Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff./Eastmancolor, angol

Rendező: Lindsay Anderson

Producer: Lindsay Anderson, Michael Medwin

A négy pont a címben nem elírás (lásd a posztert is!). Az 1001-es könyv 2004-es magyar kiadásban például hibásan, három ponttal szerepel a film címe. Lindsay Anderson rendező állítólag ragaszkodott hozzá, hogy a megszokott három pont helyett ebben a címben négy legyen. Ennek okát nem sikerült megtalálnom, elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen különcködésből ragaszkodott ehhez a szokatlan verzióhoz.

Magában a filmben is van néhány rendhagyó megoldás. Rögtön a legfeltűnőbb például az, hogy helyenként a színes kép átvált fekete-fehérre. Ez még nem lenne olyan nagyon rendhagyó... más rendezők is élnek ezzel a viszonylag kézenfekvő eszközzel, ha valamilyen okból két párhuzamos síkot el akarnak határolni egymástól. (Például a múltat a jelentől). Itt azonban semmi ilyesmi nem derül ki. Helyenként azzal magyarázzák ezt a véletlenszerű nyersanyag-váltogatást, hogy a produkciónak menet közben elfogyott a pénze, és néhány jelenetet csak olcsóbb fekete-fehér anyagra tudtak leforgatni. Na de ez egy Paramount Pictures által finanszírozott film volt! Nem tűnik túl hihetőnek, hogy elfogy a pénz, vagy ha el is fogy, akkor azért, mert a stúdió nem kívánja bemutatni, mert valamiért menet közben elkaszálja. Ezt viszont bemutatták Paramount logóval az elején... Van egy sokkal hihetőbb, de kicsit bonyolultabb magyarázat: A jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken forgatták. A templomi jeleneteket például az egyik bentlakásos iskola templomában, ahol az ablakokon beszűrődő természetes fényt kívánták használni mesterséges világítás helyett. Ez viszont a színes nyersanyagon nem igazán működött. Az ablakon beszűrődő fény szinte minden felvételen más színt produkált. Köztünk szólva ez inkább technikai hiányosságnak tűnik, mint alkotói műfogásnak, mindenesetre a készítők úgy orvosolták a színproblémát, hogy... hát... lemondtak a színekről ezen a helyszínen. Ezeket a jeleneteket fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Aztán úgy látták, hogy érdekes hatást kelt, hogy időnként ff. a film, így véletlenszerűen tovabbi jeleneteket is felvettek ff.-ben, hogy mégjobban összezavarják a nézőt... Ennyi és nem több... Ettől függetlenül nem csodálkoznék, ha néhány kritikus/műelemző ennél többet, komolyabb művészi mondanivalót látna bele a ff./színes kép váltakozásába....

Ahogy említettem, a film nagy része egy valódi bentlakásos iskola, méghozzá a Cheltenham Boys' College épületeiben került leforgatásra. (Néhány jelenethez más iskolákat is használtak) Ez az iskola egyébként az az iskola volt, ahova maga a rendező járt fiatal korában. Ahhoz, hogy ezt a forgatási engedélyt megkapja az intézménytől, bizony Andersonnak nagyon csúnya (de gyakran használt) trükköt kellett bevetnie: olyan forgatókönyvet küldött el előzetesen a számukra, melyből bizony rengeteg jelenet ki lett húzva, így egy nagyon ártatlan diáktörténetnek tűnt a készülő film.

Ekkoriban pedig már tudni lehetett, hogy az effajta bentlakásos fiúiskolákkal bizony sok baj van. (Itt jegyzem meg, hogy rám mindig is igen nyomasztólag hat az olyan közösség, melyben huzamosabb ideig kizárólag fiúk vannak összezárva. Az ilyen nyilvánvalóan melegágya a homoszexuális és szadista visszaéléseknek, jellemzően az idősebb diákok és/vagy a tanárok által elkövetve, a fiatalabbak sérelmére. Na például ezek megmutatása volt az, melyeket nyilvánvalóan húzni kellett az előzetes forgatókönyből ahhoz, hogy esély legyen arra, hogy az iskola engedélyezze a helyszíni forgatást.

Az, hogy a film csúcspontján néhány diák úgy dönt, hogy lemészárolja az iskola alapításának évfordulóját ünneplő tömeget... az néhány további meredek jelenettel együtt abba a kategóriába esett, hogy a néző nem is tudja eldönteni, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, vagy csak egy szürreális tobzódás, elrugaszkodva a valóságtól...? Mint ahogy egy másik jelenet, melyben az egyik kimenőn levő diák egy kávéház pincérlányával tigrisharcot játszik, majd az egyik vágás után hirtelen mindketten meztelenek. Itt sem derül ki, hogy valóságot látunk-e, de nincs is igazán jelentősége. Visszaemlékezések szerint ez a jelenet is olyan véletlenszerűen született, mint ahogy szürreális filmek esetén ez olyan gyakran lenni szokott. Az adott jelenet forgatásakor a srácnak (az elsőfilmes Malcolm McDowellnek) annyira tetszett a pincérlány (szintén elsőfilmes, 22 éves Christine Noonan), hogy megkérte a rendezőt, vegyék fel meztelenül is a "tigrisharcot", mert szeretné látni a lányt ruha nélkül. Gulyás Marci ilyen pletykára már rövid szívmasszázs után stáb-értekezletet hívna össze a téma felgombolyítására, akkoriban azonban ez még nem verte ki a biztosítékot, sőt, a rendező azt mondta, hogy neki oké a dolog, de a színész srácnak kell ezt megdumálni a lánnyal. A srác (McDowell) ezt meg is tette, és a lány erre azt mondta, hogy végülis, miért ne... (az alábbi képen Christine Noonan látható a film utolsó jelenetében)

Nem az előbb említett volt a film egyetlen meztelen jelenete, így mindenképpen úttörö volt ebben a tekintetben. Az Egyesült Királyságban ekkoriban még nagyon nehezen ment át ilyen erős meztelenség a cenzor-bizottságon. 

Az egyik zuhanyzós jelenetben állítólag férfi frontális meztelenség is látható. Ezt nem tudom megerősíteni: Vagy kikapcsolt az agyam, vagy nekem a kicsit cenzúrázott változat van meg. Készült ugyanis egy olyan változat ahol azért, hogy bennmaradhasson az előbb említett női meztelenség, a Paramount kivetette a zuhanyzók alatt látható fütykösöket.  Későbbi változatokba minden visszakerült az eredeti pőreségében.

Ha már ilyesmi szóba került, beszéljünk arról is, hogy igen nyersen és részletesen kerülnek ábrázolásra a felsőévesek által elkövetett kegyetlenkedések is. Tulajdonképpen ez a film fő csapásvonala. Ezekben az angol "college"-ekben ugyanis a felsőbb-évesek bizonyos erre felkért csoportja (őket WHIP-nek, azaz OSTORNAK hívják) gyakorlatilag a tanárokkal megegyező jogosultságokkal rendelkezik. Fegyelmezési módszerekben szinte alig vannak korlátozva. Megengedett a megalázó testi fenyítés, sőt (!) az alsó korosztályból még inasokat is kijelölnek maguknak, akik esetenként látens homoszexuális vágyaikat is felkeltik, amellett, hogy kénytelenek kiszolgálni, vagy mondjuk fürdésben segédkezni számukra.

Nehéz nem kiszúrni, hogy a film a párizsi diáklázadások évében készült, a forgatás kezdete azonban jóval az említett esemény kitörése előtt kezdődött, úgyhogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy valós események indukálták a film elkészültét. Ennél több igazság lehet abban a feltételezésben, hogy Jean Vigo - Magatartásból elégtelen (1933) című filmje legalábbis részben ihletője lehetett a forgatókönyvnek. A záró jelenetek hasonlósága legalábbis erősen alátámasztja a több helyen említett összefüggést a két film között.

Cannes-ban nagydíjat kaptt a film... 

Én nem élveztem olyan nagyon, mindenesetre Malcolm McDowell alakítására nem lehet nem felfigyelni. Nem véletlen, hogy azonnal meghívót kapott egy következő filmre: a Mechanikus Narancsra.

Csehszlovákia, Olaszország (Carlo Ponti Cine., Barrandov), 71 perc, Eastmancolor, cseh

Rendező: Milos Forman

Producer: Rudolf Hájek, Carlo Ponti

Forman és forgatókönyvíró kollégái a soron következő filmjükön dolgoztak egy vidéki kisvárosban, amikor valahogy elkeveredtek a helyi tűzoltó-egylet báljára. Ez a rendezvény annyira szürreális volt, hogy a művészek elhatározták, a következő filmjük csakis egy ilyen bálról szólhat. Félre is tették, amit addig megalkottak, és ez lett a munka új irányvonala.

Talán csak az tudja igazán (100%-osan) értékelni a film humorát, aki élt is a hatvanas években (ráadásul valamelyik komcsi országban), de azért többé-kevésbé a nem beavatottak számára is rendkívül szórakoztató ez az alkotás. Bár nekik úgy tűnhet, mintha minden a végletekig el lenne túlozva... pedig a valóság ehhez nagyon közel állt, épp, hogy csak kicsit kellett csavarintani rajta, hogy a filmben látható komédia jöjjön létre.

Bár én nem éltem a hatvanas években (a hetvenesben viszont már igen), gyerekkori emlékeimben még elevenen élnek az olyen elvtársak képei, mint amilyenekből ez a tűzoltó-egylet áll. Az emlékeimben szereplő elvtársak ont ugyanilyanok voltak. Állandóan cigarettáztak, mindig egyenruhában vagy öltönyben mondták a butánál butább indítványaikat....

Egy tűzoltó egylet tehát bált rendez nyugdíjazott vezetőjüknek. Már maga a szervezés is kidomborítja a komcsi kontraszelekció okozta - alkalmatlansággal párosuló - teszetosza okoskodást. Amikor mindenki mindent jobban tud a másiknál, és ennek összességében az eredménye egy elképesztően suta anarchia.

A bál szervezői három vonalon próbálják a bált megszervezni: Egyrészt a nyugdíjazott volt felettest megajándékozni valamivel. (Természetesen valami iszonyúan gagyi ajándékkal) Másrészt - ha már bál: mindenképpen lennie kell egy akkoriban kihagyhatatlan tombolának! Harmadrészt pedig, ha már a bálon fiatal lányok is vannak, akkor jó lenne egy szépségversenyt is szervezni... akkoriban még nem volt divat a Gulyás Marci-féle anti-"szexizmus-tárgyiasítós" baromság, így a fénykorukon már túljutott férfiak kvázi legálisan süröghettek fiatal lányok között úgy, hogy azok még akár úgy is érezhették, hogy mindez az ő érdekükben történik. A nyertes adhatja át a nyugalmazott öregúrnak az ajándékot. Micsoda megtiszteltetés...

Természetesen az említett ajándékozás - tombola - szépségverseny háromságból minden balul sül el, de a konkrét poénokat nyilván nem fogom lelőni..

Aki látta úgyis érti: Aki nem lopott, az vegyük úgy, hogy nem nyert!

Ha már tűzoltó-bálról van szó, akkor magától értetődően bónusz, ha véletlenül éppen egy tűzeset akad a környéken. Nos, ez a fordulat is valósággá válik, hangos örömujjongással adják közhírűl, hogy "Tűz van!!!" .... 

Azon persze már egyikünk sem csodálkozik, hogy a lelkes önkéntes tűzoltóknak még véletlenül sem sikerül eloltaniuk a tűzet. Ráadásul amikor ezt már kénytelenek be is látni, úgy döntenek, hogy akkor legalább a tűz szép látványában gyönyörködnek, míg szegény tulajdonos fájdalmasan lesz tanúja, ahogy minden vagyona odavész.

A film szereplőgárdájának nagy része amatőr színészekkel készült. Közülük többen állítólag valóban tűzoltók voltak.  Remekül alakítottak! Játékukból szinte nem volt megállapítható, hogy nem képzett színészek, maximum az adhatott okot a gyanúra, hogy rendkívül sok volt a hiányos fogazatú középkorú férfi, ami emlékeim szerint színészeknél még a keleti blokkban sem nagyon fordult elő.

Milos Formannak ez volt az utolsó Csehszlovákiában készült filmje. Ezután jött a Prágai Tavasz, majd hamarosan annak eltiprása is (melyben hazánk hadserege is szégyenteljes szerepet játszott). Ennek hatására Forman fogta magát, és az USÁ-ba emmigrált.

Nálunk 1968-ban ekészült a film magyar szinkronja, de a körülmények, és a rendszerkritikusnak is felfogható komédia miatt csak 1988-ban mutatták be először ezt a filmet. Csehszlovákiában még 1967-ben bemutatták. ELterjedt, hogy ott is betiltották, de más forrás szerint 1969-ben a tévében is vetítették... Egyébként nemhéz tetten érni a filmben egészen konkrét rendszer-kritikát. Ha szigorúan vesszük, akkor az egyes emberek böszmeségét és gátlástalanságát látjuk, de akik akkoriban éltek, azok pontosan tudják, hogy ez az egész mind a romlott rendszerből következett. Abba bele volt kódolva, hogy a dolgozó a munkahelyen lop, hiszen a munkahelyen található javaknak nincsen konkrét tulajdonosa, mint a kapitalista rendszerben, minden a "népé", azaz a lopás tulajdonképpen nem is volt bűn, mert végsősoron mindenki magától (a néptől) lopott, legalábbis így fogták föl.

Viszonylag rövid ez a film a maga 71 percével, de úgy éreztem, semmi nem maradt ki, pont olyan hosszú volt, amilyennek lennie kellett.

Franciaország (CICC, Fida, Filmtel, TC), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Raymond Borderie, Eugéne Lépicier

Melville több műfaj irányába tett kísérlete után, a Bob Nagyban Játszik - 1956 sikerét követően túlnyomórészt gengszterfilmeket készített. Előbb Belmondohoz volt hűséges, majd átpártolt Alain Delonhoz, aki ennek a filmnek is a főszereplője.

Melville mindig kalapot viselt, ráadásul amerikai stílusú Stetson kalapot. Nagy rajongója volt ugyanis az amerikai kultúrának. Valójában Jean-Pierre Grumbach néven született, és állítólag a második világháború alatt a francia ellenállás tagjaként vette fel a Melville álnevet az amerikai író, költő Herman Melville-től kölcsönözve. Később ezt a nevet megtartotta rendezői művésznévként is.

Nem beszélnek túl sokat ebben a filmben. Az első párbeszéd nagyjából a tizedik perc környékén hangzik el, és végig olyan érzése van az embernek, hogy a rendező csak akkor alkalmaz dialógusokat, ha nagyon muszáj. Persze egyszerű indokkal is magyarázható ez a szövegtakarékosság: a főszereplő magányos hősként a film nagy részében egyedül látható, és nem amolyan magában beszélő típus (mint mondjuk én). 

A kép is kifejezetten hideg, sötét tónusú. A meleg színek hiányoznak. Ezt a rendező elsősorban nem optikai megoldásokkal (pld szűrőkkel) érte el, hanem egyszerűen csak olyan tárgyakat szerepeltetett a színen, amelyek nem meleg színűek. Talán még Delon kék szeme is hozzájárul ehhez az összképhez.

Mindezeknek  köszönhetően a már letűnt idők amerikai film noir-jainak hangulata köszönt vissza a vásznon. Gátlástalan zsaruk, zenés éjszakai lokálok, gyilkosságok, és viszonzatlan, önzetlen szerelem...

Eme viszonzatlannak tűnő szerelem - melynek múltjáról, eredetéről semmi nem derül ki - elszenvedője egy gyönyörű nő. És az őt alakító színésznőt mellesleg Nathalie Delonnak hívják.

Nathalie és Alain 1964-től 1968-ig voltak együtt. A hölgy eredetileg fotómodell volt, és erős a gyanúm, hogy elsősorban Alain Delonnak köszönheti, hogy ezzel a filmmel színésznőként is debütálhatott. Később aztán több filmben is szerepelt, melyből néhányat én is láttam, és nem éreztem, hogy rendkívül esztétikus megjelenésén túl más is indokolta volna filmes karrierjét.

Delon egy bérgyilkost alakít. Egy érzelmektől teljesen mentes férfit, aki megfelelő összegért bárkit különösebb szívfájdalom nélkül meggyilkol. 

Egy ilyen küldetés végrehajtásával kezdődik a film. Delon karaktere nem fektet túl nagy hangsúlyt a küldetés titkosságára, több szemtanú is látja őt távozni a tett helyszínéről. Bár nagyon szilárd alibit biztosít számára a fent említett szőke szépség, mégis a rendőrség látókörébe kerül. Leginkább kalapja miatt. (Ugyanis egy kalapos férfit láttak távozni a szemtanúk)

Az ügy nyomozója nemes egyszerűséggel elrendeli, hogy a rendőrök minden kerületből állítsanak elő 20-20 kalapos embert, hogy a szemtanúk elé állíthassák őket felismertetésre... és hát bérgyilkosunkat bizony néhány szemtanú felismeri... de a masszív alibije miatt mégis kénytelenek őt szabadon engedni.

Igen ám, de ekkor már a megbízók is elbizonytalanodnak: mi van, ha a rendőrök azért engedték ki a végrehajtójukat, mert az együttműködik a nyomozókkal? Két tűz közé szorult hát Delon karaktere: tudja, hogy a rendőrség megfigyeli, de a volt megbízók is döntést hoztak kiiktatásáról.

Néhány fordulat bizony erőltetett... (a rendőrök például azért állítják elő egy kártyapartiról, mert elismeri, hogy övé a fogason látható kalap, és azt is, hogy pont a gyilkosság ideje után érkezett a játékba)... Legalább egy gyenge próbálkozást tehetett volna arra, hogy végig ott volt. Ha a kártyapartnerek feldobják (ami szerintem kizárt) akkor is pont ugyanott tart, hogy beviszik gyanusítottnak...

Ettől föggetlenül végig megvan a kellő feszültség, jó ez a film noir-os hangulat. Egész kis nosztalgiám lett a 10-20 évvel ezelőtti különleges stílusú divatos bűnügyi filmekhez.

Franciaország (Les Films Copernic, Comacico, Lira Films, Cinecidi), 105 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Nehéz dolgom lenne, ha arra vállalkoznék, hogy nagy vonalakban leírjam, hogy miről is szól ez a film. Sőt, abban sem vagyok egészen biztos, hogy Godardnak szándékában állt, hogy szóljon valamiről ez a film. Ha kicsit felületesen nézzük, akkor akár olyan illúziónk is lehet, hogy egy történet zajlik szemünk előtt, ám, ha jobban odafigyelünk, rájövünk, hogy jól be vagyunk csapva...

Beszámolhatnék ugyan arról, hogy egy Roland nevű férfi (Jean Yanne) és egy Corinne nevű nő (Mireille Darc) felkerekednek megszerezni a nő haldokló apja utáni örökséget... Útjuk során számos nehézséggel néznek szembe, többek között látjuk, ahogy a francia vidék szinte apokaliptikus helyszínné válik.

Szeretem amúgy a road movie-kat, és elsőre azt hittem, hogy itt is valami ilyesmiről van szó...

De mielőtt folytatnám, íme egy kis ízelítő a már említett apokaliptikus képekből (és aki látta a filmet, annak az emlékezetében talán ezek a képek maradnak meg legintenzívebben, és itt hívom fel a figyelmet, hogy az alábbi képek nem egyetlen baleset képei, hanem hőseink gyakorlatilag állandóan ilyen balesetek mellett haladnak el). Erős a gyanúm egyébként, hogy ezekkel Godard a marxista, maoista ellenállást próbálta terrorakciókra hangolni, de erre majd később térjünk vissza. 

A pár későn érkezik a nő szüleihez, apja addigra már meghal, anyjának pedig esze ágában sincs lányával megosztani az örökséget. Így hát megölik szerencsétlen szülőt....  de szinte gondolkozás nélkül....

És ha így elmondva túlságosan épkézláb és kerek lenne a történet, akkor még elmondom, hogy útban hazafelé egy hippikből álló "felszabadító front" (igen, nem elírás!) elrabolja őket. Ez a társaság lopásból és kannibalizmusból tartja fenn magát.

És itt álljunk meg egy szusszra....

Mert a film messze nem ilyen kerek és értelmes, mint ahogy ezt idáig leírtam. Godard erős késztetést érzett, hogy ne csak a kapitalista elnyomás ellen harcoljon, hanem a (filmes) ábrázolás "polgári felfogása" ellen is. És ez tökéletesen sikerülni látszik utóbbi filmjeivel. Legalábbis számomra szinte tökéletesen nézhetetlennek bizonyulnak...  Van ellemző, aki elegánsan poszt-modern fekete-komédiának cimkézi ezt a filmet. Mások egyszerűen csak szatírának... én rosszindulatúan egyszerűen katyvasznak.

Az amúgy sem teljesen koherens, kissé abszurd, és mindenképpen vértől tocsogó képekbe néha beékelődnek hosszú perceken át tartó politikai nyilatkozatok, mint például azok,  melyeket olyan szereplő mond el, aki nincs is színen, helyette egy másik szereplőt látunk, aki ezalatt szendvicset majszol teli pofával. Itt hangzik el többek között, hogy az elnyomottnak milyenfajta ellenálláshoz van joga... és közben flashback jelleggel újra végignézzük az apokaliptikus képsorokat, így már más értelmezést adva azoknak: számomra így már azt sugallva, hogy nem holmi közönséges autóbalesetek képeit láttuk, hanem az ellenállási mozgalom terrorjának eredményét... melyet Godard célszerűnek és elfogadhatónak tart. (Itt jegyzem meg, hogy aki az "USA általi elnyomás" elöl Mao Ce-Tung felé fordul, akinek durva becslés szerint 50 millió ember köszönheti halálát... nos, az a Godard számomra nem veendő túl komolyan)

Godard-tól már jól megszokott - amúgy kifejezetten esztétikus, látványos - feliratok is megszakítják a jeleneteket.

Maga a film egyébként kifejezetten látványos. Ebben a tekintetben legalább nem távolodik el teljesen az általa megvetett "polgári felfogás"-tól.

A film egyik legismertebb jelenete szintén kimondottan izgalmas képi élmény, sőt rekord is volt a maga idejében. Egy 300 méteres kocsis kameramozgatást látunk az út mellett felépített sínen. Ebből itt most csak  pár másodpercet látunk, de aki végignézi a közel tíz perces (!) snittet, az lát itt mindent felborult autóktól kezdve, állatokon át az útttesten sakkozó emberekig... na és persze sok vért...

Láttam már olyan zavaros filmet, mely végül csodák-csodájára csak összeállt valamivé... és láttam olyat is, mely nem állt össze ugyan, de mégis jól esett nézni valami miatt...

Ebben a filmben voltak helyenként igen kreatív megoldások, mégsem mondom azt, hogy összességében jó élményként maradt meg bennem. Sok-sok referencia van a filmben, melynek értelmezéséhez szerintem még 1967-ben is polihisztornak kellett lenni, azóta pedig eltelt 55 év, és az akkor széles körben ismert események, divathullámok, problémák jó részére senki sem emlékszik már.

Mondjuk a francia forradalom szereplőit én is ismerem nagyjából... találkozunk például Saint-Just-szel (Jean-Pierre Léaud)... de hogy hogyan keveredett történetünkbe, azt senki se kérdezze tőlem...

A sok vérről és erőszakról már meséltem... Látjuk egy disznó leölését, egy baromfi fejének levágását... ma már nyilván hatalmas botrány lenne ezen jelenetekből...

Aztán látjuk egy lány élve felgyújtását főszereplőink által... Amikor Corrine elgondolkozik azon, hogy talán nem lett volna joguk felgyújtani egy "filozófust" (!!!), akkor Roland azzal védekezik, hogy a lány amúgy is csak egy kitalált karaktere volt a filmnek... 

Én szeretem az abszurdot, a szürreálist, de ehhez a filmhez kevés voltam sajnos...

Hm... hát én nem bánom, hogy ezzel a filmmel elbúcsúztunk Godardtól... nagyon eltávolodtunk egymástól....

Franciaország (Madeleine, Parc), 120 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Demy 

Producer: Mag Bodard, Gilbert de Goldschmidt

A Cherbourgh-i Esernyőknél még azzal próbálkozott Jacques Demy, hogy operaszerűen, a teljes film alatt énekeljenek a szereplők. Még a párbeszédeket is kizárólag énekelve adták elő. Ezzel mintegy megreformálni kívánva a musical műfaját, ahol eddig (és később is) sokkal jellemzőbb, hogy a cselekmény inkább prózában halad, és időnként a szereplők megállnak énekelni és táncolni.

A Rochefort-i Kisasszonyokkal Demy egy lépést hátrált ez ügyben, amennyiben itt a 3-5 perces dalokat 1-2 percnyi próza megszakítja. A zene továbbra is erős túlsúlyban, de nem viselik már azt a terhet magukon, hogy a cselekmény egészét rajtuk keresztül közlik a szereplők.

A zenét egyébként ugyanaz a remek Michel Legrand szerezte, aki az Cherbourgh-i Esernyők komponistája is volt. Gyönyörű melódiákat szerez, mégis furcsa, hogy egyik sem igazán maradt meg a fülemben. Nincs egy olyan dal sem a filmben, amelyikre konkrétan azt tudnám mondani, hogy "Na, az milyen nagyszerű volt!"

Egyébként ugyanezt az egész filmre is rá tudom húzni: öröm, boldogság, önfeledt vidámság a köbön, mégsem tudok egyetlen katartikus, vagy akárcsak különösebben kiemelkedő jelenetet megnevezni. Hacsak nem azt, hogy a 45. percben egyszer csak minden előzmény nélkül váratlanul megjelenik Gene Kelly.

Na erre ki számított egy francia filmben a hatvanas évekből?

Itt van persze Catherine Deneuve és Françoise Dorléac, aki Deneuve egy évvel idősebb nővére, aki nem sokkal (3 hónappal) ennek a filmnek az elkészítése után halálos autóbalesetet szenvedett. Pont, amikor maga is a világhír kapujában állt. Dorléac egyébként a filmben Deneuve karakterének ikertestvérét játszotta.

Hallgatni és nézni is nagyon kellemes ezt a filmet. Még akkor is, ha az elsődleges hatásokon túl semmi mélyebbre nem számíthatunk. Ezalatt azt értem, hogy a kellemesen vibráló, harmonikus színkavalkád és a táncosok könnyedsége az, amire itt élményként számíthatunk. Tulajdonképpen olyan, mintha ellátogatnánk az Operettszínházba. 

A színészválogatásnál az énektudásnak nem volt túl nagy jelentősége, hiszen tudomásom szerint az énekhangot majdnem mindenkinél profi énekesekre bízták. Micsoda csalás! Ez számomra illúzióromboló. Két esetben tudtam ezt csak megbocsájtani: a My Fair Ladynél, ahol évtizedek után tudtam csak meg, hogy nem Audrey Hepburn énekel, és az eredeti István a Királynál, ahol gyerekkoromban úgy éreztem, hogy Varga Miklós hangja jobban illik Pelsőczyhez, mint az ő sajátja.

A tánctudásra viszont figyeltek! Könnyű kiszúrni a stábban a West Side Storyból ismerős George Chakirist, (balra) aki abban a filmben is elsősorban táncolt, nem emlékszem, hogy énekelt volna. (legalábbis szólót nem)

A sztorira részletesen nem térnék ki. Leginkább azért mert nincs jelentősége. Rochefortba érkezik egy utazó karneváli társulat. Felépítik színpadukat, közben néhányan szerelmet találnak a városban, majd továbbmennek. Ennél ne is várjunk semmi többet....

Ha élvezni akarjuk ezt a filmet, csak engedjük el magunkat a látványnak és a zenének, és próbáljuk elhinni, hogy létezik, vagy létezett, vagy mondjuk inkább létezhetne egy olyan város, ahol a színek ennyire harmonizálnak mindennel és mindenkivel...

Ezzel a filmmel elbúcsúzunk Jaques Demytől...

Franciaország (Five Film, Paris Film Production), 101 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Henri Baum, Raymond Hakim, Robert Hakim

Bár a magyar címet ez esetben kimondottan szépnek tartom, a francia eredeti cím kicsit összetettebb tartalmat hordoz. Franciául a "nap szépe - belle de jour" ugyanis egy magyarban törpe hajnalkának nevezett növényt jelöl, mely nappal nyitja virágját. Ezzel szemben az "éjszaka szépe - belle de nuit" kurtizánt is jelent.

Ha valami hasonló jelentéssel bíró szópárt szeretnénk találni a magyarban, akkor talán a "nappali pillangó - éjszakai pillangó" környékén lenne érdemes keresgélni, ez utóbbi ugyanis tudvalevőleg szintén az örömlányok - nagyon elegáns és romantikus - bár manapság egyre kevésbé használatos szinonimája.

Séverine (Catherine Deneuve) egy Pierre nevű orvos felesége. Láthatóan jómódban élnek. Mégis, igen hamar világossá válik, hogy kapcsolatukban valami nagyon nincsen rendben. A nő szereti férjét, ám szexuálisan teljesen elzárkózik irányába. Valószínűleg soha nem volt közöttük semmi testi, kapcsolatuk kizárólag lelki. A férfi türelmesen várja, hogy a nő félelme felengedjen iránta, ezért talán feltételezhetjük, hogy részéről teljesen önzetlen szeretetről van szó. 

Viszonylag hamar világossá válik, hogy nem ez az önzetlen, tiszta odaadás az, amire Séverinnek szüksége van. Ez a fajta szeretet őt hidegen hagyja. Mi több, pont ez az, ami megbénítja a nőt. Neki arra lenne szüksége, hogy egy férfi megalázza, kiszolgáltatottá tegye, sőt, egyenesen arra, hogy fájdalmat okozzon neki.

Ezt azokból az álmokból, illetve álmodozásokból tudjuk meg, melyek időnként úgy szakítják meg a valóságot, hogy legtöbbször csak utólag - de még akkor sem teljes bizonyossággal - tudjuk meg, hogy egy adott jelenet csak Séverine képzeletében zajlott le.

Kétszer láttam ezt a filmet, egyszer fiatalon, - vagy harminc éve, - egyszer meg most, ahogy sorra került a listán. Amikor fiatalon láttam, elképzelhetetlennek tartottam, hogy léteznek olyan nők a Földön, akiknél ekkora disszonancia van a külső és a belső között. Magyarul megfogalmazva, látszatra szűzies teremtmények, belül azonban elementáris szexuális vágyakozás lappang a külső szemlélő számára elképzelhetetlen perverziók irányába. (És itt a perverzió szót semmi esetre sem elítélő vagy negatív értelemben használom, csupán olyan szexuális érdeklődésekre értem, melyek nagyban eltérnek a "mainstreamtől") Meg voltam győződve, hogy a film létrejöttének egyetlen célja az volt, hogy különböző "perverz" szituációkat mutathasson be. Egyszerűbben fogalmazva, szimpla exploitation cinemaként tekintettem rá.

Ma már egész más a véleményem. Az elmúlt harminc év tapasztalata alapján mondhatom, hogy több ilyen nő van, mint az ember sejtené... Nevezetesen, akik vágynak az alárendeltségre, kiszolgáltatottságra, megaláztatásra. Legalábbis szexuális téren. De mivel a társadalom meglehetősen elitéli, és devianciának tekinti eme vágyakat, legtöbben egész életükben magukban tartják és elnyomják ezeket.

Séverin egy olyan nő, aki - bár nyiltan nem vállalja ezeket a vágyakat - mégis módot talál, hogy megélhesse ezeket.

A nő tehát egy nap úgy dönt, hogy elszegődik prostituáltnak. Felkeres egy olyan magánlakást, ahol egy hölgy (egy madame) ilyen szolgáltatásokra kínál hölgyeket urak számára. Mivel csak koradélután tud férje elől titokban ide szökni, ezért a madama a "nap szépe" nevet adja neki. Innen tehát a film címe.

És Séverinenek itt, ebben a "kupiban" sikerül végre életében először kiteljesednie. Végre megvalósítja álmait. Ráadásul elmondása szerint ezzel férjéhez való viszonya is reményt keltővé válik... legalábbis azzal kecsegteti a férfit, hogy úgy érzi, kezdenek feloldódni gátlásai. A férj angyali türelemmel kivár... bár még az is lehet, hogy neki is megfelelt így. Talán ő pedig aszexuális? Teljes bizonyossággal semmire nem fogjuk megkapni a választ. Nincsenek is biztos válaszok. Maga Buñuel mondta egy helyen, hogy ő sem tudja mindenre a választ, szerinte nem is kell mindenre válasz. Mindenki döntse el magának. Mint ahogy a kissé nyomasztó befejezés sem teljesen egyértelmű...

A kupiban ugyanis egy kifejezetten gusztustalan bűnöző beleszeret Séverinebe, és úgy tűnik, hogy a nő is pont őbenne találja a legnagyobb szexuális izgalmat. Igen ám, de mi van, ha ez a titkos kapcsolat elhatalmasodik, és ki akar törni a titkos délutáni idősávból? Mi lesz, ha a bűnöző kilesi a nőt, és egyszer csak megjelenik a biztonságosnak remélt családi fészekben, hogy teljes egészében magának követelje a nőt?

A drámai végkifejlet természetesen elkerülhetetlen...

Buñuel egyébként pornográfiának nevezte valahol ezt a filmet, és szűzies erotikának. A pornográf cimkével egyébként nem értek egyet, de természetesen saját jogon úgy címkézi Buñuel a filmjeit, ahogy akarja. Mindenesetre én nem látom ebben a filmben a pornográfiára jellemző célzatos nemi vágykeltést, sőt, bár tartalmilag több nemi aktus is szerepel a történetben, konkrétan maga az aktus sosem látható. A "szűzies erotika" viszont lényegre tapintóan és érdekesen fogja meg a film lényegét.

(Az alábbi képen balra Buñuel látható)

Catherine Deneuvenek volt néhány jelenete, ahol némi betekintést enged a kamera meztelen testének látványába... Többnyire fátylak vagy egyéb elemek teszik eme látványt sejtelmessé és visszafogottá. Utólag mégis úgy érezte a színésznő, hogy valamivel többet mutatott a kamera, mint amennyit előzetesen ígértek neki. Egy jelenetben ugyanis hátulról szinte teljes valójában megcsodálhatjuk szőkesége fedetlen bájait. Talán ez volt az, ami több volt számára a kelleténél. Ettől függetlenül Deneuve pár év múlva újra forgatott Buñuellel, tehát feltehetően nem okozott ez akkora törést az életében, hogy tüske maradjon benne.

1967 január közepén azt írja a Filmvilág erről a készülő produkcióról, hogy Buñuel ezt szánja búcsúfilmjének. Azt a megjegyzést tette még a rendező, hogy esetleg Mexikóban csinál majd még egy-két kisfilmet, kis költésgvetéssel, családias hangulatban... ehhez képest mi már tudjuk, hogy még további öt hatalmas filmet készített Európában.