Nagy-Britannia (Kestrel, Woodfall), 110 perc, Technicolor, angol

Rendező: Ken Loach

Producer: Tony Garnett

Kezdjük azzal, hogy a film megnézése — pontosabban megértése — kicsit nehézkes. Elméletileg angolul van, de ez az angol... hát...

Elrettentésül rögtön elmesélem, hogy amikor az amerikai forgalmazás kapcsán bemutatták a filmet a United Artists vezetőinek, azok hümmögve jelezték, hogy magyarul (!!) jobban értenek, mint azon az angol nyelven, amit ebben a filmben beszélnek. Ugyanis a dél-yorkshire-i dialektust beszélik — ez nem csupán annyit jelent, hogy fura a kiejtés, hanem olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek az oxfordi (vagy bármilyen) angolban egyáltalán nem léteznek. Magyar feliratot nem találtam a filmhez, de találtam angol feliratot — enélkül egyetlen szót sem értettem volna, feliratozással is csak a szöveg 60-70%-át sikerült fognom, a többit valahogy kikövetkeztettem. A DVD-változathoz állítólag készítettek némi utószinkront a legdurvább részletek érthetőbbé tételére — mert vannak nehezen érthető emberek és vannak teljesen érthetetlen beszélők: például a könyvtáros hölgy még valamennyire érthetően beszél, de a fizikai munkások szövegéből gyakorlatilag semmi nem érthető.

De miért is ennyire érthetetlen ez a dialektus? Ennek az oka az elzártság. A yorkshire-i dialektus az óangol és az óskandináv (viking) nyelv keveredéséből alakult ki évszázadok alatt — és mivel ezek a bányászvárosok generációkon át zárt közösségek voltak, a dialektus megőrzött olyan szavakat és hanglejtést, ami a "standard" angolban már régen eltűnt. Nem romlott, hanem konzerválódott — és épp egy másik irányba fejlődött.

A film Barnsley-ben és környékén játszódik, Dél-Yorkshireben, Sheffieldtől nagyjából 20 km-re északra. Tipikus angol bányászváros — amelynek munkásai az ország legrosszabbul fizetett munkásai közé tartoztak.

Ken Loach — a munkásosztály rendezője

Ken Loach a tévézésből jött — voltaképpen ez volt a második nagyjátékfilmje (az első a Poor Cow volt 1967-ben), és a tévés előéletet le sem tagadhatná. (Ezt nem negatívumként mondom, csak megjegyzem.) A képi világ azokra a magas színvonalú ifjúsági tévéjátékokra emlékeztetett, amelyek elárasztották a magyar televíziót a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején.

Loach Oxfordban tanult jogot, majd a BBC-nél tanulta ki a szakmát, ahol innovatív drámákat rendezett — köztük a Cathy Come Home című dokumentum-drámát, amelynek hatása olyan erős volt, hogy közvetlenül hozzájárult a brit hajléktalanokat érintő törvények megváltoztatásához. A Kes megerősítette azt, ami azóta is igaz rá (a poszt írásakor 89 éves): egész pályáján következetesen a munkásosztály történeteit mesélte el, szociálisan érzékeny, politikailag elkötelezett szemszögből. Nem dolgozik nagy költségvetéssel, nem dolgozik nagy nevű sztárokkal — épp ellenkezőleg, előszeretettel keres olyan embereket, akik még soha nem játszottak filmben.

Coming of age — és ami mögötte van

A Kes tipikus coming-of-age film — olyan alkotás, amely egy fiatal főhős felnövését, személyiségének formálódását, az ártatlanság elvesztését és az élet megismerését mutatja be. A műfaj legjobbjai mindig valami univerzálisat mondanak el az ember formálódásáról — és jómagam, aki ötven fölött még mindig a fiatalkorom után nosztalgiázom, bármikor ellágyuló szívvel nézek meg egy jól sikerült coming-of-age filmet, ezért örömmel vágtam bele ennek a megtekintésébe is.

A történet alapja Barry Hines 1968-as regénye — aki maga is barnsley-i munkáscsaládból származott, tehát ez nem kívülről nézett szociális tabló, hanem belülről jövő, átélt anyag. A könyv címe eredetileg "A Kestrel for a Knave" (Egy vércse egy csirkefogónak) — a Kestrel vércsét jelent (a sólyomfélék közé tartozik), a Kes ennek beceneve, egyben a madár neve, amelyet a film főhőse kézhez szoktat és betanít... és ez lett a film címe is.

A film főhősét, Billy-t egy David Bradley nevű fiú alakítja, aki ezelőtt soha nem szerepelt semmilyen filmben, mint ahogy a film többi szereplője is (néhány kivétellel) teljesen amatőr volt. A srác amolyan nemecsek jellegű karakter, láthatóan érzékeny lelkületű, magának való, akit gyakorlatilag mindenki bánt, beleértve saját bátyját, gonoszabb osztálytársait, és alkalmatlanabb tanárait.

Zseniális színészválasztás volt a fiú. Tényleg le a kalappal! Nem színészkedik, hanem éli a szerepet! És ebben nyilvánvalóan a rendezőnek is kulcsszerepe volt, hiszen olyan módszerekkel dolgozott, ami segítette hogy a szereplők megéljék a szerepet, ne csak eljátsszák. Kezdjük azzal, hogy minden jelenet időrendben forgott. Ez általában nem így szokás. Leginkább technikai szempontok döntik el, hogy mit milyen sorrendben érdemes felvenni. Általában egy adott helyszínen felveszik az összes ott játszódó jelenetet, majd áttérnek egy másik helyszínre. Itt nem így történt, kifejezetten azért, hogy a szereplők a történet folyását éljék meg. A legerősebb rendezői módszer, ami ma már nyilván nem fordulhatna elő, de ami több visszaemlékezésben szerepel és hozzáértő szemmel ki is lehet szúrni, hogy mennyire valódi az amatőr szereplők reakciója: amikor az igazgató pálcázza a fiúk tenyerét... azok bizony valódi, fájdalmas ütések. Az egyik fiún látszik is, hogy kezd kitörni belőle a sírás, egy darabig küzd vele, mert nem tudja, hogy mit tegyen, de aztán nem bírja és eltörik a mécses. Ezt ilyen élethűen előadni csak zseniális őstehetség tudja tizenéves korában... vagy akit tényleg bántanak. És itt ez utóbbi történt. A rendező mentségére legfeljebb az hozható fel, hogy akkoriban ez valóban mindennapos dolog volt az iskolában. Az iskolaigazgató aki a fiúkat bünteti a jelenetben tényleg egy iskolaigazgató volt, és nyilván  pontosan így tett a valóságban is, nap mint nap....

A brit közoktatási rendszer egyébként ekkoriban az un. tripartite rendszerben működött. Ami konkrétan szinte biztosította, hogy a munkásosztály gyermekeinek esélye sem volt onnan kitörni: 11 éves korukban (nagyjából a mai ötödik osztálynak megfelelő korban) egy vizsgát kellett tenniük. Ennek az egyszer megírható vizsgának az alapján besorolták a gyermekeket a három iskolatípus egyikébe. A legtöbb pontszámot elérők mehettek az ún. grammar school-ba, ami kb a mi gimnáziumunknak felelt meg. Aki ide járt az jó eséllyel később be tudott kerülni egy egyetemre. Aki ennél gyengébb eredményt ért el, az secondary technical schoolba kerülhetett. Ez talán a szakközépiskoláinknak felel meg, de itt hozzá kell tenni, hogy bár a rendszerben ez szerepelt, de a valóságban ebből az iskolatípusból viszonylag kevés készült, sok városban ezek hiányoztak a rendszerből, így hatalmas szakadék volt a már említett grammar schoolok és a rendszer legalján levő, a gyengébb eredményű vizsgát tevő gyermekeknek szánt secondary modern school között. Ez utóbbiba került a gyerekek 70-80%-a, belőlük jó eséllyel valamilyen munkás lett, nem sok esélyük volt bármilyen felső szintű továbbtanulásra...

Az előző dolgokat csak érdekességképpen jegyeztem meg, mivel sokan érzik úgy, hogy a film részben a brit iskolarendszer durva kritikája kíván lenni... én ezt konkrétan nem éreztem. Nekem inkább egy Pál utcai fiukhoz hasonló ifjúsági történet, melyben vannak ilyen és olyan emberek. Van egész kiváló, példaképnek való tanár is, de többségben vannak az alkalmatlanok és a gyermekek személyiségére kártékonyan hatók. (a valóságban is hasonlóan vegyesen látom a helyzetet sajnos). 

David Bradley egyébként a forgatás előtt valóban megtanult solymászkodni — Barry Hines testvére, Richard (aki maga is képzett solymász volt) tanította be, és Bradley a nyolchetes forgatás teljes ideje alatt naponta edzett a madárral. Amit a vásznon látunk, az nem előadás.

A Kes idővel a brit filmtörténet egyik legfontosabb alkotásává vált — két BAFTA-díjat nyert, és rendszeresen szerepel a "legjobb brit filmek" listáinak élén. Loach karrierje a következő két évtizedben megtorpant (filmjeit rosszul forgalmazták), de az 1990-es években látványos visszatéréssel megszilárdította helyét a nagy európai rendezők között. A Kes pedig azóta is ott áll, ahol mindig is volt: az emberi méltóság és a kitörési vágy egyik legszebb és legszomorúbb filmje.

Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff./Eastmancolor, angol

Rendező: Lindsay Anderson

Producer: Lindsay Anderson, Michael Medwin

A négy pont a címben nem elírás (lásd a posztert is!). Az 1001-es könyv 2004-es magyar kiadásban például hibásan, három ponttal szerepel a film címe. Lindsay Anderson rendező állítólag ragaszkodott hozzá, hogy a megszokott három pont helyett ebben a címben négy legyen. Ennek okát nem sikerült megtalálnom, elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen különcködésből ragaszkodott ehhez a szokatlan verzióhoz.

Magában a filmben is van néhány rendhagyó megoldás. Rögtön a legfeltűnőbb például az, hogy helyenként a színes kép átvált fekete-fehérre. Ez még nem lenne olyan nagyon rendhagyó... más rendezők is élnek ezzel a viszonylag kézenfekvő eszközzel, ha valamilyen okból két párhuzamos síkot el akarnak határolni egymástól. (Például a múltat a jelentől). Itt azonban semmi ilyesmi nem derül ki. Helyenként azzal magyarázzák ezt a véletlenszerű nyersanyag-váltogatást, hogy a produkciónak menet közben elfogyott a pénze, és néhány jelenetet csak olcsóbb fekete-fehér anyagra tudtak leforgatni. Na de ez egy Paramount Pictures által finanszírozott film volt! Nem tűnik túl hihetőnek, hogy elfogy a pénz, vagy ha el is fogy, akkor azért, mert a stúdió nem kívánja bemutatni, mert valamiért menet közben elkaszálja. Ezt viszont bemutatták Paramount logóval az elején... Van egy sokkal hihetőbb, de kicsit bonyolultabb magyarázat: A jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken forgatták. A templomi jeleneteket például az egyik bentlakásos iskola templomában, ahol az ablakokon beszűrődő természetes fényt kívánták használni mesterséges világítás helyett. Ez viszont a színes nyersanyagon nem igazán működött. Az ablakon beszűrődő fény szinte minden felvételen más színt produkált. Köztünk szólva ez inkább technikai hiányosságnak tűnik, mint alkotói műfogásnak, mindenesetre a készítők úgy orvosolták a színproblémát, hogy... hát... lemondtak a színekről ezen a helyszínen. Ezeket a jeleneteket fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Aztán úgy látták, hogy érdekes hatást kelt, hogy időnként ff. a film, így véletlenszerűen tovabbi jeleneteket is felvettek ff.-ben, hogy mégjobban összezavarják a nézőt... Ennyi és nem több... Ettől függetlenül nem csodálkoznék, ha néhány kritikus/műelemző ennél többet, komolyabb művészi mondanivalót látna bele a ff./színes kép váltakozásába....

Ahogy említettem, a film nagy része egy valódi bentlakásos iskola, méghozzá a Cheltenham Boys' College épületeiben került leforgatásra. (Néhány jelenethez más iskolákat is használtak) Ez az iskola egyébként az az iskola volt, ahova maga a rendező járt fiatal korában. Ahhoz, hogy ezt a forgatási engedélyt megkapja az intézménytől, bizony Andersonnak nagyon csúnya (de gyakran használt) trükköt kellett bevetnie: olyan forgatókönyvet küldött el előzetesen a számukra, melyből bizony rengeteg jelenet ki lett húzva, így egy nagyon ártatlan diáktörténetnek tűnt a készülő film.

Ekkoriban pedig már tudni lehetett, hogy az effajta bentlakásos fiúiskolákkal bizony sok baj van. (Itt jegyzem meg, hogy rám mindig is igen nyomasztólag hat az olyan közösség, melyben huzamosabb ideig kizárólag fiúk vannak összezárva. Az ilyen nyilvánvalóan melegágya a homoszexuális és szadista visszaéléseknek, jellemzően az idősebb diákok és/vagy a tanárok által elkövetve, a fiatalabbak sérelmére. Na például ezek megmutatása volt az, melyeket nyilvánvalóan húzni kellett az előzetes forgatókönyből ahhoz, hogy esély legyen arra, hogy az iskola engedélyezze a helyszíni forgatást.

Az, hogy a film csúcspontján néhány diák úgy dönt, hogy lemészárolja az iskola alapításának évfordulóját ünneplő tömeget... az néhány további meredek jelenettel együtt abba a kategóriába esett, hogy a néző nem is tudja eldönteni, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, vagy csak egy szürreális tobzódás, elrugaszkodva a valóságtól...? Mint ahogy egy másik jelenet, melyben az egyik kimenőn levő diák egy kávéház pincérlányával tigrisharcot játszik, majd az egyik vágás után hirtelen mindketten meztelenek. Itt sem derül ki, hogy valóságot látunk-e, de nincs is igazán jelentősége. Visszaemlékezések szerint ez a jelenet is olyan véletlenszerűen született, mint ahogy szürreális filmek esetén ez olyan gyakran lenni szokott. Az adott jelenet forgatásakor a srácnak (az elsőfilmes Malcolm McDowellnek) annyira tetszett a pincérlány (szintén elsőfilmes, 22 éves Christine Noonan), hogy megkérte a rendezőt, vegyék fel meztelenül is a "tigrisharcot", mert szeretné látni a lányt ruha nélkül. Gulyás Marci ilyen pletykára már rövid szívmasszázs után stáb-értekezletet hívna össze a téma felgombolyítására, akkoriban azonban ez még nem verte ki a biztosítékot, sőt, a rendező azt mondta, hogy neki oké a dolog, de a színész srácnak kell ezt megdumálni a lánnyal. A srác (McDowell) ezt meg is tette, és a lány erre azt mondta, hogy végülis, miért ne... (az alábbi képen Christine Noonan látható a film utolsó jelenetében)

Nem az előbb említett volt a film egyetlen meztelen jelenete, így mindenképpen úttörö volt ebben a tekintetben. Az Egyesült Királyságban ekkoriban még nagyon nehezen ment át ilyen erős meztelenség a cenzor-bizottságon. 

Az egyik zuhanyzós jelenetben állítólag férfi frontális meztelenség is látható. Ezt nem tudom megerősíteni: Vagy kikapcsolt az agyam, vagy nekem a kicsit cenzúrázott változat van meg. Készült ugyanis egy olyan változat ahol azért, hogy bennmaradhasson az előbb említett női meztelenség, a Paramount kivetette a zuhanyzók alatt látható fütykösöket.  Későbbi változatokba minden visszakerült az eredeti pőreségében.

Ha már ilyesmi szóba került, beszéljünk arról is, hogy igen nyersen és részletesen kerülnek ábrázolásra a felsőévesek által elkövetett kegyetlenkedések is. Tulajdonképpen ez a film fő csapásvonala. Ezekben az angol "college"-ekben ugyanis a felsőbb-évesek bizonyos erre felkért csoportja (őket WHIP-nek, azaz OSTORNAK hívják) gyakorlatilag a tanárokkal megegyező jogosultságokkal rendelkezik. Fegyelmezési módszerekben szinte alig vannak korlátozva. Megengedett a megalázó testi fenyítés, sőt (!) az alsó korosztályból még inasokat is kijelölnek maguknak, akik esetenként látens homoszexuális vágyaikat is felkeltik, amellett, hogy kénytelenek kiszolgálni, vagy mondjuk fürdésben segédkezni számukra.

Nehéz nem kiszúrni, hogy a film a párizsi diáklázadások évében készült, a forgatás kezdete azonban jóval az említett esemény kitörése előtt kezdődött, úgyhogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy valós események indukálták a film elkészültét. Ennél több igazság lehet abban a feltételezésben, hogy Jean Vigo - Magatartásból elégtelen (1933) című filmje legalábbis részben ihletője lehetett a forgatókönyvnek. A záró jelenetek hasonlósága legalábbis erősen alátámasztja a több helyen említett összefüggést a két film között.

Cannes-ban nagydíjat kaptt a film... 

Én nem élveztem olyan nagyon, mindenesetre Malcolm McDowell alakítására nem lehet nem felfigyelni. Nem véletlen, hogy azonnal meghívót kapott egy következő filmre: a Mechanikus Narancsra.

Nagy-Britannia (Compton), 104 perc, ff., angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: Gene Gutowski, Michael Klinger, Robert Sterne, Tony Tenser, Sam Waynberg

Mivel Polanskival most találkozunk először az 1001-es listán haladva, néhány szót érdemes ejteni a rendező eseménytelennek nem mondható életéről: 1933-ban Párizsban született lengyel zsidó szülőktől. Szinte a lehető legrosszabb ütemérzékkel a család 1937-ben hazaköltözött Lengyelországba, hogy hamarosan a Krakkói gettóba zárva találják magukat. Roman édesanyját koncentrációs táborban ölték meg, de Roman elszökött a gettóból és lengyeleknél bujkálva túlélte a borzalmakat.

Fiatalon, 14 évesen már színházban szerepelt, 21 évesen pedig Andrzej Wajdától kapott jelentős filmszerepet. Ugyanekkor felvételt nyert a Lódzi filmművészeti főiskolára, melynek elvégzése után filmeket rendezett.

Első filmje, a Kés a Vízben nemzetközileg is sikeres volt, ami megnyitotta előtte a külföldi filmkészítés lehetőségét. Így második filmjét, az angol nyelvű Iszonyatot már Londonban forgatta. De az Egyesült Királyságban sem ragadt le túl sokáig, pár év múlva már Hollywoodban forgatott. És itt érte a következő brutális csapás: egy elmebeteg banda (ki ne hallott volna a Mansonékról?) megölte 8 hónapos terhes feleségét, Sharon Tate-et. Nem tudom, hogy három ilyen veszteséget (fiatal édesanya, feleség és megszületendő gyermek) hogy lehet épp ésszel elviselni. Hogy ez vezetett-e életének harmadik súlyos terhet ráakasztó mérföldkövéhez, azt legfeljebb pszichológusok tudják megmondani. Mindenesetre, 1977-től életére súlyos árnyékként nehezül, hogy az Egyesült Államokban egy 13 éves lánnyal való szexuális együttlét miatt hosszú börtönévek várnak rá, ami miatt gyakorlatilag megszökött az országból, és az igazságszolgáltatás messzire érő keze azóta is fenyegetően kapkod utána. Eme poszt írásának pillanatában Polanski 88 éves, és csak olyan országokba teszi be a lábát, melyről feltételezhető, hogy nem adja ki az Egyesült Államoknak.

Az alábbi képen Polanski látható a később meggyilkolt Sharon Tate-tel.

De térjünk vissza a hatvanas évekbe! Polanski, és írótársa Gérard Brach azzal a tervvel készültek neki ennek a filmnek, hogy ezzel majd kellő közönségsikert, - és így elég pénzt - szereznek egy másik, vélhetően kevésbé jól eladható filmjükhöz, a Zsákutcához. Csalódást keltett azonban, hogy sem az amerikai Paramount Picturesnek, sem a szigetországi British Lionnek nem kellett ez a film, valószínűleg a túlságosan merész ábrázolás miatt. Végül a kisebb kaliberű Compton Pictures állt a film mögé produkciós cégként. Itt jegyzem meg, hogy az általam túlzott merészség nem tartalmaz explicit meztelenséget, viszont hallható egy női orgazmus, többször is látható nemi erőszak, és véres gyilkosság, bár azt le kell szögeznünk, hogy Polanski nagyon vigyázott arra, hogy semmit se toljon bele az arcunkba! Gyakorlatilag egyszer sem mutat olyan jelenetet,  ahol egy érzékenyebb lelkületű embernek el kellene kapnia a tekintetét ijedtség vagy undor miatt.

Carole (Catherine Deneuve) egy belga manikűröslány, aki nővérével él egy Londoni apartmanban. Kicsit furcsán viselkedik, a férfiakkal finoman szólva is távolságtartó. Van ugyan egy udvarlója, de kapcsolatukban valami láthatóan nem stimmel....

Ebben a filmben jelenik meg először Polanskinál a az angyal-démon nő figurája, és Deneuve tökéletes választás volt ehhez. (Deneuve a Cherbourgi esernyőkkel ekkor már nemzetközileg is ismert volt) Rejtélyes szépsége és igen visszafogott színészi játéka elég titokzatossá teszi ahhoz, hogy a két véglet (angyal - démon) jól megférjen egymás mellett. Sőt, talán pont emiatt a visszafogottság miatt működik igazán!

A film első negyven percében csak azt látjuk, hogy valami nincs rendben. Carole mintha csak megtűrt lakó lenne nővére albérletében, akit annak pasija is gyakorlatilag semmibe vesz. (Pld a férfi állandóan Carole fogmosó poharában hagyja saját fogkeféjét és borotváját) Carole álmatlanul hallgatja végig éjszakánként a nővére szobájából átszűrődő szeretkezés egyre hangosodó zaját...

Aztán a 40. perc környékén a nővér és annak szeretője elutazik, így Carole magára marad az apartmanban. És itt elkezd szétcsúszni minden Carole körül. Szinte látjuk ahogy hasadozik az elméje (ahogy a mienk is szinte), mivel néha kívülről látjuk a dolgokat, néha viszont Carole szemszögéből, és ahogy az az elmebetegekre jellemző, nem mindig tudjuk eldönteni, hogy éppen a valóságot látjuk, vagy Carole képzelődését... ahogy a falak repedeznek... ahogy a semmiből előkerülő idegen férfiak megerőszakolják a fiatal nőt...

Polanski nem csak a valóság és a képzelet keverésével zavar össze minket, de a látvány és a hang disszonanciájával is játszik: van amikor az erőszakot átélő nő sikít, de mi csak a falióra monoton tik-takolását halljuk, illetve van, hogy halljuk a sikítást, de Carole szája mozdulatlan, zárt...

A végkifejletbe nem megyek bele, de elmondhatom, hogy a  film címe önmagáért beszél...

Deneuve titokzatos szépsége mellett nehéz szó nélkül elmenni. Nyilván emiatt lett többek között a Chanel parfüm egyik reklámarca is.

Biztos vagyok benne, hogy még sok filmben fogunk vele találkozni az 1001-es lista filmjeinek megtekintése során

Nagy-Britannia (BBC), 48 perc, ff., angol

Rendező: Peter Watkins

Producer: Peter Watkins

Bár ez a film Oscar díjat nyert a dokumentumfilmek kategóriájában, enyhén szólva is feszegeti a dokumentumfilm műfaji határait azzal, hogy egy olyan eseményt örökít meg a megszokott dokumentarista eszközökkel, ami valójában nem történt meg: egy Anglia elleni orosz atomtámadást.

A film szándékosan lavírozik is a valóság és a fikció határán. Minden magyarázat nélkül váltogatja a nézőpontját arról, hogy az események már bekövetkeztek és aközött, hogy az éppen ábrázolt események vagy helyzetek elkerülhetetlenek lennének egy atomcsapás esetén.

A kvázi-dokumentumfilm hatása nyilván emiatt lehetett olyan erős, a nézőben azt az érzetet keltette, hogy amit lát az a valóság, még akkor is, ha a néző tudata felfogta, hogy nem ez a helyzet.

A film elején az előzményeket látjuk. Kína lerohanja dél-Vietnámot, az USA taktikai atomfegyverek bevetését tervezi, a Szovjetunió és az NDK Nyugat-Berlin elfoglalásával fenyegetőzik. A politikai helyzet feszült, az atomháború küszöbén vagyunk, folyik a lakosság felkészítése az elkerülhetetlen atomcsapás fogadására. A gyerekeket, nőket rokkantakat kitelepítik a veszélyeztetett helyekről, őket kötelezően be kell fogadniuk azoknak, akik biztonságban el tudják szállásolni őket. Folyik a feszített tempójú felkészülés, az óvóhelyek építése és ellenőrzése, a lakosság oktatása a csapás elszenvedése utáni teendőkkel kapcsolatban. Tesztelik a szirénákat, stb...

Nézve ezeket a képsorokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ekkoriban, 20 évvel a második világháború után a hidegháború kellős közepén egyáltalán nem érezhette biztosnak senki, hogy ami a filmen látható, az soha nem következhet be. Ma talán nem túl nagy meggondolatlanság azt mondani, hogy úgy néz ki, az atomhatalmaknak egyelőre van annyi önkontrolljuk, hogy nem lavírozzák bele egymást egy újabb világégésbe... de akkoriban ezt senki nem vette biztosra

A film közepe felé aztán egyszer csak megtörténik a rettenet, amiben bíztunk, hogy soha nem fog megtörténni. A kamera néhány kilométerre az atomtöltet becsapódásától felveszi a detonáció pillanatát és az azt követő poklot. Szerencsére nekünk itt Európában nincs közvetlen tapasztalatunk egy atombomba robbanásáról, de úgy gondolom, hogy a film a lehető leghitelesebben igyekszik bemutatni, hogy mi látható. Először egy hatalmas fényvillanás, amit néhány másodperc múlva követ a robbanás okozta hőhullám vihara.

Ekkoriban már volt elég tapasztalat kísérleti atomrobbantásokból, és volt két valódi robbantás Japánban, úgyhogy nagyjából lehetett tudni, hogy mit kell ábrázolnia a filmnek, ha pontos akar lenni.

Nyilván ez a középrész a legdrámaibb része a 48 perces filmnek. Itt jön el az a pont, aminek eljövetelétől mindenki fél, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy a valóságban ez nem fog megtörténni, mert egyszerűen nem szabad megtörténnie. Megjegyzem, sokan így voltunk a COVID-dal is. Az rendben van, hogy Wuhanban járvány van, de ide az sosem fog begyűrűzni... hányszor riogattak már minket világjárvánnyal (SARS, MERS, H1N1...stb... és még soha nem lett semmi egyikből sem... hát végül mégis megtörtént... Remélem az atomháborúval kapcsolatban nem tévedünk ekkorát.

A film záró harmada a következményeket mutatja be. A csapást elszenvedett társadalom lassú szétesését, ahol a megszokott szabályok érvénytelenné válása miatt megszűnnek a megszokott konvenciók és végül már csak statáriummal, kivégzésekkel lehet fenntartani a rendet. Nos, ez már kifejezetten disztópikus fordulat, hiszen azzal kapcsolatban van azért tapasztalatunk, hogy Japánban nem esett szét a társadalom, sőt!

A BBC gyártotta ezt a pszeudo-dokumentumfilmet, mégis az a furcsaság állt elő, hogy a köztelevízióban betiltották. Papíron azért, mert túlságosan realisztikusan ábrázolta az emberek szenvedését. Valójában azonban feltehetőleg féltek a film okozta pániktól. Mozikban egyébként lehetett vetíteni a filmet.

Érdekes kérdés egyébként, hogy mekkora létjogosultsága van egy ilyen alkotásnak. Nem titkolt célja ugyebár, hogy az emberek figyelmét felhívja egy atomháború következményeire. Arra, hogy egy ilyen háború gyakorlatilag megnyerhetetlen, hiszen csak vesztesei lehetnek. 

Nagy-Britannia (Alta Vista Productions), 89 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Roger Corman

Producer: Roger Corman

Az explotation filmek divatja a hatvanas években kezdett felfutni, és a nyolcvanas évekig tartott ki. Mindig egy kicsit gondban vagyok, ha meg kell fogalmazni, hogy pontosan mit is jelent ez a minősítés (mármint az exploitation). Műfajnak talán nem nevezném... irányzat talán megfelelőbb szó. Könnyű lenne azt mondani, hogy ha az ember látott néhányat, akkor messziről is felismeri őket.

A koncepció lényege, hogy a stúdiók a gyors megtérülés érdekében olyan filmeket igyekeztek gyártani, melyek esetében a művészi értékek megjelenítésére minimális igény merült csak fel, de megpróbálták a nézők rejtett, nem kifejezetten erkölcsösnek, sőt inkább tabunak számító vágyait (vér, erőszak, szexualitás) kiaknázni. (exploit = kiaknáz, kizsákmányol). A művészi értékek hiánya persze nem volt elsődleges feltétel, tehát alkalomadtán születhettek olyan művek, melyek véletlenül művészileg is igényesek lettek, de a stúdiók véletlenül sem kívántak ilyen célra külön költségvetési keretet biztosítani.

Az American International Pictures (AIP) azzal a céllal jött létre 1954-ben (két éven keresztük még ARC-nek, American Releasing Corporationnek hívták a vállalatot), hogy ilyen olcsó, de a fiatalok által tömegesen nézett filmeket gyártsanak. A két alapító James Nicholson és Samuel Z. Arkoff úgy találta, hogy a felnőttek már szívesebben néznek tévét, a tinédzserek viszont örömmel járnak moziba, addig is távol vannak a szülőktől. Talán éppen ezért úgynevezett double feature-öket, azaz dupla vetítéseket tartottak, így a fiatalok még tovább maradhattak távol otthonról.

Erre a régi szokásra emlékezett vissza egyébként Tarantino és Rodriguez, amikor 2007-ben összeálltak, hogy megcsinálják a maguk double feature-jét a Planet Terror + Death Proof kombót. 

Az AIP üzleti tervének lényegét Pán Péter szindrómának is hívták. Tömören így foglalható össze az elmélet:

1. Egy fiatalabb gyerek bármit megnéz, ami az idősebbeknek való

2. Az idősebb nem nézi meg azt, ami a fiatalabbaknak való.

3. Egy lány megnézi a fiúknak való filmeket.

4. Egy fiú nem nézi meg a lányoknak való filmeket.

A fenti négy pontból következik, hogy a célcsoport a 19 éves fiúk. Ez esetben viszont szükség van több kevesebb erotikára. Ebben a filmben például a 18 éves Jane Asher biztosította ezt az igényt.

A 60-as években még kevesebb, aztán a hetvenes évektől már egyre több erotika került bele ezekbe az exploitation filmekbe. A műfaj halálát majd az okozza, amikor a kilencvenes években elterjed a videokamera, és gyakorlatilag korlátlan mennyiségben ömlik a piacra a pornó, kirántva a szőnyeget az exploitation filmek gyártói alól, hiszen akkor már nem ültek be a moziba a srácok azért, hogy meztelen nőket láthassanak a vásznon. 

Na, de ne szaladjunk ennyire előre!

Az AIP vezető rendezője ekkoriban Roger Corman volt, aki tökélyre fejlesztette munkamódszerét abban a tekintetben, hogy producerként minimális idő alatt, minimális költségvetéssel képes volt sok nézőt vonzó (bár nem feltétlenül színvonalas) filmeket létrehozni ebben a műfajban. Lásd: Szörny az Óceán Mélyéről /Monster from the Ocean Floor/ - 1954, melyet állítólag 6 nap alatt készítettek 12.000 dollárból. 

Corman azonban a 60-as évek elején meggyőzte a stúdiót, hogy egy kicsit nagyobb költségvetéssel színes ,szélesvásznú filmeket forgatva, valamivel jobban kidolgozott díszletekkel nagyobb üzleti sikert is el lehetne érni. Ennek a szellemében végül elkezdtek Edgar Allan Poe novellákat horror-filmes formában feldolgozni. Pontosabban csináltak egyet 1960-ben: Az Usher-ház Bukása címmel, mely olyan jó anyagi befektetésnek bizonyult, hogy ezt további öt követte az USÁ-ban:

Az Usher-ház bukása - 1960

A kút és az Inga - 1961

Az idő előtti elhantolás - 1962

Rémtörténetek - 1962

A holló - 1963

A kísértetkastély - 1963.

A legutolsóval kapcsolatban csendben jegyzem meg, hogy ez valójában egy kakukktojás, mivel a történet maga szörnyekkel operáló H.P. Lovecraft-tól származik, mégis egy Poe vers címét adták a filmnek, annyira jól ment ez a Poe sorozat a mozikban. Pont emiatt sok Lovecraft rajongó nem is tudja, hogy az AIP stúdió Poe sorozatának eme darabja voltaképpen egy Lovecraft feldolgozás.

Ezután a stáb átköltözött Angliába, ahol csináltak további két filmet a sorozathoz:

A vörös halál arca - 1964

Ligeia sírboltja - 1964

Az, hogy a költségvetés valamivel magasabb volt immár, nem jelentette azt, hogy ne vették volna komolyan a költségek minimalizálásának igényét. Ha az egyik filmben felgyújtottak egy kastélyt, akkor az égő épületet felvették több kameraállásból is, hogy ha szükség lesz másik filmben égő kastélyra, akkor csak elő kelljen venni a raktárból a kész felvételeket. 

Ugyanígy voltak a díszletekkel is: Amit az egyik filmhez legyártottak, azt szétszedték, hogy alkalomadtán újra összeszerelve újra lehessen hasznosítani a stúdió egy másik filmjénél.

Poe novellájában a "vörös halál" egy valójában nem létező betegség, mely ragályosan terjed, és végső stádiumában a bőr pórusai vérezni kezdenek, így gyakorlatilag a teljes bőrfelület elvörösödik a gyöngyöző vértől.

A velejéig gonosz Prospero herceg (Vincent Price) kastélyába zárkózik a pandémia elől, de ezt megelőzően azért elrabol a környéken egy ártatlan fiatal lányt, Francescát (Jane Asher), hogy azt szeretőjévé tegye. Az nem zavarja egy percig sem, hogy otthon, a kastélyában várja őt másik szeretője. Price remekül hozza a főgonosz triviális karakterét, Asher elsősorban arra építi a szerepet, hogy szép és fiatal.

Prospero a sátán legfőbb híve, így gátlástalansága szimbólumaként a kívül tomboló halál ellenére bent a nemesség képviselőivel állarcosbált szervez, egymást megalázó játékokat játszva, míg egyszer csak odabent is megjelenik a halál.

A vörös halál egyébként szimbolikusan két formában is megjelenik: egyik maga a betegség, a Poe által kitalált "vörös halál", másrészt a halál allegorikus formában is megjelenik, tetőtől talpig vörösbe öltözött férfiként.

Úgy tudja a film az erőszakot, erotikát és az exploitationra szintén gyakran jellemző szadizmust ábrázolni, hogy szinte semmit sem mutat belőle explicit módon. Ebből is világosan észrevehető, hogy a műfaj kezdeti szárnypróbálkozásainál tartunk még. Hol van, amikor meztelen nők és férfiak levágott végtagjai festik vörösre a képernyőt? Ártatlan matiné ez a film ahhoz képest, ami majd a hetvenes-nyolcvanas években vár ránk. 

Mellesleg egész nézhető kis filmecskét rakott össze Corman, bár olyan túl sok művészi élményt azért így sem tartogat számunkra a film. Az exploitationnel amúgy is igen megbocsájtó vagyok. Igen dicséretesnek tartom, ha egy alapvetően üzleti szándékkal létrehozott filmben a kreativitásnak akár a morzsáját is meglátom. 

Nagy-Britannia (Proscenium), 97 perc, ff., angol

Rendező: Richard Lester

Producer: Walter Shenson

Szinte nem is tudom, mit kezdjek ezzel a filmmel. Gimnazista koromban hatalmas Beatles rajongó voltam, és akkor valahogy sikerült VHS-en kikölcsönöznöm ezt a filmet a rendszerváltás előtt induló első videotékák egyikében, de már akkor sem tetszett ez a film. És ha egy vérbeli rajongónak nem tetszik, akkor annak azért oka kell, hogy legyen! (Bár lehet, hogy ezzel a nemtetszésemmel erős kisebbségben voltam, hiszen - mint olvasom - ez a kis költségvetésű film hatalmas siker volt a maga idejében a mozik pénztárainál.)

Nos... Nekem végig az volt az érzésem, hogy valaki kitalálta, hogy a Hard Day's Night albumnak csináljunk egy promo anyagot. Nyilván a fiúk eléneklik majd a dalokat, és hogy kitöltsük az időt, valaki írjon közé valami hülyeséget... Mindegy, hogy mit, úgysem akarunk sokat költeni rá. Így valaki írt hozzá egy rendkívül butácska forgatókönyvet a Beatles fiúk egy napjáról.

A film rendezését pedig arra a Richard Lesterre bízták, akitől gyerekkoromban "rongyosra" néztem a tévéből felvett Michael York-os Három Testőrt. (rajta lesz az 1001-es listán is). 

A fiúk természetesen magukat alakítják, de valaki kitalálta, hogy legyen a történet része Paul nagyapja is, akit viszont egy színész (Wilfrid Brambell) játszik. Így sikerült egy nagyon idegesítő figurát is beletenni a filmbe, amivel az ál-dokumentarista jelleg helyett bugyuta komédia felé vette az irányt.

Érdekes lehetett volna, ha mondjuk tényleg megtudjuk, hogy milyen a Beatles egy napja. Tudjuk jól, hogy minden dokumentumfilm egy kicsit megrendezett, de a jó dokumentumfilmet olyannak rendezik, hogy azt mutassa, hogy milyen a valóság.

És itt komoly probléma például, hogy a fiúk többnyire menekülnek a sikoltozó csajok elől, de ha a poén megköveteli, akkor jeleneteken keresztül senki nem ismeri fel őket. Ennek ellenére üdítő poén volt amikor egy rajongó felismerni véli Lennont, aki viszont eljátssza, hogy csak hasonlít rá. A jelenet végén a már a nő is kicsit lenézően mondja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon hasonlít az igazi Lennonra.

A gyermeteg történet kedvéért a fiúknak saját, jól meghatározható, a végletekig leegyszerűsített egyéniségeket kreáltak, ami - tartok tőle - nagyon messze volt a valóságtól.

John Lennon okoskodó. Paul McCartney cuki, érzékeny fiú.

George Harrison  a csöndes visszafogott.

Ringo Starr pedig... hát tulajdonképpen szimplán debil. De annyira, hogy nem tudom elképzelni, hogy ne zavarta volna, hogy ezt a szerepet kényszerítik rá.

Néha zenekari próba ürügyén fakad dalra az együttes, de leginkább ok nélkül, amolyan musicales formában csak úgy, l'art pour l'art futkároznak és dalolnak. Kb. 5 perc bugyuta cselekményt követ mindig egy dal az albumról.

Amerikában a Capitol Recordsnak volt szerződése a Beatles-albumok kiadására, a United Artist - a film amerikai forgalmazója - azonban ügyes trükkel ezt ki tudta játszani: kiadta a film dalait mint filmzenei album még azelőtt, mielőtt a Capitol által kiadott Hard Days Night album megjelenhetett volna a lemezboltokban. 

Az utolsó 10 perc viszont igazán érdekes volt a filmben. Ha ilyen lett volna az egész film, egy rossz szavam nem lenne. Egy koncertet láttunk, ahol rajongók előtt csapatták a fiúk. Izzadtak ahogy kell, a rajongók pedig sikoltoztak, zokogtak, és mindenki saját kedvencének a nevét kiabálta, (John, John!!)  hátha felfigyel rá az illető. Na ez élvezhető volt, bár nem tudom, hogy a rajongóknak tulajdonképpen mekkora örömet okoz egy olyan koncert meghallgatása, ahol elsősorban saját sikolyuk hallatszik a zene csak aláfestés. Vannak olyan emlékeim, ahol a Johnék nyilatkozzák, hogy tulajdonképpen azért álltak le a koncertezéssel, mert úgy látták, ennek semmi értelme, hiszen gyakorlatilag mindegy mit játszanak, a közönség úgysem hall belőle szinte semmit.

A Beatles szereplésével összesen öt nagyfilm készült. Második a Help! (1965) című mozi, szintén Richard Lester rendezésében. Hasonlóan egy Beatles album köré kerekített történettel. Ott azonban már sokkal abszurdabb, szürreálisabb a történet, amitől sokkal több kedvem lenne megnézni mint ezt.

Harmadikként következik a Magical Mystery Tour (1967), mely rendezését a fiúk saját kezükbe vették. Azaz ők négyen a film hivatalos rendezői, és továbbra is azt a szürreálisabb már-már pszichedelikus irányba menő irányt követték, ami majd a negyedik, animációs Beatles filmben, a Sárga Tengeralattjáróban (1968) teljesedik ki.

Végül 1969-ben került mozikba a Let It Be című film, mely eltérően a korábbiaktól tényleg zenés dokumentumfilm, mely mutatja ahogy a fiúk a Let It Be album elkészítéséhez stúdióba vonulnak és (sikertelen) kísérletet tesznek a korai korszakuk közös lelkesedésének megidézésére. Ekkoriban már rendszeres volt, hogy a fiúk saját dalaikat külön-külön vették fel a stúdióban, a Let It Be esetén azonban egy hosszan tartó közös - nem különösebben jókedvű - próbafolyamatot látunk.

Ezek a Beatles filmek nincsenek az 1001-es listán, de érdemesnek tartottam megemlíteni őket.