráztat el minket. Mindig izgalmas nézni, hogy néztek ki világvárosok több, mint hetven évvel ezelőtt. 

Végül a láng megérkezik pontosan az olimpia megnyitójára. A szokásoktól eltérően ezúttal nem egy híres sportoló érkezik meg a megnyitóra a lánggal, hanem egy Yoshinori Sakai nevű fiatalember, aki 1945 Augusztus 6-án született Hiroshimában aznap, amikor az amerikaiak ledobták az atombombát.

A megnyitó Október 10-én volt, és pont két hétig tartottak a játékok. Hogy miért ősszel tartották a "nyári játékokat"? A japán nyár nem csak forró, hanem rettenetesen párás is. Ez a kettő pedig gyilkos elegyet alkot, sportolók számára nagy kockázatot és nem kevés kellemetlenséget okozva. Érdekesség, hogy a tavaly megrendezett tokiói olimpia már a szokásos nyári időszakban zajlott, aminek oka állítólag az, hogy a tévés jogok nagy részét az USA fizeti, és nekik a július-augusztus a legmegfelelőbb időszak az olimpia közvetítésére, mivel ekkor szünetelnek az ott népszerű sportok bajnokságai.

Nézve a gyönyörű, színes, szélesvásznú képeket, nem szabad elfelejtenünk, hogy bár ez volt az az olimpia, amikor először közvetítették a játékokat világszerte élőben műholdas technológiával, a televíziós szabvány mérföldekre volt a filmes megjelenítési lehetőségeitől. A műholdas kapacitás egyébként is korlátozott volt. Az USÁ-ba mindössze közel 6 órát közvetítettek a teljes olimpiáról, Európába valamivel több, mint 12-t. De hol van ez a mai lehetőségektől, ahol szinte megszámlálhatatlan mennyiségű "feed" közül válogathatnak az egyes országok, függően attól, hogy milyen sportágakra, sportolókra kíváncsiak az ottani tévénézők.

Az 1964-es olimpiáról készült filmnek tehát értelemszerűen semmi köze nincs a tévéközvetítésekhez. 70 órányi anyagot forgatott egy 566 fős stáb, melyből 164 fő volt operatőr. A rendezői megbízást az a Kon Ichikawa (fenti képen)  kapta, aki elsősorban játékfilmjei kapcsán ismert, melyek közül kettővel ezen a listán is találkozhattunk korábban.

Az ilyen régi felvételeken az egyik dolog, amire nagy érdeklődéssel figyelek, hogy miben különbözik az "akkori ember" a "maitól". A közönséget illetve a szervezőket mutató felvételeken látható, hogy nagy divatosak voltak ekkor még az ezüstösen csillogó műfogak. Mondjuk ilyenekre még itthonról is emlékszem a korai nyolcvanas évekből, elsősorban idősebb emberek szájában. Ma már ezek gyakorlatilag mindenhol teljesen eltűntek. 

A másik érdekesség, ami feltűnt, hogy a japán nőknél mennyire divatos volt ekkoriban a dauer. A női röplabda válogatottnak például szinte minden tagja ilyen furcsa, japánokra ma már egyáltalán nem jellemző frizurát viselt.

Természetesen magára a sportra is odafigyeltem, ha már olimpiát néztem. A legmeghökkentőbb felfedezésemet először ezen az animált gifen illusztrálom, azután írom majd le, hogy mi az ami nagyon meglepett:

Bizony, ha alaposan megfigyeljük, akkor a már beérkezett úszókon látjuk, hogy ott álldogálnak a medencében... A víz tehát olyan másfél méter mély lehet maximum. Tudomásom szerint manapság az olimpiai úszómedencék mélysége 3 méteres. Ez az alacsony vízmélység talán még veszélyes is lehet a kezdő fejeseknél. Akinek ezzel kapcsolatban bővebb információja van, az ne habozzon megosztani.

Kicsit meglepett, hogy úszásban semmilyen érmünk nem volt ezen az olimpián. Az 1952-es Helsinki olimpián még volt négy női olimpiai bajnokunk is úszásban, aztán mintha elvágták volna. Legközelebb 1980-ban Moszkvában Vladár Sándor kap aranyat úszásból, majd 8 évvel később Barcelonában kezdődik a magyar úszás igazi arany-korszaka. (Darnyi, Czene, Egerszegi... stb. stb...)

Az úszó aranyak hiányánál sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy szégyen-szemre fogalmam se volt arról, hogy ezen az olimpián Magyarország nyerte a futball aranyat. Egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy fociban nyertünk valaha bármilyen világversenyt. Hogy szégyenem mégnagyobb legyen, utánaolvasva megtudtam, hogy nem ez volt az első, és még csak nem is az utolsó olimpiai aranyunk! És ez az 1964-es már rég nem az Aranycsapat volt! Csehszlovákiát vertük meg a döntőben 2-1-re.

Újabb meglepetés volt, hogy a sablonos fekete ötszögekből és fehér hatszögekből varrt klasszikus mintázatú labda helyett citromsárga lasztival játszották a döntőt.

A dobogó harmadik helyén Németország állt.

Németország így leírva furának, pongyola megfogalmazásnak tűnt, hiszen aki élt már akár a nyolcvanas években is, az pontosan tudja, hogy ekkoriban két német ország volt. A szovjetbarát NDK és a nyugat-barát NSZK. Senki nem beszélt ekkoriban Németországról, helyette mindig valamelyik hárombetűs rövidítést alkalmazták a hivatalos megfogalmazásokban. Utánanéztem tehát, és kiderült hogy teljesen pontos volt a Németország megjelölés, hiszen ezen az olimpián hatalmas meglepetésemre egyesült német csapat indult! Ha egy kvízjátékban valaki feltette volna ezt igaz/hamis kérdésnek, egész biztosan elbukom rajta, hiszen nevetve utasítottam volt vissza még csak az ötletet is, hogy a két ország a hatvanas években egyesített csapatként induljon. Pedig ez történt. Kaptak is erre az alkalomra egy speciális, olimpiai ötkarikával ékesített német zászlót a csapat élére. Ha valami, akkor ez biztosan az olimpiai eszme egyik legszebb megnyilvánulása volt a hidegháború idején.

Mi magyarok egyébként 10 arany- 7 ezüst- és 5 bronz éremmel tértünk haza. 

Nem ez az első olimpiáról szóló film a listán. Az 1936-os Berlini olimpiáról szóló  Olimpia (1938) című film egyébként rám jóval nagyobb hatással volt mint ez. Itt is gyönyörűek voltak a felvételek, de amaz közel harminc évvel korábban készülve sem volt semmivel kevésbé látványos.

A film címe japánul:   東京オリンピック

Nagyon alkalmas ez a cím arra, hogy szemléltessük a japán írás azon sajátosságát, hogy többféle betűkészletet használ. Még akkor is, ha a négyből itt csak kettő látható.

Az első két karakter a klasszikus, többezer kínai írásjegyből származó kandzsik közül való. Ezeket egyesével meg kell tanulni, hogy melyik mit jelent, és hogy kell ejteni őket.

東京 - Tokjó

Az utána következő betűk viszont már a japán eredetű 46 darabos katakana készletből valók, melyek mindegyike egy-egy szótag, és nincs önálló jelentésük. Ezeket akkor szokták használni a japánok, ha idegen eredetű szót akarnak leírni, vagy egy szövegrészt egyéb okokból ki akarnak emelni (mint mondjuk mi a vastag- vagy dőlt betűs szövegrészeket. A japán nyelv szavai közül minden leírható lenne ezzel a 46 szótag-karakterrel, de az idegen eredetű szavaknál már nem mindent tudnak így leírni, ezért ezek mindig valami hasonlóra módosulnak.

Az angol eredetű "olimpic" szóból így lesz o-ri-n-pi-kku (a japánok nem nagyon bírnak mássalhangzóval szavakat befejezni, hacsak nem az "n" hangzóval, mert az "n"-en kívül egyik hangzójuk sem végződik mássalhangzóra. Így a külföldi szavak végeire is tesznek általában egy magánhangzót.

オ (o) リ (ri) ン(n) ピ (pi) ッ(ez a betű csak megnyújtja a következő szótag mássalhangzóját) ク (kku)

東京オリンピック - a film címe japánul kiejtve tehát: Tokjó orinpikku

Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

Irán (Golestan), 21 perc, ff., fárszi

Rendező: Forugh Farrokhzad

Producer: Ebrahim Golestan

A +18-as tag itt sem jelent semmilyen szexuális tartalmat. Viszont olyan betegségtől eltorzult emberi testrészek, arcok kerülnek bemutatásra melynek megtekintése gyerekek számára megterhelő lehet.

Ennek a dokumentumfilmnek a rendezője - aki egyébként egy mindössze 27 éves iráni hölgy volt - ellátogatott egy Tabrizi (ÉNy-Iráni) lepratelepre, hogy dokumentálja az ott élők mindennapjait. Láthatunk orvosi kezeléseket, iskolai tanórát, játékot... és közben maga Farrokhzad (a rendező) hangját halljuk. De ellentétben a szokványostól, nem a képen látható dolgokat kommentálja, hanem az Ótestamentumból, a Koránból és saját verseiből idéz.

És ettől lesz igazán különleges erejű ez az alig több, mint 20 perces film. Amit hallunk, az harmonikus, a fülnek kellemesnek tetsző (világnézettől függetlenül), amit látunk az viszont szörnyű és borzalmas.

A dokumentumfilm elkészítésének vállalt célja volt felhívni a figyelmet arra, hogy ez a szörnyűség alapvetően gyógyítható lenne. 

Nézzük csak, mi is ez a lepra?

A lepra egy nem túl fertőző, és igen lassú lefolyású bakteriális megbetegedés. Amellett, hogy nem fertőz könnyen, az emberek 95%-a eleve immunis rá, azaz ha akarná sem tudná elkapni. Pontos magyarázatot erre nem találtam.

Ez a baktérium sokféle tünetet okozhat. Megbetegítheti a szemet, végső soron vakságot okozva. Megbetegítheti a légzőszerveket. Göböket képezhet a bőrön, és megtámadhatja az idegeket is, mely végső soron az adott testrész teljes érzéketlenségét, és akár annak elvesztését is eredményezi.

A "jó hír", hogy a lepra ma már hónapokon, éveken át tartó kombinált antibiotikumos kezeléssel gyógyítható. A rossz hír, hogy ezt a betegséget sem sikerült még mindig eltüntetni a Föld színéről. Állítólag jelenleg is vannak lepratelepek Ukrajna, Románia is Oroszország területén is, hogy csak a saját kontinensünket említsem.

A film producere - Ebrahim Golestan - mellesleg a korábban elvált rendezőnő szeretője volt. A hatvanas évekbeli Iránban ez még nem okozott különösebb problémát, hiszen még több, mint 15 évvel az 1979-es iszlám forradalom előtt vagyunk, amikor Irán még teljesen szabados, világi életet élt.

Farrokhzad-nak ez az egyetlen filmje, melyet igen rövid élete során készített. 32 évesen egy súlyos autóbalesetben életét vesztette. A filmen látható egyik gyermeket, kinek mindkét szülője a telepen élt súlyos állapotban, a rendezőnő adoptálta és magához vette. (nyilván a szülők beleegyezésével)