USA, Olaszország (Rafran, San Marco), 166 perc, Technicolor, angol

Rendező: Sergio Leone

Producer: Bino Cicogna, Fulvio Morsella

Az még hagyján, hogy ez a film szerintem a valaha készült legjobb western, de szerintem a filmtörténelem (egyik) legjobb filmje is... Ennek egyik ismertetőjele talán, hogy most (legalább) tizedik alkalommal megnézve erősebb hatással volt rám, mint valaha. Az igazán jó filmekkel kapcsolatban szoktam észrevenni, hogy sokadik alkalommal megnézve is felfedezek bennük olyan tökéletes megoldásokat, amik még sokadik alkalommal látva is meglepetést tudnak okozni.

Leone dollár-trilógiájának filmjei is nagyszerűek voltak, de hiányzott belőlük az a (nem is olyan) titkos összetevő, ami ebben a filmben volt meg először: a meghatározó központi női karakter. Hiszen minden más szinte megvolt már az A Jó, a Rossz és a Csúfban is: remek Morricone filmzene, három különböző karakter konfliktusa, megújított western stílus: (minden mocskos külsőségekben, mindenki mocskos, de legalábbis egy kicsit foltos erkölcsileg)... egyedül ez a finom szépségű női karakter (Claudia Cardinale) az, ami megmagyarázza számomra, hogy mi tette ezt a filmet egy minőségi kategóriával feljebb az említett korábbi Leone westernekhez képest. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy állítólag nem is Leone ötlete volt a fontos női karakter, hanem a társ-forgatókönyvíró Bernardo Bertolucci beszélte nagy nehezen rá Leonét erre a húzásra. Hála neki ezért!

• 
• 
• 
• 
• 

A 29 éves Cardinale helyett egyébként először Sophia Loren neve merült föl erre a fontos szerepre, akinek a beválogatását annak férje, Carlo Ponti producer is támogatta volna anyagilag, de Leone állítólag tartott attól, hogy így túl nagy beleszólást követelnének maguknak a forgatókönyvbe. Ezért inkább Cardinale-t választotta, akivel mellesleg olyan baráti kapcsolata volt, hogy ő nem is nagyon kérdezősködött a scripttel kapcsolatban. (Az alábbi képeken Sergio Leone a szakállas-szemüveges fickó)

• 
• 
• 
• 
• 

A "Harmoniká"-t játszó Bronson sem az első jelölt volt a szerepre. Leone Clint Eastwood-ra gondolt első körben, neki viszont már elege volt ebből a szótlan cowboy szerepből, így esett a választás Bronsonra, aki véleményem szerint ugyanolyan gyenge színész (uppsz), mint Eastwood, és láthatóan Leone ugyanazt a teljesen eszköztelen (más szóval szinte minden mimikától mentes) játékot kérte tőle, mint korábban elődjétől.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az aljas bűnöző Frank esetében pont ellenkező a helyzet. Henry Fonda volt Leone első jelöltje, aki majdnem visszamondta a szerepet. Végül mégis elvállalta, és élete egyik legemlékezetesebb alakítását köszönhetjük ennek a jó döntésnek. Fonda majdnem minden szerepében pozitív hőst alakított, és ezen már nem szeretett volna változtatni, félt, hogy rajongóinak ezzel csalódást okoz. Bevallom, annak ellenére, hogy az általa játszott Frank láthatóan tényleg minden aljasságra képes, én mégsem tudtam szívből gyűlölni, úgy, ahogy egy film velejéig romlott antagonistáját kellene... Sőt, nem szégyellem leírni, hogy kicsit még sajnáltam is a végén, amikor elnyeri méltó büntetését... ez a látszólagos ellentmondás ugyanakkor egyáltalán nem ront a filmélményen! Sőt!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

És akkor már ne feledkezzünk el arról a színészről sem, akinek szerepéért állítólag Kirk Douglas hiába lobbizott: a Cheyenne-t alakító Jason Robards szerintem zseniális volt a szerethető gengszter szerepében. Róla hírlik, hogy a forgatás első napján hulla részegen jelent meg, de aztán Leone sikeresen rendreutasította, és imádnivalót alakított. Nekem a mostani megtekintés során ő volt igazán a kedvencem. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyerekkoromban - emlékeim szerint - Bronsonért rajongtam, majd a harmicas éveimben Cardinale-ba szerettem bele, mostanra pedog Robards lett a szívem csücske... Fondát mindig is szerettem...

A film úgy kezdődik, hogy tulajdonképpen mind a négy szereplő kap egy-egy közel tízperces bemutatkozó kisfilmet, ahol nem csak a karakter mutatkozik be, hanem a szerepekhez tartozó zenei motívum is. Remek ötlet!!! Első megtekintéskor talán nem mindenkinek egyértelmű de mind a négy figurának megvan a saját nagyon karakteres melódiája... Ha lehet itt ezt a szót, hogy melódia itt használni. Az első - önmagában is zseniális - kisfilm a Harmonika megérkezését mutatja... (nem tudjuk valódi nevét, Cheyenne Harmonikának nevezi, mert mindig harmonikázik) Hosszú perceken át szinte nem történik semmi a vasutállomáson, szöveg is alig, még zene sincsen, csak nyikorgások meg légy-zümmögések, és mégis akkora feszültsg van a levegőben, hogy szinte eláll a lélegzetünk. És amikor végre megérkezik a vonat, és leszáll róla Harmonika (Bronson) megszólal az a szinte síró herfli-motívum, ami végigkíséri a filmet, amikor Bronson feltűnik a vásznon... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A második kisfilm Frank (Fonda) alakjának és zenei motívumának bemutatása. Még akkor is, ha Frank csak az utolsó percekben tűnik fel, hogy csapatával kiírtson egy családot apával és három gyermekével... Nagyon erős jelenet, amit a végén megkoronáz a Frankhez tartozó elsőprő lendületű zene, melyben Morricone ördögi egyvelegét hozza létre a félelmetesnek és a gyönyörű szépnek. A csodálatosan szép melódia néha mintha fenséges kivégzési menetbe menne át, hol meg agresszív torzított gitár kerül előtérbe a szimfonikus zenekar ellenében... Egészen elképesztő mestermunka, nem is tudom, ember hogy tud ilyen tökéleteset alkotni. Ideje lenne középiskolai énekórákon végre ilyen zenéket is kielemezni a bécsi klasszikusokon túl...

És ha azt hisszük, hogy ezzel elértünk a csúcsra, akkor jön a harmadik kisfilm, melyben megismerkedünk Jillel (Cardinale), az imént legyilkolt családapa újdonsült feleségével, aki most érkezik meg vonattal a városba... Az első kettő motívumról is csak felsőfokon tudok beszélni, de ez kérem... ha megkérdeznek, hogy mi a filmtörténelem legjelentősebb filmzenéje, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül ezt jelölném meg... (és mellete dobogón a Star Wars és a Keresztapa) Gyönyörű motívum, már-már giccsesen szép, de még pont nem az! Amikor a gyönyörű bevezető rész után megszólal a meglehetősen nagy hangterjedelmet igénylő női szólam... az valami varázslat...

Nem véletlen, hogy Leone sok jelenetet nem a forgatókönyv alapján vett fel, hanem fogta az akkorra már elkészült zenéket, és szinte klipet forgatott alájuk, hogy a kép a zenéhez símuljon. Ez a zene meg is érdemli ezt az alázatot.

Végül a negyedik kisfilm Cheyenne bemutatása. Ő kapta négyük közül a legneutrálisabb zenét. Erről a zenéről mindig az jut eszembe, hogy egy cowboy lovagol a prérin...

Háromnegyed órával benne vagyunk tehát a filmben, amikor is mind a négy főszereplő bemutatását végignéztük. Eddig szinte egy percet nem hanyatlott a feszültség, megvan az alapszituáció, nagyjából sejtjük az egyes szereplők motivációját, de azért lesz majd olyan mozgatórugó, melyre csak az utolsó percekben derül majd fény.

Itt jegyzem meg, hogy az eredetileg Magyarországon bemutatott változat - hasonlóan az amerikaihoz - igencsak meg volt csonkolva. Ráadásul olyan részeket vágott ki az amerikai forgalmazó (a Paramount), mely nem segítette elő a film megértését. Legfájdalmasabb bűntett az utolsó jelenet szinte teljes eltávolítása volt, amitől gyakorlatilag érthetetlenné vált, hogy mi is történt Cheyenne-el. (Ennél többet nem akarok elárulni azok kedvéért, akik esetleg még nem látták a filmet) Most, hogy szert tettem a majdnem teljes változatra, végre kiderült számomra.. Érthetetlen az is, hogy miért kellett annyira megcsonkítani Frank és Jill gyönyörű ágyjelenetét... Tudjuk jól, hogy az amerikaiak mennyire prűdek, talán itt még erkölcsösek is akartak lenni azzal, hogy nem engedték az ottani (és az itteni) nézőknek, hogy ez európaiak többségéhez hasonlóan végignézzék, ahogy Cardinale szenvedélyes szeretkezésbe bocsájtkozik azzal a férfival, akiről pontosan tudja, hogy legyilkolta férjét és annak gyerekeit...csak azért, hogy ezzel saját életét mentse. Meghökkentő, fájdalmas és mégis gyönyörű... Ebből a kivágott jelenetből derül ki egyértelműen, hogy Jill konkrétan prostituáltként működött New Orleansban, ahol megismerkedett a már említett férjével... aki talán éppen egyik kuncsaftjaként szeretett bele a gyönyörű nőbe...

A régi magyar szinkron elképesztően jó. Én egyébként alapvetően szinkron-párti vagyok, legalábbis, ha jó a szinkron. És régen elég jó volt! Frank magyar hangja Sinkovits Imre... és ha ő megszólal... hár akkor az tényleg megszólal...az a hang önmagában melegséget árasztóan kellemes! Ha valakinek megvan ez a visszabővített változat, akkor nagyon egyszerű megállapítani, hogy mely részek hiányoztak a régiből: a visszakerült jeleneteknek ugyanis logikusan nem készült régen szinkronja, így azok leginkább angolul, azaz eredeti hangon szólnak, jó esetben feliratozva. (Állítólag készült új szinkron is, annak én bevallom, esélyt sem adtam).

• 
• 
• 
• 

A történetbe azért nem megyek bele különösebben, mert ennek a filmnek nem a történet a legfontosabb eleme, hanem a mindenféle esztétikai milyenségek. (zene, kép, stb) Mondhatni a történet másodrangú, de azért tartogat a végére egy (vagy két) ütős kis csattanót az is... Annyi talán elég, hogy Harmonikának elszámolnivalója van az aljas bűnöző Frankkel. Frank és üzlettársa Morton igényt tart a Jill által örökölt földterületre. Cheyenne, a rokonszenves bűnöző pedig joggal dühös az aljas bűnözőre, amiért az az ő nyakába akarja varnni a McBain család legyilkolását. A négy ember útjai folyton keresztezik egymást, de a film végére a dolgok rendeződnek. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy a filmet három különböző országban forgatták. A beltéri jeleneteket Leone számára hazai helyszínen, a római Cinecittá stúdióban forgatták. Csak a hozzáadott érték kedvéért néhány jelenetben ellovagoltak a legikonikusabb western helyszínre, a Monument Valley-ba. (ld az alábbi képen). Vittek is haza az itt található vöröses homokból, hogy a beltéri jelenetekhez ennek a homoknak a porát fujják be amikor valaki bejön mondjuk a szalon ajtaján.

A legtöbb kültéri jelenet azonban - hasonlóan a dollár-trilógia filmjeihez - Spanyolországban, az Almeria melletti sivatagban forgatták. És most tudtam csak meg egy olyan információt (figyelem!!!), ami miatt egészen biztosan el kell látogatnom erre a vidékre az elkövetkező néhány év során...

A McBain birtok...

... ahol a film legemlékezetesebb jelenetei zajlanak (úgy, mint a család legyilkolása, vagy a végső nagy párbaj)... ma is ugyanott áll, ahol akkor állt, és látogatható!!! Ha jól megfigyeljük, kicsit átalakították az épületet, a baloldalon lebontották a hozzáépített melléképületet, a jobboldalon pedig az istállót, és a nyílászárók is fehérek lettek, a tető is új fedést kapott, de maga a ház mégiscsak ott van, ahol közel hatvan évvel ezelőtt leforgatták ezeket a jeleneteket.

Aki meg szeretné látogatni az Western Leone néven keresse a parkot. A róla készült beszámolók szerint sejthető, hogy a park szánalmas állapotban van, számomra nyilvánvalóan csak egy oka lehet a látogatásnak, hogy ott állhassak, ahol a Volt egyszer egy Vadnyugat mind a négy főszereplője állt valamikor.... És még egy megjegyzés: a környéken állítólag van további két hasonló (de jobb állapotban levő) park, ahol további Leone forgatási helyszínek látogathatóak.

Olaszország, Spanyolország, (Arturo González, PEA), 161 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Sergio Leone

Producer: Alberto Grimaldi

Milyen érdekes, hogy a westernt, ezt a tipikusan amerikai műfajt, - mely a hatvanas évek közepére azért sokat veszített már népszerűségéből, egykori csillogásából - pont egy olasz tudta megújítani, és egyúttal minőségileg magasabb szintre emelni.

Volt ugyan néhány igen színvonalas western - ld Hatosfogat (1939), illetve Délidő (1952) - de azért többségük meglehetősen klisés, kiszámíthatóan hamiskás: a férfias medve John Wayne vagy a jóképű, és végtelenül korrekt James Stewart harcolt a gonosz bűnözők ellen. Most pedig jön egy rendező, aki megnyomja a reset gombot a western műfajon, és olyan remek filmeket tesz le az asztalra, melyekkel gyakorlatilag új műfajt teremt: a spagetti westernt. (Az amerikaiak kezdték így nevezni, kezdetben kicsit lenézően ezeket az olasz gyártású filmeket)

Na, de hogyan jutott Leone idáig? Fiatalon segédrendezőként dolgozott például DeSica keze alá a Biciklitolvajokban (1948), de megfordult sok más kisebb-nagyobb produkcióban, pld. Quo Vadis? (1951) illetve Ben Hur 1959. Akkoriban sok nagy produkciójukat olasz közreműködéssel (Cinecittá) készítettek a nagy hollywoodi stúdiók.

1959-ben a Pompeii Végnapjai című film forgatása során annak rendezője, Mario Bonnard súlyosan lebetegedett, és Leone-t kérték fel a film befejezésére. (Nem kapott érte társrendezői megjelölést) Ebből annyi haszna származott (a fizetésén túl), hogy beletanult abba, hogyan lehet nagy költésgvetésűnek tűnő kardozós+szandálos filmet csinálni kis költségvetésből. (ugyanis ennek okán költöztették ide ezen filmjeinek forgatását a hollywoodi stúdiók) Ez a film nagyrészt Andalúziában forgott, és a produkcióban rész vevő olasz filmesek közül valamelyik felvetette, hogy tulajdonképpen westerneket is lehetne ebben a környezetben itt forgatni. (Nem véletlen, hogy ide tér majd vissza Leone pár év múlva)

A hollywoodi szuperprodukciók díszleteit bizonyos megkötésekkel az olasz rendezők felhasználhatták saját filmjeik elkészítéséhez.  Leone első önálló filmje is ilyen volt: a nem különösebben említésre méltó Rodoszi Kolosszus (1961).

Ekkoriban azonban kezdtek ráunni a nézők ezekre a kardozós+szandálos filmekre, így az amerikai megbízók kivonultak Olaszországból. Maradt viszont a kiépített infrastruktúra és a hozzájuk tartozó munkaerő, akik így feladat nélkül maradtak.

Leone ekkor lépett egy nagyot, és egy éppen leforgott nem különösebben jó western (Le pistole non discutono - 1964) díszletében és maradék nyersanyagával elkészítette első olyan filmjét, ami igazán a sajátja volt, amivel már hatalmas sikert ért el: az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmet Clint Eastwooddal a főszerepben. Ez a film az 1961-es Testőr című Kurosawa film westernesített változata volt - minden hivatalos engedély nélkül. Előfordult már korábban is, hogy westernesítették Kurosawa egyik filmjéből, A Hét Szamurájból (1954) lett Amerikában A Hét Mesterlövész (1960).

Mivel a filmnek hatalmas sikere volt, Leone nem habozott elkészíteni egy hasonló filmet Pár Dollárral Többért (1965) címmel a következő évben. Ebben már a nagyon karakteres arcú Lee Van Cleef is szerepet Eastwood mellett. Bár a cím alapján azt gondolná az ember, hogy ez az előző film folytatása, valójában nem különösebben kapcsolódnak egymáshoz azon túl, hogy Clint Eastwood gyakorlatilag ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló karaktert játszik a két filmben. Azért nem mondható ki biztosan az egyezés, mert a karakternek hivatalosan nincsen neve. Mások adnak neki becenevet ugyan, de az viszont a két filmben eltérő.

Mivel ez a film csak tovább fokozta a sikert, Leone nem habozott tovább ütni a vasat. Így készült el a jelen poszt témájául is szolgáló harmadik film. Ebben Eastwood (JÓ) és Lee Van Cleef (ROSSZ) mellé harmadik központi karakternek Eli Wallach (CSÚF) csatlakozik.

Időben néhány évvel a másik kettő előtt játszódik az amerikai polgárháború alatt (míg a másik kettő utána). A három most említett (egymási utáni években készített) Leone filmeket szoksás dollár-trilógiaként illetve névtelen-trilógiaként is emlegetni. Ez utóbbi Clint Eastwood névtelen karakterének köszönhető, aki mindhárom epizód meghatározó alakja.

Az alábbi werkfotókon a kövérkés, szemüveges férfi Sergio Leone.

• 
• 
• 
• 
• 

Na, de miért mondjuk, hogy Leone spagetti-westernje annyira megreformálta a westernt? 

Az egyik legszembeötlőbb  eleme a vátozásnak, hogy itt minden kopott, mocskos, durva és erőszakos. Ha összehasonlítjuk ezt a képet (James Stewart az 1950-es Broken Arrowban) ...

...ezzel...

... akkor talán minden azonnal érthető. És nem csak a vizuális megjelenésre mondhatjuk, hogy mocskos, de az emberi minőségekre is. Ennek a filmnek a három főszereplője például mind gátlástalan bűnöző. Nevezheti ugyan Leone a névtelen férfit "JÓ"-nak, valójában nem sokkal jobb, mint a többi. Szemrebbenés nélkül lelövi mindazt, aki utjába kerül, és mellesleg fő bevételi forrása az igazságszolgáltatás kijátszása. Partnerével (CSÚF) abból élnek, hogy az ő fejére kiírt vérdíjat felveszi, majd amikor a férfit felakasztja a serif, a JÓ kilövi a kötelet, elszöknek, majd felezik a vérdíjat. A JÓ erkölcsösségéről elég annyit mondani, hogy első pénzügyi nézeteltérésüket úgy zárja le, hogy kiszolgáltatott üzlettársát otthagyja a sivatagban ló nélkül. A korábbi westernekkel ellentétben, ahol - néha faragatlan vagy indokolatlanul durva volt a főhős, de - megkérdőjelezhetetlen volt a jók-rosszak szembeállása, itt már nem olyan egyértelmű, hogy ki a jó, ki a rossz. Nincs amolyan igazság harcosa, alapvetően mindenki a pénz megszerzéséért harcol. (nem véletlenül hívják dollár-trilógiának is a három filmet együtt)

• 
• 
• 
• 
• 

Leone alapvetően a látványt igyekezett a lehető legautentikusabban megalkotni. Ebben valószínűleg hitelesebb volt, mint az amerikai elődök többsége.

A durva megjelenésen túl persze a Leone-féle spagetti western más ismérveit is könnyen kiemelhetjük. Például a zeneszerző Ennio Morriconét. Őt talán be sem kell mutatnom, hiszen filmzenéi a filmtörténelem legjobbjai és legismertebbjei közé sorolhatóak. 

Leone állítólag eleinte nem rajongott Morricone zenéiért, amikor a film producere össze akarta hozni vele. Egy munkamegbeszélésre azért nagy nehezen rá lehetett beszélni. Ha akkor ez a beszélgetés elmarad (ahol megtört végül a jég közöttük), akkor meggyőződésem, hogy Leone filmjei messze elmaradnak ettől a színvonaltól. Leone élete végéig hűséges maradt Morriconéhoz, még azokhoz a filmekhez is őt kérte fel, melyeket a későbbiekben nem ő rendezett, csak producerként jegyzett. Ők mindketten kellettek ezekhez a filmekhez!

Morricone zenéi újszerűek voltak abban a tekintetben, hogy teljes természetességgel keveredett benne a klasszikus nagyzenekari hangzás a torzított Fender-gitárok hangjával vagy éppen a szájharmonikával.. Ne felejdük, hogy az amerikai western leginkább hagyományos country-zenével társult. 

Állítólag a film sok jelenetéhez Leone előre megkompnáltatta a zenéket, hogy arra a zenére komponálhassa ő maga a képet. Ahogy általában szerzőpárosok esetében zenére szokták írni a dalszövegeket, úgy Leone is a kész zenére, annak hangulatához illeszkedve igyekezett megkomponálni jeleneteit. Talán ez sikerének egyik legnagyobb titka...

De említhetjük a képek kompozícióit is. Hosszú totálokat szuperközelikkel variál, ahol egymás után látjuk a helyszínt,  majd az arcok durvaságát...Az idő megáll, a szereplők mozdulatlanok, a váltások egyre gyorsabbak... míg el nem jön a mindent feloldozó leszámolás

A film első tíz percében nem szólal meg senki... Megismerkedünk a három főszereplővel. Mindhárman másodpercek alatt képesek lelőni három-három embert, ha úgy hozza a helyzet. A Névtelen (Eastwood) és Tuco (Eli Walach) együttműködéséről ejtettem már szót. (Itt jegyzem meg, hogy a névtelen férfit végig Szőkének hívja üzlettársa, amire nem találtam teljesen meggyőző magyarázatot, hiszen Eastwood mégiscsak barna, mégha valamennyire világos is...

Tőlük kicsit elkülönül Angyalszem (nagyon "találó" név, ha figyelembe vesszük férfiasan kemény, szinte félelmetes megjelenését) - Lee Van Cleef, aki - ahogy menet közben kiderül - ugyanazért a kincsért hajt mint a másik kettő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy road movie-ba hajlik ez a western, ahogy a férfiak vándorolnak sivatagon és mindenféle veszélyen, akadályon keresztül a 200.000 dollár megszerzésétől hajtva. Ketten tudják, hogy melyik temetőben, a harmadik, hogy ott melyik sírban van elásva a mérhetetlen kincs. Ha belegondolunk, 200.000 dollár még ma is szép összeg (durván 80 millió forint mai árfolyamon), az 1800-as évek végén viszont felfoghatatlanul nagy összeg lehetett akkori értékén. 

A fiúk útközben akarva-akaratlanul belekeverednek a polgárháborúba is...

• 
• 
• 
• 
• 

... de végül megérkeznek a temetőbe...

És ebben a fantasztikus zárójelenetben összeérnek a szálak, elérünk a katarzishoz egy hármas párbajjal... ez önmagában is újszerű, hiszen a western párbajok jellemzően két fél vitájára szoktak pontot tenni. Nem tartom kizártnak, hogy van még ilyen hármas párbaj - ahol mindhárman ellenségei/ellenfelei a másik kettőnek - de én nem emlékszem ilyenre.

Nyilván nem lövöm le a poént, hogy ki szerzi meg a kincset... bevallom én nem annak drukkoltam, akinek feltehetően a többség szurkolt... Nekem a JÓ figurája volt a legkevésbé szimpatikus. Ez az erőltetett szótlansággal párosuló megállás nélküli szivarozós fazon nekem nem jött be annyira. Eastwood itt gyakorlatilag a színészi eszköztelenség végletekig vitt módszerét alkalmazza. A teljes filmben ugyanaz a kifejezéstelen arc, ami csak akkor mutat némi életet, ha szivarát kell szája sarkában elhelyezni. Ettől még lehet szeretni, de két ellenfele sokkal izgalmasabb színészi teljesítményt mutat.

Eli Wlach viszont imádnivaló a gátlástalan CSÚF szerepében. A kegyetlen ROSSZ pedig... hát annyira jól játssza a gazembert, hogy nekem - bevallom - ő volt a kedvencem...

Az alábbi képen sorrendben: A JÓ - A CSÚF - ÉS A ROSSZ

A film egyébként Spanyolországban forgott. A nemzetközi szereplőgárdából egyedül a három főszereplő beszélt angolul a felvételeken, a többiek a saját anyanyelvükön, majd később mindenki angol utószinkront kapott.

A legtöbb jelenet Andalúziában, Almeríában készült, de többek között a temetői zárójelenet északon a dombosabb Contrerasnál. Ezt a helyszínt 2016-ban, a film bemutatójának 50. évfordulójára gyönyörűen rekonstruálták a környék lakói. (Talán extra idegenforgalom generálásában bízva.) Filmrajongók számára igazán megér egy látogatást ez a kultikus hely, ha a környéken járunk... esetleg eljátszhatjuk barátainkkal a film emblematikus záró jelenetét. (Kb félúton van Vallaloid és Bilbao között: Sad Hill cemetery). 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

USA (John Ford Productions, Paramount), 123 perc, ff., angol

Redező: John Ford

Producer: Willis Goldbeck

Vegyes érzéseim vannak John Forddal kapcsolatban. A korai filmek nagyon tetszettek tőle. A Hatosfogat szerintem a legjobb amerikai westernek egyike. Utána is készített néhány nagyon jó filmet. Aztán ráált a westernek sorozatgyártására, amik számomra már fantáziátlanok és unalmasak voltak. 

James Stewart-ot - már sokszor leírtam, kövessetek megérte - egyszerűen rossz színésznek tartom. Még akkor is, ha személyisége alapvetően szimpatikus. (Gyanúm szerint sikerének oka elsősorban ez a kellemes stílus). 

John Wayne-el kapcsolatban pont az ellenkező állásponton vagyok: Nem rossz színész, de pokolian antipatikus személyiség (legalábbis az én ízlésem szerint).

Minden adott volt tehát ahhoz (John Ford western, James Stewart és John Wayne), hogy ne várjak semmi jót ettől a filmtől... mégis pozitívan csalódtam!

Mindját az elején felhívom a figyelmet az egyik legbosszantóbb dologra a filmmel kapcsolatban, amit általában is a filmkészítés főbűnei között tartok számon: amikor az adott színész/színésznő a valós koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Ez alól kivétel a Grease, ahol 30-34 éves színésznők játszottak gimis csajokat, de ott valamiért belefért (nem tudom megindokolni, hogy miért). John Wayne itt 54, James Stewart 53 éves, és maguknál kb 20 évvel fiatalabb karaktereket játszanak. Stewart karaktere például most végezte el a jogi egyetemet, ügyvédként szeretne elhelyezkedni.

Nyugat felé költözik, hogy a megfelelő helyen hivatalt nyisson, ám útközben kirabolja őt, és nagyon összeveri Liberty Valance bandája.

Liberty Valance a környék rettegett gazembere, terrorizálja a lakosságot. Senki nem mer ellenállni neki. A marshall (kb rendőrfőnök) van a legjobban berezelve. Valance-t nem akárki játssza: Lee Marvin. Aki nagyon szerethető a Piszkos Tizenkettő tökéletes erkölcsű Reisman őrnagyjaként, de parádézik a romlott gengszter szerepében is. Liberty Valance két talpnyalója közül az egyik Lee Van Cleef. (a spagetti-western lesz majd igazán az ő korszaka)

• 
• 
• 

Bár a frissen végzett ügyvéd a rablás utáni verésbe majdnem belehal, végül mégis felépül, a közeli kisvárosban gondoskodnak róla. Cserébe éttermi kisegítőként igyekszik visszafizetni az ápolás költségeit. Végül ottragad a városban, és tanítani kezdi a sok írástudatlan polgárt. Gyorsan beilleszkedik közéjük.

John Wayne a városka pozitív keményfiúja. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki az időnként feltűnő Liberty Valance-nak vissza mer szólni. Nem akar ő fölösleges konfliktusba keveredni, de ha kell kiáll magáért. Ezzel a jellemzéssel valószínűleg túl nagy meglepetést nem okoztam, hiszen Wayne szinte mindegyik westernben ugyanezt a típust hozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy sejthető is, a konfliktus elkerülhetetlen lesz... Valance és haverjai addig terrorizálják a lakosságot, míg végül valakinek elege nem lesz, és ki mer állni ellene. A film beszédes címe előrevetíti, hogy valaki végül végezni fog vele. A két kézenfekvő jelölt persze a tökös John Wayne, illetve az okoskodó jogász, aki a törvényből levezetve formálna jogot Valance lepuffantására. Már csak tudni kellene használni a fegyverét...

• 
• 
• 

Hogy egy csipetnyi kis romantika is felvillanjon, egy egész lightos szerelmi háromszög is felvázolásra kerül. De tényleg csak skiccszerűen, érintőlegesen: az ügyvéd (Stewart) és a helyi keményfiú (Wayne) ugyanabba a nőbe szerelmes...

• 
• 
• 

Itt most nem kerül képernyőre az amerikai western szinte elmaradhatatlan díszlete, a Monument Valley, vörös sivatagával körülvéve. Sőt préri sincsen. Szinte mindent stúdióban vettek fel, ezúttal fekete-fehérben! Ez utóbbi volt a legfurcsább, hiszen ekkoriban a westernek már nagy számban készültek technicolor nyersanyagra. Ám ezúttal a Paramount szűkre szabta a büdzsét. Sem külsős forgatásra, sem színes nyersanyagra nem tellett Fordnak. Ezt kárpótoladnó íme egy színes fotó a film két legnagyobb sztárjával, közöttük John Ford rendezővel.

Érdekes, hogy a film végére Stewarttal kapcsolatban nem különösebben változtak az érzéseim, de John Wayne-t egy egész kicsit (na azért nagyon nem) megkedveltem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis már érteni vélem, hogy miért rajongott érte annyira sok amerikai.

USA (Paramount), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Marlon Brando

Producer: Frank P. Rosenberg

Marlon Brando egyetlen rendezése ez a film. Eredetileg Stanley Kubrick volt leszerződve erre a feladatra, de két héttel a forgatás kezdete előtt kiszállt a buliból. Valószínűleg nem jutottak közös nevezőre Brando-val, meg hát talált magának egy másik produkciót, ahol szintén nem csinálhatta azt amit akart, de mindezt nagyobb költségvetéssel: ez volt a Spartacus. Brando próbált új rendezőt találni a projektnek, állítólag még Elia Kazannal is próbálkozott, akivel korábbi közös sikereiknek köszönhetően jó volt a kapcsolata. Neki sem kellett. Mivel senki nem vállalta, végül úgy döntött, hogy maga csinálja meg.

A forgatókönyvírók is sűrűn cserélődtek, mire elkészült a végleges változat. Egy ponton Sam Peckinpah is nekifutott az átdolgozásnak, de az ő bicskája is beletörött - ha nem is a forgatókönyvbe, de valószínűleg Brando-ba. 

A filmet egyébként Brando saját gyártó cége a Pennebaker Productions gyártotta. A stúdió neve Brando tisztelgése édesanyja felé, hiszen az ő leánykori neve volt Pennebaker.

Végül egy közel öt órás film kerekedett ki a dologból, de az alkotói folyamat végére Brando megcsömörlött a rendezői munkától, a végső vágást nélküle fejezte be a filmet a későbbiekben forgalmazó Paramount. Azok jócskán megnyirbálták az anyagot, nagyjából kidobták annak a felét. Így is közel két és fél óra maradt belőle. Én még olyat nem hallottam, hogy egy rendezőnek jól esett volna, ha ilyen drasztikusan megvágják a filmjét. Brando is húzta a száját. A történet nyilván alapjaiban megmaradt, a szereplők személyiségének, motivációinak a kibontása tűnt el szinte nyomtalanul. Ezt még megfejelte a Paramount azzal, hogy egy évvel a forgatás befejezése után leforgattak egy új zárójelenetet, kidobva az eredeti, tragikus lezárást, egy langyos, középutas megoldásra...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Több esetben előfordul, hogy nagyon béna magyar címet kap egy film. A legbosszantóbb viszont az - mint jelen esetben is - , hogy láthatóan dilettáns kapta feladatul a film címének magyarítását... aki fogta az eredetit, és szó szerint lefordította: One-eyed Jacks - A félszemű Jack.

Így viszont a néző hiába várja, hogy mikor kerül elő egy félszemű szereplő, mert ilyet még véletlenül sem látunk. Nekem is meg kellett kérdeznem egy amerikai ismerősömet, hogy mit jelent a One eyed jack kifejezés, és honnét származik?

Nos one eyed jack az, aki más arcát mutatja, mint amilyen valójában. Magyarban talán a "képmutató" szó áll a legközelebb ehhez, bár érzésem szerint nem pontos az egyezés. Na és vajon, honnan származik?

A francia kártya pakliban van két jumbo, melyeknek csak az egyik szeme látszik. Ők úgy tartják az arcukat, hogy csak az egyik oldalról látjuk őket. Nem tudhatjuk, hogy milyen a teljes arcuk valójában. Mivel angolban a jumbókat Jack-nak hívják, ezért ezt a két figurát a kártyások gyakran nevezték one-eyed jack-nek, azaz egyszemű jumbónak.

Amikor megláttam, hogy egy újabb technicolor amerikai western közelít a listán, azonnal elfogott a szorongás. A lista legkínzóbb filmjei emlékeim szerint a színes westernek közül kerültek ki. Sosem állom meg elrettentésül megemlíteni a Johnny Guitar-t mely örök, és mély nyomot hagyott bennem.

Ráadásul a bennem Brando-ról élő kép valahogy nem nagyon passzolt ehhez a cowboy ruhás szerephez. Minden okom megvolt tehát, hogy kicsit félve vágjak bele ebbe a filmbe... Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy kellemes meglepetés volt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Legalábbis mindenképpen előrelépés az idealizált amerikai westernekhez képest, melyekben gyakran volt egy John Wayne karakterű kőkemény, de végletekig igazságos hős, és vele szemben állt egy vagy több velejéig romlott gonosz.

Ebben a filmben a főszereplő Rio Kid-ről (Brando) még véletlenül sem lehet mondani, hogy hibátlan jellem. A lányokat például rendszeresen úgy viszi ágyba, hogy ékszert ad nekik, amit az aktus után visszakér. 

• 
• 
• 
• 
• 

Cserébe a vele szemben álló egykori barátról Dad Longworthról (Karl Malden) sem lehet azt mondani, hogy vegytiszta gonosztevő. Ketten (egy harmadik társukkal) együtt kezdték a bankrabló szakmát. Egy szerencsétlenül elsült balhé után ketten maradtak életben, és Dad cserben hagyja a fiatal barátot, melynek következtében életfogytig tartó börtönre ítélik a rablások miatt.

• 
• 
• 

Öt év hűsölés után azonban sikerül megszöknie. Csapatot szervez maga körű, mellyel további bankrablásokat tervez, ám valódi célja felkutatni az áruló barátot, hogy bosszút állhasson rajta. Igen ám, de kiderül közben, hogy a volt bűntárs megtért, és jelenleg egy városka köztiszteletben álló serifje. Van egy felesége, és egy vonzó mostohalánya. Nyílt leszámolásra így első körben nincs lehetőség, de addig is édes bosszú megalázni a fogadott lányt olyan módon, ahogy azt fentebb is említettem... 

Ennek köszönhetően a két volt barát immár nyíltan is esküdt ellenséggé válik, és nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb valamelyikük végezni fog a másikkal...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végre szakít ez a film a sztenderd western felállással, talán megkockáztatható, hogy korai előképe az olasz spagetti westerneknek, melyek határozottan ilyen irányba mozdultak az amerikai klisék felől.

Az alábbi képen például látható valami, ami nagyon kevés westernben fordul elő...

Úgy van! A legtöbb western az amerikai sivatagban játszódik, és szinte soha nem az óceán partján. 

Komor, sötét film ez, legalábbis nem illik abba a képbe, amit Hollywood ekkoriban produkált. Nem is volt egyértelmű siker, bár bukásnak sem igen lehet nevezni. Jelentőségét inkább abban látom, hogy új utat talált a kissé unalomba fulladni látszó western számára...

USA (Armada Productions), 141 perc, Technicolor, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem mondhatjuk, hogy kifejezetten a Délidő remake-je lenne ez a film, viszont sok elemében nagyon hasonlítani szeretne arra. Olyan elemzést is olvastam mely szerint ez egy "válasz" lenne a Délidő-re... méghozzá egy igazi "tökös" válasz. Wayne-ék szerint ugyanis egy igazi amcsi nem rohangál rémülten a városban segítséget kérve, egy kemény amerikai maga veszi kézbe a dolgokat...

Emlékeztetőül: a hét évvel korábbi filmben a Gary Cooper által alakított marshalnak 1 órája van, hogy ütőképes csapatot rántson össze, amikor megtudja, hogy délben vonaton érkezik egy szabadon engedett bűnöző, hogy bosszút álljon rajta, amiért elfogta.

Igazából itt is egy csapatot kell összetoborozni, hogy egy elfogott bűnözőt fogva tartsanak, akiért annak bátyja, és bűnbandája érkezik a városba, hogy kiszabadítsa. Itt azonban a csapat viszonylag hamar összejön, a film nagy része a patthelyzetet ábrázolja, ahogy a feszültség egyre nő a városban, és mindenki arra figyel, kinél pattan el a cérna előbb, a bűnözőknél vagy a rendfenntartóknál?

Gary Cooper (a Délidő marsallja) állítólag nagyon erőltetettnek tartotta a végeredményt. Én is úgy gondolom, hogy nem nagyon szabadna egy lapon említeni a Délidővel, ami vitathatatlanul remekmű, a legszínvonalasabb amerikai westernek egyike. Emez viszont többnyire bevált panelekből építkezik. (És sokadik alkalommal be kell vallanom azt is, hogy általánosságban nem tartom túl nagyra az amerikai westernt, ennek a műfajnak szerintem az olaszok lesznek az igazi mesterei, lásd Sergio Leone) 

A balra fent látható plakáton egy kivételével látszik is, hogy kikből áll a csapat: elöl John Wayne a seriff, a tenyeres-talpas mogorva medve. A kemény férfi, aki nehezen mutatja ki az érzéseit. John Wayne amúgy ez előtt a film előtt néhány évig megpróbálkozott westerneken túl valami másban is maradandót alkotni, de nem nagyon voltak rá kíváncsiak az emberek, úgyhogy visszatért ahhoz a műfajhoz, amiben megkedvelték.

• 
• 
• 

A plakáton a seriff mögött közvetlenül az ő helyettese látható. Dean Martin játssza, akivel a Művészpánikban találkozhattuk Jerry Lewis mellett. Az a páros komédiáival volt népszerű, felbomlásuk után viszont Martin megpróbálkozott egészen más jellegű szerepek eljátszásával is, és el kell ismerni, hogy a film egyik leghitelesebb játékát mutatta. Egy leszokóban levő alkoholista, aki elszegődik a seriff mellé fenntartani a rendet. 

Ő volt a film egyik legérdekesebb karaktere, bár Martin többször is említette, hogy nagy kihívás volt számára ez a szerep. Volt, ahol sírnia kellett, de sokkal többször izzadnia és remegnie az alkohol-elvonás miatt (csak akkor nem remeg, ha Mexikói zenét hall). Nem látszik rajta az erőlködés. Mondjuk a pozőr John Wayne mellett nem túl nehéz színészi teljesítményt mutatni.

Ha a felső poszteren továbbengedjük a tekintetünket, látjuk a csapat harmadik tagját, Colorado-t (Ricky Nelson-t) talán csak azért, hogy a fiatalabb lányok is jegyet váltsanak a tőlük egyébként feltehetően távolabb álló - western - műfajú filmre. Szerepe szerint a fiú fiatal kora ellenére is bátor kiállású profi, akit örömmel vesznek a csapatba, sőt először hiába kérik, hogy csatlakozzon, végül mégis melléjük kerül... Ha fiatal lány lennék valószínűleg máshogy látnám, de én semmi kisugárzást nem vettem észre ennél a karakternél...

Igazából egy negyedik tagja is van a csapatnak: egy fogatlan kis öreg figura, Stumpy (köpcös), Walter Brennan, aki többnyire a fogdában kuksol. Aki megpróbál belépni az épületbe, arra kérdés nélkül tüzel. Na, ő még zseniális volt ebben a mellékszerepben.

Hogy valami a szépérzékünket is stimulálja, nem szorosan, de mégis a csapathoz tartozik az Angie Dickinson (26) által alakított szerencsejátékos hölgy, aki amolyan vadnyugati femma fatale-ként beleszeret a nála nagyjából kétszer idősebb (51) seriffbe. Legerősebb színészi eszköze, hogy érzékien vonzó...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy említettem, ezt a filmet mintegy válaszként szánhatta Hawks és a címszereplő Wayne a Délidőre, amiről talán érdemes elmondani, hogy sokan a McCarty féle kommunista üldözés allegóriájaként tekintettek rá. A film forgatókönyv-íróját, Carl Foreman-t pont akkoriban feketelistázták, mivel tíz évvel korábban tagja volt az amerikai kommunista pártnak, de nem volt hajlandó kiadni párttársai nevét. Wayne büszke volt arra is, hogy tevékeny részese volt, hogy Foremant az ország elhagyására kényszerítették. Angliába költözött, ahol hagyták dolgozni, ahol végül az amerikai nagykövetség felszólítására le kellett adnia útlevelét, ezzel mintegy megfosztva amerikai állampolgárságától. Csak a hetvenes évek közepén tért haza...

Zárójel bezárva.

Ezt csak azért említettem, mert így talán érthető, hogy egy nem túl erős, két órán jócskán túlnyúló hosszával, vontatott - és a Cooper által is nehezményezetten - erőltetett  történetével miért vált olyan jelentőssé ez a film - feltehetően elsősorban az amerikaiak számára - hogy felkerüljön erre a listára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Howard Hawks egyébként ezzel a filmmel tért vissza Amerikába. 1955-ben volt egy nagy bukása, A Fáraók Földje, mely a Tízparancsolat illetve a Ben-Hur-hoz hasonlóan hatalmas költségvetésű szuperprodukció volt, de veszteséges volt a mozikban. Valószínűleg ennek hatására is néhány évet Európában töltött, és csak 1958-ban tért vissza, hogy egy olyan filmet készítsen melyben nem az akció, hanem a szereplők jelleme az izgalmas.

Ebben a Texasi, Rio Bravo nevű városkában úgy néz ki, hogy senki nem csinál semmit. Mindenki vagy balhéra készül, vagy azt próbálja megakadályozni. A balhék közötti időszakokat kocsmázással, kártyázással múlatják. 

A nézők szerették. Én nem. Nálam akkor szakadt el igazán a cérna, amikor a film utolsó harmada környékén a fogdában őrködő, kissé fásult törvény őrei, élükön Dean Martinnal és Ricky Nelsonnal elkezdenek gitározni és énekelni...

És, hogy mutassak valami olyat, ami a hetvenes évek exploitation filmjeinél lett gyakran alkalmazott reklámfogás: olyan fotóval vagy grafikával promózni, ami valójában nincs is a filmben. Hát ilyesmihez még csak hasonlót sem látni benne..., a kép alján látható szövegből viszont úgy tűnik, hogy ez feltehetően egy lobby kártya, ami a mozik előterében volt akkoriban kitéve a bemutatott filmeket reklámozandó...

USA (Columbia), 73 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Budd Boetticher

Producer: Budd Boeticher

Volt egy kis kavarodás a film címével. Legalábbis az általam használt 1001-es könyv 2003-as magyar kiadásban Magányos Lovas címmel jegyzik ezt a filmet, ami az angol Ride Lonesome eredeti cím fényében akár stimmelhetne is. 

A gond az, hogy ugyanennek a rendezőnek ugyanezzel a főszereplővel egy évvel korábban készült egy Buchanan Rides Alone című filmje, és hivatalosan annak adták az A Magányos Lovas magyar címet. Már félig megnéztem azt a másikat, amikor rájöttem, hogy csak nem akar olyan irányban alakulni a történet, ahogy az 1001-es könyvben írnak róla. Végül persze rájöttem a turpisságra. 

Budd Boettlicher rendező és Randolph Scott egyébként összesen 7 western filmet készítettek együtt. Ez pont a negyedik, a középső.

Randolph Scott első ránézésre is egy tipikus - jó modorú - úriember benyomását kelti, és ezt western szerepeiben sem hazudtolta meg. Gyakorlatilag ugyanazt a karaktert hozta ezekben a szerepekben. Ahogy mondjuk Bud Spencer is gyakorlatilag mindig Bud Spencer maradt a képernyőn (vagy még szemléletesebb, ha azt mondom, hogy az összes Bud Spencer filmet szokás volt Piedone-filmek hívni, holott összesen négy Piedone film létezett, míg Bud Spencernek vagy hetven)

Scott is jellemzően ezt az udvarias, de mindig kissé szomorkás, magányos karakterét hozta.

A címet kissé meghazudtolva gyakorlatilag soha nem látjuk a Scott által alakított Ben Brigade-ot magányosan lovagolni. A film elején rögtön elfog egy kőrözött gyilkost, akit Santa Cruz-ba kell leszállítania, hogy megkapja az érte járó vérdíjat. Útja során mellé szegődik két bűnöző, és egy nő, akinek férjét korábban megölték az indiánok, akik elől most főhősünk szárnyai alatt remél menedékre lelni. 

Így öten vándorolnak Santa Cruz felé. Road Trip tehát amit látunk, nem is akármilyen helyszínen: Hollywoodtól úgy 300 km-re a kaliforniai Sierra Nevada hegyláncai között forgatták a filmet.A már említett női szereplő Karen Steele elsősorban arról volt emlékezetes ebben a filmben, hogy gravitációt meghazudtoló női idomaival (erről egy összeállítást közlök az alábbi galériában) minden szereplő tetszését elnyeri, - még az indiánokét is!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Más "kiemelkedő" dolgot nem nagyon tudnék említeni vele kapcsolatban, - igaz, maga a szerep sem adott túl nagy teret különösebb bravúrra. 

Az ötvenedik percig kellett várni, hogy megjelenjen egy színész, akitől végre valami olyat láttam, amit egy színésztől látni kívánok. Lee Van Cleef ekkor jelent meg először a filmben. És mondhatom, hogy nyúlfarknyi kis szerepéből kihozta a maximumot. 

Az amúgy nem túl hosszú, hetven percet (igazi B-filmes hossz!) alig meghaladó film utolsó húsz percében pörögnek fel igazán az események. Ekkor derül ki, hogy a fejvadász igazából nem is a gyilkos utáni vérdíj miatt fogta el a bűnöződ, hanem azért, mert tudja, hogy annak bátyja (Lee Van Cleef) megpróbálja majd kiszabadítani... és hát nekik, kettejüknek van egy elrendezetlen ügyük... 

• 
• 
• 

Nem tudnám igazán megindokolni, hogy mivel került fel a listára ez a film. Egy kis DVD extrából kiderül, hogy ez Martin Scorsese kedvencei közé is tartozik, és ha Scorsese szereti, akkor olyan rossz nem lehet, mint amilyennek én éreztem...

Nagy pechem, hogy én a Volt Egyszer egy Vadnyugatot minden más westernnél előbb láttam, és így minden más westernt ahhoz mérek... és annak az élménynek bizony nehéz a közelébe kerülni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
•