Magyarország (3. stúdió), 78 perc, színes, magyar

Rendező: Gyarmathy Lívia

Gyarmathy Lívia vegyészmérnöki diplomát szerzett 1962-ben, és el is kezdett dolgozni egy textilgyárban. Ekkoriban valaki kitalálta, hogy a Filmművészetin indítsanak olyan osztályokat, amikre az jelentkezhet, aki szakmát akart váltani — azaz konkrétan, aki középiskola után már elkezdett mással foglalkozni, de meggondolta magát. Gyarmathy Lívia jelentkezett is az első ilyen átképzős osztályba, és így 1966-ban filmrendezői diplomát szerzett. Egy interjúban mesélte, hogy nemigen talált élvezetet a textilipari munkában — bár a vegytan alapvetően érdekelte korábban, hosszú távon nem talált kiteljesedést ezen a területen.

A rendezőnő ebben a filmben — ami egyébként első játékfilmje is volt — pont azt akarta megmutatni, hogy a dolgozók a munka helyett jellemzően máshol találják meg az örömöt. (Lásd róla a fotót alább ennek a filmnek a forgatása közben) És hogy ez az öröm kinek mi? Mindenkinek más — van akinek a munkaidőben űzött hobbi, a munkaidőben űzött szex, vagy egy találmány kidolgozása, vagy éppen a munka imitálása. De abban a groteszk magyar valóságban, amit ez a film mutat, nem világos, hogy a munka hogy végződik el, mert az egyre terebélyesedő kollektívában tulajdonképpen egyetlen ember sincs, aki munkavégzéssel foglalkozna.

A filmet nézve, ha ennek valami köze volt a valósághoz, akkor nem értem, hogyan épültek fel ezek a házak, mert hasznos munkavégzésből nemigen látszik semmi a népes kollektívában.

Ahogy a filmben látható vegyi üzemet néztem, hirtelen Jacques Tati filmjei jutottak eszembe — ahogy a műszaki megoldások önálló életre kelnek. Felírtam magamnak, hogy majd megemlítem ezt az érzést, és amikor a film megtekintése után interjúkat olvasgattam a rendezőnővel, hát nem belefutottam abba, hogy megemlíti, hogy Tati az egyik kedvenc rendezője? Hoppá!

A film forgatókönyvét Böszörményi Géza írta, aki a rendezőnő férje volt, és egyébként játszik is a filmben egy mellékszerepet.

A filmnek nincsen hagyományos értelemben története. Inkább életképek sorozata — kicsit az Üvegtigrishez hasonlít. Nincs szigorúan vett történet; persze történnek dolgok, de nem egy lineáris elejétől-végéig ívben, hanem hullámzó kisebb történetmagokból áll össze — a hangulat az, ami izgalmas.

Ha viszont az alapszituációt szeretném vázolni, akkor elég annyi, hogy az életképek tulajdonképpen két nő körül zajlanak. Két nő belép egy vegyi üzem kollektívájába. Egyikük egy visszatérő dolgozó (Soós Edit játssza), másik egy 16 éves lány (Schütz Ila), aki nyári munkára jelentkezett. A velük zajló munkahelyi eseményeket követjük nyomon két hétig.

A film tehát szatirikus, groteszk megközelítéssel ábrázolja a szocialista mindennapokat: látjuk a tipikus igazgatót, főmérnököt, portást, titkárnőt, a különböző szakikat, akik értenek hozzá, csak éppen a maguk maszekolásával foglalkoznak inkább, vagy ha megengedhetik maguknak, akkor munkaidő alatt élik meg a hobbijukat.

Talán ez a legrégebbi magyar film, amiben szexuális jellegű meztelenséget láttam.

Ebben a filmben egész fiatalon feltűnik a Schütz Ila–Sztankay István páros, akik évtizedeken át olyan elválaszthatatlanok voltak egymástól különböző szerepekben, hogy úgy tűnt, mintha az életben is egy párt alkotnának. Színházban, filmen, tévében, de még rádiójátékokban is gyakran voltak egymáséi. Nem ez volt egyébként az első közös szerepük — a Bors című tévésorozatban már összetalálkoztak, ez volt a második alkalom, hogy szereplőként összehozta őket a sors. Igaz, itt nem a legszerencsésebb felállásban: Sztankay "Olajosa" ugyanis itt többször is megkísérli megerőszakolni a fiatal gyakornok lányt.

Érdekesség, hogy Gyarmathy Lívia nagy nehézségekkel harcolta ki, hogy Schütz Ila legyen a főszereplő — Herskó János, a forgatókönyvírók egyike, nem hitt benne, és kényszerítette a rendezőnőt, hogy más színésznőkkel is próbafelvételeket készítsen. Végül az utolsó próbafelvétel győzte meg.

Szilágyi István itt is, ahogy szintén évtizedeken keresztül, hozza a rá jellemző mulatságos karakterszerepet.

A címben emlegetett "szandi mandinak" amúgy egészen marginális jelentősége van a filmmel kapcsolatban. A Julit felszedni igyekvő Olajos pickup-line-ja: "Ismeri a szandi mandit? Az egy világszám. Ugorjunk át a kerthelyiségbe." És ott meghallgatnak egy együttest, amely előad egy számot, amiben egyszer a zenekar valamelyik tagja benyögi, hogy "Sunday-Monday".

Mert ugye a nyolcvanas években — és lehet, hogy ma is — a gyerekeknek szokás szandi-mandinak hívni a szandált, de eredetileg ez egy angol félrehallásból jön, a már említett "Sunday-Monday"-ből. 

Magyarország (Stúdió 1), 96 perc, színes, magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Nem biztos, hogy sokan tudják, de Örkény a Tótékról szóló abszurd történetét először forgatókönyv formájában pont Fábri Zoltánnak adta oda, 1960-ban. Fábri egyéb elfoglaltságok miatt — vagy csak mert nem látott elég fantáziát a dologban — nem foglalkozott akkor Örkény munkájával. Az író megelégelve a várakozást átdolgozta a forgatókönyvet kisregénnyé, ami először az 1966 augusztusi Kortárs folyóiratban jelent meg, majd 1967-ben a Nászutasok légypapíron című kötetben. Ugyanebben az évben átdolgozta színdarabbá is, melyet a Thália Színházban mutattak be 1967. február 29-én. (Ezek szerint ez az év szökőév volt.) - az előadásról lásd a fotót alább.

A darabnak nagy sikere lett — vélhetően ezért érezte úgy Fábri, hogy talán mégis dolgozna ezen a témán. Akkor azonban már nem az Örkénytől eredetileg kapott forgatókönyvet vette elő (ezért sejtem, hogy az talán nem tetszett neki, de ez tényleg csak megérzés), hanem maga dolgozta át a kisregényt forgatókönyvvé. Nem mellékes dolog, hogy Örkény nem volt különösebben elájulva a filmtől — azt a ledorongoló minősítést használta rá, hogy "elvérzett", ami valljuk be, nem túl kedves.

Ez egyébként a film és a regény/dráma közötti legfontosabb különbség: az eredeti kisregényben a fiú halálhíre csak a történet legvégén derül ki, a filmben viszont a néző jóval korábban értesül róla — ezzel a heroikus megalázkodás már a cselekmény közben groteszk, értelmetlen színezetet kap.

Az eredeti mű szövegének groteszk jellegét a rendező képi megoldásokkal igyekszik újraalkotni — ilyen a vágásokkal hirtelen eltűnő vagy megjelenő szereplők, a gyorsítások, és hasonló börleszkszerű képi trükkök.

A film elején narrátor mutatja be a cselekmény helyszínét, a mesék stílusában — "20. századi mese" felirat jelzi, valahol egy észak-magyarországi faluban játszódik. Bár nem éltem ekkor, minden, amit látok, azokra a nyári időszakokra emlékeztet, amiket a nagyszüleimmel töltöttem. Ugyanazok a képkeretek, szokások... az a világtól elzártság és nyugalom, ahol a legnagyobb izgalmat az okozza, ha a postás levelet hoz. Ez annyira gyönyörű és annyira visszahozhatatlan.

A film első tíz percét úgy élveztem, hogy iszonyú melegség öntötte el a szívemet. Általában ha meghallom Sinkovits Imrét beszélni, azonnal egy borzongatóan jó érzés jár át — nem csak konkrétan a hangszíne, hanem azok a hangmagasság-váltások is, amikkel operál. Gyakorlatilag nem tudok még egy embert, akinek ilyen gyönyört érzek, ha beszélni hallom. De nem csak Sinkovits miatt tetszett annyira az első tíz perc, hanem a gyönyörű észak-magyarországi falucska is — Szarvaskőn, a Bükk-vidéken forgatták a filmet —, amit helyszínnek választottak, és ami visszahozta azt a hangulatot, amit utoljára gyerekkoromban éreztem. (a forgatási helyszínről látható egy jelenlegi kép feljebb... szerintem nem kell magyarázni, miért látom olyan varázslatosnak)

Ezt a csodálatos hangulatot az őrnagy úr megérkezése akasztotta meg.

A film főszereplője, Latinovits Zoltán a színdarabban is ugyanazt a szerepet játszotta, mint a filmben, és az 1970-es Filmszemlén megkapta érte a legjobb színésznek járó díjat. Ezzel kapcsolatban két megjegyzésem van. Az egyik, hogy állítólag Latinovits állandó vitában állt Fábrival a saját szerepével kapcsolatban — ez nem különösebben lepett meg, mástól is, például Jancsótól is olvastam, hogy Latinovits kifejezetten kötekedő természet volt, nehéz volt őt rendezni.

A másik megjegyzésem: ahogy Latinovits megérkezett a filmbe, nekem kicsit elromlott az egész. Tudom, ezzel irtózatos tabukat döntögetek, és mivel ő kapta a fődíjat, legvalószínűbb, hogy egész egyszerűen nem értek hozzá — de Latinovits játékát én rendkívül modorosnak és egydimenziósnak érzem. Nem csak itt, máshol is. Nem tudom megállapítani, hogy konkrétan ez a szerep azért nem tetszett, mert Fábri ellenében nem tudott érvényesülni az ő elképzelése, vagy azért, mert végül tudott, de nekem ő volt az egyetlen kívülálló a szereposztásban. Mindenki más tökéletes harmóniában volt a történettel és a többiekkel.

Ezek a többiek: Sinkovits Imre, aki Tót Lajos tűzoltóparancsnokot alakította — azt, akinek életében még egy tüzet sem kellett eloltania, mégis olyan megbecsülés övezi a faluban, hogy gyakorlatilag minden ügyben számítanak segítségére és közreműködésére. Feleségét, Tótnét Fónay Márta alakítja nagyszerűen, lányukat, a férfiakért rajongó Ágikát pedig Venczel Vera hozza imádnivaló szubrettként. Narrátort is kapott a film, Darvas Iván személyében, akinek prózáját szintén nagyon jóleső hallgatni. (Apropó — hova tűntek az ilyen különlegesen és szépen beszélő magyar színészek? Jóóó... egy-ketten vannak, de valahogy egyre kevesebben.)

Magyarország (Mafilm), 78 perc, fekete-fehér, magyar

Rendező: Kardos Ferenc

Kardos Ferenc saját forgatókönyvéből rendezte a filmet, és saját bevallása szerint is Gogol Revizorja ihlette a sztorit. A párhuzam kézenfekvő: a Revizorban egy kisvárosba érkezik egy ismeretlen fiatalember, akit mindenki vidéki ellenőrnek hisz — az összes helyi korrupt tisztviselő retteg és siet lekenni, megvesztegetni, eltitkolni a visszaéléseit. A csavar: a férfi valójában senki, csak egy átutazó. Az Egy őrült éjszakában pontosan ugyanez a mechanizmus működik — két látszólag hivatalos ellenőr érkezik, mindenki retteg és leplezi a saját stiklijét, és a végén kiderül, hogy az "ellenőrök" maguk is szélhámosok. A hatalom és a bűn körkörös természete, és az a gogoli alaptétel, hogy mindenki bűnös — ez a közös mag.

Érdekesség, hogy Kardos Ferenc a listánkon korábban már szereplő Gyerekbetegségek című filmje is kifejezetten abszurd helyzetek sora — itt persze a helyzet sokkal kiélezettebb, hiányzik belőle a Gyerekbetegségek líraisága. Lemondott a színekről is — fekete-fehér a nyersanyag —, így saját beszámolója szerint is nagyon jó színészekre volt szüksége, hogy fenntartsa a nézőben az érdeklődést és a feszültséget. A kamarajellegű darab miatt a mozgáskonstrukció dinamikáját is maximálisra kellett fokoznia. Nem véletlen tehát, hogy az általa is érdeklődéssel figyelt Jancsó Miklós operatőrével — Kende Jánossal — Jancsó filmjeiben használatoshoz hasonló kameramozgási technikát dolgozott ki. A szereplők látszólag véletlenszerű lekövetése a több helyiségből álló közértben nagyon pontos tervezést és technikai felkészülést igényelt. Ez kicsit visszás, mert a látszólag igénytelen film Kardos addigi munkásságának legnehezebb filmje lett.

Egy csemegeboltban vagyunk végig — és már az első jeleneteknél elkezdtem nosztalgiázni. A korabeli közért és ABC belterek néha meglepően hangulatosak és vizuálisan izgalmasak voltak. Néhol bizony érzek egy kis art deco utánérzést is — nem klasszikus art deco, inkább annak szocialista/funkcionalista továbbélése. Az ívelt formák, a krómozott pultok, a gondosan lerakott fekete-fehér kockás padló mind egy letűnt korszak eleganciáját idézik. Sőt, az egyik archív fotón a gondosan kirakott konzervpiramid szinte installációnak hat. Az alábbi fotók tényleg csak a nosztalgia kedvéért valódi közértekből.

Közvetlenül zárás előtt két ellenőr érkezik. Hamarosan kiderül, hogy mindenkinek van valami vaj a füle mögött. Szinte percenként pattog a labda valakinél, aki kénytelen elismerni, hogy hogyan verte át a többieket — az ellenőrök is viszonylag hamar sorra kerülnek. Átmegy az egész kamaradarab egy abszurd krimi-bohózatba, de a jobbfélébe.

Az operatőr Kende János nagyon pontosan követi a jelenetet, gyakran vágás nélkül — ahogy Jancsó is kérte tőle, itt is sokszor kiválaszt egy szereplőt, és azt követjük helyszíneken keresztül. Úgy érezzük, láthatatlan szemtanúi vagyunk a fura komédiának.

A szereposztás egyszerűen fergeteges. A korszak legjobb színészei sorakoznak fel, mellettük a legfiatalabb generáció legszebb női színészei. Nem is gondoltam, hogy ennyi szép lány dolgozhat egy közértben — gyerekkoromban nem ilyen emlékeim vannak... persze a filmben minden olyan szépnek tűnik.

A sztárparáde: Kállai Ferenc, Mensáros László, Szirtes Ádám, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Madaras József, Őze Lajos. (Wow — micsoda lista.) És a legszebb női csatársor egy közértben ever: Kánya Kata, Gór-Nagy Mária, Beata Tyszkiewicz és Németh Piroska. Itt jegyzem meg, hogy Törőcsik is elképesztően szexi! Prémkabátjában, ami már a színésznő színre lépésének első pillanatában előre vetíti, hogy az üzletvezető feleségeként nem a naíva figuráját fogja hozni nekünk.

A zenét az akkor még pályakezdő Eötvös Péter szerezte, aki azóta a kortárs komolyzenei világ egyik legjelentősebb magyar alkotójává vált — operáit és szimfonikus műveit a világ vezető operaházaiban és hangversenytermein játsszák.

A film nem tetszett a kulturális vezetésnek — rövid ideig vetítették csak a mozikban, és Kardos Ferenc ezt megérezte: két évig nem forgathatott, és 1972-ben térhetett csak vissza. Évtizedekig szinte ismeretlen maradt, televízióban sem adták. Aki a 80-as években találkozott vele, az leginkább filmklubban botlott bele véletlenül. Azóta rehabilitálták, és ma már a korszak egyik legfontosabb és legszellemesebb magyar filmjeként tartják számon — megérdemelten.

Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 68 perc, ff., magyar

Rendező: Magyar Dezső

Magyarország (I. Stúdió), 77 perc, ff., magyar

Rendező: Gyöngyössy Imre

Gyöngyössy Imre neve talán nem cseng olyan ismerősen, mint Jancsó Miklósé vagy Tarkovszkijé — pedig a külföld, különösen az olasz kritika, "magyar Pasoliniként" emlegette. A párhuzam nem véletlen: ahogy Pasolini is egyszerre volt marxista és mélyen vallásos, egyszerre kötelezte el magát a kiszolgáltatottak ügye és a spirituális dimenzió mellett — úgy Gyöngyössy is. Mindkettőjük filmjeit áthatja a költői látásmód, a balladai hangvétel, és az az alapkérdés: mit tehet az egyes ember az erőszakkal szemben?

Gyöngyössy sokféle volt egyszerre: filmrendező, költő, drámaíró. A Katona József Színház 1963-ban mutatta be Csillagok órája című drámáját. A Balázs Béla Stúdió alapító tagjai között is ott volt. Első tervezett filmje börtönévei megfilmesítéséről szólt - 1951-ben ugyanis, alig húszévesen, koholt vádak alapján három évre börtönbe zárták. 1954-ben szabadult, 1956-ban vették fel a Filmművészetire. A börtönévekről szóló forgatókönyvet Fábri Zoltán az egekbe magasztalta, de a minisztérium nem engedélyezte. 

A filmjeit a kritikusok "mágikus realizmusként" szokták jellemezni — ez a fogalom egyébként elsősorban a latin-amerikai irodalomhoz (García Márquez, Borges) kötődik, de filmesztétikai értelemben másutt is alkalmazták. Gyöngyössy maga inkább "spirituális realizmusnak" nevezte saját stílusát — és ez a megkülönböztetés nem véletlen: nála a vallásos és spirituális dimenzió nem díszlet, hanem lényeg.

Elméletileg a tanácsköztársaság időszakát vizsgálja Gyöngyössy Imre, és a film alcíme szerint a nagy tanácsköztársaság névtelenjeinek akar emléket állítani. A valósághoz talán közelebb áll az a teória, amit a film utolsó negyed órájában egy csendőrtiszt fogalmaz meg, miközben az elfogott embereket kínozzák egészen rafinált módon: "szociográfiailag játék: két kollektíva között... a szenvedés pszichológiája érdekel."

Gyöngyössy maga így magyarázta a filmet: "A film voltaképpen arról a kérdésről szól, hogy van-e olyan mérték, amely egyaránt érvényes a világtörténelemben és az egyszer élő ember számára" — azaz: mit és mennyit kell odaadni a személyiségnek a közösség számára önmagából, és kell-e, érdemes-e még magát az életet is feláldozni? S ha nem — akkor érdemes-e egyáltalán élni?

A film ennek ellenére — vagy éppen ezért — nem nevezhető történelmi filmnek abban a hagyományos értelemben, hogy a történéseket igyekszik rekonstruálni. Inkább elvi, filozófiai megközelítésben, lírai módon próbálja ábrázolni a problematikát. Gyöngyössy filmjei felfoghatók lírai költeményekként is — és ez itt különösen igaz.

A film Marcaliban játszódik, a tanácsköztársaság idején. Vannak benne az úgynevezett "nyitottkapusok" — egy mozgalom, amelyről sehol nem találtam semmi valósnak tűnő forrást, ezért nem vagyok benne biztos, hogy ez nem Gyöngyössy fantáziájának szüleménye-e. Ők azt mondják magukról, hogy tisztességesen élnek, nem bántanak senkit, de őket se bántsa senki — ezzel mondjuk sokan vagyunk így, erre nem feltétlenül kell mozgalom. Egymásnak ostorpattogtatással adnak jeleket, üzeneteket, mely hang messzire elhallatszik a nyílt vidéken.

Vezetőjük Simon pap (František Velecký, magyar hangján Sztankay István), aki "virággal jár" — és csodatételeket tulajdonítanak neki, köztük halott feltámasztását. Gyakorlatilag valamiféle őskeresztény alapokra helyezve szimpatizál a kommunizmussal.

Mellette fontos alak testvére, Urénusz, a tanító (Tóth Benedek), aki a fegyverek erejében hisz. Egy bizonyos ponton konfliktusuk kiélesedik — de végül mindketten a fehérterror, a Prónay-különítmény áldozatai lesznek.

A valóságban egyébként létezett egy bizonyos "komenyista Simon pap", aki barátságban volt Krénusz János kommunista tanítóval — de nem voltak testvérek. Valószínűleg ezért lett a filmen Krénuszból Urénusz: elég távolságot tartani a valódi személytől, de elég közel maradni az igazsághoz.

Elhangzik a filmben Szent Pál első korinthusi leveléből (1Kor 13) a Szeretet himnusza is — ami egy erősen vallásos elem egy elméletileg baloldali filmben. Itthon a minisztériumban tanácstalanok voltak: nem lehet betiltani, hiszen nagyon vonalas, nagyon baloldali, tanácsköztársaság, névtelen hősök... de engedélyezni sem merték a vallásos pátosz miatt. Így hoztak egy nagyon frappáns döntést: Majd döntsenek Moszkvában! Mi mossuk kezeinket!

Kiküldték hát a filmet Moszkvába — és legyen neki kellemetlen — küldték vele a rendezőt is. Amikor Gyöngyössy ül a zárt ajtós bizottság döntésére várva a folyosón, észrevett egy másik embert, aki ugyanúgy idegesen járkál fel-alá. Egyszer csak megszólították egymást — franciául. Az a fiatalember Tarkovszkij volt, aki évek óta arra várt, hogy az Andrej Rubljovot végre engedélyezzék bemutatásra. Ezúttal mindkét rendező megkapta az engedélyt.

A film 77 percének első egy órája számomra nehezen értelmezhető, valóban "líraiaskodó", fura, lassan hömpölygő folyam volt. Majd az említett nehezen emészthető első hatvan perc után kapunk egy nagyon durva 17 perces lezárást, melyben a terror elszabadul és nem ismer kíméletet.

A terror öklei (a Prónay-különítmény - ld. fehérterror) először a gyerekeket mészárolják le kíméletlen módon — ha jól vettem ki, csak a fiúkat. Ezt abból következtetem, hogy - a legsokkolóbb jelenetek közül kettőt kiemelve - az egyikben a kétségbeesett anya könyörög, hogy inkább a lányt vigye, a fiút hagyja meg neki (hogy mondhat egy anya ilyet, nem is tudom elképzelni), a másikban meg egy másik anya könyörög, hogy a fiú már szinte felnőtt, inkább heréljék ki... (wtf???) De később a felnőtt férfiakat is összegyűjtik, és nekik sem lesz könnyebb sorsuk.

Szóval nagyon nehéz film ez — csak az vágjon bele, aki fel van vértezve ilyen brutális dolgokkal szemben. Nem volt jó nézni. Gyöngyössy ezzel a filmjével nemzetközi hírnevet szerzett magának. 

Nagy-Britannia (Kestrel, Woodfall), 110 perc, Technicolor, angol

Rendező: Ken Loach

Producer: Tony Garnett

Kezdjük azzal, hogy a film megnézése — pontosabban megértése — kicsit nehézkes. Elméletileg angolul van, de ez az angol... hát...

Elrettentésül rögtön elmesélem, hogy amikor az amerikai forgalmazás kapcsán bemutatták a filmet a United Artists vezetőinek, azok hümmögve jelezték, hogy magyarul (!!) jobban értenek, mint azon az angol nyelven, amit ebben a filmben beszélnek. Ugyanis a dél-yorkshire-i dialektust beszélik — ez nem csupán annyit jelent, hogy fura a kiejtés, hanem olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek az oxfordi (vagy bármilyen) angolban egyáltalán nem léteznek. Magyar feliratot nem találtam a filmhez, de találtam angol feliratot — enélkül egyetlen szót sem értettem volna, feliratozással is csak a szöveg 60-70%-át sikerült fognom, a többit valahogy kikövetkeztettem. A DVD-változathoz állítólag készítettek némi utószinkront a legdurvább részletek érthetőbbé tételére — mert vannak nehezen érthető emberek és vannak teljesen érthetetlen beszélők: például a könyvtáros hölgy még valamennyire érthetően beszél, de a fizikai munkások szövegéből gyakorlatilag semmi nem érthető.

De miért is ennyire érthetetlen ez a dialektus? Ennek az oka az elzártság. A yorkshire-i dialektus az óangol és az óskandináv (viking) nyelv keveredéséből alakult ki évszázadok alatt — és mivel ezek a bányászvárosok generációkon át zárt közösségek voltak, a dialektus megőrzött olyan szavakat és hanglejtést, ami a "standard" angolban már régen eltűnt. Nem romlott, hanem konzerválódott — és épp egy másik irányba fejlődött.

A film Barnsley-ben és környékén játszódik, Dél-Yorkshireben, Sheffieldtől nagyjából 20 km-re északra. Tipikus angol bányászváros — amelynek munkásai az ország legrosszabbul fizetett munkásai közé tartoztak.

Ken Loach — a munkásosztály rendezője

Ken Loach a tévézésből jött — voltaképpen ez volt a második nagyjátékfilmje (az első a Poor Cow volt 1967-ben), és a tévés előéletet le sem tagadhatná. (Ezt nem negatívumként mondom, csak megjegyzem.) A képi világ azokra a magas színvonalú ifjúsági tévéjátékokra emlékeztetett, amelyek elárasztották a magyar televíziót a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején.

Loach Oxfordban tanult jogot, majd a BBC-nél tanulta ki a szakmát, ahol innovatív drámákat rendezett — köztük a Cathy Come Home című dokumentum-drámát, amelynek hatása olyan erős volt, hogy közvetlenül hozzájárult a brit hajléktalanokat érintő törvények megváltoztatásához. A Kes megerősítette azt, ami azóta is igaz rá (a poszt írásakor 89 éves): egész pályáján következetesen a munkásosztály történeteit mesélte el, szociálisan érzékeny, politikailag elkötelezett szemszögből. Nem dolgozik nagy költségvetéssel, nem dolgozik nagy nevű sztárokkal — épp ellenkezőleg, előszeretettel keres olyan embereket, akik még soha nem játszottak filmben.

Coming of age — és ami mögötte van

A Kes tipikus coming-of-age film — olyan alkotás, amely egy fiatal főhős felnövését, személyiségének formálódását, az ártatlanság elvesztését és az élet megismerését mutatja be. A műfaj legjobbjai mindig valami univerzálisat mondanak el az ember formálódásáról — és jómagam, aki ötven fölött még mindig a fiatalkorom után nosztalgiázom, bármikor ellágyuló szívvel nézek meg egy jól sikerült coming-of-age filmet, ezért örömmel vágtam bele ennek a megtekintésébe is.

A történet alapja Barry Hines 1968-as regénye — aki maga is barnsley-i munkáscsaládból származott, tehát ez nem kívülről nézett szociális tabló, hanem belülről jövő, átélt anyag. A könyv címe eredetileg "A Kestrel for a Knave" (Egy vércse egy csirkefogónak) — a Kestrel vércsét jelent (a sólyomfélék közé tartozik), a Kes ennek beceneve, egyben a madár neve, amelyet a film főhőse kézhez szoktat és betanít... és ez lett a film címe is.

A film főhősét, Billy-t egy David Bradley nevű fiú alakítja, aki ezelőtt soha nem szerepelt semmilyen filmben, mint ahogy a film többi szereplője is (néhány kivétellel) teljesen amatőr volt. A srác amolyan nemecsek jellegű karakter, láthatóan érzékeny lelkületű, magának való, akit gyakorlatilag mindenki bánt, beleértve saját bátyját, gonoszabb osztálytársait, és alkalmatlanabb tanárait.

Zseniális színészválasztás volt a fiú. Tényleg le a kalappal! Nem színészkedik, hanem éli a szerepet! És ebben nyilvánvalóan a rendezőnek is kulcsszerepe volt, hiszen olyan módszerekkel dolgozott, ami segítette hogy a szereplők megéljék a szerepet, ne csak eljátsszák. Kezdjük azzal, hogy minden jelenet időrendben forgott. Ez általában nem így szokás. Leginkább technikai szempontok döntik el, hogy mit milyen sorrendben érdemes felvenni. Általában egy adott helyszínen felveszik az összes ott játszódó jelenetet, majd áttérnek egy másik helyszínre. Itt nem így történt, kifejezetten azért, hogy a szereplők a történet folyását éljék meg. A legerősebb rendezői módszer, ami ma már nyilván nem fordulhatna elő, de ami több visszaemlékezésben szerepel és hozzáértő szemmel ki is lehet szúrni, hogy mennyire valódi az amatőr szereplők reakciója: amikor az igazgató pálcázza a fiúk tenyerét... azok bizony valódi, fájdalmas ütések. Az egyik fiún látszik is, hogy kezd kitörni belőle a sírás, egy darabig küzd vele, mert nem tudja, hogy mit tegyen, de aztán nem bírja és eltörik a mécses. Ezt ilyen élethűen előadni csak zseniális őstehetség tudja tizenéves korában... vagy akit tényleg bántanak. És itt ez utóbbi történt. A rendező mentségére legfeljebb az hozható fel, hogy akkoriban ez valóban mindennapos dolog volt az iskolában. Az iskolaigazgató aki a fiúkat bünteti a jelenetben tényleg egy iskolaigazgató volt, és nyilván  pontosan így tett a valóságban is, nap mint nap....

A brit közoktatási rendszer egyébként ekkoriban az un. tripartite rendszerben működött. Ami konkrétan szinte biztosította, hogy a munkásosztály gyermekeinek esélye sem volt onnan kitörni: 11 éves korukban (nagyjából a mai ötödik osztálynak megfelelő korban) egy vizsgát kellett tenniük. Ennek az egyszer megírható vizsgának az alapján besorolták a gyermekeket a három iskolatípus egyikébe. A legtöbb pontszámot elérők mehettek az ún. grammar school-ba, ami kb a mi gimnáziumunknak felelt meg. Aki ide járt az jó eséllyel később be tudott kerülni egy egyetemre. Aki ennél gyengébb eredményt ért el, az secondary technical schoolba kerülhetett. Ez talán a szakközépiskoláinknak felel meg, de itt hozzá kell tenni, hogy bár a rendszerben ez szerepelt, de a valóságban ebből az iskolatípusból viszonylag kevés készült, sok városban ezek hiányoztak a rendszerből, így hatalmas szakadék volt a már említett grammar schoolok és a rendszer legalján levő, a gyengébb eredményű vizsgát tevő gyermekeknek szánt secondary modern school között. Ez utóbbiba került a gyerekek 70-80%-a, belőlük jó eséllyel valamilyen munkás lett, nem sok esélyük volt bármilyen felső szintű továbbtanulásra...

Az előző dolgokat csak érdekességképpen jegyeztem meg, mivel sokan érzik úgy, hogy a film részben a brit iskolarendszer durva kritikája kíván lenni... én ezt konkrétan nem éreztem. Nekem inkább egy Pál utcai fiukhoz hasonló ifjúsági történet, melyben vannak ilyen és olyan emberek. Van egész kiváló, példaképnek való tanár is, de többségben vannak az alkalmatlanok és a gyermekek személyiségére kártékonyan hatók. (a valóságban is hasonlóan vegyesen látom a helyzetet sajnos). 

David Bradley egyébként a forgatás előtt valóban megtanult solymászkodni — Barry Hines testvére, Richard (aki maga is képzett solymász volt) tanította be, és Bradley a nyolchetes forgatás teljes ideje alatt naponta edzett a madárral. Amit a vásznon látunk, az nem előadás.

A Kes idővel a brit filmtörténet egyik legfontosabb alkotásává vált — két BAFTA-díjat nyert, és rendszeresen szerepel a "legjobb brit filmek" listáinak élén. Loach karrierje a következő két évtizedben megtorpant (filmjeit rosszul forgalmazták), de az 1990-es években látványos visszatéréssel megszilárdította helyét a nagy európai rendezők között. A Kes pedig azóta is ott áll, ahol mindig is volt: az emberi méltóság és a kitörési vágy egyik legszebb és legszomorúbb filmje.