Brazília (Mapa) 106 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Carlos Barreto, Carlos Diegues, Raymundo Wanderley Reis, Glauber Rocha, Zelito Viana

Nehezen élvezhető film ez, nehezen is követhető, és úgy általában elmondható, hogy nem pontosan értem, mit akart ezzel Rocha... nem tudom, mit akart vele mondani, illetve mi járhatott a fejében...

A Filmvilág című folyóirat szerzője, aki a film itthoni - 1979-es - bemutatása kor látta moziban, izgalmasan írja le, ahogy egy extrém túlsúlyos (így feltehetően apnoés) hölgy a film első percében hangos horkolásba kezdett, amit a felébresztési kísérletekkel csak néhány másodpercre lehetett megszakítani. Végül a jegyszedővel vezettették ki a nézők gúnyos kacaja közepette. Miután ezen a nézők kiszórakozták magukat, a filmen magán már csak unottan ücsörögtek, majd szép sorban kiszállingóztak a teremből. Csak az újságíró maradt bent, és egy fiatal pár, akiknek mindegy volt, hogy mit vetítenek, csak viszonylag sötétben lehessenek...

Őszintén szólva, tökéletesen megértem a távozókat, és bevallom, hogy ezúttal csak azért néztem végig ezt a filmet, mert még az 1001-es kirándulás legelején megfogadtam, hogy mind az ezeregy filmet meg fogom nézni az elejétől a végéig!

Egy Eldorado nevű fiktív dél-amerikai országban vagyunk, ahol az emberek nagyon szeretnek forradalmat játszani. Ez mondjuk a fejlődő országokkal kapcsolatban nem mondható különösebben meglepő megállapításnak. (egyébként milyen korrekt ez a "fejlődő ország" kifejezés is... Amikor először ovastam valahol gyerekkoromban, azt hittem, hogy az valami dícséret, hogy egy ország fejlődő... aztán rájöttem, hogy ez pont azt jelenti, hogy még jócskán van mit fejlődnie...) Bár ez a film Eldorádóban játszódik, ne felejtsük el, hogy Brazíliában néhány évvel a film készítése előtt 1964 ben vette át a katonai vezetés a hatalmat a reformista Goulart elnöktől. Tehát nyilván aktuális üzenete/áthallása is volt a filmnek, aminek nagy része mai szemmel valószínűleg már kevéssé értelmezhető. (Rocha rövid időre letartóztatásba is került 1965-ben valami tüntetésen való részvétel miatt)

Szóval ebben a filmben látjuk ahogy az egyik politikai oldal megpuccsolja a másikat, letartóztatják vagy éppen kivégzik egymást... A film központi karaktere egy Paolo Martins nevű költő és agitátor (az alábbi képen középen), aki maga is hol egyik, hol másik oldalhoz csapódik, attól fűggően, hogy melyik oldal vezetőjét látja pillanatnyilag alkalmasabbnak hazája vezetésére... (Megjegyzem, csak egy nagyon naív lánglelkű anarchista gondolhatta komolyan a hatvanas években még mindig, hogy a politikusok azért választják ezt a szakmát, hogy a nép/ország javára tevékenykedjenek.) Természetesen mindkét politikai oldal a népre hivatkozik, és abban is tökéletesen hasonlítanak egymásra, hogy igéreteiket hatalomra kerülve már nemigen tartják be. (Ez mondjuk nem dél-amerikai sajátosság)

A filmet nézve sokszor úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna vagy ötven évet a némafilmek túljátszott világába, ahol minden kicsit el van túlozva, talán ellensúlyozandó a hang hiányát. Itt viszont van hang, és beszéd is bőven, bár legtöbbször nem konvencionális párbeszédeket látunk, hanem inkább amolyan magasztos szózatokat. Viszont nem mindig világos, hogy a szereplők egymáshoz szólnak, magukhoz, esetleg közvetlenül a nézőt kívánják megszólítani...  

A szerkesztés is igen fura. Nem világos minden esetben, hogy éppen melyik idősíkban járunk, és ebben az esetben az volt az érzésem, hogy ez nem volt kifejezetten szándékos törekvése a rendezőnek. Sok volt a szimbolikus elem, jelenet, melyeknek értelmezése határozottan meghaladta képességeimet... Elképzelhető, hogy a szürreális zavarodottság nagyrészt szándékops is volt, hiszen a film már a katonai rezsimben készült, - és talán nem feltétlenül az adott rezsimet támogatandó.Diktatúrákban pedig néha nem árt két- vagy többértelműen, zavarosan fogalmazni, ha azt akarjuk, hogy életben maradjunk... Így aztán mindenki azt ért ki belőle, amit akar.... Nem igaz?

Ez az ötödik brazil film a listán, és ez kicsit elszomorít, hiszen, ha jól látom, még talán ha lesz két további, és azok is majd csak a kétezres évekből jönnek... Előzetesen Brazíliától sokkal élettel telibb, vidámabb filmeket vártam, és a Fekete Orfeusszal pont be is talált nálam (igaz, az valójában egy francia rendező által készített brazil film volt) utána csupa lehangoló, fura film következett, melyek hol jobban, hol kevésbé tetszettek.

Rocha maga is így jellemzi a cinema novo mozgalom alkotásait: "Szomorú, rút filmek... sikoltó, kétségbeesett filmek, ahol nem mindig győz az értelem"

Ha Rocha filmjei közül kell választani, akkor a listán korábban szerepelt az Isten és Ördög a Nap Földjén (1964) címűt inkább ajánlom, mint ezt. Akinek az bejön, esetleg próbálkozzon ezzel is....

Rocha egyébként 1971-ben végül jobbnak látta elhagyni az országot. A katonai diktatúra elöl országról országra vándorolt, helyét keresve. Spanyolország, Chile, majd Franciaország után a portugál riviérán telepedett le egy időre. Csak 1981-ben tért haza, élete utolsó napjaira. Egy tüdőgyulladás kezelésével kapcsolatban szállították Rióba Lisszabonból... de már nem tudtak rajta segíteni.

Brazília (Copacabana Films, Luis Augusto Mendes Prod.), 110 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Paulino Dos Santos, Luiz Augusto Mendez)

Az 1963-as Vidas Secas kapcsán már említettem a brazil cinema novo mozgalmat, mely a negyvenes években virágzó olasz neorealizmus és az ötvenes évek végén kezdődő francia újhullám tovább-gyűrűzésének is tekinthető. Ennek a mozgalomnak többnyire Rochát tekintik elsőszámú vezéralakjának. A cinema novo leginkább szembetűnő motívumai a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása, és az akkori brazil mozira jellemző kommersz megoldásoktól való eltávolodás valamilyen intellektuálisabb irányba.

Ez legtöbb esetben abban fejeződött ki, hogy a társadalom mélyen élő rétege került a cselekmények központjába. Ez a film is úgy indul, mint egy jó kis unalmas neorealista alkotás: Rocha hosszasan mutatja a mélyszegénységben élő Manoel és Rosa életét, ahogy kezdetleges faszerszámaikkal, monoton unalomban készítik maguk számára a betevő falatokat...

A film élesen három részre tagolódik, és a puritán, realista első harmadból egy köztes harmadon keresztül jutunk majd el az utolsó harmad szinte teljesen eszement, misztikus fantáziájába. Imádom a szürreált, és nem is sejtettem, hogy mi vár majd ama utolsó harmadban, sőt fogalmam sem volt arról, hogy majd ennyire elcsúszunk egy másik irányba, de itt, az első harmadban hamar leizzadtam arra gondolva, hogy ezt a sivár monotóniát kell majd közel két órán keresztül végigszenvednem... 

Itt jegyzem meg, hogy a némafilmes korszak megedzette a türelmemet, szóval ilyen pár órás monotónia nem okoz olyan eget rengető megpróbáltatást a számomra, mégis volt a filmnek egy pontja - a második harmadban - amikor komolyan elgondolkoztam rajta hogy elveimet félredobva félbehagyom ezt a filmet, de ott egy csecsemő hidegvérrel való teljesen értelmetlen legyilkolása húzta ki a gyufát nálam. Szerencsére sikerült túllépnem a traumán, mert a harmadik harmad - szinte - mindenért kárpótolt.

Na, de visszatérve a realista első harmadra: Manoel megöli munkaadóját, mivel az pökhendi módon megpróbálja ráverni néhány marha elhullása okozta anyagi kárát. Ennek következtében a házaspár menekülni kénytelen a sertao-ba, a "vadország"-ba, ahol amolyan vadnyugati körülmények uralkodnak. A filmet egyébként Bahia államban, Brazília észak-keleti részén forgatták, mely tényleg elég sivár és lepusztultnak tűnik ahhoz, hogy megfelelő háttérként szolgáljon ehhez a történethez.

Megérkezve a stílusában és helyszínében is elkülönülő második harmadba, Manoelék összetalálkoznak egy szektával, melyet az eszelős Sebastiao vezet.

A szektavezér kezében állandóan egy hatalmas fakereszt van, melyet az őrült vezető gyakrabban használ lándzsának, mint amire vallási jelképként elméletileg használni hivatott...

A vezető eleinte a hegy túloldalán található paradicsomi helyről papol, ahol a lovak virágot legelnek, a gyerekek tejet isznak a folyókból, stb., stb... Idővel kiderül, hogy mindezek előtt valamiféle felkelésnek kell történnie... önmagában nem lesz elég tehát átvándorolni a hegy túloldalára... Követői vakon bíznak benne - így szokott ez lenni a szekták vezetőivel... - ő meg egyre több lemondást és önfeláldozást követel híveitől. 

Végkimerülésig egrecíroztatja Manoelt a lelki üdve eléréséért, és amikor már semmi más nem jut Sebastiao eszébe, amivel a férfit kínozhatná... azt nyilatkoztatja, hogy Manoel feleségéből ki kell űzni az ördögöt, és még gyermekéről is le kell mondania, hogy Istenhez igazán közel kerülhessen... Nos, itt jött a jelenet, melynek befogadása igen megterhelőnek bizonyult számomra...

Közben a katolikus egyház papjai konkurenciát látnak az elmebeteg vezérben, és egy bérgyilkost - Antonio das Mortes - bérelnek fel a szekta felszámolására. Beszédes név egyébként, hiszen a mortes halált jelent portugálul.

Manoel és Rosa életét megkíméli a kivégző-csapat, hogy hírmondói maradjanak a vérengzésnek...

És itt váltunk át a harmadik harmadra, amikor is az újra vándorlásra kényszerülő pár egy újabb elmebetegbe fut bele: Corisco kapitányba, a cangaceiros-ok egyik utolsó képviselőjébe...

Róla már első ránézésre lerí, hogy nincs ki az összes kereke, de most már csodálkoznánk, ha Manoel nem válna első szóra az idióta őszinte hívévé...

Ha már itt tartunk... mik azok a cangaceiros-ok? Kicsit westernes jellegű igazságosztók, banditák, de egyben a gyengék védelmezői is... gyakorlatban azonban inkább a gazdagok gátlástalan kirablói, és szép nőik megerőszakolói...

Ebben a harmadban szinte végképp elhagyjuk a realitás talaját, de nem baj, én ezt szeretem a legjobban! Viszont itt nem sok értelme lenne a történet további taglalásának... önmagában a kapitány karaktere miatt is kiemelkedik ez a rész az egész filmből! Talán nem is véletlen, hogy bár az ő figurája csak a film utolsó harmadában szerepel, mégis a legtöbb plakáton vele hirdették a filmet!