India (J.J. Films), 123 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Radheshyam Jhunjhunwala

Ez a film valójában 1962-ben készült de általam nem ismert okból (talán az 1962-65-ös indiai-pakisztáni háború miatt?) csak 1965-ben került bemutatásra.

A lista eddigi két bengáli rendezője közül Ghataktól ez a második film, amit látunk, míg Satyajit Ray-tól négyet láthattunk. Előre kijelentem, hogy nekem Ghatak egyik filmje sem tetszett annyira, mint Ray bármelyik filmje a négyből. Több helyen meg is jegyzik, hogy általában Európa szerte nagyon kedvelt volt Ray, míg Ghataknak ugyanezt az európai népszerűséget meg sem sikerült közelítenie, pedig állítólag Ray sokat próbált tenni azért, hogy kollegáját földrészünkön reklámozza. Ghatak viszont cserébe otthon volt valamivel népszerűbb Ray-nál. Bár erről a filmről úgy hírlik, hogy a nézőit annyira felzaklatta a végkifejlet, hogy végül alig játszották a mozikban. 

A történet az India kettészakadása utáni zűrzavaros időszakban indít egy bengáliai menekülttáborban. Éppen hírt kapunk Gandhi haláláról, ami segít pontosan belőni, hogy 1948 január végén vagyunk.

A maga is menekült Inswar (középen) és húga Sita (balra) magához vesz egy kisfiút, Abhiramot, akinek anyját elűzték a menekülttáborból, mert kaszton kívüli, érinthetetlen. Így természetesen a fiú is az, de ő megússza a kiközösítést. 

Ugrunk pár évet: ...  Inswar egy volt osztálytársának köszönhetően igazgatói megbízást kap egy öntödében. Abhiram pedig tanulmányai befejeztével hazatér a családhoz. Azonnal észre is vesszük, hogy a két fiatal bizony vonzódik egymáshoz. Nem vér szerinti rokonok, tehát első ránézésre olyan eget rengető akadálya nem lenne kapcsolatuknak, de nem szabad elfeledkeznünk a merev indiai kasztrendszerről, melyben teljesen elképzelhetetlen, hogy a brahmin varnába (kasztba) tartozó Sita hozzámenjen a kaszton kívüli fiúhoz. 

Bátyjuk így természetesen ellenzi kapcsolatukat, aminek az lesz a vége, hogy el kell költözniük otthonról... és sorsuk végül több csavarral tarkított tragédiába torkollik. Ezek közül a csavarok közül az egyik egészen váratlan, és talán annak idején komolyabb felzúdulást és megbotránkozást is okozhatott, és nagy valószínűséggel pont ez volt az, ami a korábban említett, csak szórványos mozis vetítésekhez vezetett.

Azt szerintem leszögezhetjük, hogy a felnőtt Sita-t játszó 20 éves Madhavi Mukherje gyönyörű szép. Vele kapcsolatban nem csak azt érdemes megjegyezni, hogy Ghatak és Ray több filmjében is szerepelt, hanem azt is, hogy 80 évesen a mai napig aktív színésznő. 

A film címe szó szerint Aranyvonalat jelent, ami egy folyó neve a film legjelentősebb helyszínén. Így lett valahogy a magyarított cím kissé helytelenül Aranyfolyó. A testvérére (szerelmére) váró lány sokszor énekel ennek a folyónak a partján. Indiai filmekben nem szokatlan az éneklés, sőt hindi filmekben simán táncra is perdülnek az énekesek, itt viszont a szomorúságot támasztja alá a lány fájdalmas dala.

সুবর্ণরেখা

betűzve: সু - ব - র্ণ - রে - খা           kiejtve: su - bo - rno - ré - khá

És ezzel a filmmel sajnos elköszönünk a nagyszerű bengáli rendezőktől. Lesz még néhány indiai film a listán, de ilyen költőien szép filmekkel Indiából már nem fogunk találkozni, ha jól látom...

India (Chitrakalpa), 134 perc, ff., bengáli

Rendező: Ritwik Ghatak

Producer: Ritwik Ghatak

Az eddig (a listának köszönhetően) látott bengáli filmek mindegyikét az a Satyajit Ray készítette, aki külföldön szinte népszerűbb volt, mint otthon Indiában, pedig filmjei kifejezetten az indiai kultúrában gyökereztek. (Volt ugyan egy további indiai film - az India Anyánk -, ami nem bengáli volt, nem Ray készítette, és arról a filmről szeretnék tüntetőleg megfeledkezni)

Ritwik Ghatak kevésbé volt népszerű külföldön. Ebben a filmjében még alig, de későbbi műveiben erős politikai indíttatások is felfedezhetőek. Talán ezért volt kevésbé sikeres Európában, ahol az indiai politikának nyilvánvalóan kisebb jelentősége van, mint odahaza.

Elkezdtem nézni a filmet, és azonnal boldogság töltötte el a lelkemet, mert ugyanazt a költői szépséget láttam meg már az első filmkockákon, ami Ray filmjeiben annyira megfogott...

Mi ez, ha nem esztétikai érzék a legfelsőbb szinteken? Megtalálni ezt a gyönyörű fasort... Pontosan úgy elhelyezni mindent a képen, ahogy azt elhelyezték. A főszereplő szinte kis jelentéktelen pontként közeledik felénk jobbra lent. A hatalmas fa nemcsak, hogy betölti a képet, de rá sem fér teljes egészében. Pontosan annyit vágnak le róla, amennyi szükséges, nem többet, nem kevesebbet... ezeknek a bengáli filmeseknek úgy látszik nagyon jó érzékük lehet(ett) a szépséghez...

 Első lelkesedésem azonban szép lassan lelohadt...

A gyönyörű külcsín nem hordozta ugyanazt a belső kincset, mint amit az emlegetett Ray filmek mindegyike rejtegetett. Amikor ilyen távoli országból érkezik egy nagyra tartott film, és nem találom benne azt, ami miatt szerethető lenne, akkor hajlamos vagyok feltételezni (és itt is ezt sejtem), hogy a kultúrák miatti különbség az, ami miatt nincs rám ugyanolyan hatással ez a film, mint az indiaiakra. Ahogy a bevezetőben is említettem, Ray-t nagyon európaias rendezőnek tartották, ez magyarázhatja, hogy a mi ízlésünk szerint mennyire tetszetősek az ő filmjei, és Ghataktól miért tartok inkább távolságot.

Nita - egy átlagos, indiai fiatal lány - a film főszereplője. Talán annyit érdemes róla megemlíteni, hogy családjával Kelet-Pakisztánból (ma Banglades) menekültek Indiába, Kalkuttába.

India vallási alapon történő felosztásakor Bengália muszlim része Pakisztánhoz került, hindu része pedig Indiában maradt. De mivel a vallás szerinti felosztás sosem lehet tökéletes, számos hindu kelet-Pakisztánban, sok muszlim pedig Indiában rekedt, jó részük menekültként próbált a másik országban békét, jövőt és megélhetést keresni. Nita családja is így került Kalkutta egyik külvárosába.

Nem sok lineáris története van a filmnek, a narratíva abban merül ki, hogy Nita saját boldogsága helyett előtérbe helyezi minden más családtagjának boldogulását. Zenei karrierről álmodozó - amúgy naphosszat henyélő - bátyját ugyanúgy támogatja, mint szüleit. Vőlegényét - akivel azért halogatja Nita az esküvőt, mert akkor nem tudna anyagi biztonságot nyújtani a családnak - lenyúlja előle húga. 

Ghatak-ot az olasz filmkritikusok az indiai új hullám megteremtőjének tartották. Lehet benne valami. Van néhány egészen meglepő, szürreális  eszköze a rendezőnek, amit eleinte nem is tudtam hova tenni: egyik ilyen például amikor valami tragikus fordulat éri a főszereplőt, akkor korbács-csapásokat hallunk. Nem csak mi, az adott szereplő is körbenéz, mintha keresné a furcsa effektek forrását... ezek az effektek néha egészen horror-szerű hatást keltenek, holott maga a film messze áll ettől a műfajtól...

Nem tudtam mit kezdeni a rendező által a maga áldozataként beállított lánnyal... Nem értettem cselekvésének mozgatórugóit, zavartak az erőltetett, előre kiszámíthatónak tűnő fordulatok. 

Így hát olyan dolgokkal foglaltam el magam, mint a gyönyörű képek látványának élvezete, és az olyan dolgok nyugtázása, (amit amúgy sejtettem is), hogy rengeteg angol szót használnak az indiaiak, nem csak olyan esetben, mint mi, ahol nincs magyar megfelelője egy angol szónak (pld. file-fájl) hanem a seriously, less difficult, idiot szavak is megütötték időnként a fülemet, belekeveredve a bengáliba.

Furcsa volt még, hogy idősebb szereplőket jóval fiatalabb, ráncosnak maszkírozott színészek játszottak. Ezt én - úgy általában is - rendkívül zavarónak tartom.

Itt jegyzem meg, a film eredeti címe (মেঘে ঢাকা তারা) Felhővel borított csillagokat jelent, és úgy kell ejteni, hogy meghe dháká tárá.