Tajvan (International, Golden Harvest, Union), 200 perc, Eastmancolor, mandarin

Rendező: King Hu

Producer: Jung-Feng Sha, Shiqing Yang

King Hu rendezővel találkoztunk már 1966-ban. Akkor még Hongkongban a Shaw Brothersnél alkotott. A Shaolinok szövetsége hatalmas siker lett, ennek ellenére sok konfliktus akadt Hu és a stúdió között. Ahogy a hollywoodi stúdió-rendszer is a rendezőt csak egy alkalmazottnak tekintette, a hongkongi rendszer is hasonlóan kemény kézzel bánt rendezőivel. King Hu-nak ez nem volt ínyére, nagyobb alkotói szabadságra vágyott. Perfekcionista volt, ami gyakran a határidők rovására ment.

Tajvanon kisebb stúdiók voltak, minden értelemben nagyobb szabadságot biztosítottak Hu számára. Látva a két filmet a legszembeötlőbb különbség talán e tajvani filmnek a lassúsága a hongkongi produkcióhoz képest. Ez volt az a plusz, ami Hu egyéniségéből fakadt, és ez az, amit a hongkongi producerek még nem engedtek meg neki. Számomra helyenként iszonyúan lassú volt ez a film. A közel három és fél órás játékidőben nagyon kevés a beszéd, egyáltalán nem pörög túl benne a wuxia filmekre jellemző küzdelmek sora. (wuxia: a némafilm korszak óta létező kardozós, varázslós, hős harcosokat felvonultató műfaj)

Hu rendezői alapelve egyébként az volt, hogy minél egyszerűbb a cselekmény, annál gazdagabban mutatkozik meg a stílus. A képi világ tagadhatatlanul szép: a színes, szélesvásznú nyersanyag sok lehetőséget ad az izgalmas esztétikai élmények megteremtésére. A negyedik órára azonban ugyanaz a vidéki, elvadult, elgazosodott helyszín már nem tartogatott számomra túl sok izgalmat.

Ha ebből a szemszögből nézzük, a film magyar és nemzetközi címében szereplő „Zen” szó valóban jó választás. Hiszen néha én is úgy éreztem, hogy a film lassúsága előbb-utóbb beszippant magába, és én is eljutok a belső csendbe, a semmibe, a nirvánába. A filmben ugyanis előfordul, hogy hosszú ideig szinte semmi említésre méltó nem történik – és ha mégis, az sem túl izgalmas.

A film eredeti kínai címe semmi (zen-)buddhizmusra utaló dolgot nem tartalmazott:

俠女

A 俠 (xia) jelentése lovagias, igazságos, míg a 女 (nü) az egyik alapszó, általában a kínaiul vagy japánul tanulók által elsőként elsajátított karakterek egyike: a „nő”. Nehéz megtalálni az eredeti cím legpontosabb fordítását, talán ezért is döntöttek világszerte úgy, hogy egészen más irányba viszik el a címet. Valami olyasmit jelenthet, hogy „A lovagias nő” vagy „Az igazságos női harcos”.

A közel három óra húsz perces játékidő önmagában is nagyon hosszú, és ha emellett a film szótlan, valamint sok helyütt eseménytelen, az fájóan unalmassá tud válni. A bemutató idején a mozikban nem is egyben, hanem kettébontva vetítették a filmet. Ráadásul a közepén található egyik húszperces összecsapást betették az első rész végére és a második rész elejére is. Így a nézők összesen két, közel kétórás filmet kaptak.

A történet - a monstre hossza ellenére - rettenetesen egyszerű, de ahhoz, hogy jobban át tudjuk élni, érdemes egy rövid történelmi áttekintést tennünk. A késői Ming-korban járunk. A Ming-dinasztia a mongoloktól vette vissza Kína irányítását, és erős központosítást, valamint ehhez illeszkedő titkosrendőrséget és besúgórendszert működtetett. A művészetek és a kultúra mindeközben ragyogóan virágoztak, ám aki szembement a hatalommal, arra nem várt kegyelem.

Az elnyomás fő fenntartói az eunuchok voltak, akik a császárhoz hű felső vezetőknek számítottak. Gyerekkorukban eltávolították nemi szerveiket (mindent! tényleg!), hogy semmilyen körülmények között ne kerülhessenek kapcsolatba a császár ágyasaival. Családjuk így nem lehetett, hivatásuk a császár védelme és akaratának végrehajtása volt. De a radikális beavatkozásnak nem csak "családtervezési" oka volt. Ha egy férfi mindent elvesztett ott lent, arról feltételezték, hogy semmi mása nem maradt, egész létét a császárnak fogja szentelni. Ők vezették a titkosrendőrséget, illetve minden olyan apparátust, amelyre a császár utasítást adott. A filmben ők testesítik meg a „gonoszt”.

A jó oldal képviselője – az eredeti címben szereplő igazságos nő, Yang kisasszony – egy olyan férfi lánya, akit a császár árulónak bélyegzett. Apja kivégzése után saját életét mentve egy vidéki, gazzal benőtt, „szellemjárta” házban bújkál. Az őt kereső eunuchok azonban itt is rátalálnak, és a film jelentős része arról szól, miként száll szembe a nőt védelmezők csapata a császár embereivel.

A produkció számára a stúdió egy teljes díszletfalut épített fel, amelyet kilenc hónapig hagytak az enyészetnek, hogy a természet „átvegye fölötte a hatalmat”. Így a szellemjárta, kísértetház valóban olyan elvadult hatást kelt, mint amilyen épületeket Az út éneke című filmben is láthattunk.

Ezekkel a wuxia filmekkel kapcsolatban (igaz, eddig csak kettőt láttam, ráadásul mindkettőt ugyanattól a rendezőtől) van egy olyan érzésem, hogy aki egyet látott, az mindent látott – bár ezzel a kijelentésemmel kapcsolatban a későbbiekben még lehet, hogy önkorrekcióra kényszerülök. Az igazság azonban az, hogy a filmre visszaemlékezve nem igazán maradt meg bennem sok minden azon túl, hogy a küzdő felek szinte repülve felugranak, fegyvereik összecsapnak, majd a repülésből visszahullva újra eltávolodnak egymástól.

Az alábbi képen egy apró részlet látható abból a szerkezetből, amellyel ezeket a „repüléseket” a színészek végrehajtották.

Érdekes egyébként, hogy King Hu mindkét általam látott filmjének fontos központi figurája egy harcos nő volt. Ez alapvetően nincs ellenemre, mégis kissé zavart a színészi játék üressége. Gyakorlatilag ugyanazzal, a mimikát teljesen mellőző arcjátékkal játszotta végig a színésznő a filmet.

Ez alapján egy nem különösebben szimpatikus nő benyomását keltette, hiába ő volt a menekülő áldozat, aki önhibáján kívül kényszerült halomra ölni az őt üldöző erőszakszervezet embereit. Valahogy egyáltalán nem sikerült közel kerülnie hozzám – pedig az előzetes képek alapján kifejezetten izgalmasnak tűnt ez a női karakter, mégsem tudott semmit megmozdítani bennem. Erős a gyanúm, hogy a merev, ötlettelen színészi játék kifejezetten rendezői kérés lehetett a színésznő felé. Egészen véletlenül rátaláltam ezekre a werkfotókra, amelyeken jól látszik, milyen bájos tud lenni ez a hölgy, ha egy kicsit elengedi magát.

Őszintén szólva nem bánom, hogy az elkövetkező évtizedek filmtermésében nem találkozunk wuxia filmekkel. Tajvan egyébként is egészen más jellegű, érzelmesebb művészfilmekkel tér majd vissza (na azokat viszont nagyon várom!), Hongkong pedig a hetvenes–nyolcvanas évek kungfuőrületével írja tovább saját filmtörténetét.

Hongkong (Shaw Brothers), 95 perc, színes, mandarin

Rendező: King Hu

Producer: Run Run Shaw

Magyarul Shaolinok szövetsége a film címe, holott konkrétan a saolinokról szó sem esik, bár az tudható, hogy a kínai harcművészetek legelterjedtebb irányzatai a saolin szerzetesekhez köthetők. (Népszerű nevükön kung-funak hívjuk ezeket az irányzatokat Kínán kívül, ott tudomásom szerint a vusu szó, amit inkább használnak.)

Mindenképpen jobbnak érzem ezt a magyar címet az angol címnél, mely "Come Drink with Me", azaz "Gyere Igyunk!" ...  (Hongkongban a két elterjedt kínai nyelven - mandarin és kantoni - kívül az angol is hivatalos nyelv volt akkor is, most is az.) Az eredeti cím (大醉俠 - dá cui siá) Nagy részeg hőst jelent.

Hongkong - brit koronagyarmatként - a pangó kommunista Kínából lehetőségeket kereső művészek és üzletemberek menedékhelye volt ekkoriban.

Az ötvenes években már kialakult stúdiórendszer ontotta magából a hongkongi filmeket. Az egyik tipikusan hongkongi filmes műfaj volt a wuxia (mely hős harcost jelent). Több elemző szerint - az általam teljesen ismeretlen - pekingi opera harcot ábrázoló akrobatikája volt a legfőbb ihletője ezen filmek mozgásvilágának, amiből én laikusként azt a következtetést vonom le, hogy ezekben a wuxia (vu-hsia) filmekben bemutatott küzdelmeknek talán nem sok köze lehet a valós kínai harcművészetekhez, és ez - őszintén szólva - nem is lep meg olyan nagyon. A fiatal műfaj sokat merített továbbá a japán szamuráj-filmekből, de a spagetti-westernek esztétikai hatása is erősen érződik rakjtuk. És majd többek között ez a műfaj lesz Tarantino Kill Billjének egyik jelentős ihletője.

A kontinentális Kínában született Shaw testvérek által Szingapúrban alapított filmgyártócég 1958-ban Hongkongban épített fel egy hatalmas gyártó bázist, melyet Movie Town-nak neveztek el. Ez a komplexum tíz stúdiót, számos kültéri díszletet tartalmazott, többek között egy mesterséges tóval kiegészítve. Volt itt rengeteg olyan háttérlétesítmény, mely a filmgyártáshoz szükséges volt, de voltak itt az alkalmazottak számára kialakított lakások, sőt színészképző iskolát is működtettek.

A fenti épületen a háttérben megpillanthatjuk a Shaw Brothers logóját. És tudva, hogy a kínaiak általában nem veszik olyan komolyan a védjegyek oltalmat (és úgy általában a szerzői jogokat sem), nem csodálkozunk, hogy a Shaw Brothers logója szinte összetéveszthető a Warner Brothers logójával.

A Shaolinok Szövetségét az a King Hu rendezte, aki egyébként újító szellemű hozzáállásáról volt igen ismert. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy az ebben a filmben látható újszerű vizuális elemek nagyban meghatározták a következő évtizedek ázsiai harcművészeti filmjeit.

King Hu tudatosan leegyszerűsítette a történetet, hogy a stílus gazdagsága minél jobban előtűnjön. Hu-nál például a harcosok olyan ugrásokra képesek (helyből 4-5 méter magasra minden külső segítség nélkül) melyre az emberi test semmilyen edzés hatására sem lenne képes. De gyorsaságban és pontosságban is olyan képességeket vonultatnak fel a kung-fu mesterek amik nyilvánvalóan elérhetetlenek a valóságban. 

A színes, széles vásznú kép és a mozgó kamera igen látványossá teszi ezeket a mozgalmas harcjeleneteket.

A film cselekménye tényleg néhány mondatban elintézhető: Az "Öt Tigris Bandája" nevű bűnszervezet elfogja egy városi elöljáró fiát, hogy ezzel próbálja kizsarolni az említett tisztviselőből, hogy engedje el a bűnbanda egyik elfogott vezetőjét. A fiú kiszabadítására annak lánytestvére, "Arany Fecske" (Cseng Pei-pei) vállalkozik. Róla nagyon hamar megtudjuk, hogy nő létére elképesztően erős kung-fu mester. Egy nem túl biztonságosnak tűnő ivóban - miután sikertelenül tigriscsont (sic!) bort rendel - megtámadja őt a bűnbanda, ám ő szinte minden erőfeszítés nélkül veri vissza támadásukat.

A főszerepet alakító lányról nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy nem. Hidegen kemény kiállása mellett arca többnyire szépnek tűnik, talán egy-egy lágyab kedvesebb arcmozdulat szerethetőbbé tehette volna.

Hogy ne csak női főhősünk legyen, csatlakozik hozzá egy részeg csavargó, akiről persze az első pillanatoktól sejtjük, hogy fontos szerepe lesz furcsa külseje ellenére.... Ő Részeg Macska, egy másik - a lánynál is magasabb szintű - kung-fu mester (Yuch Hua). 

Velük szemben áll fel a már említett szedett-vetett bűnbanda, akiknek vezetője Jade-arcú Tigris (Chan Hung-lit) aki beosztottjaival ellentétben mindig patyolat tiszta hófehérben van... kivéve amikor összevérzi magát... és hát a forgatás alatt a harci jelenetekben egész biztosan sok liter művért felhasznált a stáb!)

És amikor azt hisszük, hogy a gonosz már ellőtte minden puskaporát, előkerül a semmiből egy mindenkinél képzettebb főgonosz kung-fu mester, akinek természetesen a film végén össze kell csapnia a jók mesterével... akivel régről van egy rendezetlen ügye is... (ugye, ismerős ez a motívum valahonnan?)

A kung-furól érdemes tudni, hogy képviselői általában valamilyen fegyvert (is) használnak kezük és lábuk mellett. Itt jegyzem meg, hogy egyik legfontosabb alapelve, hogy nincs szabályrendszere, a lényeg, hogy minél hatékonyabban védjed meg magad, és ehhez biztosít egy hatékony küzdőstílust. Sokféle harci eszköz létezik a kung-fu harcos számára, de egy adott ember általában mindig egy adott fegyvernek a specialistája. Arany Fecske például jellemzően két hosszabb tőrt használ, míg Jade-arcú Tigris és Részeg Macska egyenes kardot. A legfelsőbb gonosz főpap pedig a képen látható hosszú lándzsaszerű valamivel küzd, A két nagymester egyébként az "erő" olyan szintű használatáig fejlődött, hogy képesek tenyerükön keresztül kiárasztani ezt az erőt, kábé úgy, mint a jedik.

Végig az motoszkált bennem, hogy valószínűleg a legfőbb oka annak, hogy nem tudok közelebb kerülni ehhez a műfajhoz, hogy ez a filmes kung-fu (azaz wuxia) teljesen tétnélküli, hiszen a főhős annyire emberfeletti, hogy semmilyen ellenfél nem tudja legyőzni... na de aztán tessék...

Szerethető film... Én szinkronnal néztem, mert a mandarin (a kínaiak kb kétharmada által beszélt nyelv) talán az egyetlen olyan nyelv, mely hangzása kifejezetten idegesít. Annyira távol áll minden általam ismert más nyelvtől, hogy talán még egy kiejtett szót sem tudnék számukra érthetően megismételni, annyira más.... Hogy jobban érthető legyek: egy japán szót meghallva például azt minden gond nélkül vissza tudom ismételni akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mit jelent, mert a hangképzésük nem áll különösebben távol a miénktől. Ellenben a mandarin olyan helyen képezi a hangokat, és úgy játszik a hangmagasságokkal is, hogy az számomra követhetetlen. Ettől még tetszhetne, de nem...

A szinkronnal vs. eredeti nyelven való filmnézés vitájában egyébként abszolút középen állok. Ha jó a szinkron akkor élvezem azzal nézni, de néhány színész hangja olyan kellemes (mondjuk Cloony), hogy kár lenne lemondani róla. Aztán vannak olyan apróságok, - mint például amikor egy angol és egy amerikai beszélget és a poén az ő nyelvi eltéréseikre van kihegyezve - amiket egy angolul nem jól értő ember nem is tud igazán értékelni... viszont szinkronban ezt szinte lehetetlen értékelni...legalábbis jó megoldást én még nem láttam... 

Ezután a film után nem sokkal King Hu távozott a Shaw Brotherstől, és Tajvanon forgatta karrierjét. Még találkozunk vele!