USA (Pakula-Mulligan,Brentwood), 125 perc, ff., angol

Rendező: Robert Mulligan

Producer: Alan J. Pakula

A fotókon látható gyerekszereplők miatt első ránézésre úgy tűnhet, mintha ez esetleg egy ifjúsági-, vagy esetleg családi film lenne. A plakáton a fekete körben olvasható  NOT SUITABLE FOR CHILDREN felirat azonban gyorsan segítségünkre siet, nehogy gyerekekkel vágjunk bele a film megtekintésébe.

A piros cikcakkos szélű körben pedig arra hívják fel a figyelmünket, hogy ez a film egy Pulitzer-díjas könyv alapján készült. Egy Nelli Harper Lee nevű írónő 1958-ban kiadott könyvéről beszélünk, mely szinte azonnal bestseller lett, majd pár évre rá el is nyerte az említett díjat. Ami számomra kifejezetten érdekes, az nem elsősorban az, hogy ez volt az írónő legelső regénye, hanem az, hogy ezután soha nem írt semmit. Pontosabban belekezdett második művébe, de azt soha nem fejezte be. Pedig ideje lett volna rá bőven, hiszen 2016-ban, 89 évesen hunyt el.

Pulitzer-díja ellenére az utóbbi években egyre több amerikai iskolában kérdésessé válik a könyv megítélése. Ennek oka azonban semmi mással nem magyarázható, mint a hagyományos amerikai álszentséggel. Rasszizmussal vádolják a könyvet, feltételezhetően olyanok, akik semmit nem értenek belőle. Sokszor elhangzik benne a "nigger" szó bizonyos szereplők szájából, ám a könyv szellemisége nem is lehetne ennél egyértelműbben rasszizmus ellenes. Mondjuk, mintha a Kertész Imre által írt Sorstalanságot akarná megkérdőjelezni valaki azért, mert benne a nácik esetleg azt mondják valakire, hogy "büdös zsidó".

• 
• 
• 

A történet egy déli (alabamai) kitalált városkában zajlik az 1930-as években. A "déli" szó azonnal előrevetíti, hogy itt a színesbőrűek elnyomásban élnek. Ne felejtsük el, hogy ugyancsak Alabamában a valóságban még 1955-ben is letartóztattak egy Rosa Parks nevű színesbőrű hölgyet, mert a buszon a fehéreknek fenntartott helyre mert ülni.

Atticus Finch (Gregory Peck) nevű ügyvéd a tisztességes ember mintapéldánya. Nála tisztességesebbnek lenni lehetetlen. Azzal vívja ki fehér polgártársai ellenszenvét, hogy elvállalja egy színesbőrű védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megvert és megerőszakolt egy fehér lányt. A történetet Atticus lánya szemszögéből elmesélve halljuk. Ő - pontosabban felnőtt önmaga - a történet narrátora.

• 
• 
• 
• 
• 

A 9 éves Mary Badham tökéletes alakítást nyújt az ügyvéd kislányának szerepében. Mellette egyébként a többi gyerekszereplő is teljesen természetesen játssza a rábízott szerepet. Badham nem véletlenül kapott Oscar jelölést ezért az első filmjéért. Ami furcsa viszont, hogy bár volt ezután két tévés, majd további két filmes próbálkozása, de hosszútávon felhagyott a színészkedéssel. Meglepő, hogy ezek után 2005-ben és 2019-ben tért csak vissza egy-egy kisebb filmszerepben, talán nosztalgiából. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy Mary Badham bátyja John Badham - sok más mellett - például a Szombat Esti Láz rendezője.

• 
• 
• 

A felnőtt lány narrátori mivolta azonnal sejteti, hogy az elbeszélő tulajdonképpen maga az írónő, aki egyébként nem titkolta, hogy sok helyen beleírta saját gyerekkori emlékeit a filmbe. Amikor a forgatáson felvették Gregory Peck-el az első jelenetet, meghatódottságában állítólag elsírta magát, mivel Peck szinte minden mozdulatában emlékeztette saját édesapjára, akiről az ügyvéd karakterét mintázta. (A képen Mary Badham a rendező Robert Mulligan nyakában)

A film közepénél indul az a tipikus amerikai tárgyalás, ami annyira jellegzetesen amerikai, hogy gyakorlatilag filmes műfajt teremtett. Azért írom, hogy tipikusan amerikai, hiszen az esküdtek (azaz laikusok) döntésén alapuló ítélet szinte kényszeríti az ügyvédeket (és persze a vádat képviselő ügyészeket is), hogy egy minél közérthetőbb és minél hatásosabb show keretében győzködjék a "zsűrit". (Az európai jogrendszerben, ahol jellemzően a bírók döntenek a bűnösségről, nincs erre feltétlenül szükség, hacsak nem a sajtó képviselői számára, elsősorban marketing okokból.) 

A film sikerének egyik oka talán az lehet, hogy a történet itt bátran szembemegy a sablonnal. És amikor azt gondolnánk, hogy pontosan tudjuk, mi következik, akkor csak nézünk bele a semmibe, és nem hisszük el, hogy ez megtörténhet...

Itt azonban nem bontom ki a részleteket, mert azzal meggyilkolnám a feketerigót  a feszültéget azok számára, akik ezután látják először. És ezen a ponton még nincs vége a filmnek. Robert Duval, akinek ez volt az egyik első filmes szerepe, - itt még szöveg nélkül - csak a film legvégén mutatja meg magát, és felbukkanása újabb csavart hoz a történetbe.

Zárásul csak annyit, hogy aki rasszistának bélyegzi ezt a művet akár könyv, akár film alakjában... az nem látja a fától az erdőt.

USA (Canyon Cinema)

Rendező: Stan Brakhage

Producer: Stan Brakhage

Nehezen szedem össze a gondolataimat ahhoz, hogy erről a filmről írjak.

Először is, egy művészettörténet előadás jut eszembe, ahol a mainstream-től kicsit eltérő gondolkodású előadó ama véleményének adott hangot, hogy a szürrealizmus, dadaizmus, avantgárd (ide sorolta Picassot vagy Dalít is) mind-mind általa úgynevezett "marketing művészet" kategóriájába sorolandó. Azaz véleménye szerint ezek nem művészetek, csak ügyes marketinggel a művelői elhitetik az emberek többségével, hogy művészetek.

Én akkor ezzel mélységesen nem értettem egyet, ám ezt a "filmet" elnézve kicsit pontosítani vagyok kénytelen az álláspontomat.

Előtte azonban néhány másodpercet tekintsünk meg a filmből:

Illetve még néhány másodpercet:

Azért hagyom kicsit hosszú lére ezeket a betekintőket, mert írnivalóm nem sok lesz vele kapcsolatban:

Hát igen...

Le szeretném szögezni, hogy a szürrealizmust az egyik legizgalmasabb műfajnak tartom. A Délután Szövevényei után szinte borzongtam, annyira tetszett, és azt a filmet sem lehet azzal vádolni, hogy mondjuk valami értelmezhető történettel kínálná meg a nézőt. Itt viszont kísérlet sem kerül arra, hogy valami értelmezhető dolgot lássunk... (félreértés ne essék, ezt az alkotást nem sorolnám a szürrealizmus ernyője alá)

Félek, hogy ha az ember úgy érzi, hogy egy művészeti végtermék olyan szinten van, amit nem tud értelmezni, az nem minden esetben jelenti azt, hogy a befogadóban van a hiba.

Egy nagy pozitívuma van ennek a filmnek: csak harminc perces! Én persze becsülettel végigszenvedtem, hiszen az 1001-es túra legelején szigorúan megfogadtam, hogy minden egyes filmet végig fogok nézni az elejétől a végéig.

Amikor a könyvben olvastam a filmről, és írták, hogy ebben az avantgárd filmben nem nagyon van narratíva, de egy ember a kutyájával próbál feljutni egy hegyre, akkor először azt hittem, hogy szokás szerint egy nagyon zanzásított tartalmat olvasok. De nem! Valóban néha feltűnik olyan képsor, ahol egy férfi és a kutyája egy havas hegyoldalban halad felfelé, de ezek is összemosódó, összevagdalt, zavaros anyagok.

Végig az volt a sejtésem, hogy remek szórakozást nyújthat ez a vibráló örökmozgó valami egy jól betépett néző számára... Feltételezem, hogy nekik hatalmas trip lehet.. de számomra, aki semmilyen tudatmódosító szerrel nem él, egyáltalán nem tűnt értékelhető alkotásnak...

A film rendezője Stan Brakhage az avantgárd filmes mozgalom nagyra becsült tagja volt, a Film története című könyvben külön jegyzetet kapott munkássága, úgyhogy a fentiek mellett zárójelben meg kell jegyeznem, hogy nagy valószínűséggel én látom rosszul a dolgot, és én "nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj..."

Ezen a címen egyébként több rövidfilmet is készített Brakhage. Kis kavarodás is volt, amikor elkezdtem nézni...

Összesen öt kapcsolódó kisfilm van ezzel a címmel:

Dog Star Man Prelude - 1961

Dog Star Man I - 1962

Dog Star Man II - 1963

Dog Star Man III - 1964

Dog Star Man IV - 1964

Én véletlenül a Prelude-öt tettem be. De pár perc után elkezdtem fészkelődni, mert az előzetes olvasmányaim említették a hegyen felfelé tartó kutyát és embert, abban viszont 5 perc után sem láttam semmi értelmezhetőt, csak fényeket, vibrálásokat... A Prelude egyébként a rendező szándékai szerint azt a csukott szemes élményt próbálja leképezni, amikor különböző fénylő képződményeket látunk csukott szemmel. Én olyan szerencsés vagyok, hogy, ha ilyesmit akarok látni, akkor csak becsukom a szemem, úgyhogy pár perc után beraktam azt a részt, amelyet az 1001-es könyv igazából ajánlani szándékozott (az I.-es részt). Az sem volt sokkal különb élmény.

És Brakhage valószínűleg annyira beleszeretett ebbe a ciklusba, hogy az öt filmet összegyúrta, és korábban kivágott felvételekkel együtt egy darab négy és fél órás opust kreált belőlük The Art of Vision címmel. Hát... parádés lehet, de azt már csak a kifejezetten hardcore rajongóknak ajánlom.

Ja, valamit majdnem elfelejtettem. Teljes egészében némafilm. Ami azt jelenti, hogy még a régi némafilmeknél megszokott zenei aláfestés sincsen. Egyáltalán nincs hangsáv...

Szóval... visszatérve a marketing művészetekre.... attól még, hogy úgy érezzük egy alkotásról, hogy nem értjük, nem feltétlenül van benne mit érteni... jelen esetben végig az járt az eszemben, hogy ennek a rendezőnek a rajongói szerintem nagyon át lettek verve...

 

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

• 
• 
• 
• 

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

• 
• 
• 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

• 
• 
• 

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America

 

USA (Fox), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Rossen

Producer: Robert Rossen

Kifejezetten kedvelem az olyan filmeket, melyek valamilyen szubkultúrába vezetnek be, olyanba, amiben amúgy a való életben nagy eséllyel soha nem merülnék el. Akkor vannak igazán jól megcsinálva ezek a filmek, ha a lehető legautentikusabb minden.

Ilyen volt például a Pókerarcok (1998). Annak az autentikusságát azért tudom igazolni, mivel abban a miliőben volt szerencsém elmerülni egy rövid időre, és bátran lehet mondani arról a filmről, hogy elég pontosan elkapta azt az atmoszférát, ami ezt a pókeres világot jellemzi. Egyetlen jelentős különbség, hogy a film Amerikájában a játék teljesen illegális kártyaklubokban zajlott, míg itthon legális - az arra engedélyt szerző - termekben.

Ebben a filmben a hatvanas évek biliárd termeinek világában merülhetünk el. Azt nem mondhatom, hogy soha életemben nem biliárdoztam, de a szenvedélynek olyan fokára nem jutottam, mint ami a filmben látható, hogy mondjuk pénzben, fogadás miatt - gyakorlatilag megélhetésből - játsszak. 

A filmbeli "svindler", azaz csaló pedig pont ezt teszi. Egyébként itt jegyzem meg, hogy kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért tekintik csalónak azt aki a teremben eljátssza, hogy nem egy nagy ász, majd amikor kihívják pénzes játékra, akkor kiderül, hogy az ország egyik legjobbja. Ez persze nem egy "korrekt eljárás", de ezért eltörni valakinek mindkét hüvelykujját kicsit erősnek érzem...

Márpedig szegény Fast Eddie-vel (Paul Newman) ez is megtörténik egyszer.

Mert hát a hatvanas évek biliárdtermeinek (véletlenül sem írok biliárd-szalont) világa ilyen sötéten füstös... kicsit az bűnöző alvilág szagával átitatott...  Még véletlenül sincsenek rajta ablakok, legalábbis olyanok nem, amiken ki is lehet látni. (az alábbi lobby-cardok kézzel színezett, a film maga fekete-fehér)

• 
• 
• 

A helyszínek nagy része annyira autentikus, hogy a legtöbb jelenetet nem Hollywoodban vették fel, hanem átköltöztek New Yorkba. Valamelyik biliárdos jelenetet például az akkoriban híres Ames Pool Hallban vettek fel. (lásd az alábbi képen)

Ahhoz, hogy a megfelelő hangulatot átéljük, nagyon jó segítséget nyújt a film során rengetegszer felcsendülő jazz-zene. Majdnem biztos, hogy ez szólt akkoriban is ezekben a termekben a rádióból vagy lemezjátszóról.

Paul Newmanről nem tudtam - vagy csak elfelejtettem - hogy maga is a New York-i Actors Studios-ban tanulta a színészmesterséget. Ez persze önmagában még nem garancia arra, hogy valaki tényleg jó színész, de arra mindenképpen utal, hogy a színészetről mindenképpen többet gondol, mint, hogy kihasználva a jó alkati adottságokat és a nőket igéző kék szemeit, tudja, mikor kell megnyerően belemosolyogni a kamerába.

Paul Newman így is megbolondította a nőket, de ebből a filmből is azonnal kiderül, hogy - nem mellesleg - remek színész. Hálás dolog egy részeget előadni - már ha megvan a színésznek a kellő tehetsége - de Newmanről mindenképpen elmondható hogy zseniális részeg.

A filmben ott van még George C. Scott (Paul Newman balján ül), aki az Egy Gyilkosság Anatómiájában is káprázatos volt mint ügyész. Itt is az. Olyan szponzort játszik, aki a megélhetési biliárdozók mögött áll pénzzel, jutalékot leszedve finanszírozza azok játékát, fogadásait.

Barátsága, - pontosabban szólva lojalitása - addig tart, amig nyerő vagy. Ha vesztesz, nincs szüksége rád.Fast Eddie mellett csak egyetlen hozzá hasonlítható színvonalú játékos van, aki feleheti vele a versenyt: Minnesota Fats (Jackie Gleason). Ellentétben Newmannel, (aki a film előtt állítólag soha nem biliárdozott, és a forgatás előtt berakatott egy biliárd asztalt a nappalijába, hogy állandóan gyakorolhasson) Gleason kimondottan jó játékos volt, talán ezért is választották erre a szerepre. 

Hírlik, hogy a forgatás alatt egyszer fogadásból játszott egy partit Newman ellen, aki feltehetőleg annyira átélte a szerepet, hogy elhitte, a való életben is egy szinten van kollegájával biliárdban. Természetesen Gleason nyert. Newman természetesen kifizette a fogadás tétjét, ötven dollárt. De, hogy kicsit bosszantsa ellenfelét, csupa egycentessel fizetett, azaz Gleason a nyerésnek köszönhetően gazdagabb lett 5000 egycentessel.

És, hogy az egyértelműen férfiak által uralt színtér mellett egy nő is szerepet kaphasson, főszereplőnk megismerkedik egy nővel is: ő Piper Laurie. Ő volt számomra a film egyetlen gyengébb pontja. A hölgy itt a filmben erősen alkoholista, vélhetően depressziótól is szenvedő nő, aki Eddie-vel van, de nem látszik rajtuk, hogy bármi közös hosszútávú céljuk lenne azon túl, hogy egymással vannak.

"Itt vagyunk ebben a szobában... sose beszélgetünk, csak iszunk és szeretkezünk... Mi lesz, ha elfogy a pénzünk, Eddie?" - kérdezi a nő szerelmét. Látszik, hogy ennek nem lesz jó vége. Már az elején látszik.

Hát igen, ha csak iszunk és szeretkezünk, akkor abból előbb utóbb nem sül ki semmi jó... de ami ebben a mondatban igazán megdöbbentő, hogy pár évvel ezelőtt még biztosan nem mondhatott volna ilyet egy színésznő egy amerikai mozifilmben. EZ a mondat egészen biztosan elhasalt volna a cenzúra-bizottság előtt... Házasságon kívül szeretkezni??? Nem ilyen a prűd Amerikában elképzelhetetlen volt az ötvenes években...

• 
• 
• 
• 
• 

A szép képi világhoz biztosan sokat tett a szélesvásznú formátum, ami ekkoriban még inkább ettől eltérő műfajokban volt megszokott: musicalekben és nagy filmeposzokban alap volt, de itt megmutatkozik, hogy mennyivel jobban kihasználható, mint a kissé suta 4x3-as formátum.

Jó film volt, és nagyon emlékezetes film lehetett volna, köszönhetően a három férfi főszereplő remek alakításának, és a füstös hatvanas évek sötét hangulatának jól eltalált ábrázolása miatt. Maga a történet egy kicsit sablonos, alig volt olyan fordulat, ami ne tűnt volna pontosan kiszámíthatónak. Ha egy kicsit meglepett volna a forgatókönyvíró, na akkor lehetett volna igazán jó ez a film...

USA (Jurow-Shepherd), 115 perc, Technicolor, angol

Rendező: Blake Edwards

Producer: Martin Jurow és Richard Shepherd

Amikor 1998-ban -.későbbi feleségemmel - először New Yorkban jártunk, a sok "kötelező" közül az egyik az volt, hogy a Tiffany's-nál reggelizzünk. El is mentünk, és csalódottan kellett tudomásul vennünk, hogy minden további nélkül nézegethetjük a drága ékszereket, de reggelizni nemigen fogunk tudni a boltban. 

És most, hogy életemben először láttam ezt a filmet, végre értem, hogy mi a magyarázat: A gyönyörű Audrey Hepburn a film elején egy taxiból kiszállva egyszerűen a "Tiffany's" kirakatait nézegetve fogyasztja el reggelijét. Tehát az at itt nem azt jelenti, hogy konkrétan a boltban reggelizett, hanem csak azt, hogy a boltnál. 

Gondolom, sok csalódott turistát kellett erről már felvilágosítaniuk az eladóknak, aminek következtében 2017 óta már a Tiffany's épületében, - a negyedik emeleten ugyan, de - lehet reggelizni. (Megjegyzem, hogy a poszt írása idején az egész üzlet éppen felújítás alatt áll, így a kávézó is átmenetileg zárva tart, újranyitás 2021-ben várható)

De azért szeretném megmutatni, hogy nem volt teljesen alaptalan a félreértés, hiszen a film promo fotói között szerepel jó néhány, amin Hepburn látszólag a boltban reggelizik. Na ez az, ami a valóságban nincsen. És a filmben sincs!

• 
• 
• 

Egyébként nem mondható kifejezetten ritkának, hogy egy filmet olyan fotóanyaggal promózzanak, ami abban nem is igen szerepel. De alapvetően B-filmeknél, exploitation filmeknél tapasztaltam inkább ezt a jelenséget.

A Tiffany's-nál történő reggelizés így néz ki igazából a film elején:

• 
• 
• 
• 
• 

És íme, mostanában így néz ki a Tiffany's 5th avenue-n látható elegáns portálja.

Truman Capote 1958-as regénye alapján készült a film, és azt is lehet tudni, hogy amikor megvették tőle a megfilmesítés jogát, akkor ő kifejezetten Marilyn Monroe-t szerette volna látni a főszerepben. Monroe színészmesterség tanára azonban lebeszélte őt erről a szerepről, mondván nem tenne jót karrierjének, ha egy "kurvát" alakítana... 

Audrey Hepburnnek szerencsére nem derogált ez a szerep. És gyorsan hozzá is kell tennem, hogy természetesen a filmben kicsit alakítani kellett a történeten. Az ugyanis elképzelhetetlen lett volna, - még a hatvanas évek elején is - Hollywoodban, hogy a pozitív főhős egy prostituált legyen. Maradjunk hát annyiban, hogy a Hepburn által alakított Holly Golighty mai szóval élve eszkortozik. Azaz olyan férfiakkal tölti az idejét, akikkel amúgy nem tenné ezt, ha nem lenne annyi pénzük. És ebből nem is csinál túl nagy titkot. New Yorkban elegánsabb helyeken a mai napig is külön személyzet nyomkodja a szappant a mellékhelységben, akiknek illik egy kis jattot odacsúsztatni ezért a szolgáltatásért. Hollyt úgy honorálják a gáláns urak a kellemes társaságért, hogy amikor a mellékhelységbe megy, - és nyilván úrhölgyként nincs nála pénz, - akkor 50 dollárost adnak neki, hogy azzal jattoljon a mosdónál. Ő persze nyilván nem azzal jattol... Gazdag körökben ilyen elegánsan megy az eszkortozás után járó fizetés ...

A film nem egészen az, mint aminek első látásra mutatja magát. Nem egy teljesen üres romantikus komédia. Annál azért kicsit több van benne. De tény, hogy Audrey Hepburn sugárzó egyénisége uralja a vásznat a film szinte minden pillanatában. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mellette Paul, Holly szomszédja, a szintén kitartott író (George Peppard) nem nyújtott számomra többet, mint egy korrekt másodhegedűst. Brando-hoz és James Deanhez hasonlóan Peppard is a method acting híve volt. Ez a film volt számára az igazi kiugrás, amivel szélesebb körben is ismertté vált, ám hosszútávon nem tudta megtartani ezt a népszerűséget.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Audrey Hepburn-ről tudni lehet, hogy bármilyen jó is a My Fair Lady-ben, abban a filmben nem ő énekel, mivel a hangja nem volt elég képzett ahhoz, hogy elénekelje azokat a számokat. Ez viszont messze nem jelenti azt, hogy ne lett volna szép, nagyon kellemes énekhangja. Viszonylag szűk volt az a hangterjedelem, amit szépen ki tudott énekelni, de ebben a korlátozott intervallumban bizony nagyon kellemes hallgatni. 

• 
• 
• 

Henry Mancini kifejezetten Hepburn számára írta ezt a dalt, figyelembe véve az ő képességeit. Inspirálva szépségétől. Nemcsak Hepburn hangja szép, de ez a szomorkás dal is andalítóan gyönyörű...

Az első tesztvetítések után a forgalmazó Paramount egyik fejese ki akarta vetetni ezt a dalt a filmből, de Hepburn tiltakozása sikeres volt, és benne maradt. Ennek köszönhető, hogy legjobb eredeti filmzenével Oscar szobrot vitt haza a film.

Volt viszont egy dolog a filmben, amivel egyébként is ki lehet idegelni engem: Ma már nagyon nem divat, sőt dühödt tiltakozások kezdődnének, ha ilyen történne: Mickey Rooney egy idegesítő japán figurát alakított. Nekem ezzel az a legnagyobb bajom, hogy ez a figura nem japánnak néz ki, hanem értelmi fogyatékosnak. Ugyanolyan bosszantó, mint Yen Tábornok Keserű Teájában a kínainak sminkelt tábornok volt...

Majdnem elfelejtettem Hepburn mellett a film másik legfontosabb szereplőjét: Manhattan-t. Holly említi, hogy imádja New Yorkot, de láthatóan ezalatt elsősorban New York város Manhattan nevű központi részét érti, mely valóban rendkívüli. Amikor arra járok, mindig úgy érzem, mintha éppen a világ közepén lennék. Van aki utálja, én inkább Holly pártján állok ebben a kérdésben... megértem azokat, akik rajongani tudnak érte.

• 
• 
• 

Mindenféléről írtam ezzel a filmmel kapcsolatban. Talán arról a legkevesebbet, hogy miről is szól... Ide is jól illik szerintem a mondás, hogy az út a fontos, nem a cél... Szinte borítékolható, hogy mi lesz a két kitartott (Holly és Paul) közös sorsa a film végére, ennél sokkal érdekesebb hogy miken mennek keresztül amíg odaérnek. Milyen meglepő pillanat például, amikor a lerészegedni vágyó Holly egy sztriptíz-klubba viszi el Pault, és bizony Holly nem tudja levenni a szemét az erotikusan táncoló fellépőről. Az eredeti regényben állítólag ennél sokkal erősebb biszexuális tartalom is olvasható, ám itt - tekintettel a Hollywoodi cenzúrára - ez is több, mint amire az ember előzetesen számított volna...

Egy másik emlékezetes történetszál is megmaradt bennem. Amikor hirtelen megjelenik egy Hollyhoz képest kicsit idős úr, azzal a szándékkal, hogy Holly-t, mint elkóborolt feleségét hazaviszi gyerekei mellé.. na az a szál, messze túlmutatott a romantikus komédiák szokványos kliséin... talán ez a jelenet árnyalta legjobban Holly karakterét.

Próbálom elképzelni, hogy milyen lett volna, ha ezt a filmet nem a bájos Audrey Hepburn játssza, hanem mondjuk a regény írója által kiszemelt Marilyn Monroe... de valahogy teljesen elképzelhetetlennek tűnik. Ez a film annyira Hepburn, hogy még gondolatkísérletnek is rossz másban gondolkozni... Kérdem én... lehetne valaki ennél bájosabb?

USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

• 
• 
• 
• 
• 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

• 
• 
• 

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...