Brazília (Mapa) 106 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Carlos Barreto, Carlos Diegues, Raymundo Wanderley Reis, Glauber Rocha, Zelito Viana

Nehezen élvezhető film ez, nehezen is követhető, és úgy általában elmondható, hogy nem pontosan értem, mit akart ezzel Rocha... nem tudom, mit akart vele mondani, illetve mi járhatott a fejében...

A Filmvilág című folyóirat szerzője, aki a film itthoni - 1979-es - bemutatása kor látta moziban, izgalmasan írja le, ahogy egy extrém túlsúlyos (így feltehetően apnoés) hölgy a film első percében hangos horkolásba kezdett, amit a felébresztési kísérletekkel csak néhány másodpercre lehetett megszakítani. Végül a jegyszedővel vezettették ki a nézők gúnyos kacaja közepette. Miután ezen a nézők kiszórakozták magukat, a filmen magán már csak unottan ücsörögtek, majd szép sorban kiszállingóztak a teremből. Csak az újságíró maradt bent, és egy fiatal pár, akiknek mindegy volt, hogy mit vetítenek, csak viszonylag sötétben lehessenek...

Őszintén szólva, tökéletesen megértem a távozókat, és bevallom, hogy ezúttal csak azért néztem végig ezt a filmet, mert még az 1001-es kirándulás legelején megfogadtam, hogy mind az ezeregy filmet meg fogom nézni az elejétől a végéig!

Egy Eldorado nevű fiktív dél-amerikai országban vagyunk, ahol az emberek nagyon szeretnek forradalmat játszani. Ez mondjuk a fejlődő országokkal kapcsolatban nem mondható különösebben meglepő megállapításnak. (egyébként milyen korrekt ez a "fejlődő ország" kifejezés is... Amikor először ovastam valahol gyerekkoromban, azt hittem, hogy az valami dícséret, hogy egy ország fejlődő... aztán rájöttem, hogy ez pont azt jelenti, hogy még jócskán van mit fejlődnie...) Bár ez a film Eldorádóban játszódik, ne felejtsük el, hogy Brazíliában néhány évvel a film készítése előtt 1964 ben vette át a katonai vezetés a hatalmat a reformista Goulart elnöktől. Tehát nyilván aktuális üzenete/áthallása is volt a filmnek, aminek nagy része mai szemmel valószínűleg már kevéssé értelmezhető. (Rocha rövid időre letartóztatásba is került 1965-ben valami tüntetésen való részvétel miatt)

Szóval ebben a filmben látjuk ahogy az egyik politikai oldal megpuccsolja a másikat, letartóztatják vagy éppen kivégzik egymást... A film központi karaktere egy Paolo Martins nevű költő és agitátor (az alábbi képen középen), aki maga is hol egyik, hol másik oldalhoz csapódik, attól fűggően, hogy melyik oldal vezetőjét látja pillanatnyilag alkalmasabbnak hazája vezetésére... (Megjegyzem, csak egy nagyon naív lánglelkű anarchista gondolhatta komolyan a hatvanas években még mindig, hogy a politikusok azért választják ezt a szakmát, hogy a nép/ország javára tevékenykedjenek.) Természetesen mindkét politikai oldal a népre hivatkozik, és abban is tökéletesen hasonlítanak egymásra, hogy igéreteiket hatalomra kerülve már nemigen tartják be. (Ez mondjuk nem dél-amerikai sajátosság)

A filmet nézve sokszor úgy éreztem, mintha visszarepültünk volna vagy ötven évet a némafilmek túljátszott világába, ahol minden kicsit el van túlozva, talán ellensúlyozandó a hang hiányát. Itt viszont van hang, és beszéd is bőven, bár legtöbbször nem konvencionális párbeszédeket látunk, hanem inkább amolyan magasztos szózatokat. Viszont nem mindig világos, hogy a szereplők egymáshoz szólnak, magukhoz, esetleg közvetlenül a nézőt kívánják megszólítani...  

A szerkesztés is igen fura. Nem világos minden esetben, hogy éppen melyik idősíkban járunk, és ebben az esetben az volt az érzésem, hogy ez nem volt kifejezetten szándékos törekvése a rendezőnek. Sok volt a szimbolikus elem, jelenet, melyeknek értelmezése határozottan meghaladta képességeimet... Elképzelhető, hogy a szürreális zavarodottság nagyrészt szándékops is volt, hiszen a film már a katonai rezsimben készült, - és talán nem feltétlenül az adott rezsimet támogatandó.Diktatúrákban pedig néha nem árt két- vagy többértelműen, zavarosan fogalmazni, ha azt akarjuk, hogy életben maradjunk... Így aztán mindenki azt ért ki belőle, amit akar.... Nem igaz?

Ez az ötödik brazil film a listán, és ez kicsit elszomorít, hiszen, ha jól látom, még talán ha lesz két további, és azok is majd csak a kétezres évekből jönnek... Előzetesen Brazíliától sokkal élettel telibb, vidámabb filmeket vártam, és a Fekete Orfeusszal pont be is talált nálam (igaz, az valójában egy francia rendező által készített brazil film volt) utána csupa lehangoló, fura film következett, melyek hol jobban, hol kevésbé tetszettek.

Rocha maga is így jellemzi a cinema novo mozgalom alkotásait: "Szomorú, rút filmek... sikoltó, kétségbeesett filmek, ahol nem mindig győz az értelem"

Ha Rocha filmjei közül kell választani, akkor a listán korábban szerepelt az Isten és Ördög a Nap Földjén (1964) címűt inkább ajánlom, mint ezt. Akinek az bejön, esetleg próbálkozzon ezzel is....

Rocha egyébként 1971-ben végül jobbnak látta elhagyni az országot. A katonai diktatúra elöl országról országra vándorolt, helyét keresve. Spanyolország, Chile, majd Franciaország után a portugál riviérán telepedett le egy időre. Csak 1981-ben tért haza, élete utolsó napjaira. Egy tüdőgyulladás kezelésével kapcsolatban szállították Rióba Lisszabonból... de már nem tudtak rajta segíteni.

Brazília (Copacabana Films, Luis Augusto Mendes Prod.), 110 perc, ff., portugál

Rendező: Glauber Rocha

Producer: Luiz Paulino Dos Santos, Luiz Augusto Mendez)

Az 1963-as Vidas Secas kapcsán már említettem a brazil cinema novo mozgalmat, mely a negyvenes években virágzó olasz neorealizmus és az ötvenes évek végén kezdődő francia újhullám tovább-gyűrűzésének is tekinthető. Ennek a mozgalomnak többnyire Rochát tekintik elsőszámú vezéralakjának. A cinema novo leginkább szembetűnő motívumai a társadalmi egyenlőtlenségek felmutatása, és az akkori brazil mozira jellemző kommersz megoldásoktól való eltávolodás valamilyen intellektuálisabb irányba.

Ez legtöbb esetben abban fejeződött ki, hogy a társadalom mélyen élő rétege került a cselekmények központjába. Ez a film is úgy indul, mint egy jó kis unalmas neorealista alkotás: Rocha hosszasan mutatja a mélyszegénységben élő Manoel és Rosa életét, ahogy kezdetleges faszerszámaikkal, monoton unalomban készítik maguk számára a betevő falatokat...

A film élesen három részre tagolódik, és a puritán, realista első harmadból egy köztes harmadon keresztül jutunk majd el az utolsó harmad szinte teljesen eszement, misztikus fantáziájába. Imádom a szürreált, és nem is sejtettem, hogy mi vár majd ama utolsó harmadban, sőt fogalmam sem volt arról, hogy majd ennyire elcsúszunk egy másik irányba, de itt, az első harmadban hamar leizzadtam arra gondolva, hogy ezt a sivár monotóniát kell majd közel két órán keresztül végigszenvednem... 

Itt jegyzem meg, hogy a némafilmes korszak megedzette a türelmemet, szóval ilyen pár órás monotónia nem okoz olyan eget rengető megpróbáltatást a számomra, mégis volt a filmnek egy pontja - a második harmadban - amikor komolyan elgondolkoztam rajta hogy elveimet félredobva félbehagyom ezt a filmet, de ott egy csecsemő hidegvérrel való teljesen értelmetlen legyilkolása húzta ki a gyufát nálam. Szerencsére sikerült túllépnem a traumán, mert a harmadik harmad - szinte - mindenért kárpótolt.

Na, de visszatérve a realista első harmadra: Manoel megöli munkaadóját, mivel az pökhendi módon megpróbálja ráverni néhány marha elhullása okozta anyagi kárát. Ennek következtében a házaspár menekülni kénytelen a sertao-ba, a "vadország"-ba, ahol amolyan vadnyugati körülmények uralkodnak. A filmet egyébként Bahia államban, Brazília észak-keleti részén forgatták, mely tényleg elég sivár és lepusztultnak tűnik ahhoz, hogy megfelelő háttérként szolgáljon ehhez a történethez.

Megérkezve a stílusában és helyszínében is elkülönülő második harmadba, Manoelék összetalálkoznak egy szektával, melyet az eszelős Sebastiao vezet.

A szektavezér kezében állandóan egy hatalmas fakereszt van, melyet az őrült vezető gyakrabban használ lándzsának, mint amire vallási jelképként elméletileg használni hivatott...

A vezető eleinte a hegy túloldalán található paradicsomi helyről papol, ahol a lovak virágot legelnek, a gyerekek tejet isznak a folyókból, stb., stb... Idővel kiderül, hogy mindezek előtt valamiféle felkelésnek kell történnie... önmagában nem lesz elég tehát átvándorolni a hegy túloldalára... Követői vakon bíznak benne - így szokott ez lenni a szekták vezetőivel... - ő meg egyre több lemondást és önfeláldozást követel híveitől. 

Végkimerülésig egrecíroztatja Manoelt a lelki üdve eléréséért, és amikor már semmi más nem jut Sebastiao eszébe, amivel a férfit kínozhatná... azt nyilatkoztatja, hogy Manoel feleségéből ki kell űzni az ördögöt, és még gyermekéről is le kell mondania, hogy Istenhez igazán közel kerülhessen... Nos, itt jött a jelenet, melynek befogadása igen megterhelőnek bizonyult számomra...

Közben a katolikus egyház papjai konkurenciát látnak az elmebeteg vezérben, és egy bérgyilkost - Antonio das Mortes - bérelnek fel a szekta felszámolására. Beszédes név egyébként, hiszen a mortes halált jelent portugálul.

Manoel és Rosa életét megkíméli a kivégző-csapat, hogy hírmondói maradjanak a vérengzésnek...

És itt váltunk át a harmadik harmadra, amikor is az újra vándorlásra kényszerülő pár egy újabb elmebetegbe fut bele: Corisco kapitányba, a cangaceiros-ok egyik utolsó képviselőjébe...

Róla már első ránézésre lerí, hogy nincs ki az összes kereke, de most már csodálkoznánk, ha Manoel nem válna első szóra az idióta őszinte hívévé...

Ha már itt tartunk... mik azok a cangaceiros-ok? Kicsit westernes jellegű igazságosztók, banditák, de egyben a gyengék védelmezői is... gyakorlatban azonban inkább a gazdagok gátlástalan kirablói, és szép nőik megerőszakolói...

Ebben a harmadban szinte végképp elhagyjuk a realitás talaját, de nem baj, én ezt szeretem a legjobban! Viszont itt nem sok értelme lenne a történet további taglalásának... önmagában a kapitány karaktere miatt is kiemelkedik ez a rész az egész filmből! Talán nem is véletlen, hogy bár az ő figurája csak a film utolsó harmadában szerepel, mégis a legtöbb plakáton vele hirdették a filmet!

Brazília (Sino), 103 perc, ff., portugál

Rendező: Nelson Pereira dos Santos

Producer: Luíz Carlos Barreto, Herbert Richers, Danilo Trelles

A negyvenes évek olasz neorealizmusa közel húsz éves késéssel jutott el Brazíliába, és a jelek szerint beágyazódott a francia újhullámhoz hasonló brazil Cinema Novoba (új film), melynek Glauber Rocha mellett eme film rendezője, Pereira dos Santos volt az egyik elindítója.

Az ötvenes évek brazil mozija meglehetősen hasonlított a Hollywoodi mozira, azzal a különbséggel, hogy a musicalek helyszíne gyakran a riói karnevál volt. A zenés filmek mellett ugyanúgy akadtak persze komolyabb hangvételű, epikus művek is.

A fiatal rendezők azonban - mint ahogy a világon ekkoriban szinte mindenhol - sorra protestálni kezdtek, elegük volt az "öregek mozijából", abból, hogy elsősorban a haszonszerzés motiválja a filmkészítőket. Példaképeik a már említett francia újhullámosok voltak, akik kis költségvetésből készítettek rendezői filmeket. 

A megszokott gyönyörű színésznők és csillogó díszletek helyett a hétköznapi embert próbálták láttatni, és kimozdulva a stúdióból poros, elszegényedett vidéki helyszíneken forgattak. (itt jön a képbe a neorealizmus hatása)

"A neorealizmusból tanultuk meg, hogy az utcán is lehet filmet forgatni, hogy nincs szükség műteremre, hogy ismert színészek helyett egyszerű emberekkel is lehet filmet készíteni, hogy a technika lehet kidolgozatlan, amennyiben a film igazán a nemzeti kultúrához kapcsolódik." - mondja a film rendezője Pereira dos Santos

 

És valóban, Pereira dos Santos észak-kelet Brazília legsivatagosabb helyén forgatott, elképesztő a sivárság. Bár még egyetlen Tarr Béla filmet sem láttam, valami ilyesmire számítok látatlanban. Valószínűleg a fekete-fehér nyersanyag is jócskán hozzájárul a sivár hangulathoz, hiszen általában a latin-amerikai épületek és ruhák színessége izgalmas vibrálást hozhatna ebbe a kopárságba. De erről itt le kell mondanunk. Ha volt is tudatos művészi döntés a fekete-fehér mellett, gyanítom, hogy elsősorban a költségvetés szűkössége szabta ezt az irányvonalat, hiszen a színes nyersanyag, és az ahhoz szükséges kamerák bérlése ekkoriban még mindig nagyon drága volt.

• 
• 
• 

Egy negyvenes években játszódó klasszikus regény adaptációját látjuk egy család mindennapi nehézségeiről. Férj, feleség, két kisfiuk és kutyájuk harca a mindennapi megélhetésért. Természetesen mindenki kizsákmányolja őket, ruhájuk sincs rendes, a gyerekek ingjén több a luk, mint az anyag.

• 
• 
• 

Bár a családdal történnek dolgok, nem mondanám, hogy van konkrét történet... Amolyan fikciós dokumentarista hibrid ez a film, neorealista stílusban... amatőr szereplőkkel, akik tulajdonképpen nem játszanak, hanem megélik a történetet. Ez bennem inkább távolságtartásra késztet, én kifejezetten szükségét érzem a színészi tehetségnek és eszköztárnak egy színész esetében. Bizonyos keretek között működhet, ha amatőröket szituációba helyezünk, és hagyjuk, hogy tegyék a dolgukat, itt azonban úgy éreztem, hogy a szereplők legjobb pillanatai azok, amikor a sivatagban vándorolnak, és nem szólnak egy szót sem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Brazília (Cinesistri), 88 perc, ff., portugál

Rendező: Anselmo Duarte

Producer: Francisco de Castro, Anselmo Duarte és Oswaldo Massaini

Egy férfi fáradtan menetel az utcán, vállán egy hatalmas fakereszt. Mögötte kissé lemaradva egy nő kíséri. Mint később megtudjuk, a felesége. Néhol tömeg csapódik mögéjük, néhol viszont csak gúnyosan nevetnek rajtuk.

Végül hajnalban megérkeznek céljukhoz, a Szent Borbála templomhoz, ami ebben a korai időpontban még zárva van...

Várnak, hogy hajnalodjon, és a templom végre kinyisson. Kezdődhessen a Szent Barbara ünnepség, és a férfi fogadalma szerint átadhassa a templom papjának a keresztet. 

• 
• 
• 

A kereszt átadása azonban nem is olyan zökkenőmentes, mint ahogy arra számítanánk... De előbb nézzük, hogy vajon miért cipel valaki közel 50 kilométeren át egy ekkora fakeresztet, ami a hosszú sétaút alatt a válláról gyakorlatilag ledörzsöli a bőrt az ingje alatt.

Nos, egy fogadalom miatt. Mint megtudjuk, legjobb barátja - egy szamár (!) - halálosan megbetegedett. Hiába hívott orvost, az nem tudott segíteni rajta. Végül egy vallási szekta - a candomblé - egyik helyi vezetője azt javasolta, hogy ajánlja fel Yansan-nak (aki a katolikus Szent Borbála szektabeli megfelelője), hogy ha meggyógyul a szamár, akkor szétosztja minden vagyonát a szegények között, és elhoz egy fakeresztet Yansan (azaz Szent Borbála) templomába a Bahia állambeli Salvadorba. A férfinak annyira fontos volt a szamár, hogy megtette ezt a fogadalmat, és az állat másnapra meggyógyult. A férfi pedig állja szavát. És most itt ülnek feleségével a templom előtt, hogy kinyissák végre a templomot és teljesíthesse fogadalmát a kereszt átadásával.

A várakozást rosszul viselő feleséget szinte azonnal elcsábítja egy arra lófráló strici. (Felajánlja, hogy szállodai szobát kerít a láthatóan fáradt feleségnek, természetesen nem önzetlen, hanem nyilvánvalóan hátsó szándékkal) A részletekbe ne menjünk bele, maradjunk annyiban, hogy a hitbuzgalomtól áhitatos férfiben fel sem merül, hogy feleségét nem feltétlenül a legmegfelelőbb férfira bízta... (a képen a fehérzakós strici éppen egy neki dolgozó hölggyel vitatkozik) - majd a későbbiekben látjuk az egyre sokasodó Krisztus párhuzamokat... így talán nem hibás a gyanú, hogy a férfi felesége Mária Magdolna jellegű vonásokat mutat azzal, hogy összeállt egy stricivel.

Végül lassan csak elérkezik a templom nyitásának az ideje. Özönlik a nép Szent Borbála ünnepére. Ám a pap nem lelkesedik a fura fazon által odahurcolt keresztért. Kifaggatja, hogy tulajdonképpen mi járatban... és amikor megtudja, hogy tulajdonképpen ő nem katolikusként, hanem a candomblé szekta híveként, szent Borbála szektabeli megfelelőjének való fogadalom ügyében jött, elzárkozik a kereszt beengedésétől.

Egy bekezdés erejéig kitérek most erre a többször is emlegetett candombléra. Ez tulajdonképpen egy afrobrazil vallás: erős afrikai alapok keveredve keresztény elemekkel. Papjai amolyan varázslók, akik "fehér és fekete mágiában" járatosak, démonűzők, szellemekkel és istenekkel tudnak beszélni. Isteneik viszont gyakran a katolikus szenteknek megfeleltethetőek. Összejöveteleiken táncolnak, miközben varázslóik révületbe nem kerülnek, és közvetlen kapcsolatba nem lépnek az éppen elérni kívánt szellemmel vagy felsőbb hatalommal. Íme kortárs egy kép róluk vallásgyakorlás közben.

Itt pedig a filmben láthatóak a szekta tagjai, amint körbeveszik a férfit.

A templom előtt a beengedésre váró férfit ugyanis elkezdik körülvenni az emberek. Szárnyai alá veszi a média, a keresztány egyház pedig kezd pánikba esni, üléseznek, mint hajdan Kajafásék Krisztus ügyében tették. Nem véletlen a hasonlatom: gyakorlatilag ugyanaz történik a férfival, mint annak idején a messiással. Az események és az egyes személyek is megfeleltethetőek a neves bibliai esemény szereplőivel. A rendőrfőnök nyilván Pilátus, a strici Péter, aki elárulja stb... még ha ezek a párhuzamok néha kicsit erőltetettek is, nyilvánvaló a szándék és a művészi eszköz.

Keresztre feszítik végül őt is, még ha itt csak jelképesen is.

• 
• 
• 

Azt gondoltam, hogy én azért nem éreztem át a film lélekemelő hangulatát annyira, mivel valami nagyon erősen brazil lehet benne, amit én európaiként nem értek/érzek egészében. Leginkább a condomblé ismeretének teljes hiánya mondjuk...

Ám, mint kiderült, ez volt az első brazil film, melyet Oscar díjra jelöltek, és a mai napig az egyetlen brazil film, mely Cannes-ban Arany Pálmát kapott, tehát Brazilián kívül is megtalálta a közönségét. Bennem lehet a hiba tehát.

Brazília, Franciaország (Dispat, Gemma, Tupan Filmes), 108 perc, Eastmancolor, portugál

Rendező: Marcel Camus

Producer: Sacha Gordine

A francia Marcel Camus által Brazíliában készített film egy olyan Rióba repít el minket, ami feltehetően nem létezik, és soha nem is létezett. Hiába nyerte meg ez a film Cannes-ban az Arany Pálmát, vagy Hollywoodban a legjobb külföldi filmnek járó Oscart, a brazilok állítólag nem nagyon szerették ezt a filmet, mivel úgy ábrázolta őket, mint valami folyton pörgő, állandóan táncoló, mulatozó, megállás nélkül a legmagasabb fokon izzó népet.

Nem tudom, miért zavarja ez őket ennyire... Feltehetően valóban egy idealizált képet látunk Rio-ról, egy ál-latinos, erotikus kisugárzásban tobzódó, fiatal lányoktól hemzsegő tömegről, de ez engem egyáltalán nem zavar. Nyilván az sem lenne valós, ha Rio-t kizárólag szegénységgel és bűnözéssel, droggal azonosítanánk. A film - többek között - arra való, hogy elvarázsoljon, és ebbe belefér az is, hogy olyan helyre repít el, ami a valóságban nem létezik. Ez egy mesebeli Rio. Elvégre legendák szárnyán tervezünk szállni, méghozzá az Orpheusz legenda szárnyán.
Láttam én már tévében Riói karnevált, és az nagyjából tényleg olyan hangulatú volt, mint a filmben látható karnevál, itt viszont karneválon kívül is állandóan forró volt a hangulat.

Na de mit keres Orpheusz Rióban???

Egy - a brazil Vinicius de Moraes által - 1956-ban bemutatott színdarab Rióba helyezte az orpheuszi legendát, tulajdonképpen ezt a színdarabot fedezte fel magának a francia rendező, és filmesítette meg az eredeti helyszínen.

Pár mondatban nézzük meg miről is szól ez a görög mitológiából ismert történet: Orpheusz dalnok volt, nem is akármilyen: zenéjével lecsillapította a vadállatokat, megállította a folyókat, értette a természet nyelvét, stb. stb...

Amikor Eurüdiké nevű kedvese meghalt, lement érte az alvilágba, zenéjével (egyedüliként ever) meglágyította Hádész szívét, amiért cserébe az visszaengedte szerelmét az élők sorába. Egyetlen feltétel volt, Orpheusznak a lány előtt kellett haladnia a hazafelé tartó úton, és egyetlen egyszer sem szabadott visszanéznie. Mint ahogy sejthető, ezen a feltételen elbukott a dolog. A szerelmes férfi nem bírta ki, és így kedvese végleg meghalt ahogy a férfi hátratekintett.

Nem lesz tehát meglepetés maga a kerettörténet. Nyilván nem árult zsákbamacskát a film, hiszen az elején sejthetjük, hogy hova fut ki a történet.(Persze akik nagyon nem akarnak beletörődni a sorsba, azok drukkolhatnak, hátha Orpheusz Rióban nem néz hátra). 

Orpheusz itt természetesen gitáron játszik, hozzá énekel. És mindezt olyan szépen, hogy dalára felkel a nap. Szerelmesek lesznek belé a nők. Az első meglepetés, hogy Orpheusz kedvese bizony nem Euridiké, hanem Mira. (Lourdes de Oliveira). Ő volt a film egyik legnagyobb meglepetése számomra. Mint ahogy a legtöbb szereplőt, sőt a stáb nagy részét is (!) őt is Rióban keresgélve fedezte fel magának a rendező. Nem véletlenül írom, hogy "magának", hiszen nem csak fontos szerepet adott a lánynak, de haza is vitte magával Franciaországba, és feleségül is vette, és vele élt míg meg nem halt.

Nincs ebben semmi csoda. Oliveira, ha színen van éppen, minden más szereplőt elhalványít jelenlétével. (Az alábbi képen Camus éppen az ő jelmezét igazgatja). Mindössze két filmre korlátozódik filmes karrierje. Második filmjét egy évvel később szintén Camus-val készítette. Aztán soha többet, semmit. És ezt nem tudom mivel magyarázni, főleg nem annak tükrében, hogy mai napig életben van. Nem volt szép Camus-tól, hogy megtartotta magának...

A rendező nőkkel kapcsolatos történetében az a legszebb, hogy a rendkívül hiányos Camus életrajzok alapján a való élet pont ellentétesen alakult a filmbeli történethez képest, ahol Orfeusz Mirához lett hűtlen Euridiké miatt. A valóságban az Euridikét játszó Marpessa Dawn (leni képen) - Pittsburgh-i színésznő volt Camus kedvese, de haza már a Mirát alakító Oliveirával (fenti képen) ment.

Ha már Orpheusznál tartunk: Az őt alakító Breno Mello-t szintén Rio egyik utcáján fedezte fel magának Camus. Mello-nak semmi köze nem volt a színjátszáshoz. Focista volt, a rendező valamiért leszólította, és végül neki adta a főszerepet.

A "Halál"-t alakító Ademar Da Silva annyira nem színész volt, hogy később kétszeres olimpiai bajnok hármasugróként aratott komolyabb sikereket. Az ő arcát soha nem láthatjuk, gyilkos szándékának indítékai ismeretlenek, de minek is keresnénk, hiszen ő maga a Halál.

Egyrészt gyönyörűek a képek. Rio-ban persze nem olyan nehéz szép felvételeket csinálni. A legszebb képek a tengerpart közeli sziklákról készültek.

Másrészt a film zenéje szerintem méltatlanul alul-értékelt. Egy lapon említhető mondjuk a Keresztapa zenéjével, mégis - azzal ellentétben - szerintem alig ismeri valaki, talán csak azok, akik 1959 körül voltak fiatalok...

Nem bírom ki, hogy ne ágyazzam be a film legszebb dalát (amivel a napot is fel lehet kelteni). Úgy döntöttem, hogy nem az eredetit, és még csak nem is a magyar változatot, hanem ezúttal egy nagyon jól sikerült amerikait helyezek el ide. Remek feldolgozás: (talán mégis ismerős valakinek valahonnan?)

Camus a következő szavakkal nyilatkozik eme (második filmjéről): Fekete hőseim a legtisztább emberi érzésekkel vannak eltelve. A nagy költemények mindig valamilyen igen egyszerű eszmébe, gondolatba eresztik gyökereiket. Az Orpheusz legenda felelevenítése is közel van a gyermek képzeletéhez, annak alapvető eszméje számomra az élet, a szerelem szépsége, az egyszerű emberek érzésvilágának egyensúlya és harmóniája olyan tisztán, ahogyan a brazíliai feketék életében módom volt tapasztalni.

A film során végig azt figyeltem, hogy milyen leleményekre lesz szükség, hogy a legenda szereplőit, fordulatait ebben a modern környezetben ábrázolni lehessen valamilyen épkézláb módon. Amikor jöttek az egyre bravúrosabb megoldások, mindig jöttek bennem az újabb és újabb kétségek.. Hogyan jelenik majd meg Charón a révész, aki átviszi Orpheuszt  az alvilágba? (Tökéletesen!) Na, de az alvilágot már biztosan nem lehet majd erőltetettség nélkül ábrázolni! (De lehet!) És vajon hogy hozza vissza szerelmét Orpheusz, és mi lesz azzal a hátrafordulással???

Nem akarok semmit sem lelőni, de minden tökéletes. Az elmúlt hónapokban a lista általam legjobban várt filmje volt ez, és tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. Akár azonnal újranézném, sőt egy újranézés talán egyenesen szükséges is lenne, hogy szépségében jobban elmerülhessek. Az ilyen filmek miatt vagyok igazán hálás az 1001.es listának. Már 18 éves koromban hallottam erről a filmről, mégis valószínűleg sosem nézem meg, ha nem nézem végig ezt az 1001 filmet...