USA (Warner Bros.), 114 perc, ff., angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Louis F. Edelman

Raoul Walsh rendező még a 10-es években Griffith szárnyai alatt kezdett filmezéssel foglalkozni. Eleinte azzal véste az agyamba a nevét, hogy ő volt az első némafilmes kedvencem (Miriam Cooper) férje, ő az, aki miatt tulajdonképpen abbahagyta a filmezést. Walsh-ot könnyű felismerni, hiszen hirtelen nem tudnék még egy olyan rendezőt mondani, akinek egy autó balesetből kifolyólag hiányzott az egyik szeme, ráadásul ezt a testi hibáját a leginkább mesebeli kalózkapitányokon látható fekete szemtakaróval fedte el.

Bár láttam tőle néhány filmet, nem sejtettem, hogy ilyen remek iparosmunkára képes - és ezt még véletlenül sem rossz értelembe véve gondolom. Az járt a fejemben, hogy szinte tökéletesen szórakoztató filmet látok, végre újra olyat, aminek egyik részénél sem éreztem unalmas üresjáratot, mindezt úgy, hogy tulajdonképpen semmi kreatív, egyéni adalékot nem találok, ami a rendező egyediségére utalna.

Vérbeli gengszterfilm ez, már-már Scorsese-re emlékeztető hangulattal. A Cagney által alakított agresszív szociopata legalábbis minden mozzanatában a Joe Pesci által alakított Nagymenők gengszterre emlékeztet, akár egymás leszármazottai is lehetne a két karakter, annyira hasonlít egymásra jellemük.

Az alábbi animGIF - a film egyik legtökéletesebben eltalált mozzanata - melyben a Cagney által alakított Cody csaja valami olyat mond vagy tesz, ami a főgengszternek nem tetszik... íme a következmény - hát nem "édes"?

Ki is ez a Cody? Egy agresszív bűnöző, bandavezér, aki keresztüllép mindenen és mindenkin, ha a saját érdekeiről van szó. Egy valakit kivéve, és ez a valaki egy nő. Nem, nem az előbb felrúgott hölgyről van szó. A nő, aki számára mindent jelent az édesanyja. Aki a filmben Cagney - és mások - mellett szintén hatalmasat alakít. Ő az aki féltő szeretettel áll fia mellett minden körülmények között. Ő az, akinek figyelméért Cody már gyerekkorában bármire képes volt.

Cody-t sarokba szorítja a rendőrség egy vonatrablás kapcsán, ahol több ártatlan ember is életét vesztette. Hogy mentse a bőrét, beismer egy másik államban elkövetett rablást, hogy azt mintegy alibiként használja, hiszen két államban egyszerre nem lehetett. Így megússza egy viszonylag rövid börtönbüntetéssel. Ám a rendőrség nem adja meg magát ilyen könnyen. Egy beépített embert raknak mellé a cellába. A film nagy része ekörül forog, Donnie Brasco-ként férkőzik Cody bizalmába az egyébként szerethető rendőrspicli. (már ha ez a két fogalom - szerethető és rendőr - nem zárja ki egymást teljesen). Izgalmakkal teli történetet látunk újabb rablásokkal, szökésekkel, bosszúkkal tűzdelve.

Cody-ban semmi szeretni való nincs, tehát nincs olyan dilemma a nézőben, hogy izgul a bűnöző életéért, holott tudja, hogy nem szabadna. Nem, ez esetben törvényszerű és a Hollywoodi szabályok szerint egyenesen  kötelező is a végső elszámoltatás, ami ebben a filmben egy szinte vizuálisan is katartikus, monumentális zárójelenetben valósul meg. Cagney egyébként remek. Bár ő maga nem különösebb szeretettel emlékezett vissza erre a filmre... érdekes módon ő is iparosmunkának érezte (a maga részéről), a számára nem különösebben izgalmas szerepet. Mégis, én azt látom, hogy ebben is minden benne van, amit egy színész csak beletehet.

Zárásul azoknak a Madonna-rajongóknak, akik a 80-as években nem értették, hogy ki az a férfi, akinek a szövege hallatszik a White Heat című dal elején és néhány helyen közben is... hát ő James Cagney, és ebből a filmből valók ezek a szövegek. Mondjuk a dal címre erős segítség volt annak, aki ismerte ezt a filmet. Íme a dal egyik koncertváltozata:

USA (Warner), 100 perc, ff., angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Mark Hellinger, Hal. B. Wallis

Mi az a High Sierra? Egy hegylánc Kalifornia és Nevada határánál. Hivatalos neve talán ismerősebben hangzik: Sierra Nevada. Az utolsó (záró) jelenetben lesz csak nagy jelentősége, de az volt az érzésem, hogy azért kapta a film ezt a címet, mert baromi jól hangzik!

Gengszterfilmről beszélünk. Azon belül is egy heist-filmről. Sajnos nem találok magyar megfelelőt, csak körülírni tudom. Olyan gengszterfilm, ahol egy hatalmas "balhé" megtervezését, végrehajtását, és annak utóéletét, következményeit látjuk. Hogy még jelentőségteljesebb legyen a dolog, sok esetben a terv szerint ez lesz/lenne az utolsó, nagy "Balhé", ami után a gengszter majd egy világ körüli útra kel, vagy egy karibi szigeten, milliomosként tervezi leérni az életét. 

Ez a gengszter jelen esetben Humphrey Bogart, aki "főnöke" közbenjárására - egy kormányzót megkenve - kegyelemmel szabadul életfogytig tartó börtönbüntetéséből. 

A nagyfőnök, akit viccesen Big Mac-nek hívnak egy hatalmas rablást szervez. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a mekis BigMac-et majd csak 1968-ban találják ki.) Egy szállodai alkalmazott (Mendoza) tipped ad, mikor és hogyan lehetne a legegyszerűbben megszerezni a szálloda széfjében őrzött ékszereket. Hárman hajtják végre a nagy rablást, hősünket a trió vezetőjének szánja Big Mac. Ez lenne az utolsó nagy "meló" amiben a Bogart által alakított Roy Earle részt vesz. 

Természetesen a dolgok nem mennek simán. De, hogy még izgalmasabb legyen a történet, a börtönviselt, ősz halántékú Earle életében megjelenik a nő. Kettő is egyszerre. Gengszter-történet ide vagy oda... nekem ez a szál tetszett igazán a filmben.  Ahogy a két nővel való kapcsolata alakul a film lezárásáig folyamatosan, igazából az volt számomra a film legizgalmasabb szála. Ez volt igazán életszagú. Persze nyilván sokan vannak akiket a gengszter vonal fog meg jobban. 

Az egyik hölgy a York Őrmesterben is látott Joan Leslie, aki itt még csak 15 éves, bár ránézésre nem mondanám meg, hogy ilyen fiatal.. Ő látható hajpánttal a fején, filmbeli családja körében.

A másik hölgyet, akit hősük útjába sodor az élet Ida Lupino alakítja. Vele kapcsolatban talán érdemes megjegyezni, hogy ő sztárgázsit kapott ezért a filmért, míg Bogart ekkor még nem volt elég befutott ehhez. Bár ez már nem váratott sokat magára.

A film rendezője, a képen látható félszemű Raoul Walsh nagyon nehezen mondott igent Bogart-nak, aki kifejezetten a rendező nyakára járt, hogy megkaphassa ezt a szerepet. Ő ezidáig ugyanis inkább mellékszereplőként volt ismeretes. Nem nézték ki belőle, hogy egy filmet elvisz a hátán.

Az 1934-es Hayes kódex szigorú betartatása miatt nem lehetett olyan filmet forgalomba hozni Amerikában, melyben egy bűnöző pozitív hősként tűnik fel. Ennek a megítélése azonban elég szubjektív. Ami viszont objektív, hogy az ilyen bűnözőknek el kell nyerniük büntetésüket, mely vagy halál vagy börtön lehet. Így nem is lövök le nagy poént azzal, hogy a kettő közül valamelyik elkerülhetetlenül vár Bogart bűnöző figurájára, aki - és ezen nem lehet szépíteni  - a film egyik legpozitívabb férfi alakja.

Szokatlanul sok kültéri jelenet van a filmben. Nem is tudok hirtelen olyan hollywood-i filmcímet mondani az ezt megelőző időszakból, ahol ilyen bátran kimerészkedtek volna a stúdióból.

USA (Fox), 80 perc, ff, angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: William Fox

Az 1001-es könyv szerint ennek a filmnek a magyar címe: A Vad Lány. Nos, ilyen című filmről semmi referenciát nem találtam sehol, és egyébként sincs semmilyen vad lány ebben a filmben. Nem hinném, hogy ennyire félrecímezték volna. A legvalószínűbb, hogy ezt a filmet nem mutatták be Magyarországon sem moziban, sem tévében. Ha lefordítjuk, akkor valami ilyesmit kapunk:

Én és a Csajom

Maradjunk hát ennyiben a címet illetőleg, bár ez a magyarítás semmiképpen nem tekinthető hivatalosnak. Spencer Tracy és Joan Bennett van feltüntetve a plakáton, mint a film két főszereplője, azonban van egy harmadik szereplő, aki ellopja a show-t kettejük elől, ő Marion Burns. Mindjárt visszatérek rá.

Ezt a kis bűnügyi szállal átfont és romantikus fűszerezéssel ízesített komédiát az a Raoul Walsh rendezte, akitől még a némafilmes korszakban A Bagdadi Tolvajt láthattuk. Mellesleg ő vette feleségül Miriam Coopert, D.W.Griffith egyik remek színésznőjét, akitől ekkoriban már el is vált egyébként. Egy másik "szembeötlő" változás is volt időközben az életében: egy autó balesetben elvesztette egyik szemét. Ettől fogva egy marcona külsőt kölcsönző kalózos szemtakarót hordott.Lassan indul a film, felületes kis komédiaként. Spencer Tracy kikötői posztos rendőrként teng-leng a New York-i 13-as kikötő szedett-vetett népségével haverkodva. Joan Bennett pedig ugyanitt nagyszájú pultos hölgy egy kis kifőzdében.  A rendőr udvarol a nőnek, aki szóra sem méltatja, amíg elő nem léptetik a férfit... na szép dolog...

Mindenesetre az első negyed órából ami a legjobban megmarad az emberben, az egy idegesítő mellékszereplő bohóckodása, ami tartamában talán kicsit el is lett túlozva. Annak ellenére, hogy még benne vagyunk az alkohol-tilalomban, egy részeg fazon burleszk-szerű csetlés-botlással tölti ki ennek a tizenöt percnek igen nagy részét. Nem ez az egyetlen momentum, melyet az alkotók a szesztilalom elleni tiltakozásnak szenteltek. Egy másik jelenetben egy esküvőn az örömapa kijön a jelenetből a kamerához, arca betölti a képet, és úgy szól ki közvetlenül a nézőhöz az alkoholt dícsérve.

Ezen kívül egy másik jelenetben is alkalmaz a rendező egy akkoriban még szokatlan eszközt: A férfi meséli a lánynak, hogy látott egy filmet, melyben a szereplők gondolatai megszólaltak. Innét kezdve kettejük beszéde ugyanilyenné válik. Halljuk őket beszélni amikor mozog a szájuk, de halljuk a gondolataikat is, amikor nem mozog a szájuk. Valami hasonlót láttunk az Aranykorban. Ott persze sokkal esetlegesebb, szürreálisabb formában. 

Helyenként viccesek, de mint korábban írtam, nem a főszereplők a legjobbak a filmben, hanem a lány húgát alakító Marion Burns. Egyrészt az ő karaktere a legérdekesebb, másrészt színészileg is a legjobban megformált. Ettől függetlenül megjegyzem, hogy Spencer Tracy-t a valaha élt legjobb amerikai színészek között tartják számon például az IMDB-n. 

Marion Burns alakítja a szőke pultos lány húgát, aki most házasodik, de titokban egy gengszterbe szerelmes. A "szerelmes" szó talán nem fedi le jól a valóságot. Mondjuk úgy, hogy tudja, hogy a bűnöző Castenegát nem szabadna a maga közelébe engedni, de a gyakorlatban nem tud a férfinak nemet mondani. A féfi persze nyilván jól kihasználja a lány gyengeségét. Ezt a helyzetet kicsit megbonyolítja, hogy a nővére most egy rendőrrel jött össze. Nyilván ennek majd jelentősége lesz a filmben, de persze nem lövök le semmi poént.

Burns érzékeny játékkal jeleníti meg a gyenge akaratú lányt, akiben egyébként semmi közös nem található a gengszterrel. Hány ilyen nő van, akik mindig a rossz fiúkba szeretnek bele... Övé az egyetlen igazán izgalmas karakter a filmben.

Nem tudom, hogy ekkoriban létezett-e bújtatott reklám, mindenesetre a film jó részében a szereplők megállás nélkül látványosan és idegesítően rágóznak, Spencer Tracy-vel az élen. Lehet, hogy a Wrigley fizetett egy kisebb összeget, hogy népszerűsítsék a rágózást? Nem venném túl komolyan ezt a filmet, talán kisebb csoda, hogy bekerült ebbe a könyvbe...

USA (United Artists), 141 perc, néma, ff.

Rendező: Raoul Walsh

Producer: Douglas Fairbanks

A rendező Raoul Walsh neve onnét lehet ismerős, hogy ő vette feleségül Griffith egyik legjobb színésznőjét, Miriam Cooper-t. A producer és egyben főszereplő Douglas Fairbanks neve pedig a United Artists alapítói között tűnt fel. (Még egyszer a négyes: Griffith, Chaplin, Mary Pickford és Fairbanks - utóbbiak ketten ekkor házasok)

Egyre egyértelműbbnek látszik, hogy Európa és az USA már a filmművészet ezen korai szakaszában is teljesen külön utakon haladt. Míg Európában a kissé 'elvontabb' irányzatok kerültek előtérbe, mint pl. a francia impresszionizmus és a német expresszionizmus, (a szovjet montázselmélet hamarosan következik) addig az USA-ban az úgynevezett Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód kerekedett felül, melynek egyik jó példája ez a film.

Klasszikus Hollywood-i Elbeszélésmód: (csak nagy vonalakban, hiszen dolgozatokat is lehet írni az egyes filmes stílusokról): A főhős - aki a leginkább 'kidolgozott' karakter - valamilyen konfliktusba kerül és általában csak valamilyen küzdelem révén sikerül elérnie célját. A néző rendszerint ezzel a főhőssel azonosul. A térbeli alakzatok általában valósághűek, realisták (ellentétben pl. az expresszionista díszletekkel). Az időjelzések egyértelműek: ha ugrunk az időben, az világosan - pl. egy elhomályosított átmenettel - jelzésre kerül.

Jellemzően két - egymástól nem teljesen független - szál szerepel a klasszikus Hollywood-i filmekben: egy szerelmi és egy valamilyen egyéb: Jelen filmnél a szerelmi szál mellett Bagdad megvédése a másodlagos szál. A két szál egymáshoz képesti jelentősége a film műfajától függ. Melodrámában a szerelmi szál a hangsúlyosabb, míg egy háborús filmben ez jellemzően csak másodrangú.

Beszéljünk a színészekről, a díszletről, és a vizuális hatásokról. 

Színészek: Fairbanks játssza a főhős 'Bagdadi Tolvaj'-t. Kisportolt felső teste van, a női nézők gondolom imádták. Úgy sejtem, hogy ő az a sármos típus, aki így negyven felett is bejött a nők többségének. 

Mellette a Bagdadi hercegnő - akivel egymásba szeretnek - szinte teljesen jelentéktelennek hat. Nem azért mert Fairbanks olyan remek színész lett volna - ő is azok közé tartozik, akik a hang elterjedésével elvesztették jelentőségüket -, hanem azért mert az egész film rá lett kihegyezve, tulajdonképpen a maga számára találta ki. Akik még nyomot hagytak bennem, az a mongol kán, és a hercegnő mongol rabszolgája Anna May Wong. Utóbbi hölgy kisugárzásával képes felhívni magára a figyelmet. Ő azon kevés ázsiai származású (de már amerikai születésű) Hollywood-i színésznők egyike, akik főszerepet kaptak valamilyen amerikai filmben. Itt ő még nem főszereplő, de ez volt számára az ugródeszka. Emlékezzük arra, hogy Griffith kínaija a Letört Bimbókban még egy hunyorogva játszó nem-ázsiai volt. Wong-gal fogunk még találkozni hangosfilmben is.

Hatalmas díszlet-komplexumot építettek a filmhez. Méreteiben szerintem verseng a Griffith által épített Intolerance díszlettel, vagy a Szeszélyes Asszonyok Monte Carlo-jával. Általában nagyon lelkes kommentárokat olvastam róla, én viszont nem voltam annyira elájulva. Néhány helyen valóban sikerült szép, izgalmas - de a realitástól sokszor teljesen elrugaszkodott - Bagdadot felépíteni. A legtöbb esetben azonban a látszatra is papírmasénak tűnő falak közötti hatalmas tereket szerintem nem sikerült megtölteni, üresen kong a legtöbb helyszín. Ezen nem segít az sem, hogy a kamerabeállítások többnyire statikusak, jellemzően inkább totálokkal operálva. Premier- illetve szekond- plánra (közeli felvételek) nem is igen emlékszem. Leginkább egy operett-előadásra emlékeztetnek a díszletek és a jelmezeik is.

Ami viszont kétségtelenül a film erőssége, az a vizuális hatások - trükkök tömege. Vannak mozgó, hatalmas méretű sárkányok, repülő szőnyegek, különböző varázslatok és - ami nekem a legjobban tetszett - egy víz alatti jelenet, mely nem víz alatt lett fényképezve, de ügyes kis ötletekkel mégis úgy van megcsinálva, hogy szinte tökéletesen kelti azt az érzetet, mintha egy víz alatti világban zajlana az egész jelenet.

A filmről az a véleményem egyébként, hogy tartalmilag és minőségben is a 80-as évek magyar tévés mesejáték terméseivel mozog körülbelül egy színvonalon, de ne felejtsük el, hogy míg ezeknek a trükköknek a nagy része a 80-as években rutinfeladat volt a tévé stábjainak, és egészen megszokott a nézőknek, addig az 1920-as évek nézői számára lehengerlően izgalmas látvány lehetett.

Az amerikai filmek rendszerint erősek voltak reklám anyagokban. Találtam egy jópofa hajtogatott prospektust a filmmel kapcsolatban.

És mivel ezek a korabeli festett moziplakátok a gyengéim, íme az összes, amit találtam erről a filmről:

Walsh-ról és Fairbanks-ről talán még érdemes megemlíteni, hogy ők 34 társukkal alapították az Academy of Motion Pictures-t (Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia Kaliforniában), mely mellesleg évente átadja az Oscar díjakat. Fairbanks volt az első ilyen díjátadó házigazdája 1929-ben.