Mexikó (Producciones Olmeca), 95 perc, ff., angol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: George P. Werker

Ez a film három olyan dologgal is foglalkozik, mely jelenleg a világ amerikanizálódott részén szinte pánikszerű, a gyilkossággal kapcsolatban megszokottnál is erőteljesebb társadalmi reakciókat szül. Ez a három tabu pedig a következő:

1. feketék elleni rasszizmus - 2020 nyarán talán a legaktuálisabb - lásd #blacklivesmatter 

2. Nők elleni erőszak - mostanában kicsit háttérbe szorulni látszik az előző téma miatt, de tavaly még uralt minden nyilvános rendezvényt az USÁ-ban: lásd  #metoo 

3. És végül a megrendíthetetlenül örökzöld (természetesen joggal elítélt) téma a kiskorúakkal folytatott nemi kapcsolat. 

Ami felettébb meglepő, hogy már - bár a hatvanas évek legelején vagyunk, amikor Amerika még nem volt ilyen pol-korrekt mint manapság, mégis - mindhárom ügyben kiállja a film az idő próbáját. Noha a filmben megállás nélkül megy a niggerezés, Buñuel álláspontja a kérdésben nyilvánvaló, hiszen a film egyik vitathatatlanul pozitív hőse a színes bőrű jazz zenész (Bernie Hamilton), aki egy hamis vád elől menekül.

Aztán ott van a film címét adó fiatal lány, akit Key Meersman játszik. Róla nem tudjuk, hogy mikor született, semmilyen adatot nem találtam vele kapcsolatban. Ránézésre olyan 12-14 éves lehet...

Egy szigeten vagyunk, melyen hárman élnek: két vadőr, és az idősebb vadőr árva unokája. A film azzal nyit, hogy meghal az egyik vadőr (a kislány nagyapja), így a másik vadőr (Zachary Scott) veszi át a gyerek gondozását, amíg annak törvényes felügyelete meg nem oldódik. 

A lány láthatóan már a nővé válás útjára lépett, de még messze van a felnőttségtől. A férfi viszont érezhető vonzalmat érez a lány iránt, bár látható, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mekkora bűnt jelentene, ha kihasználná a helyzetet. Egy darabig küzd a lelkiismeretével, enged a lány zavarának, engedi a lányt, hogy meneküljön a kellemetlen helyzet elől... de csak egy darabig...

• 
• 
• 
• 

A szigetre vetődik egy fekete férfi, akit egy fehér nő azzal vádol, hogy megerőszakolta, ezért a város lakói meg akarták lincselni. Délen vagyunk. Bár az emberek papíron nagyjából egyenlőek, itt délen azért kicsit más a feketék élete... Ellentétben a #metoo mozgalommal, melyben a vád elhangzásakor véglegesen eldől, hogy a megvádolt férfi bűnös, itt végül mégis kiderül, hogy a menekülő férfit pont azért vádolja meg az idősödő nő, mert a férfi nem fogadta a nő közeledését.

Buñuel 1947-től 1960-ig élt és alkotott Mexikóban. Ez tehát utolsó mexikói filmjeinek egyike (még kettőt készít ott ezután). A forgatási helyszín azonban kicsit csalóka ezúttal, a színészek mindegyike amerikai, angolul beszélnek és maga a film sem igazán mentes a Hollywood-i konvencióktól. Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ez a film nem tipikus Buñuel alkotás. Talán nem is véletlen, hogy nem tartozik a különösebben ismert Buñuel filmek közé. 

A címe viszont spanyol (La Joven), ami viszont olyan érdekes helyzetet eredményezett, hogy több angol címen is megjelent a mozikban, függően attól, hogy éppen hol mutatták be.

Amerikában például The Young One (a fiatal) illetve White Trash (fehér szemét - egyszer így szólítja a fekete fickó a rátámadó rasszista fehéret) címen is mozikba került, Nagy-Britanniában viszont Island of Shame (a szégyen szigete) címen futott.

Kicsit furcsára sikerül a film befejezése - a lány helyzetét kihasználó vadőr hirtelen megvilágosodik, míg addig rasszista volt, végül segít a fekete férfi szökésében, és, hogy a törvény előtt kibújjon bűne alól, házasságot tervez a kislánnyal. A kislány véleményét már nem tudjuk meg ez ügyben. Buñuel - talán szándékosan - nem oldja meg egyiket sem a három főbűn körüli szálak közül. Azt sejtjük, hogy az erőszak ügyében a menekülő férfi igazat mond, de ezt csak mi tudjuk, ő továbbra is menekülni kényszerül. A legzavaróbb hiányosság talán a férfi és a lány kapcsolatának furcsa elvarratlansága... hiszen szinte végig úgy látjuk, hogy a lány menekülni próbál a helyzetből, a végén viszont, - amikor a szigetre érte jövő lelkész segítene rajta, - mégsem látjuk, hogy a lány valóban élne a menekülés lehetőségével... Nem mondható, hogy igazán megnyugtató lezárást kaptunk volna, kicsit kurta-furcsa lett így a vége... véleményem szerint nem véletlen, hogy ez a film a kevéssé ismert Buñuel filmek egyike maradt...

Mexikó, 75 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Oscar Dancingers

Buñuel korai filmjeit (Andalúziai Kutya, Aranykor) Franciaországban készítette, majd áttelepült Spanyolországba, ahol többek a Las Hurdes című dokumentumfilmet forgatta, melyről azóta kiderült, hogy azt a valóságot mutatta, amit Buñuel láttatni akart. Pár éves USA-beli tartózkodás után 1947-ben átköltözött Mexikóba, ahol 1949-ben állampolgárságot is kapott. 1960-ig élt itt.

A Los Olvidados Mexikóváros szegénynegyedében játszódik. A film elején egy felirat figyelmeztet minket:

"A film valós tényeken alapszik, a szereplők nem kitaláltak"

Ez esetben persze formailag sem akar dokumentumfilmnek tűnni az alkotás, és a figyelmeztető feliratot talán nem is érdemes szó szerint venni. Mindenesetre Buñuel szerette volna, ha a filmben látható történésekre úgy tekintenénk, mint a szomorú valóságra.

A film középpontjában egy fiatalokból álló szedett-vetett "banda" áll, akik többnyire kisebb-nagyobb rablások elkövetésével töltik idejük nagy részét. Ezek a korán lecsúszott gyerekek általában szülők nélkül vagy nagyon szegény családban élnek, ahol a szülőknek nincs idejük illetve erejük a gyerekek megfelelő ellátásához és neveléséhez. Egyik legmeghatóbb pillanat (több ilyen van) amikor a szomorú arcú kisfiú ül a forgatagban, és nézi, hogy kihez mehetne haza, mert édesapja "ottfelejtette, nem jött vissza" érte. Buñuel megmutatja ugyanakkor, hogy a legnagyobb szegénységben is megtalálja a helyes utat az, akiben erre megvan a hajlam. 10-12 éves gyermekek ekkoriban már komolyabb fizikai munkát végeztek, ha arra rákényszerítette őket az élet.

A két legfontosabb szereplő a két ellenpólust ábrázolja:

Az egyik El Jaibo a hórihorgas fiú, aki megjárta már a fiatalkorúak börtönét. Ő az a fajta srác, aki számára nincs az aljasságnak az a formája, ami távol állna tőle. Valakit hátulról leütni, a súlyos fogyatékost kirabolni, ráadásul emellett szórakozásból fölösleges szenvedést okozni neki, ez az ő stílusa. Az őt alakító fiú (Roberto Cobo) remek alakítást nyújtott, mert gyűlöltem a figurát, és szinte nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy szerepet játszik a srác, gyűlöltem teljes egészében, és azt hiszem, hogy a szerep és a szereplő ilyen fokú egybeolvadása mindenképpen a színész munkáját dicséri.

• 
• 
• 

A másik fontos szereplő Pedro (az alábbi képen jobbra), a kisebbik utcakölyök, aki szintén benne van a stiklikben, de mint kiderül, ő inkább a körülmények áldozata, benne megvan a tisztességre való hajlam. Az őt alakító Alfonso Mejía a film egyetlen ismert ma is élő szereplője. 84 éves, és 2011-ben ő mutatta be a véletlenül előkerült alternatív befejezését a filmnek. Merthogy, - mint kiderült - az akkori cenzorok nyomására egy pozitív kicsengésű befejezés is készült a filmhez, de érdekes módon ezek szerint nem tudott érvényesülni a cenzorok szándéka, hiszen a nagyon nyomasztó (Buñuel eredeti szándékai szerint készített) befejezéssel vált híressé a film.Bunuel ezúttal a tőle megszokott szürrealizmus helyett kőkemény realizmussal ábrázolta a történéseket, bár egy-egy álom-jelenetben megvillan a rá jellemző szürrealista stílus is. Egyesek ezzel a filmmel kapcsolatban már Mexikói neorealista irányzatról beszéltek, amit maga Buñuel határozottan elutasított.

A fekete-fehér kép - ha lehet - itt még szürkébbé, sivárabbá teszi a filmben látható szegénységet. A világítás is mintha inkább a sötétséget próbálná sugallni. Az arcok gyakran árnyákban, a beltéri jelenetekben a fény éppen, hogy csak pislákol. Világosság csak nappal, a kültéri jelenetekben van igazán.

Buñuel számára ez a film jelentette a visszatérést a világhírhez. Mexikóban viszont nagyon haragudtak rá amiatt, hogy országukról ilyen lesújtó, mocskos képet mutatott a világ felé. Ő volt a "külföldi, aki Mexikót kihasználva" hajszolja a világsikert. Aztán amikor ezzel a filmmel Buñuel Cannes-ban 1951-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, hirtelen megváltozott a Mexikói megítélés is, és azóta is általában az ország egyik büszkeségeként tartják számon ezt a filmet.

Szerintem joggal.