USA (Selznick Intl. Pictures), 234 perc, Technicolor, angol
Rendező: George Cukor, Victor Fleming és Sam Wood
Producer: David O. Selznick
Ha megnézzük a filmek összbevételeinek jelenértékesített top-listáját, akkor bizony ezt a filmet fogjuk ott találni az első helyen! (Második az Avatar, harmadik a Csillagok Háborúja).
És ez különösen annak a fényében meglepő, hogy nem egy nagy stúdió nevéhez kötődik a film, hanem a kis, független Selznick International Pictures-höz, melyet 1935-ben alapított a korábban az MGM-ben, a Paramountban és az RKO-ban is producerkedő David O Selznick.
Az volt a filozófiája, hogy a film-business-ben kétféleképpen lehet jó profitot csinálni: nagyon olcsó filmekkel vagy nagyon drága minőségi filmekkel. Ő ezt az utóbbi utat választotta, és ez meg is látszik ezen a filmen.
Közel 4 órás játékidejével kicsit hosszúnak tűnhet elsőre, de többé-kevésbé az elejétől a végéig sikerült fenntartania az érdeklődésemet... úgy érzem, most már készen állok a 7 és fél órás Sátántangó megtekintésére is... (attól még messze járunk, majd 1994-nél jön el az ideje)
A Technicolor önmagában is szemet gyönyörködtető, de a készítőknek a színes filmek eme igen korai időszakában is sikerült olyan mélységig kihasználni a nyersanyag nyújtotta lehetőségeket, hogy libabőrös voltam esetenként a gyönyörű képektől. Le a kalappal, hogy nemegyszer meg merték csinálni, hogy a témát alul-világították, így annak szinte csak a kontúrja látszott, a háttér meg egészen elképesztő, vad színekben pompázott. Láttunk persze már ilyesmit (fekete - fehérben) mondjuk a német impresszionistáknál is, na de ezekkel a szinte ecsettel festett hátterekkel szintet ugrott a dolog.
Az amerikai polgárháború kezdete előtt csatlakozunk be a történet folyásába - a film határozottan nosztalgikus képet fest a déli államokról. Ez a nézőpont kockázatosnak is tűnhetett volna, hiszen - mint tudjuk - az északiak nyertek, és ezzel bukott a déli rabszolgatartó-ültetvényes életforma... azt elfújta a szél a film címe szerint... Érdekes, Griffith is hasonló témában aratta legnagyobb sikerét (The Birth of a Nation), és az a közel 25 évvel ezelőtt készült film is hasonlóan dél-párti volt.
Végtelenül túlzó leegyszerűsítés a polgárháború kitörését a rabszolgatartással kapcsolatos különböző álláspontokkal magyarázni. Ebbe most ne is menjünk bele. Tény viszont, hogy az északiak , akik elítélték a rabszolgatartást, mellesleg maguk nem, hogy nem tartottak rabszolgát, de a feketéket nem is látták szívesen északi államaikban. A felszabadítandó rabszolgák sorsának jövőbeli megoldását még az északiak vezetője, Lincoln elnök is úgy képzelte megoldani, hogy a felszabadított rabszolgákat Afrikába illetve egy Panamán létrehozandó rezervátumba költöztessék, mert a feketék és fehérek együttélését nem tartotta kívánatosnak. Ne feledjük, ekkoriban a rabszolgák már szinte mind helyben született emberek voltak, és semmi kötődésük nem volt Afrikához.
Ezzel szemben - mint ahogy a filmben jól látszik - a rabszolga-tartó déliek nagyon jól megvoltak a feketékkel. A legtöbb helyen gyakorlatilag családtagként kezelték őket. Családonként - jellemzően - volt legalább 1-2 rabszolga, akik besegítettek a gazdálkodásnál, illetve a ház körüli munkákban vagy a gyereknevelésben. A rabszolgákat rendszeresen félholtra kínzó ültetvényesek szerintem inkább az extrém kivételt képviselhették. Józan ésszel belegondolva; akinek olyan "használati eszköze" volt, mint egy rabszolga, annak egyáltalán nem állt érdekében, hogy azok permanens módon sérültek (és munkaképtelenek) legyenek a korbácsolások vagy a rossz körülmények miatt.
A képen látható fekete bőrű Hattie McDaniel történelmet írt azzal, hogy első afro-amerikai színésznőként Oscart kapott a film női mellékszereplőjeként. Ő Mammy-t a történet fő sodrában szereplő O'Hara család egyik rabszolgáját alakítja, aki amolyan háztartási mindenesként a család legfőbb támasza.
Ha már Oscar-díjaknál tartunk: Összesen 13 jelölést kapott a film, melyből 8-at meg is nyert. És, hogy kerek legyen a szám, kapott még két különdíjat is. Legjobb női fő- és mellékszereplő, rendező, forgatókönyv, operatőr, díszlettervező, vágó, és magát a legjobb filmnek járó díjat is besöpörte. A két különdíj - melyekre nincsenek nevezettek, csak egy díjazott, az is csak abban az évben , amelyikben arra méltó személyt találnak - : William Cameron Menzies a színekkel kapcsolatos különleges hatások miatt, és R.D Musgrave a filmes eszközök összehangolt működtetésének úttörő alkalmazása miatt.
Bár az Oscar átadásokat csak az ötvenes évek közepétől kezdték el tévében közvetíteni, erről a díjátadóról készítettek egy rövidfilmet. Annak, aki nyomon követte 1939 filmtermését, nagyon érdekes lehet megnézni, hogy mennyivel családiasabbak voltak még akkoriban ezek a rendezvények.
Összesen tehát 10 szobrot is kapott a film - egy szobor hiánya viszont különösen fájó volt valakinek. Sokan a mai napig keresik a magyarázatot, hogy Clark Gable vajon miért nem nyert? - a film egyik legerősebb alakítását nyújtja, szerintem megkaphatta volna... egyesek azzal magyarázzák az Oscar hiányát, hogy Gable annyira természetesen adta elő ezt a szerepet, hogy úgy tűnt, nem is igazán színészkedik, ő ilyen...
Egy színész számára végül is ez a legnagyobb dicséret ...feltehetően az arany szobrot is örömmel bezsebelte volna.
A másik főszereplő, a Scarlet-et alakító Vivien Leigh is nagyon jó választásnak bizonyult. Angol származású, otthon már ismert, de világszerte - így Amerikában is - gyakorlatilag ismeretlen volt ez előtt a film előtt. Jó nevű hollywoodi színésznőket ütött ki a szerep iránti versenyben. Szép nő volt, amit ő maga sokszor hátrányként élt meg, hiszen tapasztalatai szerint a szép nőkről gyakran feltételezték, hogy gyenge színészek, mivel megjelenésük miatt nem kényszerülnek rá, hogy szakmailag is maradandót nyújtsanak. Látva a filmet, tényleg nehéz elképzelni nála jobb választást. Benne pont megvan az a vadóc jelleg, ami ennek a szerepnek az alapja. Ugyanakkor érzelmek viszonylag szélesebb spektrumának megjelenítése sem okozott neki különösebb problémát.
A film közel négy órás, amiből több mint 12 perc szünet. Igen, furcsa, de a mozi 2 és fél perc zenés nyitánnyal indul, majd a film felénél van 5 és fél perc (!) zenés szünet, a végén pedig több, mint négy perc exit music. Mindezek alatt állókép. Furcsa próbálkozás, eddig ilyet még nem láttam, és hosszútávon - mint tudjuk - nem maradt meg. Mindenesetre a középső szünet jól tagolja két részre a filmet. Kevésbé türelmes emberek akár két estére is bonthatják a megtekintést. Kicsit hangulatilag is különbözik a két rész.
Az első rész közvetlenül a polgárháború kitörése előtt kezdődik, és annak végén, a déliek vereségével zárul. Olyan katartikus lezárást produkál a szünet előtt Vivien Leigh, ami tökéletes ahhoz, hogy (másnap) újult erővel várjuk a folytatást. Ez a rész bővelkedik látványos nagyjelenetekben. Az "Atlantai tűzvész" például akkora volt, hogy a stúdió környékéről többen értesítették a tűzoltóságot, mert azt hitték, hogy a szomszédos MGM stúdió ég. Valóban égett jó néhány régi díszlet, de ez megtervezett volt. Többek között az 1933-as King Kong koponyaszigetes díszletei égtek hatalmas lángokkal. Ez volt egyébként a legelső leforgatott jelenet a filmhez. Scarlet szerepére Vivien Leigh állítólag még ki sem volt választva, helyette egy statiszta szerepel ezeken a totálokon. A régi díszleteket pedig azért volt hasznos felhasználni a tűzvészhez, mert kellett a hely a film díszleteinek felépítéséhez. Ez a helyszín konkrétan a Tara nevű ültetvény díszleteinek adott helyet a későbbiekben.
Egy másik jelenetnél a sebesültek ápolásához sem sajnálták a pénzt statisztákra...
Az Elfújta a Szél elsősorban nem háborús film, bár az első részben tényleg komoly szerepe van a polgárháborúnak. Leginkább szerelmes film a bonyodalmasabb fajtából. Vagy éppen családregény, mely 12 évet ölel fel.
Nem csak Scarlet (Vivien Leigh) és Rhett Butler (Clark Gable) mindvégig kérdéses szerelméről szól, a szálak folyamatosan kuszálódnak, néha már nem is egyértelmű, hogy valójában ki kit szeret, talán még maguk a karakterek sem tudják.
Biztosra csak Melanie (Olivia de Havilland) esetében lehetünk. Az ő tisztasága megkérdőjelezhetetlen marad mindvégig. Mondtam már, hogy de Havilland kisasszony eme poszt megírásakor 102 éves, és Párizsban él nem messze a Diadalívtől? Belegondolni is varázslatos...
Talán végezetül még arra illene magyarázatot adni, hogy miért van három név is felsorolva rendezőként. Nos, George Cukor vágott bele a filmbe. Ő már többször is dolgozott együtt Selznick-kel. Most mégsem ment jól az együttműködés. Mondják azt is, hogy valójában Clark Gable utálta ki a rendezőt. Csere lett tehát a dologból: jött Victor Fleming, aki az Ózzal is kalandozott ebben az évben a színes filmek világában. A film feltehetőleg nagyobb részt az ő munkáját dicséri, az Oscart is ő kapta rendezőként. Menet közben azonban idegösszeomlást kapott, ezért van ott Sam Wood neve is, aki besegített a befejezésnél.
És az ígért összefoglaló az 1940-es Oscar átadásról, melyen az 1939-es filmeket díjazták: