USA (Paramount), 105 perc, Technicolor, angol
Rendező: Frank Tashin
Producer: Paul Nathan, Hal B. Wallis
Nevük nem cseng olyan ismerősen, mint mondjuk a Stan és Pan párosé, de a negyvenes-ötvenes években a Dean Martin - Jerry Lewis páros neve nagyjából garanciát jelentett egy önfeledt másfél órás szórakozásra.
Először 1946-ban álltak össze, hogy éjszakai mulatókban adják elő vicces, zenés számaikat, melyek részben improvizációra alapultak. Néhány tévés szerep után 1949-ben szerződést kötött velük a Paramount-os Hal B. Wallis producer, és összesen 17 filmet készítettek 1956-ig a stúdió számára.
Párosuk jellegzetessége, hogy két teljesen különböző karaktert játszanak. A mindig komolyabb, romantikus, énekesként is kiváló olasz származású Dean Martin (született: Dino Paul Crocetti) belefáradt, hogy nem tud kilépni ebből a skatulyából, minden filmben szinte ugyanazt a szerepet kellett eljátszania.
Sokat kellett törnöm a fejemet, hogy honnét olyan ismerős, hogyha eddig egyetlen Martin & Lewis filmet sem láttam... az IMDB segítségét kellett igénybe vennem, ahol természetesen hamar sikerült kiderítenem, hogy leginkább az első Airport film pilótájaként vésődött az emlékezetembe.
A páros másik tagja Jerry Lewis, akinek viszont szinte egyetlen komolyan vehető pillanata sincsen. Ahogy megszólal, olyan mintha Donald Kacsát hallanánk, esetlensége már-már Chaplin figuráját juttatja helyenként az eszünkbe.
Egyik kedvenc jelenetem tőle, amikor - szegénységük miatt - egy szem babot fogyaszt el olyan jó étvággyal és lelkesedéssel, mintha egy hatalmas, szaftos steak lenne a tányérján.
Ha kizárólag rá épülne a film, talán zavaró lenne ez a harsány esetlenség, ez a végletekig eltúlzott kelekótyaság, de mivel rendszerint ott van mellette a komoly, és inkább intellektuális humort forszírozó Dean Martin, a két különböző stílus összességében egy nagyon kellemes, ma is fogyasztható könnyed komédiát hoz létre.
Több irányból is kísérletet tesz meghódításunkra ez a film. A humoron és az időnkénti dalra fakadáson túl a szinte elmaradhatatlan romantikus vonal is megjelenik. Persze mindkét főszereplő férfi kap egy nőt maga mellé. Sőt! Dean Martin hármat is, igaz közülük ketten - igen ismert nevek - emitt csak mellékszereplők.
Az egyik ilyen - szinte csak perceket és pár mondatot kapó - hölgy az ekkor még inkább modellként illetve bulvárhősként ismert Anita Ekberg volt. Néhány év múlva, Fellini Dolce Vita-jában kapja meg majd legismertebb szerepét.
Egy leheletnyivel erősebb mellékszerepet kapott a magyar származású Gábor Éva (Gábor Zsazsa nővére). Ő egy magyarokból álló kémszervezet ügynöke - és ezzel a komédia, musical és romantikus vonalak mellé - egy igencsak váratlan húzással, szinte a semmiből - besorolódik a kémfilm zsánere is a film utolsó fél órájában.
A két főszereplő valódi partnerei a filmben Dorothy Malone és Shirley MacLaine. Előbbi egy Bat Lady (Denevérlány) képregény rajzolója, míg utóbbi az ő modellje. Az alábbi képekből hamar kiderül, hogy ki kivel került párba. Aki nem ismeri a hölgyeket, annak segítek azzal, hogy Shirley MacLaine a kis cuki rövid hajú barna.
A Bat Lady képregényes vonal azért is érdekes, mert a filmben irtózatos mennyiségű kellék képregény látható, amiben ez a fiktív Bat Lady szerepel. Ő nem összetévesztendő a DC Universe-es Batwoman-nel. Az eltérő név persze nem volt elég ahhoz, hogy ne legyen jogvita a dologból. A filmben látható képregényeket - amik tényleg meg lettek rajzolva rendesen! - feltehetően emiatt a jogvita miatt mind egy szálig meg kellett semmisíteni. Néhány évvel ezelőtt előkerült belőle néhány oldal, de a teljes anyag egyelőre nem fellelhető, pedig gyűjtők biztosan sok pénzt adnának érte
A sztoriba nem hiszem, hogy érdemes belemenni. Tulajdonképpen kicsit gondban is lennék, ha össze kellene szednem néhány mondatban, hogy miről szól a történet. Ez esetben szerintem ne is akarjunk belemenni... Kicsit zavaros, kicsit összevissza, és őszintén szólva ezúttal sem értem pontosan, hogy hogyan verekedte be magát ez a film az 1001 legjobb közé, de bevallom, hogy ezúttal átengedve magam a guilty pleasure-nek, a bűnős élvezetnek, nagyon jól tudtam szórakozni a Martin & Lewis páros kedves, pop-art-os díszletekkel teli komédiáján, és egyedül azt sajnáltam, hogy csak most, közös karrierjük vége felé csatlakoztunk be hozzájuk.
Ez a film egyébként nem csak gyönyörűen szép Technicolor színekkel rendelkezik, hanem VistaVision szélesvásznú is. Itt jegyzem meg szokásom szerint, hogy a poszthoz stage-fotókat, - azaz a forgatás során fotográfusok által készített fényképeket - használtam, amik az ekkori szokásoknak megfelelően jellemzően fekete-fehérek annak ellenére, hogy a film "ragyogóan" színes, mint ahogy ezen az anim-gifen is látható.
