USA (John Ford Productions, Paramount), 123 perc, ff., angol

Redező: John Ford

Producer: Willis Goldbeck

Vegyes érzéseim vannak John Forddal kapcsolatban. A korai filmek nagyon tetszettek tőle. A Hatosfogat szerintem a legjobb amerikai westernek egyike. Utána is készített néhány nagyon jó filmet. Aztán ráált a westernek sorozatgyártására, amik számomra már fantáziátlanok és unalmasak voltak. 

James Stewart-ot - már sokszor leírtam, kövessetek megérte - egyszerűen rossz színésznek tartom. Még akkor is, ha személyisége alapvetően szimpatikus. (Gyanúm szerint sikerének oka elsősorban ez a kellemes stílus). 

John Wayne-el kapcsolatban pont az ellenkező állásponton vagyok: Nem rossz színész, de pokolian antipatikus személyiség (legalábbis az én ízlésem szerint).

Minden adott volt tehát ahhoz (John Ford western, James Stewart és John Wayne), hogy ne várjak semmi jót ettől a filmtől... mégis pozitívan csalódtam!

Mindját az elején felhívom a figyelmet az egyik legbosszantóbb dologra a filmmel kapcsolatban, amit általában is a filmkészítés főbűnei között tartok számon: amikor az adott színész/színésznő a valós koránál sokkal fiatalabb szerepet játszik. Ez alól kivétel a Grease, ahol 30-34 éves színésznők játszottak gimis csajokat, de ott valamiért belefért (nem tudom megindokolni, hogy miért). John Wayne itt 54, James Stewart 53 éves, és maguknál kb 20 évvel fiatalabb karaktereket játszanak. Stewart karaktere például most végezte el a jogi egyetemet, ügyvédként szeretne elhelyezkedni.

Nyugat felé költözik, hogy a megfelelő helyen hivatalt nyisson, ám útközben kirabolja őt, és nagyon összeveri Liberty Valance bandája.

Liberty Valance a környék rettegett gazembere, terrorizálja a lakosságot. Senki nem mer ellenállni neki. A marshall (kb rendőrfőnök) van a legjobban berezelve. Valance-t nem akárki játssza: Lee Marvin. Aki nagyon szerethető a Piszkos Tizenkettő tökéletes erkölcsű Reisman őrnagyjaként, de parádézik a romlott gengszter szerepében is. Liberty Valance két talpnyalója közül az egyik Lee Van Cleef. (a spagetti-western lesz majd igazán az ő korszaka)

• 
• 
• 

Bár a frissen végzett ügyvéd a rablás utáni verésbe majdnem belehal, végül mégis felépül, a közeli kisvárosban gondoskodnak róla. Cserébe éttermi kisegítőként igyekszik visszafizetni az ápolás költségeit. Végül ottragad a városban, és tanítani kezdi a sok írástudatlan polgárt. Gyorsan beilleszkedik közéjük.

John Wayne a városka pozitív keményfiúja. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki az időnként feltűnő Liberty Valance-nak vissza mer szólni. Nem akar ő fölösleges konfliktusba keveredni, de ha kell kiáll magáért. Ezzel a jellemzéssel valószínűleg túl nagy meglepetést nem okoztam, hiszen Wayne szinte mindegyik westernben ugyanezt a típust hozza.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint ahogy sejthető is, a konfliktus elkerülhetetlen lesz... Valance és haverjai addig terrorizálják a lakosságot, míg végül valakinek elege nem lesz, és ki mer állni ellene. A film beszédes címe előrevetíti, hogy valaki végül végezni fog vele. A két kézenfekvő jelölt persze a tökös John Wayne, illetve az okoskodó jogász, aki a törvényből levezetve formálna jogot Valance lepuffantására. Már csak tudni kellene használni a fegyverét...

• 
• 
• 

Hogy egy csipetnyi kis romantika is felvillanjon, egy egész lightos szerelmi háromszög is felvázolásra kerül. De tényleg csak skiccszerűen, érintőlegesen: az ügyvéd (Stewart) és a helyi keményfiú (Wayne) ugyanabba a nőbe szerelmes...

• 
• 
• 

Itt most nem kerül képernyőre az amerikai western szinte elmaradhatatlan díszlete, a Monument Valley, vörös sivatagával körülvéve. Sőt préri sincsen. Szinte mindent stúdióban vettek fel, ezúttal fekete-fehérben! Ez utóbbi volt a legfurcsább, hiszen ekkoriban a westernek már nagy számban készültek technicolor nyersanyagra. Ám ezúttal a Paramount szűkre szabta a büdzsét. Sem külsős forgatásra, sem színes nyersanyagra nem tellett Fordnak. Ezt kárpótoladnó íme egy színes fotó a film két legnagyobb sztárjával, közöttük John Ford rendezővel.

Érdekes, hogy a film végére Stewarttal kapcsolatban nem különösebben változtak az érzéseim, de John Wayne-t egy egész kicsit (na azért nagyon nem) megkedveltem. Illetve fogalmazzunk úgy, hogy legalábbis már érteni vélem, hogy miért rajongott érte annyira sok amerikai.

USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, Patrick Ford, C.V. Whitney

Az 1001-es könyv nem fél ezt a filmet minden idők legjobb western filmjének titulálni. Bátor kijelentés. Nem beszélve arról, hogy ez a megtisztelő cím nálam minden vitán felül A Volt Egyszer egy Vadnyugaté. Hogy az csak egy spagettiwestern? Akkor is...

Én még azzal is vitába szállnék, hogy ez lenne a legjobb amerikai western, bár nyilvánvaló, hogy egy igazi amerikainak egész mást jelenthet ez a film, mint nekem kívülállóknak. Egy amerikainak John Wayne maga az Isten, az általa játszott karakter az igazi amerikai keményfiú, - bár már kicsit benne jár a korban - szívből gyűlöli az indiánokat, simán kezet emel egy nőre.. és úgy általában egy nagyon idegesítő, öntelt fazon... olyan igazi amerikai... 

• 
• 
• 

Ethan Edwards (Wayne) tehát gyűlöli az indiánokat. Ekkoriban a filmeknek még nem kellett politikailag korrektnek lenni. Más szempontokból persze igen: szex, homoszexualitás és hasonló dolgok Hollywoodban még tiltott dolgok voltak, de a rasszizmus ekkor még nem volt elítélendő, simán belefért például, hogy egy halott kommancs indián szemeit a főszereplő bosszúból szétlövi (mondjuk ki, hullát gyaláz) mert gyűlöli őket. Edwards indiángyűlöletének eredete a filmben nincsen pontosan kifejtve, de éles szemű rajongóknak köszönhetően megvan a magyarázat. Az egyik jelenetben látszik édesanyjának sírfelirata, amiből kiderül, hogy szegényt a kommancsok ölték meg. Szerintem azok, akik először nézik a filmet, biztosan nem veszik észre ezt az utalást, mert csak 1-2 képkockányira látszik, aztán eltakarja a kis Debbie, aki ide bújik el a támadó indiánok elől... Természetesen én is csak azért tudom, mert utánaolvastam.

A gonoszok indiánok lemészárolják a családot - Ethan Edwards bátyjának családját, - és elrabolják a két lányt. További rejtett utalásokat lehet találni állítólag arra, hogy a gyermekek tulajdonképpen nem is Ethan bátyjáé, mert valószínűleg annak felesége megcsalta őt Ethannel, így feltehetően a két kislány is Ethan gyermeke, de ez már-már belemagyarázás, még akkor is, ha ezt maga John Wayne fejtette ki néhány évvel később... Igazából csak hármuk viselkedéséből, elejtett félrenézésekből lehet látni, hogy ez mondjuk akár így is lehetett... 

• 
• 
• 
• 
• 

Karcos jellemű főhősünk néhány önkéntes segítővel nekiáll a lányok felkutatásának, ami egy 5 éven át tartó road trip szerű kutatásba torkollik. Hála a technicolor film szépségének sokszor csodálhatjuk meg a Monument Valley végtelen vöröslő homoksivatagját, ahol a forgatás alatt néha az 50 fokot is elérte a hőség. Öt év alatt persze nagyon nagy területet bejár a csoport, de mi szinte végig a Monument Valleyban látjuk őket, a jellegzetes sziklák mindig más oldalról látszanak...

üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.

A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!

Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:

5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.

A kislány megformálása azért is érdekes, mert a 10 éves Debbie-t Lana Wood játssza (ő az akit feljebb a sírfeliratnál láttunk elbújni), aki annak a Natalie Wood-nak a húga, aki a 15 éves Debbie-t játssza. Az idősebb testvér (Natalie) egyébként ekkor még gimnazista volt, és visszaemlékezések szerint nem egyszer okozott kisebb felfordulást, amikor suli után John Wayne ugrott el érte az iskolához, hogy átvigye a stúdióba felvenni egy jelenetet. Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 

Az Amerikaiak kedvence által megszemélyesített Ethan azonban meg sem akarja menteni a lányt, amikor az úgy nyilatkozik, hogy az indiánok az ő népe. Attól kezdve a lány is ellenséggé válik, és őt is meg akarja ölni, ahogy minden kommancsot...

• 
• 
• 

Nagy vonalakban az egész filmet elmeséltem már, csak a befejezés maradt nyitott... mivel nem szeretek teljesen elspoilerezni egy filmet, aki megnézni tervezi, azt kérem, hogy ne olvasson tovább a japán poszter alatt

Nos... látom mindenki itt maradt...

A záró jelenetet mindenképpen meg szeretném mutatni, mert ezzel kapcsolatban Godard mondta valahol, hogy bármennyire is megvetette Wayne-t annak jobboldali nézetei miatt, akárhányszor meglátja ennek a filmnek a végén, ahogy Debbie-t felemeli, mindent megbocsájt neki...

És bevallom, engem is bármennyire idegesít úgy általában Wayne... ezzel a jelenettel kapcsolatban én is úgy vagyok, mint Godard...

USA (Republic Pictures), 129 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, G.B. Forbes, John Ford és L.T. Rosso

John Ford rendező még 1944-ben rábeszélte John Wayne-t és Maureen O'Hara-t, hogy vállaljanak szerepet kissé csökkentett díjazásért is ebben a filmben. A stúdió nem látott sok fantáziát ebben a - szerintük - "butus kis ír mesében", de megállapodtak Forddal, hogy ha csinál a Republic Pictures-nek egy jól jövedelmező westernt, akkor cserébe csinálhat egy ilyen - mérsékelt buktára aspiráló - limonádét. Az a bizonyos western lett a Rio Grande.

Ez a film viszont a stúdió előzetes várakozásai ellenére nemcsak, hogy szép bevételt hozott a mozipénztáraknál, hanem két Oscart is elvitt: a legjobb rendezőnek és a legjobb operatőrnek járót.

Engem két dolog fogott meg igazán - és mindkettőnek nagyon jót tett a mellesleg gyönyörűen izzó pirosakat produkáló technicolor nyersanyag - : az egyik a gyönyörű ír vidék, a másik Maureen O'Hara, akiről számomra itt derült ki, hogy milyen szexi vörös haja van. Neki aztán igazán "jól áll" a technicolor...(szokás szerint megjegyzem, hogy a standfotókat ekkoriban - mint ahogy lejjebb is látható - fekete-fehérben készítették függetlenül attól, hogy ez a film színesben készült.)

• 
• 
• 
• 
• 

 A külsős jeleneteket Írországban, Cong városkában és annak környékén forgatta 6 héten keresztül a stáb. A beltéri jeleneteket viszont már a Los Angeles-i stúdió megszokott falai között készítették el. Ford szülei egyébként Írországból vándoroltak Amerikába. Valószínűleg ezért volt olyan fontos számára ennek az előzetesen nem túl sok sikerrel kecsegtető filmnek az elkészítése. A forgatások helyszínéül szolgáló Cong egyébként azóta szinte zarándokhely lett a film rajongói körében. Túrákat szerveznek az egyes jelenetek helyszíneit végigsétálva. 

Gyakorlatilag el lehet mondani, hogy a kis városkában ma már minden a The Quiet Man-ről szól. Múzeum, ajándékbolt, pub... mindegyik erről a filmről van elnevezve, vagy megtartotta filmben is látható nevét... Mint például a pub, melyben naponta legalább egyszer levetítik ezt a filmet... hogy unhatja már a személyzet...

• 
• 
• 

Sean Thornton (John Wayne), - az amerikai bokszoló, aki egy halálos KO után otthagyja az ökölvívást - úgy dönt, hogy hazaköltözik apja volt írországi házába. Igen ám, de az már nem a család tulajdona, meg kell vennie egy özvegyasszonytól. A házra azonban más is pályázik. Van azonban valami - jobban mondva valaki - aki még a birtoknál is jobban felkelti érdeklődését... Mary Kate Danaher (Maureen O'Hara).

Mary Kate egy gyönyörű, ám néha kicsit raplis, de nagyon szexi vörös démon, akinek a bátyja véletlenül pont az a mogorva férfi, aki Sean ellenlábasa lesz az "ingatlanügyben"

És itt jön be az igazi ír csavar...: "Ez Írország, nem Amerika", a bátyja beleegyezése nélkül semmit sem csinálhatnak a szerelmesek. És még az engedélyével is elvileg nagyon korlátoltak a lehetőségeik az esetleges esküvő előtt. Csak is kísérővel... egymáshoz nem érhetnek, stb... mint amikor a Keresztapa 2-ben Michael Corleone Szicíliában udvarol gyönyörű szerelmének.

Minden poént igyekszem nem lelőni, de a film egyik csúcspontja amikor Sean a grabancánál fogva rángatja feleségét vissza annak bátyjához, mintegy reklamálva, hogy vagy Ír szokások szerint adja a lány mellé a hozományát vagy visszaadja a nőt.

John Wayne nagyon durván, hol a karjánál, hol a ruhája hátuljánál fogva rángatja Maureen O'Hara-t. Előtte a rendező és a férfi főszereplő (Wayne) poénból birkatrágyát szórt arra a részre, ahol O'Hara szinte arcával mossa fel a talajt. A színésznő utólag elmesélte, hogy nem volt nagy öröm, de azért vicces volt... Hát nem tudom, hogy a lassan - szerencsére - unalomba fulladó #metoo mozgalom harcias szónokai mit szólnának ma egy ilyen esetben... 

A film egy infantilis, felnőtteknek szóló mese, olyan verekedésekkel, mint amilyeneket a Piedone filmekben láthattunk a hetvenes-nyolcvanas években. Igazi magyarázatot nem találok a film ilyen mértékű sikerére. Bármennyire is lenyűgöző O'Hara, aki érzésem szerint színészi képességeinek csak néhány százalékát tudta megmutatni ebben a filmben...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Republic Pictures), 105 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Merian C. Cooper, John Ford, Herbert J. Yates

Bevallom, ennek a filmnek az egyetlen igazi fénypontja Maureen O'Hara jelenléte volt számomra. Nem először látom, hiszen a Hová Lettél, Drága Völgyünk-ben és a Táncolj, Kislány, Táncolj-ban is elvarázsolt tökéletes szépségével és elegánsan visszafogott játékával. 

A film igazi sztárja persze John Wayne volt, aki mellett O'Hara itt most sajnos nagyon háttérbe szorul. Ez volt egyébként első közös filmjük, melyben egy párt játszottak, még több ilyen készül majd ezután. Nevük ezekben az években annyira összeforrt emiatt, hogy sok filmrajongó azt hitte, hogy a való életben is házasok, vagy legalábbis egy párt alkotnak. Nálunk Magyarországon Sztankay István és Schütz Ila alkottak ilyen hosszan tartó filmes párost a nyolcvanas években.

John Ford rendezőnek ez volt a harmadik amerikai lovasságról szóló filmje. Szokás a három filmet Ford lovassági trilógiájának is nevezni. Ezek is western filmek, vannak benne indiánok is, csak éppen ez esetben cowboyok helyett bátor lovaskatonák a hősök.

• 
• 
• 
• 
• 

A John Wayne által alakított Kirby Yorke lovassági tiszt és emberei a Rio Grande folyó mellett állomásozik, ahol gyakori indiántámadásoknak van kitéve. Egyik napon az újoncok között megjelenik tizenöt éve nem látott fia, aki kibukott az iskolából, ezért - részben vezeklésül is - a sereget választotta. Apja úgy bánik vele, mint bármilyen másik katonával. Hamarosan megjelenik a fú anyja, hogy hazavigye a fiát. A tiszt és elhagyott felesége között valami furcsa hűvösség van, bár idővel kiderül, hogy tulajdonképpen mindegyiküknek fontos a másik...

- Milyen ember ő, Anya?

- Magányos ember, nagyon magányos ember...

- Azt mondják, kiváló katona...

- Bizonyára az, de én gyűlölök benne mindent, ami jó katonává teszi...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ford állítólag nem vettem túl komolyan ezt a filmet - én rosszmájúan hozzáteszem, hogy ez látszik is rajta... - Fordot igazából a Csendes Férfi című két évvel későbbi filmjének megvalósítása foglalkoztatta, amihez pénzt kellett a stúdiónak biztosítania, és ennek a filmnek volt a feladata eme összeg előteremtése. Még a kis Republic Studio költségvetéseihez képest is viszonylag kevés pénz állt ezúttal Ford rendelkezésére.

Érdekes látni, hogy mennyit változott a világ közel hetven év alatt. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy amerikai filmben az indiánok (vagy bármelyik másik embercsoport) ennyire negatív színben legyen feltüntetve. Az apacsok és a velük szövetkező törzsek itt "barbár vademberek", akik csak az ölés kedvéért pusztítanak. Elsősorban gyerekeket rabolnak, stb... Bár a hadsereg alkalmaz navaho felderítőket, azokra is inkább mint áruló kutyákra tekint a film, akik éjjelenként artikulálatlan üvöltésükkel csak megzavarják a nyugalmat.

Attól tartok, hogy ezt a filmet, melynek központjában természetesen az igazi amerikai katona, a hős, a patrióta áll... ezt csak egy igazi amerikai tudja megfelelően értékelni... ahogy a sereg férfikara három esetben is felcsendülő a capella dalaitól is valószínűleg a jenkik érzékenyülnek el igazán...

USA (Fox), 93 perc, ff. angol

Rendező: John Ford

Producer: Samuel G. Engel, Darryl F. Zanuck

Kellemes, nosztalgikus pillanatokat okozott, amikor a film elején meghallottam azt a dallamot, amit utoljára valamikor a nyolcvanas évek elején hallottam a Foxi Maxi című Warner Bros-os rajzfilm-sorozatban a főszereplő szájából:

Ez a dallam - mely egyébként egy amerikai népdal - az egész filmen végigvonul.

Akárhány filmben látom Henry Fondát, szerintem nekem már örökre a Volt Egyszer egy Vadnyugat Frank-je marad, melyben úgy alakítja, a velejéig gonosz bűnözőt, hogy mégis sajnáltam egy kicsit, amikor a végén meghalt. 

Ezúttal Wyatt Earp-öt alakítja, aki talán olyan a western-nek, mint Marlow a noir-nak, vagy James Bond a kémfilmeknek: több filmben, több színész által is megjelenítésre kerül a filmtörténelem folyamán. Annyi a nagy különbség, hogy Wyatt Earp - bár legendák veszik körül - valóban létező személy volt, és ez még nem minden: John Ford rendező személyesen is ismerte az igazi Earp-öt.

A film végi nagy fegyveres leszámolás például Earp elmesélése alapján pontosan így történt, ahogy a filmben látható... vagy legalábbis Earp így mesélte el Fordnak.

Wyatt Earp - az igazi vadnyugat egyik ma is legismertebb embere - 1848 -tól 1929-ig élt. Sokmindennel foglalkozott. Volt rendőr, de volt része rablásokban is. A film története is nagy vonalakban valóságon alapszik. Valóban élt Tombstone-ban Earp, tényleg volt egy Doc Holliday nevű cimborája és valóban volt egy (vagy több) klán, mellyel végül OK Corall-nál fegyveres leszámolásba torkolt az ellenségeskedés. 

• 
• 
• 

Az Arizonai Tombstone-t a rendező ezúttal átköltöztette valódi helyétől a kb. 500 mérfölddel északabbra levő Monument Valley mellé, csak azért, hogy az izgalmas formájú sziklák szép hátteret biztosítsanak a kültéri felvételeknek. Ha ez az apróság az amerikai nézőket nem zavarta, akkor minket sem.

• 
• 
• 

Néhány fotó a forgatásról, mielőtt belemennék a tartalomba:

• 
• 
• 
• 

Wyatt Earp testvéreivel egy marhacsordát terel Tombstone városa mellet. Míg hárman bemennek a városba, addig a várost rettegésben tartó Clanton banda lelövi a csordát őrző testvérüket, és elköti az összes állatot. A film végi - már említett - fegyveres leszámolás ennek - és még persze sok egyéb - konfliktusnak tesz pontot a végére. Közben megismerünk néhány további karaktert: a már említett Doc Holliday-t, továbbá két hölgyszereplőt - egyikük a címben is említett Clementina -, akik a romantikus jelenetek létrehozásához elengedhetetlenek. Clementinának van talán a legjelentéktelenebb szerepe - az volt az érzésem, hogy csak azért került bele a történetbe, hogy a címadó dalnak értelmet adjon.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A karakterek számomra túlságosan 'egy dimenziósak' voltak ahhoz, hogy különösebb izgalmakat tudjanak kelteni bennem. Bevallom, John Ford-tól egy kicsit többre számítottam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Fox), 120 perc, ff., angol

Rendező: John Ford

Producer: Darryl F. Zanuck

Megtekintés előtt érzelmesebb nézőknek javaslom egy kisebb tasak papírzsepi előkészítését. Szükség lehet rá!

Amikor láttam, hogy egy John Ford film következik, akkor már alapból komoly várakozásaim voltak, hiszen benne még egyszer sem csalódtam. Az 1940-es Érik a Gyümölcs nem véletlenül hozott Oscart Ford számára. A Hatosfogat a korszak legjobb westernjei közé tartozik, az 1934-es Priest bíró pedig olyan vígjáték volt, melybe helyenként egész váratlanul olyan drámaian szép jeleneteket komponált Ford, hogy csak néztem.

Egy Wales-i család (Morganék) életének néhány fontos évébe kapunk betekintést. A történet középpontjában Hew, a legkisebb gyermek, egy tíz év körüli fiúcska áll. Ő a mesélő, aki felnőtt korában elhagyni kényszerül a "völgyet", ahol addig élt, és elmeséli fiatalkorának történetét.

A "drága völgyünk" tulajdonképpen egy bányászfalu valahol Wales-ben. Egy Wales-i író (Richard Llewellyn) regénye alapján készült egyébként a film. Kezdetben eredeti helyszínben gondolkoztak a producerek, de az Európában dúló világháború miatt mégis a Fox filmgyárban épített kültéri díszletek használatára kényszerültek. Mindenesetre nagyon hangulatos kis falut sikerült felépíteni, már-már csodálkozunk, nem ilyen romantikusnak képzelnénk egy bányász falut, pedig állítólag az eredetit próbálták rekonstruálni. Hat hónapig tartott a díszletépítés. Állítólag csak azért nem forgatták színesben ezt a filmet, mert akkor nagyon kiütközött volna a Kaliforniai növényvilág színárnyalatainak a különbözősége a Wales-ihez képest.

• 
• 
• 
• 
• 

Részben egy "coming of age" történetet látunk, azaz a fiú felnőtté válásának folyamatát szemléljük. A műfaj általában az első szerelem bemutatását (is) szokta jelenteni. Ez esetben azonban a regényben szereplő első szexuális élmény pont kimaradt a filmből. Ekkoriban túl prűdek voltak ehhez az amerikaiak. Helyette azt követjük végig, hogy a kisfiú hogy maradt az édesapa egyetlen boldogsága, amikor ilyen-olyan okokból a többi testvér szépen lassan eltávozott a családból.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Persze többé-kevésbé a többi családtag sorsát is érintjük. A Maureen O'Hara által alakított egyetlen lánytestvér például egy gazdag férfihoz megy feleségül. Olyan házba költözik tehát, ahol a szegény bányász rokonokat szinte be sem akarják engedni, mélyen lenézik. Érdekes nézni, hogy a kedves lánytestvérnek, - aki otthon a szülői házban még az édesanyával együtt várta haza a dolgozó fivéreket - vajon van-e elég tartása, vagy ő is a szegényeket lenéző gazdagokhoz idomul... És be meri-e vallani magának, hogy csupán a pénz miatt ment hozzá a gazdag kérőhöz, és igazából mást szeret?

Az 1880 körüli időszakban vagyunk. Furcsa nézni, hogy mennyit változott a világ. Ma már elképzelhetetlen, hogy tíz év körüli fiúk bányában dolgozzanak, akkor ez láthatólag természetes volt. Mint ahogy természetes volt, hogy a tanár vesszővel veri el a rossz magatartású gyerekeket. Ma ezzel nyilván már bekerülne a híradóba és az összes bulvárújságba.

Nagyon erősen tud John Ford hatni a nézőre. Amikor a brutális tanár egyszer nagyon durván elverte szegény hősünket, akkor az édesapa ivócimborái megelégelik, és agyba főbe verik a tanárt. Ez a jelenet olyan remekül van megcsinálva, - és annyira viszketett a tanártól a tenyerem -, hogy részt szerettem volna venni magam is a tanár elagyabugyálásában, és szinte úgy drukkoltam minden egyes tanárnak behúzott jobb egyenesnél, mint amikor a magyar válogatott gólt lő az olaszoknak mondjuk fociban... hm...

Két színészt szeretnék külön is kiemelni. Az egyik a kissrác: Roddy McDowall. Le a kalappal. Szinte akkor is beszélnek a szemei, amikor meg sem szólal. Azon kevés gyerekszínészek egyike, aki felnőttként is sikeres tudott maradni. Azt hiszem találkozunk még vele.

A másik az édesapa: Donald Crisp. Ő azt a kemény fizikai munkást testesíti meg, aki a család vezetője. Aki keményen fogja a fiúkat, és mindent csak a családért tesz. Megérdemelten kapott Oscart az év legjobb férfi mellékszereplőjeként. Az alábbi képen a jobb szélen:

Olyan film volt ez, ami szinte első percében bezárt a világába engem, és nem is eresztett el onnét. Szomorkás, nosztalgikus... Szép...

• 
• 
•