Nagy-Britannia (Carlo Ponti Production), 111 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Carlo Ponti, Perre Rouve

Antonioni a következőt mondta ezzel a filmmel kapcsolatban:

Sean Connery állítólag azért utasította vissza ennek a filmnek a főszerepét, mert semmit nem értett abból, amit Antonioni mondott filmtervével kapcsolatban. Őszintén szólva, egy kicsit megértem... Én sem mondhatom, hogy teljesen összeállt bennem a kép. Ez nem jelenti, hogy nem tetszett, sőt bizonyos jelenetek, motívumok nagyon is tetszettek, de a film végén úgy voltam vele, hogy "na akkor most mi van???"

A film eredeti címe kicsit mélyebb, mint a magyar fordítás. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a legtöbb országban meghagyták az eredeti angol címet, még akkor is, ha valószínűleg a legtöbben nincsenek tisztában a többes jelentéssel. 

blow up: elrobban, felrobbant, felfúj, felfújódik, felpumpál, felerősít, felnagyít

Láthatjuk tehát, hogy a magyar fordítás ez esetben igencsak leszűkíti a lehetséges értelmezéseket.

A film elején egy "rag party" utcai pénzgyűjtő akciójának lehetünk tanúi. 10-15 fehérre mázolt arcú fiatal egy dzsipre kapaszkodva járja a várost, és vidáman hangoskodva adományt gyűjtenek. Ugyanennek a csoportnak a pantomimes játéka fogja zárni a filmet.  Ez a rag party annyira angolos dolog, hogy szerintem utánaolvasás nélkül nem sok ember érti, hogy valójában mi is történik. (Érdekes, hogy az olasz Antonioninak fontos volt egy ilyen tipikus angol dologgal nyitnia és zárnia a filmet) A rag party - ha szó szerint próbáljuk fordítani - akkor rongyosbált jelent, valójában a főiskolák által szervezett adománygyűjtéssel egybekötött hagyományos rendezvénysorozatról van szó.

A következő jelenetben megismerkedünk a film főszereplőjével, a David Hemmings által játszott sztárfotóssal, aki egy éjjeli menedékhelyről (melyet első ránézésre valami ipartelepnek néztem) távozik hajléktalanok tömegével. Elköszön a többiektől, majd a legteljesebb természetességgel ül be sötét Rolls Royce-ába. (És mosolyogva ad egy kis pénzt a vele összefutó rag partyzó főiskolásoknak)

Mint kiderül, fotósunk két vonalon aktív. Egyrészt divatfotós, - a legmenőbbek közé tartozik - másrészt a durva valóságot is megörökíteni vágyik készülő könyvében, melyben az élettől összetört egyéneket örökíti meg: hajléktalanokat, gyári munkásokat fotóz realista stílusban, saját környezetükben. (Így kiderül tehát, hogy a gyárban is ehhez az albumához gyűjtött anyagot) Érdekességképpen jegyzem csak meg, hogy a fotós által mutatott képek közül az egyiken szerepel a film alapjául szolgáló novella írója (Julio Cortázar) mint hajléktalan.

Kisebb epizódokban megismerjük fotósunk divatfotós életét is. Aki akkoriban Angliában élt, valószínűleg ismerte a karakternek mintául szolgáló sztárfotóst, David Montgomery-t, aki vélhetően főhősünkhöz hasonlóan egy pökhendi, igazán tenyérbemászó, emellett rendkívűl sikeres alak volt. Az biztos, hogy az ő sajátja volt az alábbi stílusban való fotózás. (Hemmings egyébként parádésan hozza az öntelt fotós figuráját!)

A jelenetben látható gyönyörű modellt a hatvanas évek egyik szupermodellje, Veruschka von Lehndorff játssza, és jelenetbeli partneréhez hasonlóan remekül játszik a jelenetben. Olyan volt ő a hatvanas években, mint mondjuk a nyolcvanas években Cindy Crawford vagy a kilencvenesekben Naomi Cambell. Íme egy galéria Veruschka korabeli fotóiból:

Veruschkának egy későbbi jelenetben is van egy fantasztikus mondta. Amikor egy partin (továbbra is Londonban vagyunk) , ahol a marijuana füstjét szinte vágni lehet, fotósunk számonkéri az ott meglátott modelt:

A további fotós jelenetek során ér az első komolyabb meglepetés: szolídan kivillanó női mellek is feltűnnek a vásznon... Európai filmekben nem volt olyan nagyon fura dolog a női meztelenség, angolszász filmekben viszont annál inkább. Ne felejtsük el, hogy a Hayes-kódex még elvileg érvényben volt Amerikában, és Nagy-Britanniában sem volt szokás a szép női test kendőzetlen bemutatása a vásznon, még ízléses formában sem. Állítólag ez volt az első "hivatalos" brit film (tehát nem vesszük figyelembe az amatőr felvételeket, illetve avantgárdnak nevezett szörnyszülötteket), melyben full frontal - azaz teljes, elölről mutatott - meztelenség látható. Átmeneti győzelmet fogunk tehát aratni az elkövetkező évtizedek során angolszász területeken a prüdéria felett, hogy aztán a kétezres évek első évtizedében szépen visszasüllyedjünk a szürkén prüd unalomba... (Aki meztelen női testet akar látni, az nézzen ízléstelen pornót)

(Az alábbi animgifen a film egyik wannabe fotómodellje Jane Birkin látható - Őt egyrészt onnan ismerhetik sokan, hogy ő énekelte akkori párjával Serge Gainsbourggal a Je Taime című hírhedt-híres dalt, másrészt, hogy ugyanezzel az úrral közös gyermekük lesz Charlotte Gainsburg színésznő.) Veruschka karakterével ellentétben ő és barátnője még azon a szinten tart, hogy bármit megtesznek, le is fekszenek örömmel a férfivel, csak, hogy az lefotózza őket.

Most, hogy bepillantást nyertünk főhősünk divatfotós életébe, váltsunk át élete árnyéskosabb oldalára, a már említett készülő fotóalbumával kapcsolatos munkájára. A sok elborzasztó képhez készíteni szeretne egy nyugalmat árasztó képet az album utolsó oldalra, ezért a divatfotózás után kimegy egy parkba, ahol teleobjektívvel lekap egy furcsa párt.

A pár nőtagja (Vanessa Redgrave) éeszreveszi, hogy a fotós lefotózta őket, és követeli a tekercset, amin rajta vannak. Valamiért nagyon fontos neki, hogy a kép ne kerülhessen nyilvánosságra. A férfi először nem adja neki oda, de a nő a lakásán is felkeresi. Követel, könyörög, felajánlkozik, csak, hogy megkapja a nyersanyagot.

A fotós enged a csábítástnak, de van annyira aljas, hogy átveri a nőt és egy másik tekercset ad át. 

Viszont a férfit elkezdik érdekelni ezek a képek, és előhívja őket. 

Ahogy nézegeti a képeket, valami furcsaság tűnik fel neki a háttérben, ezért az adott részt kinagyítja... Majd egy izgalmasnak tűnő kis részt mégjobban kinagyít... Egészen addig, amig már csak szemcsés foltokat látunk, de ezekből a foltokból egy gyilkosság nyomai kezdenek körvonalazódni... talán emiatt akarta a nő annyira visszakapni ezeket a képeket?

Aki még emlékszik a Kaland - 1960 című Antonioni filmre, az tisztában van vele, hogy a rendező nem mindig adja meg a nézőnek a talány megoldásával járó feloldozást... Hogy ezúttal megkapjuk-e, azt nem árulnám el... de annyit igen, hogy van még néhány további jelenet, ami mégjobban bonyolítja az összképet (drogparti, Yardbirds koncert) de ahogy a poszt elején beismertem, számomra nem egészen állt össze a fejemben a kép. 

Ehhez hozzáteszem, hogy most, a poszt írása közben újra bele-bele nézve a filmbe néhány apró részletet észrevettem, ami első megtekintéskor elkerülte a figyelmemet... Talán érdemes lenne egyszer újranézni az egészet, és esetleg jobban összeállna a kép

Mindezektől függetlenül nagyon kellemes élmény volt megfürödni a hatvanas évek Londoni szubkultúrájában. Antonioni első nemzetközi terepen született filmje nagyon kedves meglepetés volt. A Vörös Sivatagnál (1964) én úgy éreztem mintha kicsit megfeneklett volna, jó hatással volt rá a váltás.

Olaszország (Film Duelmina, Francoriz Productions, Federiz), 117 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Tonino Cervi, Angelo Rizzoli

Antonioni a Napfogyatkozás után azt nyilatkozta, hogy pályájának új szakaszához érkezett, és ha még készít filmet, akkor az vígjáték lesz, és biztosan színes.

Nos, ez a film valóban színes lett, a rendező első színes filmje, a mondat összes többi eleme azonban tévedésnek bizonyult. Még csak mosolyogni sincs kedve az embernek, vígjátékról beszélni pedig eszünkbe sem jut, ha végignézzük ezt a filmet. De szintén tévedésnek bizonyult az új pályaszakasz említése, hiszen valójában ez lesz az a film, ami majd lezárja Antonioni első korszakát. 

Szokás tetralógiának, azaz négy egymással összefüggésben álló műként kezelni ezen szakasz utolsó négy filmjét: A Kaland (1960), Az Éjszaka (1961), a Napfogyatkozás (1962) és eme Vörös Sivatag (1964) összeköthető egyrészt Monica Vittivel, aki mind a négy filmben szerepel, másrészt tartalmilag az emberi kapcsolatok válságával, elhalásával, és általában véve a korabeli jelen vizsgálatával.

Először is egy feltehetően sokakat kiábrándító dolgot kell közölnöm: Elsősorban mai elemzéseknél jelenik meg sok helyen tévesen, hogy a film a Ravenna környékét elárasztó petróleumfinomító telepek ábrázolásával akarja felhívni a közvélemény figyelmét a környezetszennyezésre és az iparosodás negatív következményeire. Mai szemmel ez triviálisnak tűnik. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ami ma alapvetés, az 50-60 évvel ezelőtt nem volt feltétlenül érvényes. (És ezt jó lenne, ha a #metoo és #blm mozgalmak harcosai sem felejtenék el, amikor évtizedekkel, esetenként évszázadokkal ezelőtti eseményekkel és emberekkel kapcsolatban ítélkeznek.)

Szóval utánaolvasva, a korabeli sajtóban megtalálható, hogy Antonioni Godart-nak nyilatkozva elmondja, hogy ő pont az iparosodás szépségét akarta ünnepelni ezekkel a képekkel: 

Szeretem az újat, szeretem a rakétákat, a gyárkémények füstjét, az ipar terjedése által megváltozott tájat.

Mindenesetre, ha valóban ez volt a célja Antonioninak, nálam nem sikerült betalálnia. Engem bizony nem varázsoltak el ezek a képek, sőt, kifejezetten nyomasztóan hatottak rám. És bevallom, nem is igazán értettem a logikát a színek használatában. A vörös különböző árnyalatainak nagyon, - talán túlzóan is - hangsúlyos esztétikai szerep jutott, ám a puszta megjelenítésen túl nem sikerült rájönnöm, hogy milyen dramaturgiai szerepet kapott ez a hatás.

A vörösnek egyébként többféle árnyalata is ránehezedik a képre. Sokszor inkább a barnába hajló rozsdavörös, illetve okkeres árnyalatok uralkodnak. A két főszereplő (Monica Vitti és Richard Harris) haja is vörös.

Aki látott már filmet Antonioni első (legfontosabbnak tartott) korszakából, az tudja, hogy ezekben a filmekben nem mondható, hogy kapkodjuk a fejünket az eseményeket nézve. Talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, hogy szinte nem is történik semmi... és ez a közel két órás műsoridőben bizony nagy fegyelmet és összpontosítást igényel a nézőtől.

Giuliana (Monica Vitti) egy igen neurotikus, súlyos lelki problémáktól gyötört nő. Többször említésre kerül egy korábbi baleset, amiről aztán kiderül, hogy valójában egy öngyilkossági kísérlet volt, amit férje elől is titkol. Férje mérnök, aki - vele ellentétben - láthatóan minden lelki problémától mentes. Giuliana belegabajodik férje egyik kollégájába, Corradoba (Richard Harris) aki munkaügyben jár az ipartelepen, ami mellett Giulianaék élnek. 

A film nagy része ezt a se ide se oda kapcsolatot ábrázolja, komoly hangsúlyt helyezve közben a vörös árnyalatainak minél gyakrabban történő megjelenítésére. Még a korabeli kritikák között is több helyen olvasni hozzám hasonló "tanácstalankodókat", akik nem pontosan értik a vörös ennyire eltúlzott jelentőségét... 

Az viszont sejthető, hogy Giuliana lelki baja pont a modernizálódó környezettel való ellenérzésekből fakad. 

Ha el is fogadjuk Antonioni vallomását, mely szerint az iparosodott környezetet akarta eltúlzott szépségben bemutatni, én mégiscsak túlnyomó részt nyomasztó hangulatú képekre emlékszem.

Két olyan jelenet volt, amelyre kellemesen emlékszem vissza, ami kis kitörést jelentett ebből az igen lassan és szinte céltalanul hömpölygő filmből:

Az egyik a kis csónakház furcsa jelenete, ahol több pár is össze volt zsúfolódva. Talán nem is valóság, hanem álom volt? Nem is derül ki igazán, hogy hogyan kerültek ide, és a jelenet után azokkal az idegen párokkal, akikkel előtte nem találkoztunk, később sem találkozunk újra, ez az álom-elméletemet erősíti meg.

Olyan szűk a hely, és annyira érthetetlen, hogy a láthatóan jómódú emberek miért vannak így összezsúfolódva ezen a koszos kis helyen...Egyetlen ágy van, és egymás ölében, szorosan egymáshoz simulva fekszenek. Kifejezetten erotikus töltete van ennek a jelenetnek.

A jelenet kulcsszereplője a szintén vöröshajú Rita Renoir, aki a fenti kép középpontjában fekszik, és akiről érdemes elmondani, hogy állítólag az 50-es 60-as években Európa legismertebb sztriptíztáncosnője volt.

Arca valahogy minden játék nélkül is vad erotikát sugároz. Hozzá kapcsolódik az egyetlen olyan momentum, ami mosolygásra késztetett a film során:

- Utálom!

- Kit?

- A férjedet! Olyan, mint egy vércse, és arra mindig készen áll, hogy rávesse magát egy tönkremenőben lévő gyárra... vagy egy válságban lévő nőre... Meglátod... Meglátod, a végén velem is célt ér majd!

Hát igen... ez a csónakházas jelenet ilyen volt.. Bárki bárkinél célt érhetett végül...

Az említett másik jelenet, mely pár perces fellélegzést okozott a nyomasztó ipartelep hangulata alól: A kétségbeesett Giuliana egy mesét rögtönöz beteg gyermekének. Egy 12-14 éves lányról, aki magányosan strandol egy gyönyörű rózsaszín homokos tengerparton. Érdekes figyelni, hogy a jelenet képei hogy reagálnak a mesélő gondolataira. Amikor Giuliana először említ egy furcsa közeledő vitorlást, akkor a képen a hajó kifejezetten hasít a vízen. Majd amikor érezhetően improvizálva meséli tovább, ahogy a lány úszva megközelíti a furcsa vitorlást, akkor azt már állva látjuk a vízen... 

Itt válik igazán érzékelhetővé, hogy Antonioni nagyon is tud harmonikus, meleg képeket mutatni nekünk, ha úgy tartja kedve. A mesebeli gyönyörű tengerpart egyébként a Sardinia melletti 1 km átmérőjű, Budelli nevű kis szigeten található, a partszakaszt Spiaggia Rosanak hívják. Valóban rózsaszín homokja van.

Ezzel a filmmel már valóban lezárul Antonioni első korszaka. Ezután szerződést köt az amerikai MGM-el három angol nyelvű filmre. Ebből kettő rajta is lesz a listán, úgyhogy hamarosan újra találkozunk vele.

Olaszország (Cineriz, Interopa, Paris), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Raymond Hakim, Robert Hakim, Danilo Marciani

Antonioni laza trilógiájának harmadik darabja ez a film. Az első, A Kaland Cannes-i bemutatójakor tulajdonképpen botrányba fulladt, de ettől függetlenül elnyerte a zsűri különdíját, és az utókor végülis a rendező egyik legjobb filmjének könyveli el. Monica Vitti azzal a filmmel lett közönségkedvenc színésznő. (Vitti a trilógia mindhárom filmjében szerepel.)

A trilógia második filmje, Az Éjszaka már egyértelmű siker volt. Mondhatjuk nyugodtan, hogy világsiker.

A Napfogyatkozás is elnyerte a Cannes-i zsűri különdíját, de közönségsikerről ez esetben nemigen beszélhetünk. Üzletileg legalábbis nem volt túl erős. Talán ennek a kisebb kudarcnak is lehet némi szerepe abban, hogy ez volt Antonioni utolsó fekete-fehér filmje.

A film kritikusai, akik a rendező "fáradtságáról" beszéltek, többek között azt mondták, hogy Antonioni már annyira a belső történésekre koncentrál, hogy az átlag néző számára követhetetlenné válik a film. Bevallom, ezek alapján én is az átlag-nézők közé sorolom magamat. Le merem írni: nem nagyon értek semmi az egészből. És a legaggasztóbb számomra az volt, hogy nem úgy nem értek belőle semmit, mint mondjuk a Dog Star Man esetében, ahol meggyőződésem, hogy valóban semmi értelme nem volt az egésznek, hanem inkább azt nem értem, hogy Antonioni mit akart tulajdonképpen az egészből kihozni?

Antonioni elindít szálakat, majd mintha megunná őket eldobja, és valami egészen mást hoz elő. Ez izgalmasnak is hangozhat, és eleinte úgy is gondoltam, hogy majd ez a sok szál egy izgalmas gombolyaggá áll össze. Ilyenkor mindig megengedem, hogy az én készülékemben van a hiba, de az én fejemben sajnos nem nagyon állt össze semmi. Nem értettem például, hogy a tőzsdekrach bemutatására miért szentelt Antonioni közel negyed órát. Talán ez volt a film egyik leginkább arányt tévesztő része. 

A tőzsdei jeleneteket egyébként a Római értéktőzsdén forgatták, vasárnap, amikor a tőzsde amúgy zárva tartott. Hogy minél autentikusabb legyen a zsibvásár jellegű üzletkötések kavalkádja, az alkuszok nagy részét valódi brókerek játszották.

Igen furcsa volt az utolsó jelenet is, mely kétségtelenül hatásos, de ezzel kapcsolatban sem tudtam rájönni, hogy mire akart kilyukadni az egész. Az utolsó előtti jelenetben ugyanis Monica Vitti karaktere (Vittoria) mégegyszer körülnéz a kihalt utcán, majd az utolsó 8 percben nem látunk mást, mint a szinte szellemvárosként élő EUR városrész képeit egy-egy ember felbukkanásával színesítve.

Néhány amerikai forgalmazó - hozzám hasonlóan - annyira nem tudott mit kezdeni ezzel a záró jelenettel, hogy inkább fogták, és levágták a film végéről. Na jó... amerikaiak... azok nem értenek a művészethez... 

Az említett EUR nevű városnegyedet, - ahol a film külső jeleneteinek nagy része forgott - még Mussolini tervezte felépíteni az 1942-es Római világkiállításra (ami a második világháború miatt elmaradt). Végül az 1960-as Római olimpiára készült el nagyjából. Nevének semmi köze az Európai Unióhoz, egyszerűen az Esposizione Universale Roma (Római Világkiállítás) rövidítése. Mint általában a tervezőasztalon készült városrészek... furcsán kihalt zombi-apokalipszis díszleteire emlékeztető környék, nem túl szívmelengető látvány. Voltam többször is Rómában, de valahogy egyik alkalommal sem keveredtem errefelé. Bevallom, soha nem is hallottam róla eddig.

Azonban több hasonlót volt már szerencsém látni. Az olimpiai falukra többnyire ilyesmi sors vár. El kell fogadni, hogy a lakható városok (városrészek) maguktól alakulnak ki, nem tervezőasztalon.

Monica Vitti arca önmagában is szinte egy műalkotás. (Igen, bevallom, rajongója vagyok) Valószínűleg Antonioni is hasonlóan vélekedhetett, ezért érezte szükségét annak, hogy mindhárom filmjében szerepeltesse. Ebben a filmben pedig kimondottan sűrűn, és nagyon közeli képeken mutatta be ezt a műalkotás jellegű női arcot. Tulajdonképpen Vitti szereplése okozta a film legélvezhetőbb pillanatait.

No persze a női nézők szívét vélhetően Alain Delon dobogtatta meg inkább. Ő a tőzsdeügynök, aki beleszeret Vittoriába. De kapcsolatuk csak nem tud sínre kerülni. A nő épp most lépett ki előző kapcsolatából, talán még fél belekezdeni egy újba. Kettejük huzavonája az egyik legjelentősebb motívum a filmben, de ez a kapcsolat még így is jórészt kidolgozatlan maradt, mint a többi motívum, melyet a rendező elővett, majd dobott anélkül, hogy valahova is kifuttatott volna.

Olaszország (Nepi, Sofitedip, Silver Films), 122 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Emanuele Cassuto

Antonioni elidegenedésről szóló trilógiájának második darabja ez a film (az első a Kaland volt). És az elidegenedés itt kettős értelemben is értelmezhető. Egyrészt a film központi szereplőiként ábrázolt házaspár tagjai között, másrészt úgy általában a hatvanas évek jómódú polgárságának egymástól való elidegenedéseként. Érzékletesen ábrázolja ezen gazdagok unalmát és sivár érzelemvilágát.

Volt aki úgy írt erről az alkotásról, mint egy "unalmas film az unalmas gazdagokról"... Antonioni itt valóban nagy teljesítményre kapcsolta a lassúságot (már, ha ennek van így értelme). 

Érdekes, hogy nálunk az 1963-as bemutatója ennek a filmnek azonnal a Filmmúzeumban volt, ami papíron jogosnak tűnik, hiszen akkor már több, mint két éve volt a film olaszországi bemutatója.

Először azt akartam írni, hogy a szerelem elmúlásának pillanata van a film középpontjában, ám hamar rájöttem, hogy nem pontos ez a megfogalmazás, hiszen a szerelem legtöbb esetben nyilván nem egy pillanat alatt múlik el, viszont egy emlékezetes és ledorongoló pillanat lehet, amikor erre az elmúlásra az egyik (vagy akár mindkét) fél hirtelen rájön. 

Giovanni Pontano egy kiégett író (Marcello Mastroianni), felesége Lidia (Jeanne Moreau) pedig egy gazdag nő, aki eddig anyagilag támogatta az éppen befutó, de máris kiégettnek tűnő művész férjét.

A házaspárral egy haldokló közös barátjuk kórházi ágyánál találkozunk az első jelenetben. Itt a film elején és majd az utolsó jelenetben látjuk hosszabb ideig együtt a házaspárt, a film többi részében szinte alig lesznek majd együtt. Még azokban a pillanatokban is, amikor egy helyen tartózkodnak (például a film második felét kitöltő grandiózus estélyen) tulajdonképpen nincsenek együtt, csak egy-egy pillanatra sodorja őket egymás mellé a sors.

De térjünk vissza az első jelenethez... Lidia nem bírja nézni barátjuk haldoklását, inkább magára hagyja férjét, és lent várja őt a kórház bejáratánál. Ennek következtében tanúi lehetünk a férj első (filmbéli) megkísértésének: egy láthatóan elmebeteg nő ráveti magát a férfira, ő pedig nem tiltakozik, s végül csak a betegszobába betérő nővérek közbelépése miatt nem lesz közötük szexuális aktus... nem a férfin múlott...

Hogy még tetézze is a dolgot a férfi, ahogy beülnek az autóba, és elindulnak hazafelé, azonnal beszámol kalandjáról feleségének, aki meglepő módon nem látszik összetörtnek. Ha valamit, akkor inkább talán undort érez férje iránt.

Innét nyomon követjük a pár elkövetkező - hozzávetőlegesen - 24 óráját, felváltva hol a nőt, hol a férfit követve.

A film első felében a nő magányosan rója Milano külső - lepusztult - kerületeit. Úgy tűnik, mintha régi emlékek helyeit felkeresve próbálna belekapaszkodni valamibe, mintha azokat előásva reményei szerint talán az elmúlt érzelmeket is újra megtalálhatná...

A középrésznél kicsit látjuk a házaspárt otthon, illetve egy bár erotikus előadását nézve. Bár fizikailag együtt vannak, gondolataik láthatóan nem találkoznak.

Végül a már említett pazar kerti partin láthatjuk, hogy a kórházi megcsalás nem pillanatnyi eltévelyedés volt. A gazdag villában rendezett eseményen a házaspár tagjai továbbra is külön utakon járnak. Giovanni megint nem hagy ki egy lehetőséget sem, minden egyedülálló nőnek udvarol. Nem hagyja ki azt az alkalmat sem, amikor a vendéglátó lányával (Monica Vitti) kerülhet közelebbi kapcsolatba.

Bár ez a többször említett pazar kerti parti hivatott t9bbek között ábrázolni az uralkodó osztály züllését és leépülését... töredelmesen bevallom, hogy olyan remek hangulat áradt belőle, hogy irigykedve néztem, bárcsak én is ott lehetnék közöttük...

A film utolsó jelenetében, a parti utáni reggelen, amikor a vendégek nagy része már hazament, a villa kertjében újra kettesben van férj és feleség... Ekkor döbbennek végérvényesen rá, hogy itt valami feltehetően visszavonhatatlanul elmúlt... A férj utolsó kétségbeesett kísérletének végkifejletét már a nézőre bízza a rendező, szinte lebegve eltávolodik a kamera, diszkréten elfordul, a tájat pásztázva...Már 1958-ban megírta Antonioni a film alapját képező novellát (Baldoria - Mulatság címmel), mely saját élményén alapult, melyet egy különleges hangulatú estélyen élt át. 

Eleinte egy csúnya nő állt a történet középpontjában, ezt a szerepet Massinának szánta. Akkoriban sokat beszélgetett erről Fellinivel és Massinával is. Aztán valahogy félretették a dolgot, és legközelebb a A Kaland elkészülte után került elő a téma. Ekkor azonban már a nőközpontú film helyett egy házaspár közel egyenrangú  fontosságú tagjai lettek a főszereplők. 

Mastroianni egyébként először dolgozott itt együtt Antonionival, és érdekes módon 1995-ig a közös munka nem is folytatódott.

Talán nem csak Mastroianni szereplése mondatja velem, hogy ez a film sokszor emlékeztetett az Az Édes Életre. A felső tízezer tagjai között kialakult, tartalmukat vesztett kapcsolatok ábrázolása Fellini mellet Antonionit is komolyan foglalkoztatta. A háború utáni tizenöt év fellendülése úgy látszik, hasonló negatív következményekkel járt, mint mondjuk amit a mi rendszerváltásunk nyomán létrejövő változások okoztak.

Olaszország (Cino del Luca), 143 perc, ff., olasz

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Amato Pennasilico

Antonioni a neorealistákkal kezdte. Volt Rossellini asszisztense, írt forgatókönyveket is - többek között Fellini számára -,  majd saját filmeket kezdett el forgatni, eleinte maga is neorealista stílusban.

Legjelentősebb filmjei azonban életművének középső - a neorealizmustól  már eltávolodott - időszakában keletkeztek. Érdekes módon ennek a korszaknak ez az első filmje - A Kaland - az, amit legfontosabb alkotásaként tartanak számon a legtöbben.

Bemutatásakor ez a hatalmas siker még nem volt ilyen egyértelmű. Az 1960-as Cannes-i filmfesztiválon az első vetítésen nevetgélés, huhogás, rosszindulatú bekiabálások fogadták a filmet, melyek miatt a forgatás közben a rendező és a főszereplő Monica Vitti el is hagyták a termet. Aztán jön a nagy fordulat: a második vetítésen már normális közönség vesz részt, hatalmas lelkesedés fogadja a filmet, ami végül el is nyeri a zsűri különdíját.

Három pár a római felső tízezerből tengeri kalandra indul egy jachttal és annak legénységével egy Szicíliától kb 45 km-re fekvő parányi kis lakatlan szigetre, melynek a neve Lisca Bianca. Gyakorlatilag egy hatalmas szikla az egész. 

Számunkra az egyik pár érdekes a háromból: Anna (Lea Massari) és vőlegénye, Sandro (Gabrielle Ferzetti). Az első pillanatokban kiderül, hogy kapcsolatukkal valami nincs teljesen rendben. Legalábbis Anna felettébb bizonytalannak tűnik kettejük jövőjével kapcsolatban. Ez nem akadályozza meg abban, hogy egy hónapos szünet utáni találkozásuk első percében (még a szárazföldön) egy hatalmas szeretkezést kezdeményezzen.

Hogy a hajón ne legyen egyedül párjával, Anna (előtérben) elhozza legjobb barátnőjét is, Claudiát (háttérben - Monica Vitti).

Ezzel kapcsolatban nem állom meg, hogy ne idézzem Bán Róbert korabeli Filmvilág-ban megjelent cikkét, melyben beszámolt arról a bizonyos botrányba fulladt vetítésről, ahol maga is ott volt:

"... (Anna) magával viszi szegényebb, csúnyácska barátnőjét, Claudiát"

Na... itt álljunk meg egy szóra... Ő lenne a csúnyácska barátnő...

Azt hiszem sok férfi szeretne magának ilyen csúnyácska barátnőt... ha a többi újságírónak is ilyen esztétikai érzéke volt azon a bizonyos Cannes-i bemutatón, akkor egy cseppet sem csodálkozom, hogy azon a napon megbukott ez a film. Monica Vitti - a csúnyácska barátnő ... hm... hm... gyorsan túlteszem magam ezen a suta véleményen, és a kép alatt folytatom....

A szigetre vezető hajóúton, és magán a szigeten eltöltött idő alatt is érződik, hogy a párok tagjai között messze nincs harmónia, a gondtalan gazdagság nem jelent egyszersmind gondtalan boldogságot is. Sandro és Anna között sincs egyetértés tervezett házasságukkal kapcsolatban. A férfi esküvőt akar, a lány viszont fél a közös jövőtől. Már-már veszekedéssé fajul a vita.

Nem tudjuk, hogy ezután mi történik, csak azt látjuk, hogy a férfi egyedül tér vissza a többiekhez, és csodálkozik, hogy a lány nincs velük. Sehol nem találják... és ettől fogva a film nagy része azzal telik, hogy az eltűnt lányt keresi mindenki. A rendőrség, és a társaság tagjai is több kevesebb lelkesedéssel...

Hogy mi lesz az eltűnt lány sorsa, azt leginkább azért nem mondom el, mert egészen biztosan befolyásolja a nézőt, ha tudja mi vár rá a film végén... (bár őszintén szólva, olyan túl nagy jelentősége nincsen, azért senkitől nem akarom elvenni az esélyt, hogy azzal a tudatlansággal lássa ezt a filmet, mint ama első Cannes-i közönség) annyi biztos, hogy Antonioni mer pimasz lenni... és ez váltotta ki a legnagyobb felháborodást azon a bizonyos bemutatón.

A nyomozás folyik, mi leginkább Sandro és Claudia útját követjük, ahogy partra szállnak Szicíliában, és ott követik azt a néhány nyomot amit itt-ott fellelnek a lánnyal kapcsolatban. Viszont ahogy múlik az idő, a nő és a férfi egyre jobban egymásba gabalyodik, már abban sem olyan biztosak, hogy szeretnék, ha Anna előkerülne...

A film címe Avventura - azaz kaland - mint ahogy a magyarban is, nem csak a kalandos hajóútra utal, hanem jelenthet flörtöt, kis szerelmi kalandot is. Vajon a férfi és a nő kapcsolata is ilyen kis kaland lesz, vagy valami komolyabb?

M történne, ha hirtelen felbukkanna az eltűnt nő? Vagy mondjuk egy harmadik nő?

Sokan kritizálták Antonionit a lassan csordogáló történetvezetése miatt. Tény, hogy a közel két és fél órás hossz nem tűnik rövidnek, és olyan túl sok minden nem is történik benne. Én azonban egy percig nem unatkoztam.

Egy dologban volt kis hiányérzetem csak: ezúttal nagyon hiányoztak számomra a színek! Olyan gyönyörű helyszíneken voltunk - többnyire kopott dél-olasz utcákon, de mondhatnám a szigetet, a tengert, vagy bármelyik belső teret is, hogy szinte fájt a színek hiánya. 

Antonioni persze örült, hogy egyáltalán fekete-fehér nyersanyagra le tudta forgatni a filmet. Nem sokkal a forgatás megkezdése után csődbe ment a filmet finanszírozó cég. A rendezőnek nem volt könnyű rábeszélni a népes stábot, hogy ingyen dolgozzon addig, amíg sikerül újabb befektetőt találni. Végül hosszú idő után egy Cino del Duca nevű kiadó magára vállalta a költségeket. 

Nem a finanszírozás okozta azonban az egyetlen nehézséget a film körül. A sziget, ahol a film egyik első részét forgattak, - mint kiderült - tele volt patkányokkal, szúnyogokkal, és egyáltalán nem volt rajta áram. Az időjárás is szörnyű volt a nyílt tengeren. Feltehetően a hideg vízbe való ugrálás miatt az Annát alakító Lea Massari infarktust kapott, és hetekig kómában volt. Ezzel kapcsolatban a legszebb, hogy Massari ma is él, 86 éves!

Fellini után Antonioni is megmutatta, hogy a hatvanas években bizony érdemes lesz odafigyelni az olasz filmművészetre!