Nagy-Britannia (Alta Vista Productions), 89 perc, Pathécolor, angol
Rendező: Roger Corman
Producer: Roger Corman
Az explotation filmek divatja a hatvanas években kezdett felfutni, és a nyolcvanas évekig tartott ki. Mindig egy kicsit gondban vagyok, ha meg kell fogalmazni, hogy pontosan mit is jelent ez a minősítés (mármint az exploitation). Műfajnak talán nem nevezném... irányzat talán megfelelőbb szó. Könnyű lenne azt mondani, hogy ha az ember látott néhányat, akkor messziről is felismeri őket.
A koncepció lényege, hogy a stúdiók a gyors megtérülés érdekében olyan filmeket igyekeztek gyártani, melyek esetében a művészi értékek megjelenítésére minimális igény merült csak fel, de megpróbálták a nézők rejtett, nem kifejezetten erkölcsösnek, sőt inkább tabunak számító vágyait (vér, erőszak, szexualitás) kiaknázni. (exploit = kiaknáz, kizsákmányol). A művészi értékek hiánya persze nem volt elsődleges feltétel, tehát alkalomadtán születhettek olyan művek, melyek véletlenül művészileg is igényesek lettek, de a stúdiók véletlenül sem kívántak ilyen célra külön költségvetési keretet biztosítani.
Az American International Pictures (AIP) azzal a céllal jött létre 1954-ben (két éven keresztük még ARC-nek, American Releasing Corporationnek hívták a vállalatot), hogy ilyen olcsó, de a fiatalok által tömegesen nézett filmeket gyártsanak. A két alapító James Nicholson és Samuel Z. Arkoff úgy találta, hogy a felnőttek már szívesebben néznek tévét, a tinédzserek viszont örömmel járnak moziba, addig is távol vannak a szülőktől. Talán éppen ezért úgynevezett double feature-öket, azaz dupla vetítéseket tartottak, így a fiatalok még tovább maradhattak távol otthonról.
Erre a régi szokásra emlékezett vissza egyébként Tarantino és Rodriguez, amikor 2007-ben összeálltak, hogy megcsinálják a maguk double feature-jét a Planet Terror + Death Proof kombót.
Az AIP üzleti tervének lényegét Pán Péter szindrómának is hívták. Tömören így foglalható össze az elmélet:
1. Egy fiatalabb gyerek bármit megnéz, ami az idősebbeknek való
2. Az idősebb nem nézi meg azt, ami a fiatalabbaknak való.
3. Egy lány megnézi a fiúknak való filmeket.
4. Egy fiú nem nézi meg a lányoknak való filmeket.
A fenti négy pontból következik, hogy a célcsoport a 19 éves fiúk. Ez esetben viszont szükség van több kevesebb erotikára. Ebben a filmben például a 18 éves Jane Asher biztosította ezt az igényt.
A 60-as években még kevesebb, aztán a hetvenes évektől már egyre több erotika került bele ezekbe az exploitation filmekbe. A műfaj halálát majd az okozza, amikor a kilencvenes években elterjed a videokamera, és gyakorlatilag korlátlan mennyiségben ömlik a piacra a pornó, kirántva a szőnyeget az exploitation filmek gyártói alól, hiszen akkor már nem ültek be a moziba a srácok azért, hogy meztelen nőket láthassanak a vásznon.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Az AIP vezető rendezője ekkoriban Roger Corman volt, aki tökélyre fejlesztette munkamódszerét abban a tekintetben, hogy producerként minimális idő alatt, minimális költségvetéssel képes volt sok nézőt vonzó (bár nem feltétlenül színvonalas) filmeket létrehozni ebben a műfajban. Lásd: Szörny az Óceán Mélyéről /Monster from the Ocean Floor/ - 1954, melyet állítólag 6 nap alatt készítettek 12.000 dollárból.
Corman azonban a 60-as évek elején meggyőzte a stúdiót, hogy egy kicsit nagyobb költségvetéssel színes ,szélesvásznú filmeket forgatva, valamivel jobban kidolgozott díszletekkel nagyobb üzleti sikert is el lehetne érni. Ennek a szellemében végül elkezdtek Edgar Allan Poe novellákat horror-filmes formában feldolgozni. Pontosabban csináltak egyet 1960-ben: Az Usher-ház Bukása címmel, mely olyan jó anyagi befektetésnek bizonyult, hogy ezt további öt követte az USÁ-ban:
Az Usher-ház bukása - 1960
A kút és az Inga - 1961
Az idő előtti elhantolás - 1962
Rémtörténetek - 1962
A holló - 1963
A kísértetkastély - 1963.
A legutolsóval kapcsolatban csendben jegyzem meg, hogy ez valójában egy kakukktojás, mivel a történet maga szörnyekkel operáló H.P. Lovecraft-tól származik, mégis egy Poe vers címét adták a filmnek, annyira jól ment ez a Poe sorozat a mozikban. Pont emiatt sok Lovecraft rajongó nem is tudja, hogy az AIP stúdió Poe sorozatának eme darabja voltaképpen egy Lovecraft feldolgozás.
Ezután a stáb átköltözött Angliába, ahol csináltak további két filmet a sorozathoz:
A vörös halál arca - 1964
Ligeia sírboltja - 1964
Az, hogy a költségvetés valamivel magasabb volt immár, nem jelentette azt, hogy ne vették volna komolyan a költségek minimalizálásának igényét. Ha az egyik filmben felgyújtottak egy kastélyt, akkor az égő épületet felvették több kameraállásból is, hogy ha szükség lesz másik filmben égő kastélyra, akkor csak elő kelljen venni a raktárból a kész felvételeket.
Ugyanígy voltak a díszletekkel is: Amit az egyik filmhez legyártottak, azt szétszedték, hogy alkalomadtán újra összeszerelve újra lehessen hasznosítani a stúdió egy másik filmjénél.
Poe novellájában a "vörös halál" egy valójában nem létező betegség, mely ragályosan terjed, és végső stádiumában a bőr pórusai vérezni kezdenek, így gyakorlatilag a teljes bőrfelület elvörösödik a gyöngyöző vértől.
A velejéig gonosz Prospero herceg (Vincent Price) kastélyába zárkózik a pandémia elől, de ezt megelőzően azért elrabol a környéken egy ártatlan fiatal lányt, Francescát (Jane Asher), hogy azt szeretőjévé tegye. Az nem zavarja egy percig sem, hogy otthon, a kastélyában várja őt másik szeretője. Price remekül hozza a főgonosz triviális karakterét, Asher elsősorban arra építi a szerepet, hogy szép és fiatal.
Prospero a sátán legfőbb híve, így gátlástalansága szimbólumaként a kívül tomboló halál ellenére bent a nemesség képviselőivel állarcosbált szervez, egymást megalázó játékokat játszva, míg egyszer csak odabent is megjelenik a halál.
A vörös halál egyébként szimbolikusan két formában is megjelenik: egyik maga a betegség, a Poe által kitalált "vörös halál", másrészt a halál allegorikus formában is megjelenik, tetőtől talpig vörösbe öltözött férfiként.
Úgy tudja a film az erőszakot, erotikát és az exploitationra szintén gyakran jellemző szadizmust ábrázolni, hogy szinte semmit sem mutat belőle explicit módon. Ebből is világosan észrevehető, hogy a műfaj kezdeti szárnypróbálkozásainál tartunk még. Hol van, amikor meztelen nők és férfiak levágott végtagjai festik vörösre a képernyőt? Ártatlan matiné ez a film ahhoz képest, ami majd a hetvenes-nyolcvanas években vár ránk.
Mellesleg egész nézhető kis filmecskét rakott össze Corman, bár olyan túl sok művészi élményt azért így sem tartogat számunkra a film. Az exploitationnel amúgy is igen megbocsájtó vagyok. Igen dicséretesnek tartom, ha egy alapvetően üzleti szándékkal létrehozott filmben a kreativitásnak akár a morzsáját is meglátom.
