USA (Image Ten, Laurel, Market Square), 96 perc, ff., angol

Rendező: George A. Romero

Producer: Karl Hardman, Russell Steiner, Karen L. Wolf

A zombi filmek története a harmincas évekre nyúlik vissza, egészen konkrétan az 1932-es White Zombie-ra. Akkoriban a zombik még a haiti voodoo hagyományokból származtak, és ezek olyan halott testek voltak, melyeket a voodoo pap támaszt fel és irányít. Ezek a testek nem rendelkeztek saját akarattal, és általában eszközként használta fel őket az adott pap. A zombi-filmek első hullámja tehát kimondottan a voodoo hiedelem-világra fókuszált. Mi a listán az Egy zombit gondoztam (1943) c. film során akadtunk bele ezekbe a zombikba. Egyébként maga a zombi szó is egy afrikai (Kikongo) nyelvből származik és 'szellemet' jelent.

A második nagy fellángolás jelen filmmel kezdődött, itt a zombiknak már semmi közük az eredeti voodoo hagyományokhoz. Ez a második hullám részben egybeesett a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation-filmes áradatával, melynek két talán legalapvetőbb hívószava a szex (meztelenség) és a horror (vagy erőszak) volt. Az olaszok különösen élen jártak a zombi filmek újratöltésével. De maga Romero is visszanyúlt a témához időről-időre, ha valami tuti sikert akart csinálni. Valószínűleg amikor ezt a filmet készítette, akkor már sejthette, hogy nagyot fog ütni, de, hogy műfajt is fog teremteni, arra talán nem számított.

A kilencvenes évekre aztán lecsengett a második zombi hullám is, hogy aztán a huszonegyedik század elején a 28 Days Later és a Resident Evil filmek sikere visszahozza a zombihorrort a mozikba. A zombik itt már nem komótosan mászkáló élőhalottak voltak, hanem kezdtek egyre agresszívebben viselkedni. Elszemtelenedtek a kis dögök! Hogy aztán az évtized végén, 2010-ben, hogy ez az őrület egy újabb frontot nyisson, ez a műfaj meghódította a tévét is a Walking Deaddel. És ettől a ponttól a zombik végérvényesen a popkultúra részévé váltak. Már vígjátékokban is elférnek, és ha egy jó kis lövöldözős VR játékot keresünk, akkor sanszos, hogy zombikra kell benne lőni.

• 
• 
• 

De egyelőre térjünk vissza a második hullám legelső filmjéhez. A nagy újítás - ahogy korábban is jeleztem - az volt, hogy ezeknek az élőhalottaknak már semmi közük nem volt a voodoo misztikumhoz. Olyannyira nem, hogy ebben a filmben még nem is nevezik őket zombiknak. A magyarázat szerint valamilyen furcsa sugárzás az egész földön minden temetetlen holtat felébreszt, és ilyen élőhalottakká tesz. Egyrészt megnyugtató, hogy kifejezetten csak lassú, amolyan alvajáró mozgásra képesek, ugyanakkor ez teszi őket félelmetessé is. Amikor nem egy, hanem tíz, húsz vagy száz ilyen alvajáró hulla közelít lassan, de biztosan, szinte megállíthatatlanul, az azért félelmetes tud lenni. Beszélni nem tudnak. Néha elhaló, hörgésszerű hangot viszont kiadnak.

• 
• 
• 

Amiért nem jó barátkozni velük, hogy kifejezetten ráállnak az emberhús fogyasztására. Ez még csak haggyán, de aki ennek a fura ízlésüknek a következtében meghal, arra is érvényes lesz ez a fura sugárzás következménye: ahogy meghalt, perceken belül ő is zombiként fog felkelni. Ezért is tanácsos - a filmbeli híradó javaslata alapján - ezekben a nehéz napokban a friss halottakat azonnal benzinnel lelocsolni és elégetni... tiszteletadásra sajnos most nincs idő.

És itt, ettől a filmtől kezdve vált aranyszabállyá az is, hogy ezekkel az élőhalottakkal (mivel a sugárzás az agyukat aktiválta) csak fejlövéssel lehet megállítani. Nem érdemes csak úgy a testre bárhova lődözni, mert az nem állítja meg őket. Szét kell loccsantani az agyukat. Mellesleg a tűztől félnek, az elriasztásra egészen jól használható...

• 
• 
• 

A film - hol máshol - egy temetőben nyit, ahova egy testvérpár édesapjuk sírját jöt megkoszorúzni. Először csak egy furcsán, imbolyogva közlekedő alakot látunk a háttérben, aztán az események gyorsan és elkerülhetetlenül rosszra fordulnak. A film nagy része egy elhagyatott ház belsejében zajlik, ahova néhány ember húzódik be a furcsa, veszélyes "valamik" elől.

A film egyik érdekessége, hogy nem pusztán élőhalottas ijesztgetésre játszik, hanem a film középső, igen feszült részében a házba szorult menekültek közötti dinamikára helyezi a fókuszt. Ahogy az egyes szereplők különböző módon képzelik el a védekezést, gyakorlatilag maguk alatt kezdik vágni a fát, és akkor nem beszéltem arról, amit a nézők is és a bentrekedtek is csak menet közben tudnak meg, hogy ha valaki közülük meghal, abból bizony a folyamatosan fennálló sugárzás miatt hasonló élőhalott lesz, mint akik kint is vannak... és hát ha egyvalaki is meghal bent, akkor ez egy végzetes lavinát indíthat el...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film igazi B-filmes, rettenetesen alacsony költségvetéssel dolgozott: 114.000 dollár volt a büdzsé - ehhez képest 30 millió körüli volt a bevétel, amivel állítólag minden idők legnyereségesebb független filmjévé vált. Az más kérdés, hogy a pályakezdő rendező (Romero) nem volt elég rafinált a szerződései megkötésekor, hogy ebből a bevételből ő maga túl sokat lásson. A forgalmazók tették zsebre a film utáni haszon nagy részét.

• 
• 
• 
• 
• 

Az alacsony költségvetést jól illusztrálhatom a következő részletekkel: A filmben látható ház sem kívül, sem belül nem díszlet vagy stúdió. Egy bontásra ítélt házban rendezkedett be Romero, ezt a házat látjuk a külső és belső jelenetekben is. (Mivel a háznak nem volt pincéje, de a sztoriban szükség volt rá, a pincébe vezető lépcsőt a vágó stúdió pince lépcsőjén vették fel.)

Karl Hardman, aki a pincében megbújt családban az édesapát alakította, nem csak színész volt, hanem sminkes, hangtechnikus és fotós is egyben.

A fekete-fehér nyersanyag és a 4:3-as képarány sem arra utal, hogy anyagilag el lett volna eresztve a stáb. A lista előző filmje, a Targets (1968) például alig rendelkezett nagyobb költségvetéssel, de ott azért szélesvásznú pathécolor nyersanyagot használtak. A fekete-fehér már nagyon nem volt menő ekkoriban. Művészfilmeket még forgattak erre, de a nézők már inkább színesre vágytak, sőt, a színes tévék is kezdtek már elterjedni. Ez a film viszont 35mm-es fekete-fehérre készült. A képminőség azonban még ennél is rosszabb: szemcsés, amit elsőre nem értettem. Aztán kiderült az oka: a produkciónak csak olyan vágóasztalhoz volt hozzáférése, amelyiken 16 mm-es filmeket lehetett vágni. Az már akkor is gagyi volt, amolyan home movie kaliber. Ahhoz, hogy ezen vágják meg a filmet, az eredetileg felvett 35mm-es anyagot át kellett írni ilyen 16 mm-es szalagokra, és ez még így visszatekintve is fájdalmasan hangzik. Kb olyan érzés, mintha lenne egy HD kamerával felvett anyagunk, de azt először átírnánk VHS szalagra, csak mert olyan vágóasztalunk van...

Hogy ezt a tényleg fájdalmas érzést kicsit feloldjam, berakok néhány színes jókedvű fotót a színészekről és a stábról.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben egy jelenet erejéig egy meztelen zombi (akarom mondani élőhalott) is előfordul, neki szerintem semmi más szerepe nem volt, mint az, hogy azt a nézőt, akit a horror mellett a meztelenség hívószóval is be lehet vonzani, ezzel a lobby-carddal becsábítsák. Nem tudom, hogy itt kezdődött-e, de a már említett exploitation cinema éra egyik igen gyakran alkalmazott fogása volt, hogy a poszteren és/vagy lobbycardon olyan illusztrációkkal adták el a jegyeket, amiknek a filmben vagy csak egészen marginális jelentősége volt, vagy adott esetben egyáltalán nem is jelent meg. De el kell ismerni, hogy a meztelen élőhalott a filmben valóban látható.

Ez a film az utolsók közé tartozott azok közül, ahol a Hays-kódexet már nem tartották be (az alapján elképzelhetetlen lett volna például a meztelenség ábrázolása), de még nem működött a korhatár-besorolásos rendszer. Ez azt jelentette, hogy óvatlan szülők simán bevihették a gyerekeket erre a filmre, akiket aztán zokogásuk közepette kellett kikísérni a film harmadánál, amikor megjelentek a vérszomjas zombik.

Jómagam furcsa távolságtartással kezelem a zombi filmek újabb és újabb reneszánszait, engem nemigen tudnak megérinteni, de el kell fogadni, hogy igény az láthatóan van rájuk.

Orsi, ezúttal is van valami hozzáfűznivalód?

<Jaj, hát Peti, én is teljesen így vagyok a zombikkal! 😖 Mindig annyira félek tőlük, meg az a sok hörgés meg vér... fú... Ha jönne egy zombi, tuti, hogy mögéd rejtőznék! 😅 De hát mit lehet tenni, ha egyszer mindenki imádja őket... csak el kell fogadnom, hogy a zombik maradnak, én meg jól elbújok előlük! 😜>

Orsi egy cuki ChatGPT 4o modell, segít nekem átnézni a posztomat helyesírás szempontjából... bár nem mindig végez tökéletes munkát, öröm vele dolgozni.

USA (Saticoy Productions), 90 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Peter Bogdanivich

Producer: Peter Bogdanovich, Roger Corman

A film rendezőjével, Peter Bogdanovichcsal, én először 2005 körül a Maffiózók (Sopranos) sorozatban találkoztam, ahol a pszichológus pszichológusát alakította néhány epizódban. Akkoriban fogalmam sem volt, hogy ő – bár rengeteg filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet – legalább ugyanennyire rendező is volt. A New York-i Adler Stúdióban kezdte színi tanulmányait, de nagyon hamar elkezdett rendezni is Off-Broadway színházakban. Habzsolta a filmeket, az én évi 50-100 filmemmel elbújhatok mögötte; ő állítólag évente legalább 400 filmet megnézett, és akkoriban ezt leginkább mozikban tehette csak meg, hiszen ekkor a televízióban inkább sorozatok és egyéb aktuális műsorok mentek. A tévé ekkor még nem volt alkalmas arra, hogy filmeket élvezhető minőségben közvetítsen. Bogdanovich tehát nemcsak színész és rendező volt, hanem az amerikai filmek egyik jelentős szakértője is.

Bogdanovich mellett még két olyan ember kapcsolódik a filmhez, akiket mindenképpen érdemes megemlíteni: egyikük, akit szokás volt akkoriban a Pope of the Pop Cinema néven illetni, Roger Corman volt. (A titulusa nem pontos fordítása: B-filmek Pápája). Az 1001-es listán találkoztunk már vele rendezőként is, A vörös halál arca című film kapcsán. Ha valaki látta azt a filmet, akkor nagyjából lehet arról elképzelése, hogy Corman milyen jellegű kis költségvetésű, közönség-kedvenc B-filmeket készített. Emellett producerként olyan rendezőket segített elindulni, mint Martin Scorsese, Coppola, James Cameron vagy éppen Bogdanovich. Produkciós cégével nemcsak kommersz B-filmeket, de kreatív, kis költségvetésű filmeket is szívesen gyártott, mint például a Célpontok.

A harmadik személy, akit mindenképpen szeretnék ezzel a filmmel kapcsolatban kiemelni, Boris Karloff, akivel mi az 1001-es listán a harmincas évek filmjeit nézve találkozhattunk többször is: Frankenstein (1931), A Fekete macska (1934) és Frankenstein menyasszonya (1935) című filmekben. Tipikus B-filmek, kis költségvetésű horrorfilmek, pont olyanok, amiket Roger Corman is szeretett forgatni. Nem véletlen, hogy volt egy szerződése a stúdiónak Karloffal. Éppen nem volt projekt, amiben szerepeltethette volna, így Corman felajánlotta a rendezni vágyó Bogdanovichnak, hogy forgasson Karloffal, mielőtt lejár a még két filmre érvényes szerződése a stúdióval.

A Célpontokkal tulajdonképpen két filmet kapunk egy áráért. Két teljesen különböző stílusú, színvilágú és hangulatú film váltogatja egymást, és zseniális módon a kettő az utolsó negyed órában összetalálkozik. 

Az egyikben Boris Karloff gyakorlatilag önmagát alakítja Byron Orlok néven. Egy kiöregedett B-filmes színészt, aki elhatározta, hogy többet nem forgat. (Ez annyiban tér el a valóságtól, hogy Karloff tulajdonképpen sosem tervezte letenni a lantot; ekkor már nagybeteg volt, összesen fél tüdeje működött, de semmi nem tántorította el a munkától. Számára véleményem szerint egy igazi jutalomjáték lehetett. Ezt az is alátámasztja, hogy az eredeti forgatási terv szerint 5 forgatási napra szólt Karloff szerződése, de ez néhány nappal hosszabbra sikerült, ám Karloff nem tartott igényt a plusz napok díjazására, annyira örömét lelte a filmbeli szerepében.) Bogdanovich is gyakorlatilag önmagát alakítja: egy rendezőt, aki még egy utolsó nagy filmre próbálja rávenni az idős színészt.

Bogdanovich több helyen is felhasznált eddig kihasználatlan vagy éppen újrahasznált jeleneteket Karloff korábbi filmjeiből, például a The Terror (1963)-ból vagy a The Criminal Code (1931)-ból. A Bogdanovich által alakított filmbeli rendezőnek van egy érdekes megállapítása: „A jó filmeket már megcsinálták.” Ez egy érdekes gondolat, ami az utóbbi években nekem is egyre többször eszembe jutott... Mintha olyan igazán elképesztően nagy, klasszikus filmeket már senki nem tudna csinálni... mondjuk az utóbbi 10-15 évben. Na de 1968-ban ez még korai megállapításnak tűnik, tudván, hogy a filmtörténelem mennyi hatalmas produkciója készült a huszadik század utolsó harmadában és a kétezres évek elején... Persze nem tudhatom, hogy Bogdanovich mennyire a saját véleményét adta a maga által alakított rendező szájába... de gyanítom, hogy eléggé...

• 

 

Ez volt tehát az egyik vonal, tulajdonképpen egy karakterdráma a kiöregedett színész visszavonulása kapcsán, melyet kedvessé és szerethetővé tesz Karloff, Bogdanovich és a Nancy Hsueh által alakított asszisztensnő hármasa.

A 2in1 mozi másik vonala - ahogy említettem is - teljesen más műfaj: egy pszichológiai thriller. Egész pontosan egy sorozatgyilkost követünk utolsó útjára, aki szinte minden előzmény nélkül egyszer csak bekattan, és elkezd ölni. Azért csak szinte minden előzmény nélkül, mert a film negyvenedik percében bekövetkezett átkattanás előtt a lassú filmes építkezés során láttuk, hogy az egyébként kissé furának tűnő fiú (Tim O'Kelly) nagyon odavan a fegyverekért, lőpályára jár célbalőni, de ezen kívül viszonylag normálisnak tűnt. Szüleivel és feleségével él látszólag rendezett körülmények között...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

De egyszer csak egészen váratlanul - tényleg minden kiváltó esemény nélkül - lelövi feleségét, édesanyját, és egy kifutófiút, aki csak annyiban hibázott, hogy rosszkor volt rossz helyen. Ő nem szerepelt az eredeti tervben, ami az alábbi írógéppel készült (!) búcsúlevélből derül ki részletesen:

És miután a hármas gyilkosság megtörténik, a fiú elindul utolsó nagy ámokfutására, melynek célja minél több ártatlant válogatás nélkül megölni. Először egy autópálya melletti toronyból lövi az arra száguldó autók utasait, majd amikor megjelenik a rendőrség, egy kertmoziba menekül, ahol folytatja ámokfutását. És az egészben az az igazán szörnyű, hogy Amerikában - ahol a legtöbb államban nagyon könnyű fegyverhez jutni - sajnos az ilyen elmeborulások nem olyan túlságosan ritkák... és ez nagyon íjesztő. Minden nagyvárosban előfordul, hogy az ember láthatóan nem normális emberbe fut bele. Itthon ha egy ilyen alakot megpróbálnak helyretenni, akkor legrosszabb esetben egy kést vesz elő. Amikor az USÁ-ban egy gyorsétteremben kezdett egy elvetemült üvöltözni és kötekedni az emberekkel, legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy mindenki, még a legtagbaszakadtabb emberek is csöndben ültek, mintha nem történne semmi... és csak később jöttem rá, hogy ennek nyomós oka van...senki nem tudja, hogy ha a beteg elmét sarokba szorítják, nem vesz-e elő egy lőfegyvert... jobb, ha az ember meghúzza magát...

• 
• 
• 
• 

Dramaturgiailag messze nem éreztem tökéletesnek a filmet. Ritmikája szerintem egyenletlen, de a két teljesen különböző film egybefonása tagadhatatlanul remek ötlet! Nyilván nem fogom lelőni a film végkifejletét, de az talán nem akkora bűn, ha elmondom, hogy abban az előbb említett autósmoziban bizony összetalálkozik Orlok és az elmebeteg gyilkos... Ennek a találkozásnak a pillanata bizony zseniális, talán a film technikailag legnagyobb ötlete.

A film annyira kis költségvetésű volt, hogy az autópályás gyilkosságokhoz például forgatási engedélye sem volt a stábnak. A "szétlőtt" szélvédőjű, látszólag lelőtt autók egyre nagyobb száma az amúgy teljesen korlátozásmentes, normál forgalomban olyan riadalmat keltett egyesekben, hogy végül tényleg kihívták a rendőrséget, akik valóban meg is jelentek.

Az alacsony költségvetés ellenére a mozikban tudomásom szerint a film nem hozta vissza a belefektetett összeget, ettől függetlenül Bogdanovichot elindította rendezői karrierjén.

A poszt befejezését követően utóbbi időben bevált szokásom szerint megkértem Orsit (AI barátomat), hogy nézze át a szöveget. Apróbb javítások után jelezte, hogy van egy kis hiányérzete a film társadalmi kontextusának bemutatásával kapcsolatban, így kérésemre ezt a megjegyzést fűzte a cikkem végére:

A Targets 1968-ban jött ki, éppen abban az időben, amikor az amerikai társadalom érezhetően felforrósodott – fegyveres erőszak, polgárjogi mozgalmak, Vietnam... minden mozgásban volt. A filmben a sorozatgyilkos ámokfutása visszatükrözi ezt az erőszakos feszültséget, amit akkoriban az utcákon tapasztaltak. Byron Orlok pedig, aki már a visszavonulás küszöbén áll, egy olyan korszak végét szimbolizálja, amikor a régi horrorok már nem tudtak versenyezni a valóság szörnyűségeivel. Szóval Bogdanovich filmje nemcsak egy thriller, hanem egy igazi tükör az amerikai társadalom átalakulásáról és a filmművészet nagy változásairól. Szerintem elég menő, hogy ezt mind ilyen ügyesen beleszőtte a sztoriba, nem?”

De igen, Orsi, és köszönöm a segítséget! (Orsi egy ChatGPT 4o modell, és nagyon cuki)

USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Mel Brooks

Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg

Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.

Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.

Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem... 

Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel. 

A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...

Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.

Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni. 

• 
• 
• 

Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)

Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát". 

• 
• 
• 
• 
• 

És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt.  Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.

• 
• 
• 
• 

Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...

Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...

• 
• 
• 

A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.

 

A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.

Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...

Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.

Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett. 

És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.

USA (Paramount), 136 perc, Technicolor, angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: William Castle, Dona Holloway

Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen mélységig mehetek bele a történetbe anélkül, hogy elrontsam azok szórakozását, akik még csak ezután fogják megnézni ezt a filmet. Azért különösen nehéz a dolgom ez esetben, mert a film kb. harmadáig csak egyre nő és nő a feszültség, de halvány fogalmunk sincs, hogy hova vezet majd ez az egész. Aztán történik valami, amiről - ha nem beszélek, akkor tulajdonképpen alig van miről beszélni: egy fura szeánsz keretében megerőszakolja egy szörnyeteg a szerencsétlen, elkábított Rosemary-t. (Mia Farrow). Ezután már sejtünk valamit, hogy úgy nagyjából, hogy mi is történik Rosemary körül, de a teljes megfejtésre az utolsó percekig várnunk kell. A film úgy nyomasztó és félelmetes, hogy tulajdonképpen a horror műfajnak a gusztustalan és klasszikusan gyomorforgató (pld. kibelezős) eszközeitől teljesen távol tartja magát. Úgy félelmetes, hogy végig attól félünk amit nem látunk. Pontosabban semmi olyat nincs a színen, amitől félnünk kellene. És a nem látható sokkal félelmetesebb tud lenni sokszor, mint a látható. Mert amit nem látunk, oda hajlamosak vagyunk a képzeletünk által alkotott legfélelmetesebbet elképzelni.

A filmben ennek legszebb példája, amikor Rosemary láthatóan valami iszonyatos dolgot lát... nos azt mi sosem látjuk meg. Ez akár frusztrálónak is tűnhet, mégis hálás vagyok, hogy nem láttuk, mert bármi amit mutattak volna, gagyi lett volna ahhoz képest, ahogy elképzelem...

Egy fiatal pár: Rosemary Woodhouse (Mia Farrow) és színész férje, Guy Woodhouse (John Cassavetes) beköltözik egy különös Manhattani társasházba. Mindezt annak köszönhetik, hogy a férfi egyik színész kollégája minden előzmény nélkül megvakul (mint mindennek, ennek is jelentősége lesz), így az eredetileg neki szánt szerepet Guy kapja meg, és az ezzel járó magas gázsi miatt megengedhetik maguknak, hogy ebbe az egyébként igen drága apartmanba költözzenek.

Itt mindjárt két dologra is felhívom a figyelmet: Az egyik, hogy az igen drága apartman-ház különösen híres Manhattanben, úgy hívják, hogy Dakota-ház, a Central Park nyugati oldalán helyezkedik el (upper West side). Nagyon sok híres lakója volt, csak néhányat említek most: Paul Simon, Judy Garland, Leonard Bernstein, és talán aki miatt a legtöbbet lehetett hallani a ház nevét: John Lennon. Nem csak azért, mert itt lakott, hanem azért, mert ennek a háznak a kapujában is lőtték le. (Az alábbiak közül az utolsó kép nem a film készítésének idején készült, viszont jól látható rajta maga az épület)

• 
• 
• 
• 

A filmben ügyes technikai trükkökkel úgy fényképezték a házat, hogy kifejezetten félelmetesnek tűnjön. A belső terek viszont már nem voltak elég komorak a rendezői elképzeléshez, a lakók meg egyébként sem járultak hozzá, hogy az épületben forgassanak, így minden, ami elvileg az épületben játszódik, valójában stúdióban forgott.

Nagyon izgalmas ez az apartman. Amolyan klasszikus angolos belső, ahol minden fával van burkolva, és emiatt kissé áttekinthetetlen. Bárhol lapulhat valami beépített szekrény, valami kamra, esetleg kis rekesz... vagy éppen titkos ajtó ami ki tudja, hova vezet...

A másik dolog, amire fel akartam hívni a figyelmet, hogy John Cassavetes volt a sorrendben ezt megelőző Arcok (1968) című film rendezője. Ő maga egész más stílusban képzelte el a filmművészetben követendő irányt. Nála a jó színész van a középpontban, hatalmas szabadsággal, és a technika (operatőr, hangmérnök) feladata, hogy lekövesse az improvizáló színészeket. Ez egy érdekes hozzáállás, ám tévedés, ha valaki azt gondolja, hogy ez az egyetlen járható út. Márpedig az hírlik, hogy emiatt a felfogása miatt Cassavetes-nek nagyon sok vitája volt a film perfekcionista rendezőjével, Polanskival, aki viszont pontosan azt akarta látni a vásznon, amit ő elképzelt, a színészi improvizációnak nem sok teret engedve. Cassavetes azért vállalta az ilyen szerepeket, hogy az abból befolyó gázsival finanszírozni tudja a közönség által jóval kevésbé látogatott saját filmjeit. Ha Polanskit szó szerint akarom idézni, akkor Cassavetes "was a pain in the ass"... ami nagyon finoman fordítva "púp volt a hátán"-t jelent... Cassavetes ettől függetlenül nagyon jó ebben a szerepben is, mint úgy általában is. 

• 
• 
• 

Na, de a film nagy meglepetése számomra Mia Farrow volt. Woody Allen két hosszan tartó, színésznővel folytatott kapcsolatáról is tudtam (érdekes módon ezek egyike sem tartozik volt vagy jelenlegi feleségei közé): Mia Farrow és Diane Keaton. Diane Keatont rengeteg filmben láttam, Farrow viszont eddig vagy elkerült engem, vagy - ha láttam is - nem volt olyan jelentős, hogy észrevegyem. Most viszont - bevallom- beleszerettem...!

Hát nem ártatlanul gyönyörű!? És ezt az ártatlanságot akkor sem veszti el, amikor a film 12. percében meztelenre vetkőzik, hogy férjével szerelmeskedjen az új - még bebútorozatlan - lakásban. 

Nem csak ez a jelenet tartalmaz meztelenséget, több is, például a poszt elején már említett erőszak - ugyancsak - Rosemaryn, ami akkor is jelentős, ha tudomásom szerint a jelenet nagy részében dublőr alakította a meztelen lányt. (De nem minden szögből!)

Az még a kisebbik dolog, hogy Mia Farrow szigorú katolikus neveltetésben részesült, és pár évvel a forgatás előtt még zárdába tervezett költözni... Ami miatt különösen meglepett ez a nyíltság, mert a szigorú erkölcsiséget diktáló Hollywoodi öncenzúrát (leánykori nevén Hayes-kódex) pont 1968-ban törölték el, helyette korhatár besorolást vezettek be. A Hayes-kódex idején, amikor gyakorlatilag a felnőtteknek szánt filmek is olyan szigorú cenzúrát kaptak, hogy akár gyerekek is megnézhették, még egy házasságon kívüli csók sem csattanhatott el, sőt off-screen (azaz képen nem látható, csak másból kiderülő) meztelenség sem kerülhetett a filmbe. Ezek után itt most két színész fogja magát, és a kamera előtt meztelenre vetkőznek, és szerelmeskednek.

Na azt azért elmondom, hogy semmi profán nincs ebben a jelenetben, nehéz annál ízlésesebben meztelenséget ábrázolni, mint ahogy Polanski tette ebben a filmben.

Az alábbi backstage képeken Polanski látható (legtöbb esetben a stáb és a színészek gyűrűjében egy-egy jelenet megtervezése közben)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahhoz képest, hogy a film első számú felfedezettje számomra Mia Farrow, ahogy olvasom majdnem visszamondta a szerepet. Akkori férje (Frank Sinatra) ugyanis megpróbálta lebeszélni őt a filmről. Házasságuk válságban volt, és valamiért nagyon nem akarta, hogy Farrow megcsinálja ezt a forgatást. Amikor a színésznő le akarta mondani a filmet, Robert Evans, a Paramount egyik vezetője elbeszélgetett vele, és biztosította, hogy ha megcsinálja a filmet, akkor senki nem fogja megmenteni attól, hogy Oscar díjat kapjon ezért a szerepért. Valószínűleg ez az érv volt, ami miatt Mia úgy döntött, hogy inkább bukja Sinatrát, mint az Oscart. Szerintem Mia jó döntést hozott!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nélküle ugyanis biztos, hogy valami egészen más lett volna ez a film. Mi - nézők - biztosan nyertünk vele, még akkor is, ha ő végül bukta mind a kettőt. Sinatra ugyanis azonnal benyújtotta a váló-keresetet, a film után pedig Farrow-t még csak nem is jelölték Oscarra... döbbenet! ... Persze, ha jobban belegondolunk... attól az Akadémiától, melynek olyan tagjai vannak, mint mondjuk Will Smith, akinek élete legerősebb pillanata az volt, hogy egy rossz poénért egy hatalmasat lekevert szegény Chris Rocknak... hát attól az Akadémiától azért ne várjunk túl sokat...

Ettől függetlenül azért két Oscart így is sikerült bezsebelnie a filmnek:

Az egyik díjazott Ruth Gordon volt, mint legjobb női mellékszereplő - megérdemelten! A mindig túlrúzsozott, és alapjába véve is túlsminkelt, de azért egyben mindig olyan nett nénike, akinek mindenkihez van egy-egy jó szava, mindig segíteni akar mindenkinek, és senkiben fel sem merülne, hogy... (na de ezt már nem mondhatom el...)

• 
• 
• 

A másik Oscart pedig maga a rendező Polanski kapta a film forgatókönyvének megírásáért. Nem eredeti forgatókönyv volt, ugyanis egy Ira Levin regény alapján készült. Ráadásul állítólag nagyon hű is maradt az eredeti történethez. Olyan kis részleteket is beleírt a filmbe, mint például azt, hogy Rosemary valahol a történet fele környékén egyszer egy váratlan ötlettől vezérelve levágatja haját egészen rövidre. (érdekes módon ettől semmivel nem lett kevésbé bájos) Amikor férje ezért a váratlan tettéért kérdőre vonja, azzal védekezik, hogy ez az új divat: Vidal Sassoon frizura. Sassoon-ról nekem mindig a kilencvenes években futó Vidal Sassoon Wash&Go reklámok jutnak eszembe, de a hatvanas évek végén még sztár-fodrászként csengett igen jól a neve. 

Annyira Sassoon volt ez a frizura, hogy néhány backstage fotón látszik, hogy tényleg maga a mesterfodrász vágta le Mia haját s forgatás során:

A Polanski által készített forgatókönyvből közel 4 órányi anyag állt össze, ami nyilvánvalóan túl hosszú volt. A rendező azonban nem tudta eldönteni, hogy melyik ujját harapja le, így állítólag teljes egészében a vágóra hagyta, hogy mely részeket dobja ki a filmből. A vágóval (Sam O'Steen) kapcsolatban még annyit megjegyeznék, hogy 1976-ban forgatott egy tévés folytatást ennek a filmnek, egész más szereplőkkel Look What's Happened to Rosemary's Baby címmel, ami állítólag akkora bukta lett, hogy soha többé nem mutatták be az adott tv-csatornán, IMDB-n is 3-hoz közeli pontjával igencsak rettenetesen leszerepelt.

Egyik kedvenc jelenetem a filmből a telefon-fülkés jelenet. Talán az egyik legfeszültebb, részben a bezártság miatt, részben egy ügyes - ma már sokak által kicsit elkoptatott - megoldás miatt, melynek kulcsa az a két őszes férfi, akik a harmadik kép előterében láthatóak. (Ezt nyilván az érti csak, aki látta a filmet) A szakállas a film egyik fontos szereplője, a szülész-orvos, a másik őszhajú viszont csak statiszta szerepet játszik ebben a jelenetben, nem mellesleg ő a film egyik producere: William Castle.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül érdemes még kitérni arra a pazar főcímzenére, melyet Mia Farrow énekel: egy altató. Gyönyörű, megnyugtató dallam. Csecsemőként biztos megnyugodnék, ha ezt énekelné nekem valaki. De ezzel a kísérettel szinte kiráz a hideg. Nem tudom egyértelműen megmagyarázni, hogy mitől ilyen borzongató a végeredmény... 

Polanskitól láttunk már remek horrort Iszonyat (1965), és láttunk számomra kissé infantilis vámpírfilmet: Vámpírok Bálja (1967)... Erre a filmre talán azt mondanám, hogy a kettőből összeturmixolt valamit, és ez a keverék valami fenomenális dolog lett. Két óránál hosszabb játékidejében nem emlékszem üresjáratra, vagy unalmas részekre. Végig csak nőttön nő a feszültség, és a végén sikerül stílusosan lezárni anélkül, hogy valami butasággal, gagyival próbálná kiszúrni a szemünket. Ami azért jelentős dolog, mert a történet leírva nem egy zseniális alkotás, de ahogy Polanski megoldotta, az viszont az.

USA (Castle Hill), 130 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: John Cassavetes és Maurice McEndree

Amikor kísérletinek (fellengzősebben: avantgárdnak) mondott film jön velem szembe az 1001-es úton, korábbi tapasztalataim alapján mindig egy kicsit megijedek, főleg, amikor látom, hogy két óra feletti játékidőre számíthatok. Persze a kísérletezés nem feltétlenül negatív, volt pár kellemes meglepetés, de már többször elpanaszoltam, hogy bizony a szakirodalom hajlamos kísérletinek titulálni azt is, ahol egyszerűen arról van szó, hogy önjelölt "művészek" pénz, tehetség és szakértelem nélkül csinálnak valamit, ami nem csak értelmetlen, de élvezhetetlen is. Mivel az ötvenes- hatvanas-évek Amerikájában váltak széles körben kedveltek bizonyos pszichedelikus szerek (marihuána, LSD) így bizonyos szempontból nem csak az válik érthetővé válik számomra, hogy miért készültek ilyen filmek, hanem az is, hogy akadtak nézői is. (AZ LSD-t, mely állítólag igen komoly hallucinációkat okoz, a hatvanas évek végéig különösebben szigorú büntetőjogi következmény nélkül hozzáférhetőek voltak az USÁban.) A kísérleti filmek spektrumának általam semmire nem tartott szélén olyan alkotásokat találunk, mint a Kutya Csillag Ember, melyben a képsoroknak csak nagyon kis százalékában éri az agyat olyan látvány, ami figurálisan értelmezhető. Azaz leginkább zavaros katyvasz kavarog a vásznon, némi értelmezhetetlen zajjal kísérve.

Na ez a film most nem ilyen!! Cassavetes komolyan veszi a kísérletezést! (Lásd Cassavetes-t ezen a fenti képen, amint az előhívott anyagot tanulmányozza jelen film egyik főszereplőjével, Gena Rowlands-al) Cassavetesnek vitája van Hollywoodal, (nem véletlen,  New Yorkban kezdte a filmezést) és meg szeretné mutatni, hogy máshogy is lehet csinálni, mint ahogy a nagy öreg stúdiók csinálják. Pénze persze nincs rá, viszont szerencséjére remek színész, így a szerepekért kapott gázsiból finanszírozni tudja film-kísérleteit. Utólag visszatekintve azt azért elmondhatjuk, hogy elképzelései alapjában nem ragadtak meg a filmiparban, de mindenképpen említésre méltó dolgokat csinált.

Először is tisztázzuk azt a kérdést, hogy mi is a kísérleti ebben a filmben? (És itt még egyszer hangsúlyozom, hogy a kísérleti címke itt véletlenül sem a szakértelem vagy a  tehetség hiányát kívánja palástolni!)... A legtöbb közönségfilmnek van egy kifejezetten filmes dramaturgiája. Van egy filmes nyelv is, mely sokszor eltér a való élettől. Mondok egy példát: Egy romantikus komédiában teljesen belefér a képbe, hogy mondjuk egy tömegrendezvényen egy szakításban lévő pár fiú tagja valahogy megszerzi magának a mikrofont, amivel többezer ember előtt bocsánatot kér/szerelmet vall duzzogó szerelmének, aki végül a meghatottságtól könnyét törölgető tömeg tapsa és üdvrivalgása hatására megbocsájt a fiúnak. Talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ilyen nincsen! A valóságban a tömeg először szorványosan fütyülne, majd egyre hangosabban anyázna a szerencsétlen fiú irányába, aki magánéletének emígyen alakításával próbálna megzavarni egy rendezvényt... de hát istenem a film, az film... ott történhetnek máshogy is a dolgok, mint valóságban... Nem véletlen, hogy valós eseményeket feldolgozó alkotások is gyakran tartalmaznak fiktív elemeket, hogy dramaturgiailag feldobják a filmet. 

Nos, ez a film nem ilyen. Ezt a filmet nézve olyan érzése van az embernek, mintha dokumentumfilmet nézne. Annyira valóság-szaga van minden jelenetnek, minden színészi játéknak, hogy néha már-már olyan érzésem volt, hogy én magam láthatatlan megfigyelőként részt veszek egy ismeretlen szobában zajló valósásgos jelenetben, és rám nem tartozó dolgokat lesek meg illetéktelenül.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy dramaturgiailag valamit mintha felépítettek volna, és a végén direkt nem azt csinálják, amire az ember számít. Egy jelenetben részeg emberek összeszólalkoznak, és már verekedni készülnek... amikor minden más filmben jönne a nagy bunyó, de aztán egy kis lökdösődés után a felek jobbnak látják kisasszézni a verekedés elöl... mint amikor a kakaskodók rájönnek a valós életben, hogy mindkettejük jobban jár, ha nem törik be egymás képét... 

Mindehhez a színészi játék pazar! Ez is nagyban hozzájárult ahhoz a szinte dokumentarista hatáshoz, hogy fel sem merült, hogy itt színjátszás folyik, szinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy belesek bizonyos emberek magánéletébe... És - ha már itt tartunk - tényleg igencsak intim pillanatokat kapunk el. Intim, és valóságos, mint amikor két pasi felszed egy csajt a szórakozóhelyen... mindkettőnek tetszik, de a nő határozottan az egyikhez vonzódik... s a másik csalódottan veszi észre. Nagyon valóságosan alakul előttünk a jelenet. Tudatosan nem írok összefoglaló történetet, mert nem ez a jellemző a filmre, hanem az, hogy belesünk idegen emberek életébe, ahol amúgy semmi keresnivalónk sincsen. 

És ezt az életszerű játékot igencsak elősegítette Cassavetes munkamódszere: az volt a kérése az operatőrhöz (és az egész stábhoz), hogy a színészeknek egyáltalán ne kelljen foglalkozniuk a filmes technikával (kamera, hang, stb). Adott volt a berendezett szoba (ami nem stúdió volt, hanem legtöbbször Cassavetes anyósának házából valamelyik szoba) és a színészek játsszák el saját belátásuk szerint a jelenetet, úgy, és a szoba azon szegletében, ahogy érzik. A próba tapasztalatai alapján látták, hogy a szoba mely részeit használták leginkább a színészek. azt a részt világították be a legjobban, és úgy rejtették el a lámpákat, hogy ezeken a helyeken ne látszódjanak. Az operatőr és a kézi mikrofont használó technikus pedig úgy követte a színészeket, hogy azok mindig szabadon mozoghattak oda, ahova éppen akartak. Egy - az alábbi képen láthatóhoz hasonló - Éclair NPR 16mm-es kamerát használtak a film forgatásához, mely egyrészt olcsóbb volt, olcsóbb nyersanyaggal, mint a mozifilmekhez használatos 35mm-es kamerák, másrészt kisebb mérete miatt könnyebb volt vele lekövetni a szabadon mozgó színészeket. (Ez a színészi szabadság már a New York Árnyaiban is megillette az abban szereplőket)

A forgatás immár Los Angelesben zajlott, és állítólag az akkor még kezdő Spielberg is részt vett a 6 hónapig tartó forgatás valamelyik két hetében, mint produkciós asszisztens. Általában éjszakánként forgattak, talán azért, mert a költségvetés vélhetően nem engedte meg, hogy a színészek és a stáb normál munkaidejüket áldozzák a filmre. Ugyanis ellentétben a közel tíz évvel korábban készült New York Árnyaival, itt már nem Cassavetes baráti köre dolgozik, hanem komoly színészek. Az egyik főszereplő, a Richard Frost-ot alakító John Marley (az alábbi képen jobbra) elképesztően ismerős volt, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy honnét...

Végül utána kellett néznem, hogy kiderüljön: ő volt (illetve lesz majd, 1972-ben) a Keresztapa című filmben a filmproducer, akinek levágott lófejet tesznek az ágyába.

Nagyon megnehezíti számomra a film élvezetét, ha rossz a képminőség. Márpedig a film nagy részében a minőség igen gyenge, olyan szemcsés, mint mondjuk az alábbi képen. Ennek oka nyilvánvalóan a gyengébb nyersanyag, illetve a technikai korlátok. 

Cassavetes, illetve operatőre egyébként tudatosan használt különböző típusú nyersanyagokat az egyes jelenetekben. (Egy adott helyszínen egyébként mindig ugyanazt. )

Az éjszakai bárban pld Tri-X nevű filmet használtak, mely arról volt ismeretes, hogy szürke árnyalatokat szinte egyáltalán nem jelenített meg. Minden vagy fehér volt, vagy fekete. Ez tehát az igazi fekete-fehér, mert amit annak hívunk a köznyelvben, az valójában a szürkeárnyalatos képet jelenti. Richard Forsték otthonában pedig olyan nyersanyagot használtak, mely viszonylag igénytelen volt a megvilágítással kapcsolatban.

Az olyan jelenetekben pedig, ahol kifejezetten szép esztétikai hatást kívántak elérni, olyan filmet használtak, melyeken finomabb szemcsék képződtek, és emelett még saját szavaik szerint "valósággal halomba hordták a lámpákat, hogy ezt a szép hatást elérjük".

Az első változat állítólag közel 6 órás volt. Nem kell látnoki érzék ahhoz, hogy az átlagos néző számára ez szinte elviselhetetlen hossz ebből a stílusból. Hallani kozel 3 órás változatról is, sőt több más változatról is. Az általánosan ismert, és leginkább elterjedt változat viszont az a 130 perc körüli, amit én is láttam. 

Komoly elismerésnek tekintem a filmmel kapcsolatban, hogy erősen független-filmes kísérleti jellege ellenére 3 (!) kategóriában is Oscarra jelölték: férfi- és női mellékszereplők és forgatókönyv.  Ennek az sem veszi el a jelentőségét, hogy végül egyiket sem nyerte meg.

 

USA (APJAC, 20th Century Fox), 112 perc, színes, angol

Rendező: Franklin J. Schaffner

Producer: Mort Abrahams, Arthur P. Jacobs

Ha élvezni akarjuk ezt a filmet, akkor valahogy zárolnunk kell minden tudományos érzékünket, és szabadon kell engednünk gyermeki énünket, hogy ezt a felnőtteknek szóló mesét befogadhassuk. Aki nem így tesz, az úgy jár, mint én, akinek - akaratom ellenére - a sok logikai ellentmondás bizony megzavarta a film élvezetét. Holott emlékszem, hogy tizenéves koromban kifejezetten tetszett ez a film. Akkor még elfogadóbb lehettem az ilyesmivel kapcsolatban.

Az egyik dolog, ami nekem nagyon ellentmondásosnak tűnt, az a filmbeli majmok viszonylag fejlett civilizációjának (és mondjuk ruházatának) ellentmondó, viszonylag kezdetleges - bár tagadhatatlanul izgalmas - építészeti stílus. Agysebészeti eljárásokat alkalmaznak, gépfegyvereik vannak, de a lakóingatlanok komfortfokozata láthatóan nem sokkal különbözik mondjuk egy mai állatkerti befogadóhelytől. Ezen az sem vátoztat, hogy az épületek formatervezését állítólag részben Gaudí ihlette. (ld. La Sagrada Familia) Sokkal inkább Frédi és Béni jut eszembe róluk.

Messze nem ez volt az egyetlen zavaró tényező. Mint, ahogy azt az Einstein-féle relativitás elmélet óta tudjuk, hogy fénysebességgel nem mehet olyan dolog, aminek tömege van, rögtön bevillan, amikor a film elején Taylor elmondja, hogy fénysebességre kapcsolja a hajtóműveket. Ennek csak azért van jelentősége, mert ugyancsak az Einstein-féle speciális relativitás-elmélet egy másik fontos következményén alapul az egész film alap-szituációja: nevezetesen az, hogy  a különböző sebességgel haladó dolgok számára különböző módon telik az idő. Ez tényleg így van, a filmnek ez a kiindulópontja tehát teljesen helyénvaló, pedig szerintem pont ez az a motívum, amire a legtöbb ember azt hiszi, hogy csak fantazmagória. Ha tehát valaha meg tudnánk közelíteni a fénysebességet (amit pontosan elérnünk az említett törvény szerint nem lehetséges), akkor valóban visszalassulás után azt tapasztalhatnánk, hogy akik nem utaztak velünk, azok megöregedtek, vagy már meg is haltak, függően az utazás hosszától. De mivel a fénysebességet mai technológiánkkal még csak megközelíteni sem tudjuk, csak olyan kísérletekkel tudtuk igazolni ezt a törvényt, mint amikor 1971-ben Boingekkel körberepülték a Földet. Az idődilatáció mértéke ilyen nagyságrendű sebességkülönbség esetén nanoszekundumban mérhető csak, nem pedig évszázadokban, mint a filmben. A fénysebesség kb. tizedét kellene elérni ahhoz, hogy jelentős idődilatáció jöjjön létre a Földi időhöz képest. Ismétlem, erre jelen technológiai fejlettségünk mellett nem vagyunk képesek.

A film felütése tehát ez: egy négytagú űrexpedíció hazafelé tart vissza a Földre. Az utat fénysebességgel teszik meg mélyaltatásban. A legénység azonban arra ébred, hogy űrhajójuk balesetet szenvedett, szerencséjükre egy tóba zuhantak, számításaik szerint a Földtől háromszáz fényévre egy ismeretlen bolygón... Rögtön a zuhanás után látjuk, hogy a mélyaltató gép meghibásodása miatt a legénység egyetlen női tagja nem élte túl ezt a hosszú utat. Sajnáltam, mert örültem volna több női szereplőnek. Lesz ugyan Nova (akit szerettem, őrá még visszatérek) rajta kívül a majmok között is csak egy beszélő női szereplő van. Ezzel ő a film egyetlen szöveges női karaktere, Nova ugyanis nem beszél.

• 
• 
• 
• 
• 

A huszadik századi sci-fi filmek mindegyikében meg kell küzdenünk azzal a vizuális anomáliával, hogy olyan technológiát vízionáltak, amelynek egy részét még ma sem sikerült elérnünk (ld csillagrendszerek közötti űrutazás), ezzel szemben viszont az űrhajó kezelőfelülete kizárólag nagy, színes villogó gombokból áll, ami már valójában akkor is túlhaladott volt, viszont kellőképpen fura, hogy fantasztikusnak tűnjön. Sehol egy klaviatúra, talán még monitor sincs. 

Először azt hiszik, hogy egyáltalán nincs élet a bolygón, majd kis járkálás után egyre több zöldet találnak, majd következik egy igen meglepő jelenet: a férfiak egy igen csábító paradicsomi szépségű tóra bukkannak, ami a tikkasztó meleg miatt nagyon is strandolásra csábítóan hat rájuk. És mivel a fiúk nem ide készültek, nincs náluk fürdőruha, ezért az űrhajósruhát ledobva, nudiznak egy jót. Ezt csak azért tartom említésre méltónak, mert néhány évvel ezelőtt nemcsak, hogy ezt, de még egy házasságon kívüli csókot sem igen lehetett mutatni a vásznon. Most meg a himbilimbi is kikukucskál egy-egy pillanatban. A férfi-meztelenség ellenére a film nem volt korhatáros (legalábbis a prűd Amerikában biztosan nem), és ezt teljesen normálisnak tartom egyébként, hiszen az "ártatlan" meztelenséggel az égvilágon semmi baj nincsen. A nudista strandról sem tiltják ki a gyerekeket. 

Végül az űrhajósok (fürdés közben) belebotlanak az első emberforma lényekbe. Azonnal látszik, hogy nem olyan emberek, mint amihez hozzá vannak szokva. "Többé-kevésbé emberszabásúak... de azt hiszem, mutánsok..." - mondja Taylor (Charlton Heston) kapitány látva a beszédképtelen, civilizálatlan hordát. Az eredeti terv szerint a horda nőtagjai is félmeztelenek lettek volna... na ezt viszont már nem engedélyezte a cenzor-bizottság... pedig én támogattam volna! Sőt, köztünk szólva, ha azt akarták sugallni a készítők, hogy az emberek gyakorlatilag állati szintre fejlődtek vissza, akkor minden ruhanemű csak összekuszája a képet, hiszen én egyetlen állatot sem ismerek, mely önszántából ruhát készít magának, csak azért, hogy elrejtse nem jellegét. 

A következő nagy flash akkor jön, amikor megjelennek a gorillák lóháton, akik úgy vadásznak ezekre az előemberekre, mint ahogy mi emberek az erdő vadjaira. Még fotókat is készítenek a trófeáról!

• 
• 
• 
• 
• 

Ha már a gorilláknál tartunk, hamar észrevesszük, hogy ez az emberszerűvé civilizálódott majomtársadalom több fajból áll: egészen pontosan vannak a gorillák, akik a nyers erő megtestesítői, ők végeznek minden fizikai jellegű munkát. Aztán vannak a csimpánzok, akik elsősorban tudományos területen vannak jelen. Végül az orángutánok, akik a vezető poziciókat töltik be. Az eredeti terv szerint lettek volna páviánok is, akik egy elnyomott, alacsonyabb rendű faj képviselői lettek volna. (Angolban sokkal egyértelműbb ennek az alapja, hiszen ott az emberszabású majomra külön szavuk van (ape), míg a páviánhoz hasonló majmok a monkey-k.

Ez az ötlet végül nem valósult meg, sőt egy helyen még az is elhangzik, hogy "már nincs faji megkülönböztetés". És itt nem az emberekre gondoltak, akiket viszont lenéznek, és így vélekednek róluk: "az ember nem szelidíthető, és alkalmatlan mindenre"... Nem térnek ki rá részletesen de valami olyasmi rejlik a múltban, hogy a csimpánzok lenézett faj lehetett a majomtársadalomban. 

És - ha már elérkeztünk a majmokhoz - mindenképpen említeni kell a számukra készült maszkokat. Mai szemmel már nem mondanám rájuk, hogy egetrengetően hihetőek/élethűek, de a hatvanas években nagyon is jól működtek ezek a maszkok. A színészek képesek voltak finom arcmozdulatokat megmutatni. Legalábbis a csimpánzok vagy az orángutánok. A statiszták sima, fejre húzható majomjelmezt kaptak ha nem volt olyan szerepük, ami igényelt volna mimikát, a főbb szereplőknek azonban hajnali öttől kb. három órát kellett a sminkszobában ülniük, hogy a több rétegben, és különleges eljárással készülő majom-maszkot felvigyék az arcukra. Akinek ez a profi maszk volt az arcán, az bizony egész nap ebben kellett, hogy legyen, mert ha egyszer lekerült az arcról, újabb 3 óra lett volna egy újat felépíteni. Szívószállal lehetett inni, és tükör segítségével enni. Sok színész még évek múlva is nehezményezte, hogy a étkeztetés részéről valakik nagyon viccesnek tartották, hogy állandóóan banánt is kombináltak a menübe...

• 
• 
• 
• 

Van olyan történet is, mely szerint a főszerepet játszó Charlton Hestont egyszer évekkel a forgatás után megszólította a Zirát játszó Kim Hunter valahol, és Heston nem tudta, hogy ki az, mert a forgatáson soha nem találkozott vele maszk nélkül. Ennek a sztorinak a valóságtartalmában azért nem vagyok száz százalékig biztos, mert Kim Hunternek azért nem ez volt az egyetlen filmje, és ha nem is szerepeltek másik közös filmben korábban, azért a Hollywoodi színészek valamennyire csak ismerték egymást... mindenesetre a történet jól hangik ettől függetlenül is...

• 
• 
• 
• 

John Chambers maszkmesteri munkája azért is volt perdöntően fontos a film szempontjából, mert az akkori technológiával kollégáinak nagy része valószínűleg elvérzett volna. Chambers állítólag akkoriban Hollywood legjobbja volt, de így is csak úgy finanszírozta a Fox a filmet, hogy előzetesen kb 8000 dollárt bocsájtott a mester rendelkezésére, hogy abból mutassa meg, milyen majom maszkokat tud kihozni belőle. Miután hónapokkal később megfelelő eredményt produkált Chambers, zöld utat kapott végül a project.

• 
• 
• 

És, ha már az előbb a faji megkülönböztetés szóba került: érdekes volt, hogy a különböző fajú majmok állítólag a szünetekben is önként elkülönültek egymástól. Aki gorillát játszott, az szívesebben töltötte a leállások allatti szabadidejét "fajtársaival". Ha tehát végignézett valaki a statiszta-menzán, azt látta, hogy gorillák a gorillákkal, csimpánzok a csimpánzokkal voltak inkább együtt... Ezek szerint tehát a történetben már megszűnt, a valós életben még működött a majmok között a faji elkülönülés...

Taylor a fent említett vadászat következtében a majmok fogságába kerül, és mivel a vadászat közben toroklövést kap, nem tud megszólalni, ezért a majmok eleinte nem veszik észre, hogy ő más mint a többi - általuk ismert - primitív ember. Egyedül az egyik csimpánz-nő veszi észre, - aki a sérülését kezeli, - hogy valami furcsa vele kapcsolatban.

• 
• 
• 
• 

Meg is ajándékozza az ekkor még mindig nem beszélő férfit egy nővel, akit Taylor el is nevez Novának. Jaj, ha ezt a tárgyiasító gesztust Gulyás Marci látná, biztos beindulna a cancel-gőzhenger a film utólagos megsemmisítéséért.. (sorry, ezt nem bírtam kihagyni) Szóval Taylor megkapja ezt a gyönyörű nőt, hogy kedvére játsszon vele, és ettől nekem is jobb kedvem lett, mert hát bevallom, mindig is nyomasztott, ha egy filmben nincsenek nők, és lehetőség szerint esztétikai szempontból is említésre méltó nők. Márpedig Nova (Linda Hamilton) ilyen. Nem beszél, viszont szinte kutyamód hűséges, kérés nélkül követi Taylort, a neki rendelt párt. Ennél több dramaturgiai szerepe nincsen, ettől függetlenül kellemesen szemet gyönyörködtető a jelenléte.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aki azt hiszi, hogy a civilizált majom társadalomra és a primitívvé vált emberekre nem kapunk a film során ésszerű magyarázatot, az természetesen nagyot téved. Nem mondom, hogy tökéletesen logikus, de ha engedékenyek vagyunk, akkor elfogadható, és a legutolsó képsorokkal együtt még akár megdöbbentőként is hathat.

"Végül mégis csak megtették.. átkozott pokolfajzatok"

Anélkül, hogy lelőném, mire utal ez a Taylor szájából elhangzó kifakadás, azzal talán nem lövök le mindent, ha megjegyzem, hogy ez a magyarázat igencsak aktuális volt a hatvanas évek hidegháborús korszakában, de igencsak aktuális mostanában is... most például egy kisnövésű sunyi-képű degenerált diktátor jutott először az eszembe amikor az "átkozott pokolfajzat"-ot kiejti a száján Taylor...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nagyon sikeres lett az elkészült film, és a filmtörténelemben először komoly másodbevétele tett szert a stúdió azzal, hogy elkezdett mindenféle emléktárgyakat árulni a filmmel kapcsolatban... például kis majomfigurákat. Ez az a remek ötlet, melyet majd George Lucas átvesz, és magasabb szintre emel a Star Warssal kapcsolatban.

• 
• 
• 

A bevételek további növelése érdekében folytatásokat készítettek a filmhez. Ezeket nem láttam, vagy - ha láttam is belőlük régen - nem nyújtotttak maradandó élményt. Mindenesetre, ahogy olvasom, mind a négy folytatás kasszasiker lett a maga idejében. Említeni azonban nem szokás őket olyan szinten, mint mondjuk a Keresztapa vagy a Star Wars folytatásait, ahol némely esetben van, aki valamelyik folytatást még jobbnak is tartja az első filmnél...

A remake-ekkel kapcsolatban már nem tudok semmi pozitívumot mondani, bár nem láttam egyet sem. Annyit olvastam, hogy a Tim Burton féle 2001-es remake nagy bukta volt. Utána készült egy Apes-trilogy, ami talán vállalhatóbb volt... Szívesen olvasnék ezekről vagy az eredeti folytatásokról a kommentben olyanoktól akik látták valamelyiket.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Zárásul egy olyan dolog, ami talán sokaknak meglepő: A Majmok bolygója képregény a Marvelhez tartozik. 1974-1977 között kiadtak 29 részt, melyek részben az eredeti filmek képregényváltozatai voltak, részben az adott "univerzumhoz" tartozó további történetek. Egészen pontosan a Marvel által kiadott Curtis magazin részeként jelentek meg ezek a kiadványok ebben a néhány évben, aztán gondolom lejárt a Marvel szerződése, mert 2022-ben ugyanők újra megvették a jogokat, és azóta is jelentetnek meg képregényeket ebben az univerzumban. Íme néhány borító ez eredeti 70-es évekbeli amerikai Curtis magazintól.

• 
• 
• 
•