USA (Ashton, Mirisch), 122 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producerek: I.A.L. Diamond, Doane Harrison, Billy Wilder

Az emberek igen nagy hányada elképesztően szórakoztatónak tartja egy női ruhába öltözött férfi látványát. (Ebben a filmben két ilyen férfi is látható).  Előre kell bocsájtanom, hogy jómagam nem tartozom közéjük, ami nyilván magyarázatot ad arra, hogy miért nem váltam rajongójává ennek a sokak által rajongott filmnek. Érdekes módon egy férfiruhába öltözött nő általában nem okoz semmilyen derültséget.

Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) Chicago-i jazz muzsikusok egyrészt állásukat vesztik, mivel a szesztilalom idején a rendőrség felszámolja azt a titkos szórakozóhelyet mely egy ravatalozón keresztül volt megközelíthető a beavatott vendégek számára. Nem elég, hogy új munka után kell nézniük, de akaratukon kívül tanúi lettek a maffia egyik belső leszámolásának is, ami miatt még életük is komoly veszélybe kerül.

Egy Floridába tartó női zenekarban pont szaxofonost és nagybőgőst keresnek, így Joe és Jerry számára kézenfekvőnek tűnik az a megoldás, hogy Josephine-t és Daphne-t (azaz nőket) varázsolnak magukból. Már az utazás során, a vonaton összebarátkoznak az együttes egyik szőke, butácska, de csupa szív tagjával, akit Sugar-nak (magyar szinkronos változatban Virág) hívnak. Ő Marilyn Monroe. Természetesen a zenekar többi tagja is fiatal és gyönyörű, és persze semmiképpen nem tudhatják meg, hogy hőseink valójában férfiak.

• 
• 
• 
• 
• 

Már a vonatút is tele van különböző vicces szituációkkal, de az igazi kavalkád akkor jön létre, amikor az együttes megérkezik a floridai tengerparti üdülőbe. Mely valójában Hollywood-tól nem olyan messze, egy ma is működő San Diego-i szálloda, a Hotel Del Coronado. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Így néz ki a szálloda ma. (Gyakorlatilag semmit nem változott)

A női ruhába öltözött férfiakat természetesen azonnal "megtámadják" a pénzzel teli nyugdíjas bájgúnárok, de egyikük néha férfinak visszaöltözve sikeresen keresi a szép szőkeség kegyeit is. Romantikus komédiává alakul a történet, bár a romantikus szálat inkább erősen zárójelbe helyezném.

Curtis-tt és Lemmont kezdetben egy profi nőimitátor tanította női ruhában mozogni és magassarkúban járni, de pár nap után rájöttek, hogy teljesen fölösleges ilyesmibe energiát fektetni, hiszen nem az a cél, hogy a főszereplő férfiak tökéletes nőnek tűnjenek, hanem akkor lesz igazán vicces, ha esetlenül csetlenek-botlanak azokban a női ruhákban, cipőkben...

Érdemes megemlíteni, hogy Tony Curtis nem tudta megoldani a nőiesen magas falzettet. Állandóan megbicsaklott a hangja, így az ő nőies hangú megszólalásait egy másik férfiszínész szinkronizálta a végső változathoz.

• 
• 
• 
• 
• 

Akinek esetleg a női ruhába bújt férfiak nem okoznak különösebb izgalmakat, azoknak még mindig ott van mentőövként Marilyn Monroe. (Már akinek bejön.) Ekkorra már elég nagy sztár volt ahhoz, hogy megengedhesse magának, hogy órákat késsen a forgatásról, és ha méltóztatott is megérkezni, akkor sem feltétlenül tudta a szerepét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Monroe-nak állítólag még az az egymondatos szerepekhez is súgótáblára volt szüksége. Billy Wilder rendezőnek annyira elege lett a vele való munkából, hogy a forgatást lezáró partira meg sem hívta. 

"Az orvosom és a pszichiáterem szerint túl üreg és túl gazdag vagyok ahhoz, hogy ezen mégegyszer keresztülmenjek" - mondta Wilder. Monroe közönséges stílusára jellemző, hogy amint olvasta a rendezőnek ezt a szellemes nyilatkozatát, azonnal fel kellett hívnia őt, és a telefont felvevő feleségén keresztül üzente meg neki, hogy "Ba....djon  meg!!!"

Nem csak a rendező, de nagyjából az egész stáb utálta az elkényeztetett színésznőt. Egyedül Lemmon fogadta el őt olyannak amilyen. Valami olyasmit mondott, hogy ezzel a tehetségtelen és nemtörődöm hozzáállással csodát művelt a művésznő azzal a végeredménnyel, ami végül is a filmen látható.

• 
• 
• 

A prűd amerikaiakra jellemző, hogy Kansas például betiltotta ezt a filmet, mondván a kansasiakat zavarná nőnek öltözött férfiak látványa. 

1984-ben ezen a tengerparti helyszínen tartottak egy találkozót a film stábjának és szereplőgárdájának élő tagjai. 

Aki szereti a filmet, annak biztos jól esik látni, ahogy Billy Wilder, Tony Curtis és Jack Lemmon nosztalgiázik a San Diego-i szállodánál a 25 éves évfordulón.

USA (MGM), 137 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

Amikor a Szédülés forgatása alatt Hitchcock elmesélte James Stewartnak az erről a filmről szóló tervét, a színésznek nagyon megtetszett az ötlet, sokat beszélgettek róla, és valószínűleg fel sem merült benne, hogy Hitchcock nem az ő főszereplésével képzeli el ezt a produkciót.

Nem tudni pontosan, hogy a kövér rendező eleve nem Stewartban gondolkozott, vagy csak azért szemelt ki másvalakit, mert a Szédülés viszonylagos sikertelenségét azzal magyarázta, hogy Stewart már öreg az ilyen szerepekhez... mindenesetre végül Cary Grant lett Hitchcock kiválasztottja erre a filmre.

Ezzel gyakorlatilag megteremtette a nulladik James Bond filmet. A kémfilmek prototípusát, melyben a főhős egy gátlástalan ellenfél gyilkossági kísérletei ellen menekül folyton folyvást, amiben egy érzékien vonzó női társ (Eva Marie Saint) segíti. 

• 
• 
• 

Mint oly sok későbbi Bond filmben, itt is az a helyzet, hogy majd csak a legvégén derül ki, hogy ezzel a szexi szőkével mi is a helyzet valójában... Amikor már úgy gondoljuk, hogy tudjuk az igazságot, akkor jön egy újabb csavar, majd egy még újabb... Akár csak egy klasszikus noir-os femme fatale... 

Egy Tornhill nevű reklám-szakemberről (Cary Grant) tévedésből azt hiszi egy Amerika ellenes kém, hogy a titkosszolgálat ügynöke. Maga mellé próbálja csábítani, majd amikor ezt a - semmit nem értő - férfi érthető okokból nem tudja elfogadni, megpróbálja megölni. A film nagy része az ártatlan férfi meneküléséről szól, azzal megbolondítva, hogy a történet felénél összekeveredik sorsa a már említett szőkével... A szőkék soha nem azok, akiknek mutatják magukat. Ezért is festik a hajukat szőkére, hogy másnak tűnjenek...

Hitchcock rajongott a festett szőkékért. Nem is Marie Saint volt az első jelöltje erre a szerepre. Szóba kerültek korábbi szőkéi is: Grace Kelly azonban már Monaco hercegnője volt ekkoriban, valamilyen okból Kim Novak sem volt elérhető ehhez a filmhez. Marie Saint is remek választás volt, még akkor is, ha a 26 éves szerephez valójában már 34 éves volt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Valamiért ezek a James Bond-os kalandok engem mindig is untattak, hiába próbálok rákapcsolódni ezeknek a hullámhosszára, egyszerűen nem tudom belelovalni magam a feszültségbe, melyeknek egyik csúcspontja abban a jelenetben tetőz, ahol egy permetező repülővel próbálják Grant figuráját kivégezni. Látványos jelenet, nem mondom...

• 
• 
• 

Számomra a leginkább élvezhető részek mégsem ezek a mozgalmas menekülések voltak, hanem az esztétikailag vitathatatlanul magas fokon megkomponált képek. Nem tudom, hogy lehet-e szebben ábrázolni a "semmi közepén" fogalmát ennél a képnél...

Nem kevés izgalmas építészeti remekmű látható a filmben. Ezek többségéhez Hitchcocknak nem sikerült forgatási engedélyt kapnia (illetve van olyan, ami nem is létezik valójában) Az egyik létező a Manhattani ENSZ székház, melynek külsejét még sikerült leforgatni, a beltéri jelenetekhez viszont már festett hátteret kellett készíteni. Elég jól sikerült. Az eredmény összehasonlítható a valódi épületbelsővel.

• 
• 
• 
• 

Mivel nemcsak színesben (Technicolor), hanem széles vászonra (Vistavision) is forgatták a filmet, ezért élvezetes volt a látványos képi elemek tobzódása. A film vége felé feltűnő modernista hétvégi ház, mely az akkoriban igen népszerű Frank Lloyd Wright stílusában készült, valójában csak egy festmény volt, a belső tereket pedig az MGM stúdiójában építették fel, mégis remek látványt nyújt.

• 
• 
• 

Hogy még egy olyan helyszínt említsek ahol nem sikerült forgatási engedélyt kapni, az a Mount Rushmore-i szoborcsoport volt. Hitchcock amúgy sem különösebben szeretett eredeti helyszínen forgatni. Szerette a kiszámítható, zavaró körülményektől mentes nyugalmat, így végül az elnököket ábrázoló arcszobrokat is az MGM stúdiójában építették fel papírmaséból...

• 
• 
• 

De hogy ne csak szobrokra és épületekre térjek ki, van két mellékszereplő, akiket semmiképpen nem szabad szó nélkül hagyni:

James Mason... (jobbra) a fő gonosz... bár bevallom, nem jött át az az igazán erős vérbeli gonoszság, amit én egy igazi bűnözőtől elvárok a vásznon.

És a film - számomra - kedves meglepetése, a nemrég elhunyt Martin Landau... akit én rögtön felismertem, de a mai fiataloknak valószínűleg időskori formájában inkább lehet ismerős...

Landau itt a fő-gonosz jobbkezét alakítja. Valahogy én kevéssé vagyok fogékony a látens homoszexuális karakterek kiszúrására, utólag utánaolvasva esett csak le, hogy ez a férfi bizony szerelmes volt főnökébe, és erre több utalás is elhangzott a filmben... (mondjuk legerősebb, amikor gyanakvását saját "női megérzésének" tulajdonítja)

Landauval kapcsolatban egy helyen olvastam, hogy a forgatás során egyre jobban elbizonytalanodott, úgy érezte, hogy a Hitchcock-kal való együttműködése valamiért nem túl rózsás. Minden más szereplővel rendszeresen egyeztetett a rendező, elmondta mit hogyan szeretne látni. Landauhoz viszont nem nagyon szólt semmit. Ez volt az első igazán komoly filmje (bár tévé sorozatban már többször szerepelt) és úgy érezte, hogy nem mehet ez így tovább, megkérdezte a mestert, hogy van-e vele valami baja, amiért szinte hozzá sem szól. Erre Hitchcock csak annyit mondott, hogy ő csak annak ad instrukciókat, akitől valamit máshogy szeretne. Aki mindent úgy csinál, ahogy ő gondolja, annak nincsen mondanivalója...Így nézett ki idős korában. Én így kedveltem meg... Ha egy filmben jó szándékú idős úriemberre volt szükség, rá mindig lehetett számítani:

A történet annyira fordulatos, hogy Cary Grant állítólag a forgatás harmada tájékán nehezményezte, hogy neki még fogalma sincs, hogy hova akar kilyukadni ez az egész. Nem köntörfalazott, hatalmas bukást előlegezett a filmnek. (Ne feledjük, Hitchcock előző filmje a Szédülés valóban nem teljesített valami fényesen a pénztárakban) Valószínűleg igen meglepődhetett, hogy nem lett igaza, hiszen az évad legsikeresebb filmjeinek egyikében szerepelhetett ezúttal...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Alfred Hitchcock

A vertigo latinul szédülést jelent, és így is nevezi az orvostudomány a szédülést mint tünetet.

Mi tagadás, jól csengő ez a cím, feltehetően ezért esett rá a választás, holott a főszereplő - mint ahogy ezt hangoztatja is - valójában nem szédül, hanem egy korábbi traumához köthetően akrofóbiában, azaz tériszonya miatt szenved. Még egyszerűbben: fél a magasságtól.

John 'Scottie' Ferguson (James Stewart) egy nyugállományba helyezett nyomozó, aki egyik bevetése során olyan helyzetbe került, hogy egy másik rendőr azért zuhant le a magasból, mert őt próbálta megmenteni a leeséstől. Az eset óta csak apróbb magánnyomozói eseteket vállal. Egy barátja azzal a megbízással keresi meg, hogy tartsa szemmel feleségét, aki egyre furcsább dolgokat csinál. Néha olyan, mintha megszállná a nőt dédnagyanyjának szelleme, akiről tudni lehet, hogy öngyilkosságot követett el. Félő, hogy esetleg a gyönyörű Madeleinre is ez a sors vár, ha nem figyelnek rá. A film összetett szerkezetű, kísértet-historiának indul, majd krimi és melodrámai elemek keverednek benne.

A furán viselkedő platinaszőke feleséget Kim Novak alakítja. Róla érdemes tudni, hogy Marilyn Pauline Novak-kén született Chicagoban, cseh származású szülők gyermekeként. A Columbia stúdió egy Marilyn Monroe-hoz hasonló szex-szimbólumnak kívánta felépíteni magának, és pont azért beszélték rá a névváltoztatásra, hogy ne tűnjön sima Marilyn Monroe utánzatnak. A filmet készítő Paramount kölcsönkérte a Columbiától Kim Novak-ot, és ezzel ez lett az első olyan filmje, amivel a színésznő kilépett az üresfejű csinibaba figurájából.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Túl mélyen nem merek belemenni a történet taglalásába, mert több helyen is olyan csavar következik be, amit lelepleznék, ha az azt követő eseményre utalnék. Maradjunk annyiban, hogy főhősünk végül elvállalja a megbízást, de beleszeret barátja feleségébe, végül mégsem tudja megakadályozni az öngyilkosságot. Később az öngyilkossá lett nőre nagyon hasonlító (de barna hajú) nőben próbálja megtalálni elveszett szerelmét, úgy, hogy mindenben próbálja az elveszett nő képére formálni. A np ilyen módon való átalakítása már-már kényszeressé válik, a nő minden tiltakozása ellenére az utolsó részletekig vissza akar térni a férfi halott szerelméhez... majd végül kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik... 

• 
• 
• 
• 
• 

Nem volt valami nagy siker ez a film a maga korában. Hitchcock - nem túl elegánsan - Stewart-ra tolta a sikertelenséget, mondván, 49 évesen túl idős volt már ahhoz, hogy bevonzza a moziba a nézőket a 24 éves Kim Novakkal fonódó szerelmi románcával. Ez mondjuk nem Stewart hibája, hiszen az életkor adottség, a rendező választhatott volna más színészt a szerepre, ha csakugyan problémásnak látta a Stewart korát. A színészlegenda nekem egyébként nem tartozik a kedvenceim közé, eszköztára szerintem néhány modorosságban ki is merül, de ehhez a filmhez szerintem nem volt rossz választás. Hitchcock és Stewart nem is csináltak több közös filmet ezután.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ez a film is egyike volt annak az öt "eltűnt" Hitchcock filmnek, melyek vetítési jogait megvásárolta a mester, hogy lányára örökül hagyva az újravetítési jogokkal biztosítsa az ő megélhetését. Csak az 1983-as újra-bemutató után fedezték fel a kritikusok a film rejtett értékeit. Manapság Hitchcock legjobb filmjei között tartják számon.

Engem már a kezdő képsor lenyűgözött:

Ez a szép, élénk vörös persze a technicolor sajátossága. De ezen kívül is rengeteg szép vizuális megoldás található a filmben. Némelyik szintén a színekkel variál:

De van olyan trükk, amely egy igen kreatív megoldást használ. Nagyon leegyszerűsítve az operatőr rázoomol a tárgyra (mely jelen esetben egy toronylépcső) míg a segédje gyorsan hátrarohan a kamerát tartó kocsival. Ez a mozdulat ellensúlyozza a zoomolást, amitől érdekes "perspektíva-torzulás" tanúi lehetünk. Bár sok helyen említik, hogy ehhez a filmhez találták ki ezt a megoldást, korábbi filmben is megtalálható. Mégis sokan vertigo-zoomnak nevezik, de még rengeteg elnevezése létezik, pld. dolly-zoom, counter-zoom.

Itt jegyzem meg, hogy jelen esetben a kamera hátrarántás a lépcsőházban nem volt könnyen kivitelezhető, ezért megépítették vízszintesen (fektetve) a díszlet makettjét, és így már nem volt akadálya a kamera kocsiztatásának. A fenti trükkfelvételen tehát a makett látható, a fotón pedig a valódi díszlet:

A szőke Kim Novak valóban esztétikus jelenség, a barna változat már kevésbé fogott meg. Róla mindenképpen érdemes elmondani, hogy 84 évesen a poszt írásának idején még mindig köztünk van. Elrettentő példája a plasztikai sebészek gátlástalanságának, akik azt a hiú reményt keltik idősödő hölgyekben, hogy aranyárban megvehető tudásukkal újra vissza tudják hozni a páciensek fiatalságát. Sajnos ez nem így van. 

USA (Curtleigh - Stanley Kramer), 97 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kramer

Producer: Stanley Kramer

Egy rabokat szállító kisbusz felborul. Senki nem sérül meg végzetesen, de két rab megszökik. A rabok párokban össze vannak láncolva, hogy az esetleges szökést ezzel is nehezítsék. A szökésben levő páros tagjai egy színesbőrű és egy fehér rab.  

A mai Amerikában valószínűleg sokan nem is értenék, hogy ebben mi az izgalmas, de az ötvenes évek Amerikájában például Robert Mitchum azért nem vállalta a fehér rab szerepét, mert véleménye szerint elő sem fordulhatott volna, hogy egy fehér embert összeláncoljanak egy feketével, hiteltelen volt szerinte a történet. A diszkrimináció tehát olyan erős volt Amerikában (főleg délen), hogy a feketék gyakorlatilag másodrendű állampolgárok voltak.

Valóban hihetetlennek tűnik, de ez igaz. Abban az Amerikában, ahol a politikai korrektség olyan fokúvá vált, hogy az ember már nem is tudja, hogy merjen-e a bőrszínre egyáltalán utalni, 1958-ban még sok déli államban külön törvények vonatkoztak a színesbőrűekre.

Egy afrikai barátomat egyébként a "néger" szó egyáltalán nem zavarja, az viszont annál inkább, amikor politikai korrektségből afro-amerikainak hívják, holott semmi köze Amerikához. Oké, ha már a néger szónál tartunk, meg kell említeni, hogy ez egy olyan szó, ami elsősorban az amerikai rabszolgák leszármazottaiban kelt rossz érzéseket, hiszen az ő felmenőiket hívták a spanyol "negro-fekete" szóból származtatva "nigger"-eknek. Amerikában ott tartanak, hogy nyilvánosan már utalni sem mernek a szóra, mulatságos jelenetet teremtett ez egy Samuel L. Jackson interjú során, amikor a riporter ezzel kapcsolatban szerette volna kérdezni a színészt, aki viszont mondta, hogy addig nem válaszol, amíg a kérdező nem mondja ki a szót. Az viszont amikor minden bátorságát összeszedte, akkor is csak N-szóként (N-word) mert utalni rá. Így Samuel L. Jackson széttrollkodta a kérdést. Semmi köze jelen filmünkhöz, de kár lenne kihagyni egy jó röhögést...

Kicsit messzire mentünk, térjünk hát vissza a menekülő pároshoz, leginkább ahhoz, hogy miért tűnt ez akkora képtelenségnek az ötvenes évek Amerkájában.

Ahhoz, hogy megértük a két összeláncolt ember helyzetét, nézzük csak, hogy is állt ekkoriban Amerika a rasszizmussal...

Talán hihetetlennek hangzik, de 1955-ben az egy Rosa Parks nevű hölgy azzal lett híres, hogy színesbőrűként nem adta át a helyét egy fehérnek a buszon. Az Alabamai Montgomery városban a következő szabály volt érvényes a buszok használatára: Az első tíz ülés kizárólag fehéreknek volt fenntartva. Az utolsó tíz ülés kizárólag a feketéké volt. Középen volt 16 ülés, mely vegyes használatú volt. Ezekre is volt azért szabály: A fehérek elölről tölthették fel ezt a középső szekciót, a feketék hátulról. Azonban ha a fehéreknek nem jutott hely, a feketéknek át kellett adniuk az ülésüket. Továbbá a törvény azt is tiltotta, hogy fehér és fekete ember egymás mellé üljön. A menetdíjat elöl, a buszvezetőnek kellett fizetni, de a feketéknek ezután le kellett szállniuk, és a hátsó ajtón kellett felszállniuk, hogy ne menjenek keresztül a fehérek szekcióján. 

Ezt a bizonyos Rosa Parksot, több korábbi sorstársához hasonlóan, tettéért letartóztatták és a bíróság pénzbüntetésre ítélte. Többszöri fellebbezés után az amerikai legfelsőbb bíróság ilyen ügyekben először, 1956-ban kimondta, hogy a szegregáció alkotmányellenes, és minden államnak megtiltotta, hogy a buszokon hasonló törvények alapján különítse el az embereket.

Ez a diszkrimináció egyébként a déli államokra volt elsősorban jellemző. ("Déli államok"-nak a keleti országrész déli államait szokás tekinteni. Kalifornia vagy Arizona tehát nem számít déli államnak ebben a tekintetben, még ha technikailag az USA déli határán helyezkednek is el. Hagyományosan ezek a déli államok álltak szemben a haladóbb szellemű északiakkal.)

A buszon ezután a feketéknek nem kellett átadni a helyeket a fehéreknek, de a rasszizmus nyilván nem szűnt meg egy legfelsőbb bírósági döntés hatására. Azonban az egész ország figyelmét felhívta a problémára.

A fentiek fényében talán jobban érthető, hogy az összeláncolt fehér (Tony Curtis) és fekete (Sidney Poitier) helyzete az ötvenes évek végén izgalmas szituációt jelentett a néző számára.

- Hé Max, hogy láncolhattak négert fehérhez?

- Az őr humoránál lehetett...

A film 9 oscar-jelölést kapott, amiből kettőt - a legjobb forgatókönyv és a legjobb operatőr - szoborra is váltott. Itt jegyzem meg, hogy Sidney Poitier volt az első, aki afro-amerikaiként Oscar-jelölést kapott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.

Én nem érzem annyira jónak a filmet, mint amekkora jelentősége lehetett abból a szempontból, hogy felhívja az emberek figyelmét a problémára. Minden korszaknak megvannak azok a filmjei, amik csak abban a pillanatban igazán fontosak, de pont az üzenetük aktualitása miatt idővel elvesztik jelentőségüket, elavulnak.

Ezt is egy ilyen filmnek érzem. Ettől még nézhető film, de sok olyan hibája van, amire mindjárt visszatérek.

A két eltérő bőrszínű ember természetesen első pillanatban nem tud mit kezdeni a helyzettel. Idealista nézőpontja szerint természetesen a fehér provokálja a konfliktusok nagy részét, a fekete pedig tűr, esetleg elhárítja a támadásokat. Idővel azonban összecsiszolódnak, a film végére pedig egy egészen negédes lezárást kapunk...

• 
• 
• 

Legnagyobb  bajom azzal volt, hogy az adott kiindulási pontot (fekete-fehér inkompatibilitás) a film végpontjával (fekete-fehér barátság) összekötő út nagyon sok hamis pillanattal van kikövezve. A két férfi kapcsolata a menekülésük során rájuk váró akadályok leküzdésével válik egyre szorosabbá. Ezeknél az akadályoknál azonban mindig egy olyan fordulat lendíti előre az eseményeket, ami teljesen valószerűtlen. Az olajfúró telepen, ahol elkapják az összeláncolt szökevényeket, és lincselésre készülődnek, egy vadidegen saját testi épségét kockáztatva védi meg őket, majd az éjszaka folyamán még segít is nekik megszökni, mielőtt megérkezne a serif csapata. Vagy a nő, akinek a rájuk fegyvert fogó kisfiát leütik, azonnal beleszeret egyikükbe, és együtt akar vele menekülni! (nem vicc!)

Ilyen, és ehhez hasonló hiteltelen fordulatok miatt tudtam kevéssé átadni magam a film izgalmainak.

A film alatt végig volt valami szokatlan érzésem, és csak a legvégén esett le, hogy mi okozott bennem nagyon erős hiányérzetet. Nincs filmzene! Semmi! Szól ugyan néhányszor rádió a filmben, illetve a fekete rab többször is énekléssel üti el unalmát, de filmzene - mint olyan - egyáltalán nincs. Ettől kicsit furcsán realisztikus, kicsit dokumentumfilmszerű hangulata van a mozinak.

Tony Curtis-el kapcsolatban sokáig tévesen hittem azt, hogy magyar kivándorló, holott Bronxban született, a szülei viszont valóban magyarok voltak. Róla érdemes elmesélni, hogy annyira érdekelte a diszkriminációról szóló téma, hogy saját produkciós cégével (Curtleigh Productions) is beszállt a film finanszírozásába. Úgy tudni, hogy a poszt elején említett Mitchum-on kívül Brando is felmerült a fehér szökevény eljátszására, aki benne is lett volna a dologban, de a fekete rabot alakító Poitier - akihez a rendező joggal nagyon ragaszkodott - csak egy későbbi időpontban ért rá, akkor viszont már Brando volt betáblázva. Tovább már nem tudták halasztani a forgatást, így esett végül a választás Curtis-re.

USA (MGM), 116 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Bár ezt a musical-t csak a zeneszerző-dalszövegíró páros neve köti össze a My Fair Lady-vel, gyakorlatilag egy percre sem lehet elfelejteni, a kettő rokonságát. Meglepő módon míg a My Fair Lady-t úgy általában ismerik az emberek, a Gigi-ről még az általam megkérdezett musical-kedvelők sem feltétlenül hallottak.

Frederick Loewe zeneszerző és Alan Jay Lerner dalszöveg- és forgatókönyvíró a G.B. Shaw által írt Pymalion című színdarab alapján 1956-ban elkészítették My Fair Lady című musical-üket, mely egy Londoni virágáruslány úrinővé neveléséről szól, amit egy híres nyelvtudós professzor (Higgins) visz végbe egy fogadásnak köszönhetően. A nagy sikerű Broadway előadásból csak 1964-ben született film George Cukor rendezésében 8 Oscart elnyerve.

A Gigi című musical szintén a fent említett Loewe - Lerner szerzőpáros közös műve, viszont a My Fair Lady-vel ellentétben ez rögtön filmre készült (két évvel a My Fair Lady színházi bemutatója után), és csak a film sikere utána került színpadra. Viszont 9 Oscart nyert! Azaz eggyel többet, mint a manapság sokkal ismertebb "testvére".

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Gigi esetén a My Fair Lady Londonja helyett Párizsban vagyunk, nagyjából ugyanabban az időszakban, az 1900-as évek elején. Itt azonban nem egy virágáruslányt kell kimosdatni a koszból, hanem egy Gigi nevű úrilányból próbálnak a felmenői olyan hölgyet nevelni, aki férfiak szerelmének kihasználásával a lehető legtöbb anyagi hasznot húzza. Mindenhol, angol elemzésekben is kurtizánnak (courtesan) nevezik azt, amivé Gigi-t nevelni próbálják. Ez azonban nagyon félrevezető, mivel magyarban a kurvákat szoktuk kurtizánnak hívni, ha ezt irodalmi formában próbáljuk megtenni, azonban itt semmiképpen nem közönséges értelembe vett kéjnőnek nevelik a lányt, egész egyszerűen arra, hogy hogyan kell kihasználni a legfelső körökben forgó gazdag férfiakat.

• 
• 
• 

Ellentétben a későbbi My Fair Ladyvel, melynek Londonja teljes egészében stúdióban lett felépítve, itt a film igen nagy része Párizsban forgott, ami igen jót tett a képek hangulatának. Ha jól tudom, ez a rendezőnek, Vincente Minnelli-nek köszönhető.

Ami különösen tetszett, hogy Párizs mintha kizárólag szecessziós épületekből és belső terekből állt volna. Ami persze nem igaz, de mivel ez az egyik kedvenc stílusom, örültem, hogy a film hemzsegett ezektől.

• 
• 
• 

Az egyik leglátványosabb enteriőr a ma is létező - és igazából is erre a névre hallgató -, Párizs talán leghíresebb étterme, a Maxim's. Mely egy igazi szecessziós motívumkavalkád. Az alábbi képek mostaniak, de a filmben is nagyjából így néz ki.

• 
• 
• 

Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitaláljuk, a vénlányok mesterkedése, hogy Gigiből (akinek nevét egyébként franciásan "Zsizsi"-nek kell ejteni) pénzéhes férfikopasztó nőt faragjanak, nem működik tökéletesen, hiszen szinte azonnal egymásba szeretnek egy ilyen kifosztásra amúgy igen alkalmasnak tűnő férfival.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gigi-nek egyébként van édesanyja, de őt sosem látjuk, mert annyira elfoglalt. (Egyszer halljuk énekelni egy másik szobából) Gyakorlatilag nagymamája neveli a kislányt. Nem ő a legrosszabb a családban, sőt a kedves nagyanya voltaképpen egy bűbájos úrhölgy. A nagynéni az, aki teljesen érzelemmentesen próbálja beleverni a nagylányba a férfiak megkopasztásához szükséges fortélyokat, na meg olyan tudományokat, hogy hogy lehet könnyen felbecsülni egy nyakék, vagy egy drágakő értékét...

Az egyik legérdekesebb információ, amihez eme oktatás során hozzájutottam, az egyik legnagyobb francia delikátesz, ami egyébként már évtizedek óta tiltott eledel Franciaországban, a sült kerti sármány. Ez egy verébszerű énekesmadár. (Igazi állatbarátoknak javaslom, hogy egy határozott scrollozással lendüljenek túl a következő két bekezdésen, és az alattuk látható képen is)

Ezt a madarat jobb esetben teljesen sötét zárkába zárják, rosszabb esetben megvakítják, ez esetben nincs szükség elsötétítésre. A madár így egy helyben gubbaszt, illetve csak eszik. Ettől kis teste viszonylag hamar elhízik, elzsírosodik. Amikor a madár elérte a kellő elhízottságot, egy Armagnac nevű brandybe fojtják. Így tüdeje megtelik az említett italkülönlegességgel. Az így kivégzett állatot 8 perces hőkezeléssel saját zsírjában megsütik.

Az egyik különlegessége ennek az eledelnek, hogy egyben fogyasztandó. Azaz szigorúan ellenjavallt kicsontozni. Az apró csontok könnyen elropogtathatóak, és ez a tevékenység önmagában is hozzájárul a különleges kulináris élményhez. 

Az ennél is furcsább megkötés, amire a pontos magyarázatot sem sikerült megtalálnom: (bár megjegyzem, hogy ez már nem szerepel a filmben) : Ezt az ételt úgy illik elfogyasztani, hogy egy kendőt teszünk a fejünkre. Nem vicc. Van olyan magyarázat, hogy azért, mert ez egy tiltott étel, és így ne legyenek egymás bűnének tanúi az emberek, de ezt nem tartom túl valószínűnek, hiszen húsz évvel ezelőttig ez egyáltalán nem volt tiltott, mint ahogy a Gigi-ben is ezt az ételt az egyik legmagasabb szintű kulináris élményként mutatják be. Sokkal valószínűbb a másik elterjedt magyarázat, hogy a brandy illatát, mely átjárja a sült madarat, a kendő segítségével tartsuk meg minél tovább orrunk közelében. Megjegyzem, ennek a madárnak a vadászatát nem a belőle készülő étel kegyetlen elkészítése miatt tiltották be, hanem azért, mert ennek hiányában kihalása fenyegetett volna. Az alábbi sármányfogyasztást ábrázoló kép nem a filmből való.

A főszereplő Gigi-t a francia Leslie Caron játssza, aki egyébként 89 éves lesz idén. Érdekes, hogy énekhangját egy Betty Wand nevű énekesnő adta a filmben, holott, ha jól tudom, Leslie Caron jól énekelt.

• 
• 
• 
• 

Ha azt hisszük, hogy a női oldalon találunk csak furcsa életvitelű embereket, tévedni fogunk. A férfi főszereplőnek (Gigi szerelmének) egy férfi mentora van, aki szintén megéri a pénzét. Az úr vélhetően kényelmetlenül érezné magát a #metoo világában, hiszen hatvanon felül is azt vallja, hogy a nőknek nagyjából az az egy hasznuk van, hogy szépségükkel megédesítsék a férfiak életét. De ami ma biztosan tömeghisztériát váltana ki: legnagyobb dicsőség egy férfi számára, amikor életében először követ el miatta öngyilkosságot egy nő. Abban a világban, ahol egy ország jajveszékel azon, hogy Norbi óva inti az elhízott feleségeket, hogy így férjüknek nem fognak kelleni, nem csodálkoznék, ha az (egyébként sikertelen) öngyilkosságon érzett büszkeség megjelenítése miatt a film betiltását követelnék manapság...

Maurice Chevalier játssza ezt az idősödő mentort, és számomra a film egyik kedvenc figurája ez az öregúr.

• 
• 
• 

A dalok pont olyanok, mint a My Fair Ladyben, ami nem meglepő, hisz ugyanazok voltak a szerzők. Kedves, nézhető musical. Varázsa azonban valamiért elmarad a My Fair Lady-től, és ennek oka semmiképpen nem a látványban keresendő, ami nagyon rendben van. Talán a történet lett túl sablonos, és kiszámítható...

USA (Universal), 111 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Albert Zugsmith

Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.

A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.

Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)

A színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.

Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.

Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!

• 
• 
• 

Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.

Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:

• 
• 
• 
• 

És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.

• 
• 
• 

Visszaemlékezések szerint Dietrich szerepét Welles hirtelen ötlettől vezérelve találta ki. Egyik este hívta fel a színésznőt, aki bele is ment a dologba. Másnap fel is vették az összes jelenetét. 

A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.

Mindenkinek javaslom a megtekintését:

Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.

• 
• 
• 

Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh  játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.

Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.