Franciaország (Carrosse, Sédif), ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Marcel Berbert

Truffaut a francia új hullám egyik jeles képviselőjeként harmadik nagyfilmjét készítette immár, és láthatóan cseppet sem veszített kezdeti lelkesedéséből.

Néhány új hullámos filmet látva leszögezhető, hogy semmiképpen nem nevezhető önálló stílusnak ez az "áramlat" - legfeljebb szemléletmódnak.  Az elnevezés inkább arra a fiatal rendezői csoportra vonatkozott, akik ezzel az "új hullámmal" most előtérbe kerültek. Megfigyelhető ugyanakkor néhány olyan jellemző, ami ezeknek a filmeknek a nagy részéről elmondható. Ilyen például, hogy ezek általában szerzői filmek, azaz nem egy stúdió megrendelésére, elsődlegesen profitszerzés céljából készülnek (lásd Hollywood), hanem a szerző (rendező) olyan műalkotást akar létrehozni, amire csak ő képes, és ami valamilyen okból fontos neki. Másik ilyen jellemző, hogy sok esetben olyan szűkös a költségvetés, hogy lépten-nyomon kompromisszumra kényszerülnek az alkotók.

A francia közönség körében e film bemutatása idejére ('62 januárja) az új hullám iránti lelkesedés már igencsak lelohadt. Maga a film is legfeljebb közepes sikert ért el otthon. Nyugat-Európa többi országában viszont jellemzően hatalmas rajongás fogadta.

A fenti kép viszonylag jó kiindulási alap, ha a film fő motívumát szeretném vázolni: adott két jó barát: Jules franciás neve ellenére német, míg barátja Jim (fontos, hogy nem franciásan "zsim", hanem d-vel, "dzsim"-ként ejtendő) párizsi francia. Van egy közös szerelmük, Cathrine (Jeanne Moreau). A nő mindkettőjükbe szerelmes valamennyire, és néha még másokba is... A férfiak ezt többnyire elfogadják neki. 

Második filmjéhez hasonlóan ezúttal sem saját történetet dolgozott fel Truffaut. Henri-Pierre Roché azonos című önéletrajzi ihletésű regénye volt a kiindulási alap. Rochéról érdemes megjegyezni, hogy bár újságíró volt, műgyűjtő és műkereskedő, nagy társasági életet élt, jóban volt a párizsi Montparnasse bohém negyedének valamennyi művészével, de életében mindössze két regénye volt csak, és ezek közül az első volt a Jules és Jim, melyet 1952-ben, 73(!) éves korában írt. Szinte semmi visszhangja nem volt a regénynek. Ha nem készül róla film, valószínűleg mára mindenki megfeledkezik róla.

Truffaut egy használt könyveket árusító pulton talált rá a regényre 1955-ben. Részben magára is ismerhetett a szerelmi háromszöget ábrázoló történetben, hiszen maga is - gyermeket váró felesége mellett - megszámlálhatatlan futó és hosszantartó szerelmi kapcsolatot tartott fent. Felkereste az akkor 78 éves Rochét, összebarátkoztak, és megcsinálta a filmet. Truffaut nagy bánatára a regény írója pont nem érte meg a film bemutatóját. 

Truffaut eképpen ír a film forgatásáról:

"Most fordul elő velem harmadszor, hogy abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egyvalami mentheti csak meg, a mélabú"

Truffaut 1957-ben ismerte meg Jeanne Moreau-t, és ezt a filmet kifejezetten vele képzelte el. Nyilván bele is szeretett, mint minden színésznőbe, akivel dolgozott. A forgatás végén, amikor elfogyott az összes rendelkezésre álló pénz, állítólag Moreau segítette ki a rendezőt, hogy be tudja fejezni a filmet. 

Moreau örült, hogy az "Az Éjszaka" című Antonioni film után olyan szerepet játszhatott, ahol az ott látható, egydimenziós, mélabús karakteren túl több színét is megmutathatta.

Számomra Moreau különösebben nem tartozik a vonzó nők közé, de kellett lennie valami különleges kisugárzásának, mert beszámolók szerint a forgatáson nem csak Truffaut, de szinte minden férfi beleszeretett. (Ebben tehát rendkívül hasonlított Cathrinre, az általa megformált karakterre). Ez hol remek hangulatot, hol súlyos feszültséget okozott a stáb tagjai között.

A fenti képen a baloldali, bajszos karakter Jim. Az őt alakító Henri Serre egy kabaréban lépett fel mielőtt megkapta volna ezt a szerepet, semmilyen komolyabb színházi vagy filmes múltja nem volt előtte. Gyakorlatilag azért kapta esett rá Truffaut választása, mert rendkívül hasonlított a regény írójának fiatalkori megjelenésére. 

Jim a két barát közül a nőcsábász, a művelt, könnyed eleganciával rendelkező francia.

Számomra az izgalmasabb mégis Jules volt (karosszékben a fenti képen), akit az osztrák Oskar Werner alakított. Truffaut olyan színészt akart, akinek az akcentusán hallatszik, hogy nem született francia. Werner ekkoriban egy osztrák színház igazgatója volt. Nála tökéletesebben nem tudom ki alakíthatta volna ezt a szelíd, nagylelkű, naiv figurát, aki a szerelem olyan önzetlen formáját éli meg, amelyben azt is elfogadja, hogy szerelme mástól akar gyereket. 

Ahogy említettem korábban, a képlet nem olyan egyszerű, mint egy sima szerelmi háromszög. Mindenhol találhatóak leágazások ilyen olyan irányokba. Néha már-már követhetetlenné válik, hogy ki kit is szeret igazán.

Érdekes stílust ad a filmnek a Truffaut által elmondott narráció. (véleményem szerint a szinkronizált változat is jó, ha Truffaut-ról le tudunk mondani) Mint egy mesélő mondja el Jim és Jules történetét, mely 1912-ben kezdődik. A két férfit először az első világháború sodorja el egymástól. Természetesen a különböző nemzetiségű férfiak egymás országának seregei ellen harcolnak, és legnagyobb félelmük az, hogy egy napon egymást kell megölniük. 

A barátok történetét nagyjából a harmincas évekig követjük. A náci könyvégetés az utolsó momentum, ami segít minket a korszak beazonosításában. (Ezzel egyébként utal is Truffaut egyik következő filmtervére, a 451° Fahrenheit-re, melynek majd a könyvek elpusztítása áll a középpontjában.)

Meglepő, újító, és kimondottan látványos képi megoldásokat alkalmaz Truffaut ebben a filmben. Például amikor a kép egy bizonyos részére akarja felhívni a figyelmet, akkor a képkocka többi részét egyszerűen feketével kitakarja.

Vagy mondjuk, amikor meg akarja "állítani a pillanatot", akkor másodpercekre kimerevíti a képet.

És sok remek mozgó felvétellel kápráztatja el az esztétikai érzékünket. Az ilyen szép felvételek végtelenül el tudják varázsolni az erre nyitott nézőt.

Ahogy említettem, közel 20 évet ölel fel a történet, a szereplőkön mégsem látszik az öregedésnek semmi nyoma. Pont ugyanúgy néznek ki 1912-ben, mint a náci könyvégetés idejében. Nem igyekezett Truffaut öregíteni szereplőit. Az idő múlása máshogyan jelenik meg a filmben.

Talán elsőre fel sem tűnik a felületes nézőnek: a tízes években járó történet alatt a film kicsit a némafilmekre emlékeztet. A szereplők mozgása kicsit esetlen helyenként, és mintha a megszokottnál gyorsabb is lenne. Pont olyan, mint amilyennek a némafilmekben megszokhattuk. Ez aztán a hangosfilm korszakában játszódó részeknél már teljesen elmúlik. Sőt, a szereplők korosodásával, mintha kicsit le is lassulnának...

Truffaut-t nem lehet azzal vádolni, hogy hasonló filmeket csinálna. Legalábbis, ha megnézzük a Négyszáz Csapást, a Löj a Zongoristára és ezt a filmet, akkor három teljesen különböző karakterű filmet látunk. Truffaut-ról mintha valahol azt olvastam volna, hogy szerinte minden rendezőnek az első három filmje az igazi, a továbbiak csak ezek utánzatai. Hát meglátjuk... lehet, hogy van benne valami, hiszen vele az 1001-es listán legközelebb majd csak 1973 táján találkozunk...

Franciaország (Les Films de la Pléiade) 83 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Pierre Braunberger

Második filmjét tudatosan egészen másfélére tervezte Truffaut az első filmjéhez képest. A rajongók és a kritikusok körében hatalmas sikert aratott, széles körben viszont nagy bukást hozott. És ezt a bukást Truffaut nagyon nehezen dolgozta fel, többet nem is engedte meg magának azt a luxust, hogy ekkora teret engedjen az improvizációnak, és ennyire előtérbe kerüljön, hogy a forgatás során minél jobban érezzék magukat.

Létay Verának (magyar filmkritikus) meséli el a film utolsó jelenetének forgatása során maga a rendező, hogy már leforgatta a film háromnegyedét, amikor még mindig nem döntötte el, hogy "a lány" (ő nevezi így Lénát, az egyik szereplőt) meghaljon vagy életben maradjon-e a film végén...

Tulajdonképpen megértem, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel a filmmel, én mégis szerettem. A legnagyobb baj valószínűleg az vele, hogy az ember kicsit át van verve...helyenként olyan érzése van ugyanis a nézőnek, mintha lemaradt volna valamiről, esetleg átaludt volna egy jelenetet, mert nem mindig áll össze a kép. A valóság viszont az, nem volt túlságosan tágas a költségvetés, ebből kifolyólag stúdióban való forgatásról szó sem eshetett. Párizsban forgattak itt-ott... és ami a legfontosabb, az egyes leforgatandó jeleneteket szabadon módosították attól függően,  hogy aznap éppen melyik színész ért rá, illetve hol tudtak éppen forgatni...

A film első jelenetében egy férfi menekül valaki elől. Rögtön felismerem benne Albert Rémy-t, aki a Négyszáz Csapásban Antoine édesapját alakította - remekül. Mikor már a dinamikus első jelenet után azt hiszem, hogy ő lesz a főszereplő, a második jelenetben egy laza átadással átkerül a stafétabot az öccsét alakító Charles Aznavour-hoz, aki mellesleg közkedvelt sanzon-szerző volt. Ő a címadó zongorista. Rémy csak az film vége felé kerül elő újra. Vele kapcsolatban is az az érzésem, hogy csak azért nem ő a főszereplő, mert közben kapott egy másik, jobban fizető filmszerepet, és nem ért rá... Nem mintha Aznavour ne lenne tökéletes... nem túl széles eszköztárát remekül használja ebben a filmben is. Nem csinál sok mindent, de azt a keveset remekül teszi.

Egy noir szerű történetben találjuk magunkat, mely egyesek szerint Tarantino filmjeit vetítik előre, nekem inkább a legjobb Guy Richie filmek ugrottak be róla.

Leginkább a két idétlen pénzbehajtó nehézfiú töri meg a noir-os szabályokat. Szinte egyetlen sikeres akciót nem bírnak végrehajtani. Mindig mindenbe belesülnek, és nagyon viccesek... ez persze nem egy kifejezetten noir-os stíluselem... Vagy lerobban velük az autó, amiben elrabolnak valakit, vagy leinti őket egy rendőr amikor másvalakit rabolnak el... olyan bénák, hogy az ember csak röhög rajtuk, és nem érti, hogy félhet tőlük valaki is...K

Közben pedig néha olyan drámai fordulatokat vesz a történet, hogy az embernek fel kell készülnie az igen gyors és nagy mértékű hangulatváltásokra... komoly sorskérdések, félbetört életek...

A zongorista gondolatait rendszeresen halljuk. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb, hogy mennyire különböznek ezek a hangos gondolatok attól, amiket a karakter valójában tesz. Halljuk, ahogy győzködi magát Lénának való udvarlása során, hogy legyen elég bátorsága megfogni a lány kezét, közben látjuk, hogy mégsem meri megtenni...

Nem ő az egyetlen hölgy, akivel közelebbi kapcsolatba kerül zongoristánk. Látjuk őt érzelemmentes szexuális kapcsolatban is, ahogy nyomát sem látjuk félős kisfiús gátlásainak, de megtudjuk, hogy volt ő boldognak hitt házas ember is hűségesnek gondolt feleséggel...

Volt olyan noir film, ahol zavart, hogy a történet egy hatalmas nagy katyvasz, ez a film azonban helyenként annyira elrugaszkodott a realitástól, hogy nem okoztak problémát ezek a kontinuitásbeli zavarok és az egyéb fonákságok...

Franciaország (Carrosse), 100 perc, ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: François Truffaut

Francia új hullám. A nouvelle vague kifejezést először 1957-ben használta egy francia hetilap kritikusa, akkor még nem kizárólag filmekkel kapcsolatban, de 1959-ben már csak az új rendező-generáció filmjeit értette ez alatt mindenki. De mielőtt rátérnék, hogy pontosan mit is jelent ez az új hullám, pár mondatban bemutatnám Truffaut-t, ennek a mozgalomnak az egyik legjelentősebb rendezőjét.

Tizenhét évesen már filmklubot vezetett, hitelt vett fel az A Költő Vére című Cocteau film kikölcsönzésére, melynek a vetítésére maga a rendező is elígérkezett. De mivel Cocteau végül nem jelent meg, a jegyek árát végül vissza kellett fizetni, így a felvett hitellel adós maradt, ennek következtében fiatal korúak nevelőintézetébe került.

Később a Cahiers du Cinéma című filmes folyóirat főszerkesztője, André Bazin fiatal "jó tollú" kritikusokat gyűjtött maga mellé, akik együtt jártak vetítésekre, minden előadáson átbeszélték élményeiket, szinte éjjel-nappal együtt voltak. (Közülük négy fiatal nevét külön is érdemes megemlíteni: Jacques Rivette, Claude Chabrol, Jean-Luc Godard és François Truffaut.

Truffaut is tagja volt tehát ennek a társaságnak, sőt lakása nem lévén egy ideig Bazinnél is lakott. A főszerkesztő apafiguraként biztatta a fiatalokat, hogy kritikáikban tartsanak ki saját véleményük mellett. 

Ekkoriban a filmművészet többé-kevésbé válságban volt. Az olasz neo-realizmus kifulladni látszott. A Hollywoodi filmek egyre inkább a kommersz tömegsikerek felé látszódtak tolódni. Sikertelenül kísérleteztek a különböző innovatív formátumok - mint például a 360 fokos körmozi - elterjesztésével. A korábbi generációk francia rendezői nem tudtak megújulni. A Cahiérs du Cinéma több fiatal kritikusa is megpróbálkozott a filmkészítéssel, és váratlan sikerük indította el azt, amit nemsokára francia új hullámként kezdtek emlegetni.

Talán még irányzatnak sem érdemes nevezni, hiszen nem egy közös stílus mentén indultak el, bár igen könnyen találunk közös jellemzőket. Ezeknek a hasonlóságoknak legegyszerűbb oka a kezdeti szűkös anyagi források elérhetősége volt. Kevés bennük például a műtermi felvétel. Valódi helyszíneken és igazi lakásokban forgattak, amiket így-úgy ingyen - vagy kevés pénzért - birtokba tudtak venni a forgatás idejére.

Többen közülük igen jó barátok voltak (a Cahiérs du Cinéma révén), de ezen túl az is közös bennük, hogy immár mindannyian született filmeseknek érzik magukat, nem űgy, mint a korábbi generációk rendezői, akik ilyen-olyan más művészetekből emigráltak a filmezéshez. Témáik is jellemzően jelenkoriak, nemigen vesznek elő "ósdi", klasszikus történeteket. 

Számukra a film kizárólag a szerzői (auteur) film. Lenézik azokat a rendezőket, akik egy nagy stúdió felkérésére kottából (kész forgatókönyv alapján) elvégzik a rájuk kirótt munkát.

Truffaut az egyik legcsípősebb tollú kritikus volt a szerkesztőségben. Missziójának érezte, hogy a rossz filmek ellen harcoljon. 1959-ben a Filmvilág egyik újságírója megkérdezte tőle, hogy mikor határozta el, hogy rendező lesz, mire Truffaut azt mondta, hogy nem volt szüksége ilyen elhatározásra, hiszen mindig is rendező akart lenni, a kritikusi pályafutás csak az első lépés volt célja eléréséhez. Úgy sikerült végül belevágnia a filmkészítésbe, hogy egy barátjának elhunyt a nagymamája, akitől akkor összeget örökölt a srác, amivel esély mutatkozott egy kis költségvetésű film elkészítésére. 

Mielőtt rátérnék a filmre, muszáj megmagyaráznom a címet. Truffaut ugyanis nem gondolt a franciául nem beszélőkre. Olyan címet adott filmjének, ami szinte lefordíthatatlan. Mondjuk túl sok energiát nem is fordítottak arra, hogy normális magyar címet találjanak, de meg kell jegyeznem, hogy sok más nyelvre sem sikerült jobban lefordítani. (lásd itt feljebb az angolt, ami ugyanolyan rossz)

Szó szerint ugyan valóban négyszáz csapást jelent a cím, de amikor elkezdtem nézni, valami bibliai tíz csapást legalább negyvenszeresen meghaladó isteni igazságszolgáltatásra számítottam. Valójában a cím a francia "faire les quatre cents coups" kifejezésből jön, mely valami zsiványkodást, elvetemült rosszaságot jelent.  Mondjuk olyan "Istencsapása" kölyök" jellegű cím inkább működött volna... és akkor közelebb járnánk ahhoz, amit az eredeti cím sugall...

Bár nem lehet kijelenteni, hogy szigorúan önéletrajzi filmről van szó, a film központi figurája, a fiú (Antoine) akár Truffaut fiatalkori önmaga is lehetne. Ugyanúgy kezelhetetlen, ugyanúgy megjárja a nevelőintézetet, mint a rendező.

Krónika ez a kamaszkorról. A keresgélésről, a szabályok felrúgásáról. 

Egy általános iskolás fiú néhány hetét követjük végig onnét kezdve, hogy elcsavarog egy tanítási napon. Ennek következményei (büntetés) egyre mélyebbre és mélyebbre húzzák a bajba. Szüleiről nem mondható el, hogy kifejezetten rosszul bánnának vele, de valami mégis hiányzik kapcsolatukból. Az egymásra odafigyelés, a megértés. Valószínűleg az sem segíti harmonikus kapcsolatunkat, hogy a fiú véletlen szemtanúja, ahogy anyja az utcán egy számára idegen férfival csókolózik.

Végül odáig fajul a helyzet, hogy maguk a szülők jelentik fel a gyereket a rendőrségen, és ők javasolják nevelőintézetben való elhelyezését, mondván ők már tehetetlenek. Itt egyébként számomra egy kicsit mintha megbicsaklott volna a történet realitása. Hallottam már igazán istencsapása gyerekekről, akikkel tényleg képtelenség volt mit kezdeni, Antoine viselkedése azonban még messze nem érte el ezt a szintet. Amit ő elkövet, azok nagy részét talán még én is elkövettem hasonló koromban. Az intézetben is volt egy jelenet, melyben három kisgyereket ketrecbe zárnak, ezt kicsit túldramatizáltnak érezem. A nevelőintézetekben nyilván sok aljasság előfordulhat, de ezt valahogy nem akarom elhinni, még az ötvenes évekre vonatkozóan sem.

Az Antoine-t alakító Jean-Pierre Léaud igen jól játssza a szerepet.

Truffaut beszélgetős castingokat csinált a jelentkezőkkel. Léaud beszélgetése annyira természetesre és érdekesre sikerült, hogy nemcsak beválasztotta a fiút a filmbe, de a felvett beszélgetést is beépítette a történetbe. Úgy alakította, mintha az a nevelőotthon pszichológusával készült beszélgetés lenne. Saját kérdései helyett utólag egy színész (a képen nem látható pszichológusként) beszél.

Truffaut nem is nagyon akarta elengedni a fiú kezét. Pályája során még négy filmet készítettek vele, mindegyikben ugyanúgy Antoine karakterébe bújtatta. Természetesen ahogy idősödött a fiú, úgy mindig Antoine különböző életszakaszait mutatta be. Az utolsó 1979-ben készült Menekülő szerelem címmel.

Fura, szomorú véletlen, hogy a francia új hullám "magját" összetartó, sőt létrehozó Bazin főszerkesztő pont akkor halt meg, amikor Truffaut elkezdte forgatni ezt a filmet.