USA (Paramount), 118 perc, ff., angol
Rendező: William Wyler
Producer: Robert Wyler, William Wyler
A Paramount stúdió nagyokosai hollywoodi díszletek között tervezték leforgatni ezt a filmet. A rendező - Wyler - azonban erősködött, hogyha már elejétől a végéig Rómában játszódik a történet, akkor nagyon jót tenne a filmnek, ha az eredeti díszletek között, azaz tényleg Rómában forgatnák le. Mellesleg Rómában ott volt a Cinecittá, azaz rendelkezésre állt magas színvonalú stúdió háttér is, szükség esetére. Így viszont a magasabb forgatási költségek miatt máson kellett spórolni.
Először is a rendezőnek le kellett mondani a drága Technicolor nyersanyagról, amit én személy szerint kicsit bánok. Több elemzésben írják, hogy azért forgattak fekete-fehér filmre, hogy a gyönyörű Róma ne vonja el a figyelmet a szépséges Hepburn-ről. Én ezt szamárságnak, utólagos belemagyarázásnak tartom. Akkor már egyszerűbb lett volna tényleg Hollywoodban maradni.
Nemcsak a drágább nyersanyagról, de a drága női főszereplőről is le kellett mondania Wylernek. Egy sztár (Gregory Peck) belefért a keretbe, de a női szerepre már be kellett érnie egy "ismeretlen senkivel". Audrey eddig főleg a Broadway-en szerepelt, és egy-egy Európai filmben tűnt fel. Én is meglepődtem, amikor néhány másodpercnyi időre feltűnt a The Lavender Hill Mob-ban. Gyakorlatilag ismeretlen volt.
Már a forgatás alatt lehetett érezni, hogy Audrey körül hamarosan minden meg fog változni. Gregory Peck például javasolta a stúdiónak, hogy az eredeti tervekkel szemben Hepburn neve is kapjon kiemelt helyet a plakáton (a cím fölött), mert biztos, hogy Oscar díjat fog kapni a szerepért. És igaza lett...Még Japánban is akkora sztár lett, hogy sokan elkezdték utánozni rövid hajviseletét.
Egyébként nem csak Hepburn kapott Oscart a filmért, hanem a jelmeztervező és a forgatókönyvíró is.
Na a forgatókönyvvel kapcsolatban érdemes egy kis kitérőt tenni. Ugyanis Ian McLellan Hunter kapta az elismerést, de nem ő volt az, akit ez igazán megilletett, mert ő csak a nevét adta a forgatókönyvhöz, mivel a valódi író feketelistán volt, sőt börtönben. Dalton Trumbo - ugyanis nem volt hajlandó vallomást tenni az Amerika-ellenes bizottság kihallgatásán, ezért 11 hónapnyi börtönt kapott a "törvényhozás munkájának akadályozása" miatt. Természetesen feketelistára is került, így papíron nem lehetett felhasználni a forgatókönyveit. Mint ahogy a legtöbb esetben - a barátok azért támogatták az ilyen fekete bárányokat - ebben az esetben is ez történt, egy stróman nevén tüntették fel a forgatókönyvet, és - ez különösen fájó lehetett Trumbonak - ő is vette át a szobrocskát.
Egy meg nem nevezett monarchia hercegnője (Audrey Hepburn) nyugat-Európai kőrútja egyik állomásán éppen Rómában tartózkodik. Láthatóan nagyon untatják a protokoll-események, a sok kötöttség, az unalmas formalitások...
Egyik kedves kis jelenetében azon ábrándozik, hogy milyen jó azoknak, akik a hosszú hálóruha helyett sima pizsamát... vagy legalább pizsama felsőt - azaz alul semmit (!) - viselhetnek az ágyban. Merésznek számított ez akkoriban, bármennyire is ártatlanul hangzik ma...
Egy kisebb hisztiroham után az őt felügyelő orvos nyugtatót ad neki, ám mielőtt az hatni kezdene, a hercegnő elszökik a szállásról...és összeismerkedik a Gregory Peck által alakított újságíróval...és ezzel kezdetét veszi az egész Rómát behálózó kalandjuk...Az újságíró eleinte nyilván a hatalmas kiugrás lehetőségét látja egy - a hercegnőről szóló - exkluzív képes riport elkészítésében, a hercegnő meg egy nagy kalandnak fogja fel az egészet...
Hogy mi lesz a vége, azt természetesen nem árulom el... Mindig izgalmasak az ilyen álruhába bújt uralkodókról szóló mesék... és persze elkerülhetetlen, hogy szerelem legyen a dologból...A film pörgős, mai szemmel nézve is teljesen könnyen fogyasztható. Sőt, ha színes lenne, szinte meg sem lehetne mondani, hogy 65 éve készült. Remek szórakozást nyújt.
Audrey Hepburn bája pedig egyszerűen lenyűgöző. Hol szinte gyermekien ártatlan, hol nemesen fenséges. Egyébként sem túl hosszú életének vége felé eltávolodott a filmezéstől, és főként Afrikai és Dél-Amerikai jótékonykodásba fektette energiáját. Így aztán kevesen tudják, hogy mennyire bájos volt 60 éves korában is... Azt hiszem, sokan szeretnének ebben a korban is ilyen kellemes külsőt maguknak...
Mi még kétszer fogunk találkozni vele... gondolom egyik sem meglepetés: Breakfast at Tiffany's (1961) és My Fair Lady (1964)