USA (Universal), 111 perc, ff., angol
Rendező: Orson Welles
Producer: Albert Zugsmith
Azzal szeretném kezdeni, hogy ez az egyik legjobb film, amit mostanában láttam. Menet közben többször mondogattam magamban, hogy ez milyen zseniális. Kár, hogy a végére egy kicsit ellaposodott, de attól még összességében megérdemli ezt a kicsit túlfokozott jelzőt.
A Badge of Evil (A gonosz jelvénye) című regényt készült feldolgozni a Universal, amihez leszerződtette Charlton Heston-t és Orson Welles-t a két férfi főszerepre. Heston állítólag nagyon megörült, hogy végre egy Welles által rendezett filmben szerepelhet, holott valójában erről akkor még szó sem volt. Welles ekkoriban már nem volt túl népszerű a stúdiófőnökök körében, mert önfejű, kezelhetetlen személyiségűnek tartották. A producer viszont azonosulni tudott Heston lelkesedésével, és végül úgy döntött, hogy nem okoz csalódást, így aztán valóban Welles kapta a rendezői megbízást.
Welles ahogy kézhez kapta a könyvet, azonnal módosításokat hajtott végre rajta. Heston például mexikói nyomozó lett, holott figurája eredetileg amerikai államügyész volt a regényben. Voltak szerepek, amikhez hasonló sem volt az eredeti regényben, csak azért került be, hogy Welles valakinek szerepet kreáljon. (Erre még visszatérek)
A színészek nagyon élvezték ezt a munkát. Charlton Heston is élete egyik legkedvesebb forgatási emlékei között tartotta számon ezt a filmet. Welles már két héttel a forgatás megkezdése előtt összeszedte a szereplőgárdát, és elkezdett velük próbálni. Színházban természetesen jóval a premier előtt elkezdődik a próbafolyamat, de egy film esetén ez szokatlan. Általában jelenetről jelenetre halad a forgatás, és mindig az adott kis részt szokás elpróbálni, majd, ha az megfelel a rendező elképzeléseinek, akkor rögtön fel is venni. Ha kell többször. Van, hogy a többszöri felvétel egyben maga a próbafolyamat is egyben.
Ám ezúttal igazi közösségi munkát kért a rendező. Mindenki szabadon improvizálhatott, mindenki mondhatta a javaslatait, és Welles kifejezetten nyitott volt a színészek ötleteire.
Charlton Heston egy feddhetetlen jellemű Mexikói nyomozót alakított, míg Orson Welles egy lezüllött, gátlástalan és csúnyán elhízott amerikai nyomozót játszott. És ez nagyon haladó szellemű ötletnek számított az ötvenes évek végén: egy végletekig pozitív mexikói áll szemben egy nagyon negatív amerikaival... hm?!
Talán ez is nagyban hozzájárulhatott a bemutatás utáni negatív amerikai fogadtatáshoz. Egy amcsi néző számára feltételezésem szerint a fordított felállás szimpatikusabb lett volna. Valamennyire ezt igazolja az a tény is, hogy Európában viszont már ekkor kifejezetten népszerű volt ez a film.
Ezzel a gátlástalan főrendőrrel Welles megmutathatta ismét, hogy nem csak rendezni, de játszani is remekül tud. Na de amikor megláttam... először meg sem ismertem. Tudtam, hogy rettenetesen elhízott, de ennyire azért csak nem?! Aztán persze megtaláltam a megoldást. Egy körülbelül 30 kilónyi további hájnak megfelelő műpocakot hordott a ruha alatt, az arcára pedig egy mű-orrot kapott, amivel még ellenszenvesebb kívánt lenni. Hát, elég megdöbbentő az eredmény:
És még azt a poént - aminek lehet, hogy részben valós alapja is volt - sem szégyellte elsütni, hogy amikor belépett egy prostituálthoz, aki már rég nem látta, akkor a hölgy először meg sem ismeri (mert annyira elhízott). Én még akár még azt is el tudom képzelni, hogy Marlene Dietrich is ezt mondta neki, amikor a forgatás napján meglátta a rendező hegyként tornyosuló rettenetes méretű testét, és ezt vették végül bele a jelenetbe. Dietrich alakította ugyanis a prostituáltat. Nagyon kellemes meglepetés volt őt újra filmen látni. Azt kell mondanom, hogy 57 éves korára sem vesztett túl sokat varázsából.
A film leghíresebb része mindjárt a nyitójelenet (amit be is illesztek ide, mert kötelező megnézni!), tényleg nincs jobb szó rá: zseniális. 3 és fél perces hosszú snitt, azaz nincs benne vágás, egy mozgó kamera követi le az eseményeket több utcasarkon keresztül. Mintha láthatatlan szemlélődőként suhannánk végig az utca fölött, felhangosodnak majd lehalkulna a bárokból kiszűrődő zenék, ahogy elhaladunk előttük. Azóta persze már sokan csináltak ilyet, de nem a megvalósítás a legnehezebb (persze ahhoz is kellenek trükkök), az ötlet, ami igazán különlegessé teszi. Mint minden hosszú snittes jelenetben, ebben is az volt a legnehezebb, hogy ha bárhol valaki bakizott, lehetett kezdeni az egészet elölről. Vágni ugyanis nem lehet, hisz pont azért hosszú snitt, mert nincs benne vágás... Állítólag már épp virradni kezdett, amikor végre sikerült tökéletesen felvenni.
Mindenkinek javaslom a megtekintését:
Szóval azzal nyitunk, hogy valaki felrobbant egy luxusautót, amiben egy milliomos és az ő... - hát hogy is mondjam - kurvája ül. A film során pedig ennek az ügynek a nyomozásában veszünk részt, amit a hájas nyomozó végez (hiszen a határ amerikai oldalán történt a robbanás), de belekeveredik a talpig becsületes mexikói nyomozó is... részben felesége révén, hiszen mindjárt a film elején mexikói bűnözői körök rajta keresztül fenyegetik meg a határ amerikai oldalán is mexikói kábítószer kereskedők után nyomozó honfitársukat.
Hogy még inkább összekuszálódjanak a szálak: a mexikói nyomozónak amerikai felesége van. Őt Janet Leigh játssza, aki pechére nem sokkal a forgatás előtt eltörte az egyik kezét. Szerepéről sokat elárul, hogy jeleneteinek nagy részét úgy is fel tudták venni, hogy begipszelt kezét valahova eldugta (autóban, ágyban). Néhány jelenetnél azonban megkerülhetetlen volt, hogy a gipszet a nap elején levegyék, és a nap végén gondos kezek újragipszeljék. Csak reménykedni merek, hogy ennek semmilyen egészségügyi következménye nem volt. Bár ennek már nem sok jelentősége van. (Na jó ez túl morbid, sorry.)
Janet Leigh színészi kvalitásaitól ebben a filmben sem ájultam el különösebben, de be kell vallanom, hogy "esztétikus" megjelenése mégis kellemes élményt nyújt a film megtekintése közben.
Orson Welles rendezői tevékenysége kapcsán már furcsa is lenne, ha semmilyen probléma nem merül fel. Nos, a stúdió nem volt maradéktalanul elégedett az eredménnyel, kicsit 'átszerkesztették' a filmet. Az eredeti változatban több humoros, kissé abszurd elem is volt, amit a stúdió jobbnak látott kivenni. A mexikói kartell tagjai például sokszor tehetetlenül szerencsétlenkedtek, a vezérüknek állandóan lecsúszott a parókája. Kicsit stílusidegenek ezek a gegek a noir-tól, és a vezetőség jobbnak látta, ha ezek egy részétől megszabadulnak. Néhány pót-jelenetet is forgattak a könnyebb érthetőség kedvéért. Welles ekkor már Mexikóban dolgozott következő project-jén, ő már csak a végeredménnyel szembesült. Állítólag nem volt teljesen ellenére az, amit látott, de azért voltak további módosító javaslatai. Készített is egy jegyzéket, amiben összeírta ezeket a dolgokat, a stúdió azonban már nem változtatott a filmen. Sokáig azt hitték, hogy ez a feljegyzés eltűnt, azonban 1998-ban kiderült, hogy Charlton Heston megőrizte. Ez alapján készítették el ezt a második "rendezői változatot" Én ezt láttam. Nem tudom, hogy a többi jobb vagy rosszabb, de úgy általános véleményként olvastam, hogy az eredeti Welles-féle, a stúdió által készített második, illetve ez az 1998-as harmadik változatok bármelyike nézhető és élvezhető.
