1001 Film

... amit látnod kell, mielőtt meghalsz


479. Volt Egyszer egy Vadnyugat (Once Upon a Time in the West) - 1968

2024. március 03. 03:43 - moodPedro

mv5bmtyxotewotu0mv5bml5banbnxkftztgwndc4njq3mti_v1.jpgUSA, Olaszország (Rafran, San Marco), 166 perc, Technicolor, angol

Rendező: Sergio Leone

Producer: Bino Cicogna, Fulvio Morsella

Az még hagyján, hogy ez a film szerintem a valaha készült legjobb western, de szerintem a filmtörténelem (egyik) legjobb filmje is... Ennek egyik ismertetőjele talán, hogy most (legalább) tizedik alkalommal megnézve erősebb hatással volt rám, mint valaha. Az igazán jó filmekkel kapcsolatban szoktam észrevenni, hogy sokadik alkalommal megnézve is felfedezek bennük olyan tökéletes megoldásokat, amik még sokadik alkalommal látva is meglepetést tudnak okozni.

Leone dollár-trilógiájának filmjei is nagyszerűek voltak, de hiányzott belőlük az a (nem is olyan) titkos összetevő, ami ebben a filmben volt meg először: a meghatározó központi női karakter. Hiszen minden más szinte megvolt már az A Jó, a Rossz és a Csúfban is: remek Morricone filmzene, három különböző karakter konfliktusa, megújított western stílus: (minden mocskos külsőségekben, mindenki mocskos, de legalábbis egy kicsit foltos erkölcsileg)... egyedül ez a finom szépségű női karakter (Claudia Cardinale) az, ami megmagyarázza számomra, hogy mi tette ezt a filmet egy minőségi kategóriával feljebb az említett korábbi Leone westernekhez képest. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy állítólag nem is Leone ötlete volt a fontos női karakter, hanem a társ-forgatókönyvíró Bernardo Bertolucci beszélte nagy nehezen rá Leonét erre a húzásra. Hála neki ezért!

A 29 éves Cardinale helyett egyébként először Sophia Loren neve merült föl erre a fontos szerepre, akinek a beválogatását annak férje, Carlo Ponti producer is támogatta volna anyagilag, de Leone állítólag tartott attól, hogy így túl nagy beleszólást követelnének maguknak a forgatókönyvbe. Ezért inkább Cardinale-t választotta, akivel mellesleg olyan baráti kapcsolata volt, hogy ő nem is nagyon kérdezősködött a scripttel kapcsolatban. (Az alábbi képeken Sergio Leone a szakállas-szemüveges fickó)

A "Harmoniká"-t játszó Bronson sem az első jelölt volt a szerepre. Leone Clint Eastwood-ra gondolt első körben, neki viszont már elege volt ebből a szótlan cowboy szerepből, így esett a választás Bronsonra, aki véleményem szerint ugyanolyan gyenge színész (uppsz), mint Eastwood, és láthatóan Leone ugyanazt a teljesen eszköztelen (más szóval szinte minden mimikától mentes) játékot kérte tőle, mint korábban elődjétől.

Az aljas bűnöző Frank esetében pont ellenkező a helyzet. Henry Fonda volt Leone első jelöltje, aki majdnem visszamondta a szerepet. Végül mégis elvállalta, és élete egyik legemlékezetesebb alakítását köszönhetjük ennek a jó döntésnek. Fonda majdnem minden szerepében pozitív hőst alakított, és ezen már nem szeretett volna változtatni, félt, hogy rajongóinak ezzel csalódást okoz. Bevallom, annak ellenére, hogy az általa játszott Frank láthatóan tényleg minden aljasságra képes, én mégsem tudtam szívből gyűlölni, úgy, ahogy egy film velejéig romlott antagonistáját kellene... Sőt, nem szégyellem leírni, hogy kicsit még sajnáltam is a végén, amikor elnyeri méltó büntetését... ez a látszólagos ellentmondás ugyanakkor egyáltalán nem ront a filmélményen! Sőt!

És akkor már ne feledkezzünk el arról a színészről sem, akinek szerepéért állítólag Kirk Douglas hiába lobbizott: a Cheyenne-t alakító Jason Robards szerintem zseniális volt a szerethető gengszter szerepében. Róla hírlik, hogy a forgatás első napján hulla részegen jelent meg, de aztán Leone sikeresen rendreutasította, és imádnivalót alakított. Nekem a mostani megtekintés során ő volt igazán a kedvencem. 

Gyerekkoromban - emlékeim szerint - Bronsonért rajongtam, majd a harmicas éveimben Cardinale-ba szerettem bele, mostanra pedog Robards lett a szívem csücske... Fondát mindig is szerettem...

A film úgy kezdődik, hogy tulajdonképpen mind a négy szereplő kap egy-egy közel tízperces bemutatkozó kisfilmet, ahol nem csak a karakter mutatkozik be, hanem a szerepekhez tartozó zenei motívum is. Remek ötlet!!! Első megtekintéskor talán nem mindenkinek egyértelmű de mind a négy figurának megvan a saját nagyon karakteres melódiája... Ha lehet itt ezt a szót, hogy melódia itt használni. Az első - önmagában is zseniális - kisfilm a Harmonika megérkezését mutatja... (nem tudjuk valódi nevét, Cheyenne Harmonikának nevezi, mert mindig harmonikázik) Hosszú perceken át szinte nem történik semmi a vasutállomáson, szöveg is alig, még zene sincsen, csak nyikorgások meg légy-zümmögések, és mégis akkora feszültsg van a levegőben, hogy szinte eláll a lélegzetünk. És amikor végre megérkezik a vonat, és leszáll róla Harmonika (Bronson) megszólal az a szinte síró herfli-motívum, ami végigkíséri a filmet, amikor Bronson feltűnik a vásznon... 

A második kisfilm Frank (Fonda) alakjának és zenei motívumának bemutatása. Még akkor is, ha Frank csak az utolsó percekben tűnik fel, hogy csapatával kiírtson egy családot apával és három gyermekével... Nagyon erős jelenet, amit a végén megkoronáz a Frankhez tartozó elsőprő lendületű zene, melyben Morricone ördögi egyvelegét hozza létre a félelmetesnek és a gyönyörű szépnek. A csodálatosan szép melódia néha mintha fenséges kivégzési menetbe menne át, hol meg agresszív torzított gitár kerül előtérbe a szimfonikus zenekar ellenében... Egészen elképesztő mestermunka, nem is tudom, ember hogy tud ilyen tökéleteset alkotni. Ideje lenne középiskolai énekórákon végre ilyen zenéket is kielemezni a bécsi klasszikusokon túl...

És ha azt hisszük, hogy ezzel elértünk a csúcsra, akkor jön a harmadik kisfilm, melyben megismerkedünk Jillel (Cardinale), az imént legyilkolt családapa újdonsült feleségével, aki most érkezik meg vonattal a városba... Az első kettő motívumról is csak felsőfokon tudok beszélni, de ez kérem... ha megkérdeznek, hogy mi a filmtörténelem legjelentősebb filmzenéje, akkor valószínűleg gondolkodás nélkül ezt jelölném meg... (és mellete dobogón a Star Wars és a Keresztapa) Gyönyörű motívum, már-már giccsesen szép, de még pont nem az! Amikor a gyönyörű bevezető rész után megszólal a meglehetősen nagy hangterjedelmet igénylő női szólam... az valami varázslat...

Nem véletlen, hogy Leone sok jelenetet nem a forgatókönyv alapján vett fel, hanem fogta az akkorra már elkészült zenéket, és szinte klipet forgatott alájuk, hogy a kép a zenéhez símuljon. Ez a zene meg is érdemli ezt az alázatot.

Végül a negyedik kisfilm Cheyenne bemutatása. Ő kapta négyük közül a legneutrálisabb zenét. Erről a zenéről mindig az jut eszembe, hogy egy cowboy lovagol a prérin...

Háromnegyed órával benne vagyunk tehát a filmben, amikor is mind a négy főszereplő bemutatását végignéztük. Eddig szinte egy percet nem hanyatlott a feszültség, megvan az alapszituáció, nagyjából sejtjük az egyes szereplők motivációját, de azért lesz majd olyan mozgatórugó, melyre csak az utolsó percekben derül majd fény.

Itt jegyzem meg, hogy az eredetileg Magyarországon bemutatott változat - hasonlóan az amerikaihoz - igencsak meg volt csonkolva. Ráadásul olyan részeket vágott ki az amerikai forgalmazó (a Paramount), mely nem segítette elő a film megértését. Legfájdalmasabb bűntett az utolsó jelenet szinte teljes eltávolítása volt, amitől gyakorlatilag érthetetlenné vált, hogy mi is történt Cheyenne-el. (Ennél többet nem akarok elárulni azok kedvéért, akik esetleg még nem látták a filmet) Most, hogy szert tettem a majdnem teljes változatra, végre kiderült számomra.. Érthetetlen az is, hogy miért kellett annyira megcsonkítani Frank és Jill gyönyörű ágyjelenetét... Tudjuk jól, hogy az amerikaiak mennyire prűdek, talán itt még erkölcsösek is akartak lenni azzal, hogy nem engedték az ottani (és az itteni) nézőknek, hogy ez európaiak többségéhez hasonlóan végignézzék, ahogy Cardinale szenvedélyes szeretkezésbe bocsájtkozik azzal a férfival, akiről pontosan tudja, hogy legyilkolta férjét és annak gyerekeit...csak azért, hogy ezzel saját életét mentse. Meghökkentő, fájdalmas és mégis gyönyörű... Ebből a kivágott jelenetből derül ki egyértelműen, hogy Jill konkrétan prostituáltként működött New Orleansban, ahol megismerkedett a már említett férjével... aki talán éppen egyik kuncsaftjaként szeretett bele a gyönyörű nőbe...

A régi magyar szinkron elképesztően jó. Én egyébként alapvetően szinkron-párti vagyok, legalábbis, ha jó a szinkron. És régen elég jó volt! Frank magyar hangja Sinkovits Imre... és ha ő megszólal... hár akkor az tényleg megszólal...az a hang önmagában melegséget árasztóan kellemes! Ha valakinek megvan ez a visszabővített változat, akkor nagyon egyszerű megállapítani, hogy mely részek hiányoztak a régiből: a visszakerült jeleneteknek ugyanis logikusan nem készült régen szinkronja, így azok leginkább angolul, azaz eredeti hangon szólnak, jó esetben feliratozva. (Állítólag készült új szinkron is, annak én bevallom, esélyt sem adtam).

A történetbe azért nem megyek bele különösebben, mert ennek a filmnek nem a történet a legfontosabb eleme, hanem a mindenféle esztétikai milyenségek. (zene, kép, stb) Mondhatni a történet másodrangú, de azért tartogat a végére egy (vagy két) ütős kis csattanót az is... Annyi talán elég, hogy Harmonikának elszámolnivalója van az aljas bűnöző Frankkel. Frank és üzlettársa Morton igényt tart a Jill által örökölt földterületre. Cheyenne, a rokonszenves bűnöző pedig joggal dühös az aljas bűnözőre, amiért az az ő nyakába akarja varnni a McBain család legyilkolását. A négy ember útjai folyton keresztezik egymást, de a film végére a dolgok rendeződnek. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy a filmet három különböző országban forgatták. A beltéri jeleneteket Leone számára hazai helyszínen, a római Cinecittá stúdióban forgatták. Csak a hozzáadott érték kedvéért néhány jelenetben ellovagoltak a legikonikusabb western helyszínre, a Monument Valley-ba. (ld az alábbi képen). Vittek is haza az itt található vöröses homokból, hogy a beltéri jelenetekhez ennek a homoknak a porát fujják be amikor valaki bejön mondjuk a szalon ajtaján.

leonemv5bmtjizgy5ztqtoti4mi00mti1lwjlzdgtzdkwzgyzymjjmty5xkeyxkfqcgdeqxvynjaynzizmde_v1.jpg

A legtöbb kültéri jelenet azonban - hasonlóan a dollár-trilógia filmjeihez - Spanyolországban, az Almeria melletti sivatagban forgatták. És most tudtam csak meg egy olyan információt (figyelem!!!), ami miatt egészen biztosan el kell látogatnom erre a vidékre az elkövetkező néhány év során...

A McBain birtok...

lobby1mv5bnja5mti2m2qtowy3yi00yjm2lthinwitytk4mznkoteymjdkxkeyxkfqcgdeqxvynzgwndexntg_v1.jpg

... ahol a film legemlékezetesebb jelenetei zajlanak (úgy, mint a család legyilkolása, vagy a végső nagy párbaj)... ma is ugyanott áll, ahol akkor állt, és látogatható!!! Ha jól megfigyeljük, kicsit átalakították az épületet, a baloldalon lebontották a hozzáépített melléképületet, a jobboldalon pedig az istállót, és a nyílászárók is fehérek lettek, a tető is új fedést kapott, de maga a ház mégiscsak ott van, ahol közel hatvan évvel ezelőtt leforgatták ezeket a jeleneteket.maxresdefault_12.jpg

Aki meg szeretné látogatni az Western Leone néven keresse a parkot. A róla készült beszámolók szerint sejthető, hogy a park szánalmas állapotban van, számomra nyilvánvalóan csak egy oka lehet a látogatásnak, hogy ott állhassak, ahol a Volt egyszer egy Vadnyugat mind a négy főszereplője állt valamikor.... És még egy megjegyzés: a környéken állítólag van további két hasonló (de jobb állapotban levő) park, ahol további Leone forgatási helyszínek látogathatóak.leonemv5bmddimzm5zdgtmdcwzs00mjdhltk3y2utytgzytk2mzgxy2u4xkeyxkfqcgdeqxvynziwnda4nzi_v1.jpg

4 komment

449. A Jó, a Rossz és a Csúf (Il Buono, il Brutto, il Cattivo) - 1966

2022. augusztus 27. 04:33 - moodPedro

mv5bntu3odqwnjgtymvhzs00nwm5lweymzktmza1zmrizmexnzllxkeyxkfqcgdeqxvynzgyntqwmje_v1.jpgOlaszország, Spanyolország, (Arturo González, PEA), 161 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Sergio Leone

Producer: Alberto Grimaldi

Milyen érdekes, hogy a westernt, ezt a tipikusan amerikai műfajt, - mely a hatvanas évek közepére azért sokat veszített már népszerűségéből, egykori csillogásából - pont egy olasz tudta megújítani, és egyúttal minőségileg magasabb szintre emelni.

Volt ugyan néhány igen színvonalas western - ld Hatosfogat (1939), illetve Délidő (1952) - de azért többségük meglehetősen klisés, kiszámíthatóan hamiskás: a férfias medve John Wayne vagy a jóképű, és végtelenül korrekt James Stewart harcolt a gonosz bűnözők ellen. Most pedig jön egy rendező, aki megnyomja a reset gombot a western műfajon, és olyan remek filmeket tesz le az asztalra, melyekkel gyakorlatilag új műfajt teremt: a spagetti westernt. (Az amerikaiak kezdték így nevezni, kezdetben kicsit lenézően ezeket az olasz gyártású filmeket)

Na, de hogyan jutott Leone idáig? Fiatalon segédrendezőként dolgozott például DeSica keze alá a Biciklitolvajokban (1948), de megfordult sok más kisebb-nagyobb produkcióban, pld. Quo Vadis? (1951) illetve Ben Hur 1959. Akkoriban sok nagy produkciójukat olasz közreműködéssel (Cinecittá) készítettek a nagy hollywoodi stúdiók.

1959-ben a Pompeii Végnapjai című film forgatása során annak rendezője, Mario Bonnard súlyosan lebetegedett, és Leone-t kérték fel a film befejezésére. (Nem kapott érte társrendezői megjelölést) Ebből annyi haszna származott (a fizetésén túl), hogy beletanult abba, hogyan lehet nagy költésgvetésűnek tűnő kardozós+szandálos filmet csinálni kis költségvetésből. (ugyanis ennek okán költöztették ide ezen filmjeinek forgatását a hollywoodi stúdiók) Ez a film nagyrészt Andalúziában forgott, és a produkcióban rész vevő olasz filmesek közül valamelyik felvetette, hogy tulajdonképpen westerneket is lehetne ebben a környezetben itt forgatni. (Nem véletlen, hogy ide tér majd vissza Leone pár év múlva)

A hollywoodi szuperprodukciók díszleteit bizonyos megkötésekkel az olasz rendezők felhasználhatták saját filmjeik elkészítéséhez.  Leone első önálló filmje is ilyen volt: a nem különösebben említésre méltó Rodoszi Kolosszus (1961).

Ekkoriban azonban kezdtek ráunni a nézők ezekre a kardozós+szandálos filmekre, így az amerikai megbízók kivonultak Olaszországból. Maradt viszont a kiépített infrastruktúra és a hozzájuk tartozó munkaerő, akik így feladat nélkül maradtak.mv5bntflmjewywmtnjdlmy00ztewltg2nzetmtm0otg5nzdmodc0xkeyxkfqcgdeqxvymzexodeznda_v1.jpg

Leone ekkor lépett egy nagyot, és egy éppen leforgott nem különösebben jó western (Le pistole non discutono - 1964) díszletében és maradék nyersanyagával elkészítette első olyan filmjét, ami igazán a sajátja volt, amivel már hatalmas sikert ért el: az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmet Clint Eastwooddal a főszerepben. Ez a film az 1961-es Testőr című Kurosawa film westernesített változata volt - minden hivatalos engedély nélkül. Előfordult már korábban is, hogy westernesítették Kurosawa egyik filmjéből, A Hét Szamurájból (1954) lett Amerikában A Hét Mesterlövész (1960).

mv5bmtu4oty2mte3of5bml5banbnxkftztcwmzc0mzg4mw_v1.jpg

Mivel a filmnek hatalmas sikere volt, Leone nem habozott elkészíteni egy hasonló filmet Pár Dollárral Többért (1965) címmel a következő évben. Ebben már a nagyon karakteres arcú Lee Van Cleef is szerepet Eastwood mellett. Bár a cím alapján azt gondolná az ember, hogy ez az előző film folytatása, valójában nem különösebben kapcsolódnak egymáshoz azon túl, hogy Clint Eastwood gyakorlatilag ugyanazt, de legalábbis nagyon hasonló karaktert játszik a két filmben. Azért nem mondható ki biztosan az egyezés, mert a karakternek hivatalosan nincsen neve. Mások adnak neki becenevet ugyan, de az viszont a két filmben eltérő.the-good-the-bad-and-the-ugly_8b912a.jpg

Mivel ez a film csak tovább fokozta a sikert, Leone nem habozott tovább ütni a vasat. Így készült el a jelen poszt témájául is szolgáló harmadik film. Ebben Eastwood () és Lee Van Cleef (ROSSZ) mellé harmadik központi karakternek Eli Wallach (CSÚF) csatlakozik.

the-good-the-bad-and-the-ugly_sdgpay.jpg

Időben néhány évvel a másik kettő előtt játszódik az amerikai polgárháború alatt (míg a másik kettő utána). A három most említett (egymási utáni években készített) Leone filmeket szoksás dollár-trilógiaként illetve névtelen-trilógiaként is emlegetni. Ez utóbbi Clint Eastwood névtelen karakterének köszönhető, aki mindhárom epizód meghatározó alakja.

Az alábbi werkfotókon a kövérkés, szemüveges férfi Sergio Leone.

Na, de miért mondjuk, hogy Leone spagetti-westernje annyira megreformálta a westernt? 

Az egyik legszembeötlőbb  eleme a vátozásnak, hogy itt minden kopott, mocskos, durva és erőszakos. Ha összehasonlítjuk ezt a képet (James Stewart az 1950-es Broken Arrowban) ...james-jimmy-stewart-1950-broken-arrow-pd-movie2-crop.jpg

...ezzel...the-good-the-bad-and-the-ugly_2lr2ri.jpg

... akkor talán minden azonnal érthető. És nem csak a vizuális megjelenésre mondhatjuk, hogy mocskos, de az emberi minőségekre is. Ennek a filmnek a három főszereplője például mind gátlástalan bűnöző. Nevezheti ugyan Leone a névtelen férfit "JÓ"-nak, valójában nem sokkal jobb, mint a többi. Szemrebbenés nélkül lelövi mindazt, aki utjába kerül, és mellesleg fő bevételi forrása az igazságszolgáltatás kijátszása. Partnerével (CSÚF) abból élnek, hogy az ő fejére kiírt vérdíjat felveszi, majd amikor a férfit felakasztja a serif, a JÓ kilövi a kötelet, elszöknek, majd felezik a vérdíjat. A JÓ erkölcsösségéről elég annyit mondani, hogy első pénzügyi nézeteltérésüket úgy zárja le, hogy kiszolgáltatott üzlettársát otthagyja a sivatagban ló nélkül. A korábbi westernekkel ellentétben, ahol - néha faragatlan vagy indokolatlanul durva volt a főhős, de - megkérdőjelezhetetlen volt a jók-rosszak szembeállása, itt már nem olyan egyértelmű, hogy ki a jó, ki a rossz. Nincs amolyan igazság harcosa, alapvetően mindenki a pénz megszerzéséért harcol. (nem véletlenül hívják dollár-trilógiának is a három filmet együtt)

Leone alapvetően a látványt igyekezett a lehető legautentikusabban megalkotni. Ebben valószínűleg hitelesebb volt, mint az amerikai elődök többsége.

A durva megjelenésen túl persze a Leone-féle spagetti western más ismérveit is könnyen kiemelhetjük. Például a zeneszerző Ennio Morriconét. Őt talán be sem kell mutatnom, hiszen filmzenéi a filmtörténelem legjobbjai és legismertebbjei közé sorolhatóak. 

Leone állítólag eleinte nem rajongott Morricone zenéiért, amikor a film producere össze akarta hozni vele. Egy munkamegbeszélésre azért nagy nehezen rá lehetett beszélni. Ha akkor ez a beszélgetés elmarad (ahol megtört végül a jég közöttük), akkor meggyőződésem, hogy Leone filmjei messze elmaradnak ettől a színvonaltól. Leone élete végéig hűséges maradt Morriconéhoz, még azokhoz a filmekhez is őt kérte fel, melyeket a későbbiekben nem ő rendezett, csak producerként jegyzett. Ők mindketten kellettek ezekhez a filmekhez!

Morricone zenéi újszerűek voltak abban a tekintetben, hogy teljes természetességgel keveredett benne a klasszikus nagyzenekari hangzás a torzított Fender-gitárok hangjával vagy éppen a szájharmonikával.. Ne felejdük, hogy az amerikai western leginkább hagyományos country-zenével társult. 

Állítólag a film sok jelenetéhez Leone előre megkompnáltatta a zenéket, hogy arra a zenére komponálhassa ő maga a képet. Ahogy általában szerzőpárosok esetében zenére szokták írni a dalszövegeket, úgy Leone is a kész zenére, annak hangulatához illeszkedve igyekezett megkomponálni jeleneteit. Talán ez sikerének egyik legnagyobb titka...

De említhetjük a képek kompozícióit is. Hosszú totálokat szuperközelikkel variál, ahol egymás után látjuk a helyszínt,  majd az arcok durvaságát...Az idő megáll, a szereplők mozdulatlanok, a váltások egyre gyorsabbak... míg el nem jön a mindent feloldozó leszámolás

dwmlko4vaaajeo2.jpg

A film első tíz percében nem szólal meg senki... Megismerkedünk a három főszereplővel. Mindhárman másodpercek alatt képesek lelőni három-három embert, ha úgy hozza a helyzet. A Névtelen (Eastwood) és Tuco (Eli Walach) együttműködéséről ejtettem már szót. (Itt jegyzem meg, hogy a névtelen férfit végig Szőkének hívja üzlettársa, amire nem találtam teljesen meggyőző magyarázatot, hiszen Eastwood mégiscsak barna, mégha valamennyire világos is...

mv5bnmvmmjm5n2mtytjkys00owq1lwjmyjktzmzizge0odvmztu0xkeyxkfqcgdeqxvymjqwmdg0ng_v1.jpg

Tőlük kicsit elkülönül Angyalszem (nagyon "találó" név, ha figyelembe vesszük férfiasan kemény, szinte félelmetes megjelenését) - Lee Van Cleef, aki - ahogy menet közben kiderül - ugyanazért a kincsért hajt mint a másik kettő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy road movie-ba hajlik ez a western, ahogy a férfiak vándorolnak sivatagon és mindenféle veszélyen, akadályon keresztül a 200.000 dollár megszerzésétől hajtva. Ketten tudják, hogy melyik temetőben, a harmadik, hogy ott melyik sírban van elásva a mérhetetlen kincs. Ha belegondolunk, 200.000 dollár még ma is szép összeg (durván 80 millió forint mai árfolyamon), az 1800-as évek végén viszont felfoghatatlanul nagy összeg lehetett akkori értékén. 

A fiúk útközben akarva-akaratlanul belekeverednek a polgárháborúba is...

... de végül megérkeznek a temetőbe...

the-good-the-bad-and-the-ugly_46787e.jpg

És ebben a fantasztikus zárójelenetben összeérnek a szálak, elérünk a katarzishoz egy hármas párbajjal... ez önmagában is újszerű, hiszen a western párbajok jellemzően két fél vitájára szoktak pontot tenni. Nem tartom kizártnak, hogy van még ilyen hármas párbaj - ahol mindhárman ellenségei/ellenfelei a másik kettőnek - de én nem emlékszem ilyenre.

mv5bmji4ndaxnje5m15bml5banbnxkftztgwmti0mdg5mte_v1.jpg

Nyilván nem lövöm le a poént, hogy ki szerzi meg a kincset... bevallom én nem annak drukkoltam, akinek feltehetően a többség szurkolt... Nekem a JÓ figurája volt a legkevésbé szimpatikus. Ez az erőltetett szótlansággal párosuló megállás nélküli szivarozós fazon nekem nem jött be annyira. Eastwood itt gyakorlatilag a színészi eszköztelenség végletekig vitt módszerét alkalmazza. A teljes filmben ugyanaz a kifejezéstelen arc, ami csak akkor mutat némi életet, ha szivarát kell szája sarkában elhelyezni. Ettől még lehet szeretni, de két ellenfele sokkal izgalmasabb színészi teljesítményt mutat.

Eli Wlach viszont imádnivaló a gátlástalan CSÚF szerepében. A kegyetlen ROSSZ pedig... hát annyira jól játssza a gazembert, hogy nekem - bevallom - ő volt a kedvencem...

Az alábbi képen sorrendben: A - A CSÚF - ÉS A ROSSZ

mv5bnzqzmjfkn2qtztgzyy00ogi0ltg5mzatzwzhmdrizje4nmq0xkeyxkfqcgdeqxvymte2nza0ng_v1_1.jpg

A film egyébként Spanyolországban forgott. A nemzetközi szereplőgárdából egyedül a három főszereplő beszélt angolul a felvételeken, a többiek a saját anyanyelvükön, majd később mindenki angol utószinkront kapott.

A legtöbb jelenet Andalúziában, Almeríában készült, de többek között a temetői zárójelenet északon a dombosabb Contrerasnál. Ezt a helyszínt 2016-ban, a film bemutatójának 50. évfordulójára gyönyörűen rekonstruálták a környék lakói. (Talán extra idegenforgalom generálásában bízva.) Filmrajongók számára igazán megér egy látogatást ez a kultikus hely, ha a környéken járunk... esetleg eljátszhatjuk barátainkkal a film emblematikus záró jelenetét. (Kb félúton van Vallaloid és Bilbao között: Sad Hill cemetery). 

 

9 komment

448. Nagyítás (Blow-up) - 1966

2022. augusztus 22. 00:30 - moodPedro

mv5bnwninti0zdqtnty1mc00m2nmlwe4y2qtytvmodiwnzrkmjc0xkeyxkfqcgdeqxvymtmxmty0otq_v1.jpgNagy-Britannia (Carlo Ponti Production), 111 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Michelangelo Antonioni

Producer: Carlo Ponti, Perre Rouve

Antonioni a következőt mondta ezzel a filmmel kapcsolatban:

Ez a film talán olyan, mint a Zen. Ahogy megpróbálod elmagyarázni, összetöröd. Egy filmet, ha szavakkal el tudsz magyarázni, akkor az nem is igazi film.

Sean Connery állítólag azért utasította vissza ennek a filmnek a főszerepét, mert semmit nem értett abból, amit Antonioni mondott filmtervével kapcsolatban. Őszintén szólva, egy kicsit megértem... Én sem mondhatom, hogy teljesen összeállt bennem a kép. Ez nem jelenti, hogy nem tetszett, sőt bizonyos jelenetek, motívumok nagyon is tetszettek, de a film végén úgy voltam vele, hogy "na akkor most mi van???"

mv5bmjlmy2rkm2mtzmviny00zjnklwfmmmutzjfizwnhmmrlntnhxkeyxkfqcgdeqxvymzg1odewnq_v1.jpg

A film eredeti címe kicsit mélyebb, mint a magyar fordítás. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a legtöbb országban meghagyták az eredeti angol címet, még akkor is, ha valószínűleg a legtöbben nincsenek tisztában a többes jelentéssel. 

blow up: elrobban, felrobbant, felfúj, felfújódik, felpumpál, felerősít, felnagyít

Láthatjuk tehát, hogy a magyar fordítás ez esetben igencsak leszűkíti a lehetséges értelmezéseket.

A film elején egy "rag party" utcai pénzgyűjtő akciójának lehetünk tanúi. 10-15 fehérre mázolt arcú fiatal egy dzsipre kapaszkodva járja a várost, és vidáman hangoskodva adományt gyűjtenek. Ugyanennek a csoportnak a pantomimes játéka fogja zárni a filmet.  Ez a rag party annyira angolos dolog, hogy szerintem utánaolvasás nélkül nem sok ember érti, hogy valójában mi is történik. (Érdekes, hogy az olasz Antonioninak fontos volt egy ilyen tipikus angol dologgal nyitnia és zárnia a filmet) A rag party - ha szó szerint próbáljuk fordítani - akkor rongyosbált jelent, valójában a főiskolák által szervezett adománygyűjtéssel egybekötött hagyományos rendezvénysorozatról van szó.

A következő jelenetben megismerkedünk a film főszereplőjével, a David Hemmings által játszott sztárfotóssal, aki egy éjjeli menedékhelyről (melyet első ránézésre valami ipartelepnek néztem) távozik hajléktalanok tömegével. Elköszön a többiektől, majd a legteljesebb természetességgel ül be sötét Rolls Royce-ába. (És mosolyogva ad egy kis pénzt a vele összefutó rag partyzó főiskolásoknak)

mv5bnzbizmy2mzktyza0oc00nzi4lthlzgutngy0mzizmjfmotjmxkeyxkfqcgdeqxvymjuxotq5mza_v1.jpg

Mint kiderül, fotósunk két vonalon aktív. Egyrészt divatfotós, - a legmenőbbek közé tartozik - másrészt a durva valóságot is megörökíteni vágyik készülő könyvében, melyben az élettől összetört egyéneket örökíti meg: hajléktalanokat, gyári munkásokat fotóz realista stílusban, saját környezetükben. (Így kiderül tehát, hogy a gyárban is ehhez az albumához gyűjtött anyagot) Érdekességképpen jegyzem csak meg, hogy a fotós által mutatott képek közül az egyiken szerepel a film alapjául szolgáló novella írója (Julio Cortázar) mint hajléktalan.

Kisebb epizódokban megismerjük fotósunk divatfotós életét is. Aki akkoriban Angliában élt, valószínűleg ismerte a karakternek mintául szolgáló sztárfotóst, David Montgomery-t, aki vélhetően főhősünkhöz hasonlóan egy pökhendi, igazán tenyérbemászó, emellett rendkívűl sikeres alak volt. Az biztos, hogy az ő sajátja volt az alábbi stílusban való fotózás. (Hemmings egyébként parádésan hozza az öntelt fotós figuráját!)

1-20.gif

85b93e05b89be3f3a48358a07a6de0f6.gif

countess-vera-von-lehndorff.gif

tumblr_mq3egplvvg1s55ypto1_500.gif

A jelenetben látható gyönyörű modellt a hatvanas évek egyik szupermodellje, Veruschka von Lehndorff játssza, és jelenetbeli partneréhez hasonlóan remekül játszik a jelenetben. Olyan volt ő a hatvanas években, mint mondjuk a nyolcvanas években Cindy Crawford vagy a kilencvenesekben Naomi Cambell. Íme egy galéria Veruschka korabeli fotóiból:

Veruschkának egy későbbi jelenetben is van egy fantasztikus mondta. Amikor egy partin (továbbra is Londonban vagyunk) , ahol a marijuana füstjét szinte vágni lehet, fotósunk számonkéri az ott meglátott modelt:

FOTÓS: Azt hittem, rég elutaztál Párizsba.

VERUSCHKA: : Én Párizsban vagyok.

veru.jpg

A további fotós jelenetek során ér az első komolyabb meglepetés: szolídan kivillanó női mellek is feltűnnek a vásznon... Európai filmekben nem volt olyan nagyon fura dolog a női meztelenség, angolszász filmekben viszont annál inkább. Ne felejtsük el, hogy a Hayes-kódex még elvileg érvényben volt Amerikában, és Nagy-Britanniában sem volt szokás a szép női test kendőzetlen bemutatása a vásznon, még ízléses formában sem. Állítólag ez volt az első "hivatalos" brit film (tehát nem vesszük figyelembe az amatőr felvételeket, illetve avantgárdnak nevezett szörnyszülötteket), melyben full frontal - azaz teljes, elölről mutatott - meztelenség látható. Átmeneti győzelmet fogunk tehát aratni az elkövetkező évtizedek során angolszász területeken a prüdéria felett, hogy aztán a kétezres évek első évtizedében szépen visszasüllyedjünk a szürkén prüd unalomba... (Aki meztelen női testet akar látni, az nézzen ízléstelen pornót)

(Az alábbi animgifen a film egyik wannabe fotómodellje Jane Birkin látható - Őt egyrészt onnan ismerhetik sokan, hogy ő énekelte akkori párjával Serge Gainsbourggal a Je Taime című hírhedt-híres dalt, másrészt, hogy ugyanezzel az úrral közös gyermekük lesz Charlotte Gainsburg színésznő.) Veruschka karakterével ellentétben ő és barátnője még azon a szinten tart, hogy bármit megtesznek, le is fekszenek örömmel a férfivel, csak, hogy az lefotózza őket.

giphy_7.gif

Most, hogy bepillantást nyertünk főhősünk divatfotós életébe, váltsunk át élete árnyéskosabb oldalára, a már említett készülő fotóalbumával kapcsolatos munkájára. A sok elborzasztó képhez készíteni szeretne egy nyugalmat árasztó képet az album utolsó oldalra, ezért a divatfotózás után kimegy egy parkba, ahol teleobjektívvel lekap egy furcsa párt.

A pár nőtagja (Vanessa Redgrave) éeszreveszi, hogy a fotós lefotózta őket, és követeli a tekercset, amin rajta vannak. Valamiért nagyon fontos neki, hogy a kép ne kerülhessen nyilvánosságra. A férfi először nem adja neki oda, de a nő a lakásán is felkeresi. Követel, könyörög, felajánlkozik, csak, hogy megkapja a nyersanyagot.

A fotós enged a csábítástnak, de van annyira aljas, hogy átveri a nőt és egy másik tekercset ad át. 

Viszont a férfit elkezdik érdekelni ezek a képek, és előhívja őket. 

mv5botcymtu2nzg2of5bml5banbnxkftztgwmzyzmtk3ntm_v1.jpg

Ahogy nézegeti a képeket, valami furcsaság tűnik fel neki a háttérben, ezért az adott részt kinagyítja... Majd egy izgalmasnak tűnő kis részt mégjobban kinagyít... Egészen addig, amig már csak szemcsés foltokat látunk, de ezekből a foltokból egy gyilkosság nyomai kezdenek körvonalazódni... talán emiatt akarta a nő annyira visszakapni ezeket a képeket?

blowup_890d8412.jpg

Aki még emlékszik a Kaland - 1960 című Antonioni filmre, az tisztában van vele, hogy a rendező nem mindig adja meg a nézőnek a talány megoldásával járó feloldozást... Hogy ezúttal megkapjuk-e, azt nem árulnám el... de annyit igen, hogy van még néhány további jelenet, ami mégjobban bonyolítja az összképet (drogparti, Yardbirds koncert) de ahogy a poszt elején beismertem, számomra nem egészen állt össze a fejemben a kép. 

Ehhez hozzáteszem, hogy most, a poszt írása közben újra bele-bele nézve a filmbe néhány apró részletet észrevettem, ami első megtekintéskor elkerülte a figyelmemet... Talán érdemes lenne egyszer újranézni az egészet, és esetleg jobban összeállna a kép

Mindezektől függetlenül nagyon kellemes élmény volt megfürödni a hatvanas évek Londoni szubkultúrájában. Antonioni első nemzetközi terepen született filmje nagyon kedves meglepetés volt. A Vörös Sivatagnál (1964) én úgy éreztem mintha kicsit megfeneklett volna, jó hatással volt rá a váltás.

4 komment

442. Júlia és a Szellemek (Giulietta degli Spiriti) - 1965

2022. május 04. 22:05 - moodPedro

mv5bm2u4owq3mjetytq4zi00mdy1ltg2yjgtnmjknzi3mtm1yjjjxkeyxkfqcgdeqxvynzm0mtuwnty_v1.jpgOlaszország (Rizzoli Film, Francoriz Production), 148 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Federico Fellini

Producer: Angelo Rizzoli

Fellini a 8 1/2 bemutatása után szinte azonnal, 1963 Novemberében el akarta kezdeni ennek a filmnek a forgatását, de csak 1964 nyarán sikerült valóban megkezdeni a munkát.

Fellini így nyilatkozik erről a csúszásról:

"Most olyan vagyok, mint egy hajótörött. Indulásra készen álltam. A történet a fejemben volt. Úgy éreztem, minden jól fog menni. Aztán gyártási okok miatt mégsem kezdhettem forgatni. Hónapok múltak el tétlenül. Üres hónapok, fárasztó hónapok. Mert én nem tudom hidegen átgondolni a munkámat. Csak a munka lázában tudok alkotni. A legnagyobb zűrzavarban ébred az ihlet. Most aztán itt állok többhónapos üresség és fáradtság után kimerülve. Kezdhetem elölről az egészet, és nyilván a történet sem lesz már ugyanaz, amit tavaly télen akartam elmondani. Ezért mondom, hogy hajótöröttnek érzem magamat."

Érdekes így belelátni egy nagy rendező munkamódszerébe. Én például igazán hatékonyan akkor tudok jól elvégezni egy munkát, ha rend és nyugalom van körülöttem. Ezért hát nagyon nehezen tudom magamat egy olyan alkotó fejébe beleképzelni, aki pont ennek az ellenkezőjét igényli.

Az első igazán szembeszökő ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy pályája során Fellini először engedett a színes nyersanyag csábításának, Mit engedett... szinte gyermeki lelkesedéssel kísérletezett vele. Mintha kezébe kapva a színek használatával kapott lehetőségeket, hirtelen minden más háttérbe szorult volna. Olyat is olvastam valahol, hogy Fellini maga vallott arról, hogy kis LSD hatása is komoly szerepet kapott a film vizualitásának megformálásában. Ezt sem tartom teljesen elképzelhetetlennek.giulietta-degli-spiriti_maosvr.jpg

Fellini maga mondja egy másik helyen, hogy:

"Mesét akarok mondani, s az effajta elbeszélésben mindennek meseszerűnek kell lennie. Egy kicsit igaznak és egy kicsit képtelennek"

A színekkel való játéknál ne felejtsük el, hogy amit a technicolor nyersanyag esetén a vásznon látunk, az legtöbb esetben igencsak messze van a valóságtól. Az alapszínek (vörös-zöld-kék) jellemzően nagyon élénkek. A másik ami megjegyzendő, hogy kamerába nézve a forgatás alatt természetesen ugyanazokat a színeket látja a rendező és az operatőr, mint amik a valóságban léteznek. Ezek az elvarázsolt színkavalkádok csak a nyersanyagon kelnek életre. (Itt most felejtsük el a modern digitális technikát, ahol természetesen már a kamera kijelzőjén látszik, hogy mi az amit rögzítünk, és amit persze az utómunka folyamán még mindig ezerféleképpen változtathatunk.)

És valóban: a valóság keveredik álomszerű jelenetekkel. Néha nem is teljesen egyértelmű, hogy a valóságban vagy egy látomás-szerű jelenetben vagyunk, esetleg éppen a kettő határán...

mv5by2u5mdq4ytctn2qxny00y2m0lwezodctmmq4otyzmzu0ywmxxkeyxkfqcgdeqxvyotk4mja5njq_v1.jpg

Az Országút - 1954 forgatásakor, a külső jelenetek felvételének egyik helyszínén egy kolostorban Fellini talált egy jegyzetet, melyben egy kis apáca látomásait jegyezte fel annak főnöknője. A lányt később boszorkányság vádjával Rómába rendelték, ahol a kínvallatások során a keresztényi szeretet jegyében meghalt. Először ezt a történetet szerette volna Fellini megfilmesíteni, de aztán úgy érezte, hogy ez túl sok megkötést jelentene számára, és szép lassan eltávolodott ettől,  tulajdonképpen csak a látomások maradtak meg az eredeti elképzelésből...

giulietta-degli-spiriti_9qkfsf.jpg

Ez a film felfogható a 8 1/2 ellenpárjaként is abban a tekintetben, hogy ott egy férfi nézőpontjából járta körül Fellini, hogy szerinte hogyan lehet megszabadulni a nevelés némely korlátjától, bizonyos hibáktól és téves berögződésektől. Itt viszont egy férjétől elhidegült nő útkeresését látjuk, aki problémáinak megoldását a szomszédban lakó szexmániás nő barátságától, szellemidéző spiritisztáktól, pszichoanalitikustól, magánnyomozóktól vagy éppen egy furcsa szektától várja, noha végül mindegyik esetben megijed, szinte elmenekül az általuk kínált lehetőség elöl... 

mv5bmtkwmzawodgymv5bml5banbnxkftztgwodu1mtewmze_v1.jpg

A két film (a 8 1/2 és emez) a hasonló témák ellenére formailag egyébként teljesen különböző, még akkor is, ha mindkettőre igaz, hogy a valóság és az álom határán téblábol végig a történet. A 8 1/2 elképesztő hatással volt rám, emezzel viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni... és azon kívül, hogy nyilván az én fogadókészségem okolható ezért elsősorban, én megint csak Giulietta Massinát hibáztatom... akit úgy általában nem különösebben szeretek (még ha talán ez szentségtörésnek is tűnhet). Azok a Fellini filmek, melyekben nem szerepel a maestro felesége, számomra nagyságrendileg jobban működtek.

A film egyik pikantériája egyébként, hogy az a Sandra Milo (az alábbi képen balra), aki a filmben Giulietta férjének szeretőjét játssza, a valóságban Fellini szeretője volt, aki így tehát gyakorlatilag a filmben leképezte a valós szerelmi háromszöget az élet valós szereplőivel. Hát tényleg elég pikáns...

giulietta-degli-spiriti_pjsmak.jpg

Az álomjelenetek izgalmasak voltak. Az utolsó harmad helyenként már átment lázálom szerű light-horrorba... 

Mindenképpen ki kell emelni Nino Rota remek zenéjét, mely néha karneváli, néha félelmetes hangulatot adott a filmnek...

Szólj hozzá!

436. Az Algíri Csata (La battaglia di Algeri) - 1965

2022. február 21. 18:49 - moodPedro

mv5bmdq2nzeyndmtntrmns00mzy5ltkxztctmmy0m2u5mge2ztdjxkeyxkfqcgdeqxvynjgxmda4oti_v1.jpgOlaszország, Algéria (Igor Film, Casbah Film) - 121 perc, ff., francia

Rendező: Gillo Pontecorvo

Producer: Antonio Musu, Yacef Saadi

130 éven át kijöttünk egymással. Nem értem, miért ne folytathatnánk... 

- mondja egy francia tiszt a film vége felé... és látván az akkori Algírról készült felvételeket, én is azon gondolkozom, hogy milyen kellemes hely lehetett Algéria a gyarmati időszakban. Ötvöződött a nyugat-európai civilizáció az afrikai arab egzotikummal. Hosszú ideig viszonylag jól megvolt egymás mellett az arabok lakta labirintus-szerű, zegzugos kasbah, és a "feketelábúak" lakta európai negyed. (Feketelábúaknak, "pieds noirs"-nak hívták az arabok az európai származású lakosokat, állítólag azért, mert velük ellentétben fekete csizmában jártak,)

Az algíri kasbah már ismerős annak aki régebb óta velem tart, hiszen a Pépé le Mokó (1937) nagyrészt itt játszódott. Amolyan arab módon kusza, átláthatatlan, mégis pont ettől izgalmasnak és talán szépnek is mondható városnegyed a kasbah.

kasbah01_2.jpg

Ezzel szemben az európai negyed rendezett, tágas utcákkal tagolt látványa autóival és pálmafáival mintha egy egész más világ lenne, holott mindkettő ugyanannak a városnak a szerves része.

algir1_1.jpg

Algéria 1830-tól volt francia gyarmat, majd 1899-től közigazgatási értelemben Franciaország tengerentúli megyéjévé vált.

Egyiptom 1952-ben sikerrel harcolta ki függetlenségét, és ez a siker kedvet adott az algériai nacionalistáknak is a francia kormány elleni szervezkedéshez. Megalakult hát az algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN - Front de libération nationale), mely idővel 3000 gerilla harcost is számlált a soraiban. A szervezet eszmeisége az iszlám és a kommunizmus szintéziséből jött létre. Nem voltak különösebb gátlásaik, ha ártatlan életek kioltásáról volt szó. A robbantások és a nyílt utcán történő franciák elleni gyilkosságok lassan mindennapossá váltak. (Melyet esetenként a franciák sem voltak restek viszonozni az arabok ellen)

Végül 1962-ben a franciák lemondanak Algériáról, melyet a már említett feketelábúak exodusa követ. A hatalomátadás után először több, mint egymillióan döntenek a hazatelepülés mellett, majd az állandó zaklatássok miatt végül gyakorlatilag minden francia távozni kényszerül a következő évek során.

1962_exode_des_pieds-noirs.jpg

Itt jegyzem meg, hogy a film jórészt olasz produkció, részben a függetlenedett algériai kormány finanszírozásával, de nyugodtan kijelenthető, hogy a megvalósításban nem sok elfogultság tapasztalható egyik irányban sem.

És, - ha már itt tartunk - őszintén megvallva, egyik oldal sem különösebben szimpatikus. Leginkább a gerillák nem azok, holott az igazságérzet és a "cél szentesíti az eszközt" elv tulajdonképpen az ő oldalukra kellene, hogy billentse a mérleg nyelvét. De mégsem. Meggyőződésem, hogy az algériaiak többsége jobban élt Franciaország részeként, de nyilván ezt legfőképpen az ő joguk eldönteni. Kérdéses persze, hogy az erőszakos gerillák mennyire képviselték a többségi akaratot... De ezt innét nézve nyilván nem fogjuk tudni megmondani.

Egyébiránt mindkét oldal szimpatizánsai meg tudják nézni a filmet úgy, hogy nem nagyon találnak benne elvi kivetnivalót. Mindkét oldal kegyetlensége kendőzetlenül kerül ábrázolásra. Úgy az arab gerilláké (terroristáké) mint a francia katonáké, kínvallatóké. Ettől függetlenül Franciaországban 1977-ig nem mutatták be a filmet. (Holott Velencében 1966-ben elnyerte az Arany Oroszlánt)

A film rendezője - Pontecorvo - dokumentumfilmesként kezdte, és ezt talán le sem tagadhatná, hiszen végig olyan érzése van a nézőnek, mintha az események sűrűjében egy stáb közvetítené a valós történéseket.

A film egy kínvallatás záró pillanatainál kezd, mely során egy szerencsétlen arab elárulja Ali la Pointe (az alábbi képen jobboldalon), a mozgalom egyik vezetőjének rejtekhelyét. A franciák a tanú iránymutatásai alapján megszállják a rejteket adó házat a kashbában, és ultimátumot adnak az ott megbúvó gerillavezérnek: Vagy megadja magát, vagy felrobbantják a házat, és akkor a vele ott megbúvó ártatlanok is meghalnak.

mv5bmzi3nda1nja1nf5bml5banbnxkftztgwntc1odg3nte_v1.jpg

Ezen a ponton - amíg ketyeg az ultimátumban megszabott idő - a film visszarepül néhány évet, és megismerjük Ali la Pointe (egyébként valós személy) fiatalkorát, ahogy piti kis bűnözőből végül a gerillamozgalom vezetője válik belőle.  A film nagy része tulajdonképpen az ultimátum elhangzása és a film utolsó kb. 10 percében ábrázolt végkifejlet között a mozgalom megerősödését, az arab-francia ellentétek végletekig történő kiéleződését mutatja.

Pontecorvo dokumentarista hitelességét az is erősíti, hogy nagyrészt amatőr szereplőkkel forgatott. Ha kellett, akár 30-40-szer is felvett egy adott jelenetet, csak azért, hogy a szereplőben elfáradjon a szerepelni vágyás tudatalatti igénye, és előjöjjön a természetesség. Meg kell vallani, hogy egyik szereplő sem tűnt hamiskásnak, úgyhogy a rendező munkamódszere tökéletesnek látszik.

Tudomásom szerint egyetlen igazán profi színész látható a filmben, a francia Matthieu ezredes (Jean Martin), aki viszont parádézott ebben a szerepben. Ő úgy volt ezredes, hogy annál magabiztosabb ezredest el sem tudok képzelni. Én bizony rábíznám a világ bármelyik hadseregét.
mv5bndy2mda0oduymf5bml5banbnxkftztcwnji5odqwnw_v1.jpg

Érdemes megjegyezni, hogy a film zenéjét Morricone a rendezővel közösen szerezte. Eleinte nem találták meg az összhangot. Később egy sztori szerint a rendezőnek beakadt egy dallam az agyában, és bejelentkezett a zeneszerzőhöz, hogy közösen kidolgozzák a motívumot. Pontecorvo dúdolta a dallamot magának, ahogy Morricone lakásához közelített, és ezt a zeneszerző véletlenül meghallotta az ablakból. Morricone úgy viccelte meg a rendezőt, hogy kérte, mielőtt a rendező megmutatja saját dallamát, előbb hadd játssza le a saját ötletét. Ezután elzongorázta Pontecorvonak az általa dúdolt dallamot. Természetesen a rendező el volt képedve, hogy a motívum mennyire hasonlít saját ötletére, és Morricone állítólag csak jóval később leplezte le az átverést.

1 komment
Címkék: film olasz ff

428. Máté Evangéliuma (Il Vangelo Secondo Matteo) - 1964

2021. november 23. 19:56 - moodPedro

mv5bnzeyyjc0mjqty2u1os00owfjltkynzgtnduxnmi4owy2njfixkeyxkfqcgdeqxvynzgzodi1ote_v1.jpgOlaszország (Arco, Lux), 137 perc, ff., olasz

Rendező: Pier Paolo Pasolini

Producer: Alfredo Bini

Egy átlagosan művelt filmkedvelő Pasolinivel kapcsolatban valószínűleg hallott a sokakat megbotránkoztató Salò, avagy Szodoma 120 Napjáról, na meg arról, hogy a rendező a fiúkat szerette, és máig tisztázatlan körülmények között - feltehetően féltékenységből - meggyilkolták 1975-ben. (Halottak napján).

Jóval kevesebben tudják, hogy hazájában költőként, íróként vagy akár nyelvészként sokkal inkább ismerték, és elismerték, mint rendezőként. Aki a Salót- látta, az valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy Pasolini olyan filmet forgatott a hatvanas években, amiről a vatikáni hírlapban azt írták, hogy az addigi lejobb - Jézus életéről szóló - film.... 

mv5bndrkm2zkntutmji2os00ogfjlthhmdytyti3nzexzdk2ztu5xkeyxkfqcgdeqxvymta2odmzmdu_v1.jpg

Pasolini nem tartotta magát "hivatásos" rendezőnek, saját elmondása szerint csak azért rendezte ő maga saját filmjeit, hogy azok könnyebben elkészüljenek. Szereplői többnyire nem színészek voltak. Ezt is azzal indokolta, hogy mivel nem ért a rendezéshez, nem tudna igazi színészeket instruálni. Ezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy őstehetség kellett a részéről ahhoz, hogy a csupa laikus szereplőkből kihozza azt, amire a filmnek szüksége volt. Nem látunk igazán komoly színészi teljesítményeket, mégis a rendezőnek sikerült az arcokból egy-egy pillanatra kihoznia azt, amit akart. Az alatt, hogy laikus szereplőkkel dolgozott, egészen pontosan azt értem, hogy még csak nem is amatőr színészekkel, hanem a színészettel köszönő viszonyban sem levő emberekkel filmezett.

tumblr_c4d20604f9f954b364510f8c5798cdd1_c7375673_400.gif

Itt van például Szűz Mária. Ha jól emlékszem, egyetlen egyszer sem szólal meg a filmben, csak néz.  Vagy éppen leül... vagy csak áll... Nála szűzebb Szűz Máriát szinte el sem tudok képzelni, és itt mellékesen jegyzem meg, hogy Pasolini nagyon jó érzékkel egy gyönyörű 14 éves lányt választott a szerepre, ami egyrészt megfelel az akkori zsidó szokásoknak a nők kiházasításával kapcsolatban (és apokrif iratok is ezt az életkort valószínűsítik a várandós Máriával kapcsolatban), másrészt a lány fiatal kora önmagában kihangsúlyozza azt az ártatlanságot, amit ez a szerep kíván.mv5bmmu1ngmzytgtmdcxzs00ytq0ltg3ytytnwzmn2jindm4njcwxkeyxkfqcgdeqxvymta2odmzmdu_v1.jpg

Pasolini láthatóan a szerepekhez keresett megfelelő alkatú (és arcú!) szereplőket, és kihozta belőlük a maximumot, amit lehetett. Ez egyébként neorealista örökségként is felfogható. Ez az ekkoriban már lecsengett mozgalom is szívesen alkalmazott amatőr (vagy még annak sem mondható) szereplőket. Egyetlen hibát jegyeznék meg, ahol Pasolinit rajtakaptam: A Krisztussal terhes Máriát az itt is mutatott 14 éves lány alakítja. A Krisztus 33 éves korában történő keresztre feszítéskor a kínhalált végignéző Máriát már Pasolini saját - 73 éves - édesanyja alakítja, így a karakter 33 éve alatt tulajdonképpen közel 60 évet öregedett. Erre talán érdemes lett volna jobban odafigyelni. De ezt csak azért jegyzem meg, mert Pasolini egyébként láthatóan minden lehetséges esetben próbált hiteles lenni.

tumblr_p0ttrrzmd71re4erso7_r1_540.gif

Pasolini egyébként szigorúan ragaszkodott a Biblia szövegéhez, tehát kifejezetten elmondható, hogy a film gyakorlatilag szó szerinti illusztrációja Máté Evangéliumának. A szereplők szájából elhangzó mondatok is szó szerint az eredeti szöveg idézetei. Pasolini nem akarja semmivel kiegészíteni a történetet, nem akar semmit belemagyarázni, vagy olyan filozófiai tartalmat sugalmazni, ami az eredetiben nincsen benne.

mv5bzti3mmfmztktytc3zi00zme1lwfknzetyzkxytfjn2i1nmvil2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndaxmtyzmjq_v1.jpg

Szinte egyetlen olyan arcot sem látni a filmen, amelyikre azt lehetne mondani, hogy hétköznapi. Ilyen erős casting szinte emberfeletti munkát igényelhetett. Nézzük például a Jézust alakító 19 éves Enrique Irazoqui-t. Hát nem egy szokványos Jézus-arc, az egyszer biztos! De szuggesztív, karakteres, és hihető Jézust ad.mv5byte5zmjimgetnzfkos00mtvhltk0ztetyjhkmzm5nmflzjczxkeyxkfqcgdeqxvymta2odmzmdu_v1.jpg

Irazoqui egyébként spanyol egyetemistaként találkozott Pasolinivel, és a rendező jó szemmel látta meg benne a potenciális Krisztust. Róla sem lehet azt mondani, hogy különösebben széles színészi eszköztárral rendelkezik, de vélhetően a rendezői instrukcióknak és megoldásoknak köszönhetően ő is tökéletesen működik a filmben.

Kissé meglepett Salome jelenete. Meglepődésemnek egyik oka, hogy elfeledkeztem arról, hogy Keresztelő Szent János révén az ő története is az evangélium része, másrészt meglepett újfent az a rendezői felfogás, hogy egy erotikusan romlott nő helyett Máriához hasonlóan szintén egy ártatlan fiatal szépséget választott.

dvfp1i-x0aakdtj.jpg

Saloméról el kell mondani azok számára akik esetleg nem ismerik ezt a közjátékot: Heródes mostohalánya annyira elkápráztatja táncával az uralkodót, hogy az cserébe megígéri, hogy bármilyen kérését teljesíti. Salome ekkor anyja (Heródiás) kérésének megfelelően az ekkor már tömlöcben sínylődő János fejét kéri tálcán.

ehnx7ywwoaeomep.jpg

Nos, meglepődésem - Salome fiatalságát és ártatlanságát illetően - azzal magyarázható, hogy én az Oscar Wilde féle Salome történetet ismerem közelebbről, ami bizony jócskán színez az eredeti bibliai történeten. Kezdjük azzal, hogy a Bibliában Salome még nincs is néven nevezve. Másrészt Salome romlottsága is inkább Oscar Wilde nyomán került a történetbe, mely szerint Salome őrült szerelmet táplát Keresztelő Szent János iránt, aki elutasította a nő közeledését. Ezért a romlott, megalázott nő szerelme tárgyának levágott fejét kérte Heródestől cserébe a Hét Fátyol táncért, hogy így szerelmét foghassa kezeiben.

Az eredeti bibliai történetben a lány - a Pasolini által ábrázolthoz hasonlóan - valóban ártatlan volt, és csak anyja parancsát követve kérte a férfi fejét, akinek csupán azért kellett meghalnia, mert anyja így akart elégtételt venni Jánoson, aki elítélően nyilatkozott Heródessel való kapcsolatáról.

evta3zywkaavaqx.jpg

Meglepetésemre Pasolini dél-olasz helyszíneken forgatott. Hitelességre való törekvése miatt előzetesen arra számítottam, hogy a Szentföldön készíti el ezt a filmet. Nem tévedtem olyan nagyot. Pasolini állítólag bejárta az eredeti Izraeli helyszíneket, de úgy találta, hogy a legtöbb helyszín ekkorra már annyira kommercializálódott, hogy nem tudna megfelelően forgatni azokon a helyeken. Erről a sikertelen útról egyébként egy 54 perces dokumentumfilmet is készített Pasolini, melyet a Máté Evangéliuma utáni évben mutatott be.

A helyszínek, amiket végül saját hazájában talált, - bár nem hasonlítanak az eredeti helyszínekre - tökéletesen működnek, mondhatni, akár itt is történhettek volna a korabeli események.

A film zenéje meglehetősen eklektikus. Ami először felcsendül az a - mi is lehetne más - Bach - Máté Passiójának záró kórusbetéte, a Wir Setzen uns mit Tränen nieder... szerintem nincs olyan aki még nem hallotta, függetlenül attól, hogy nem feltétlenül ismerve, hogy melyik mű része.

De ezen kívül sok más komolyzenei megoldás és egyéb műfaj is előfordul. Amikor Jézust Pilátus elé állítják, akkor például egy durva, déli blues szól. Meglepő, de szintén tökéletesen működő megoldás volt ez is.

Pasolini saját - bár bizonytalan - bevallása szerint ateista volt, mégis sikerült egy olyan filmet csinálnia, mely tökéletesen megfelel a legszigorúbb keresztény elvárásoknak is, de egy kívülálló számára is nem csak nézhető, hanem kimondottan magas szintű művészi élményt okoz. 

mv5bogjmyzljzgytmdjjnc00zwnklwi3m2ytzjaxnmu0mwvjztawl2ltywdll2ltywdlxkeyxkfqcgdeqxvyndaxmtyzmjq_v1.jpg

1 komment
Címkék: film olasz ff Pasolini
süti beállítások módosítása