USA (Fox), 115 perc, DeLuxe color, angol
Rendező: Leo McCarey
Producer: Leo McCarey és Jerry Wald
Nem nagyon emlékszem olyan Cary Grant filmre, ami igazán tetszett volna. Játékát mindig is manírokból építkezőnek éreztem, népszerűségére nem láttam más magyarázatot, mint ellenállhatatlan sármját, mellyel valószínűleg minden női nézőt levett a lábáról, a férfiak egy része pedig - feltételezésem szerint - rá akart hasonlítani. Nem is emlékszem, hogy igazán komoly hangvételű filmben láttam volna. Talán a Csak az Angyaloknak van Szárnyuk volt ilyen, de azt sem Cary Grant miatt szerettem.
Most, hogy fenti kijelentésemmel elveszítettem olvasóim jó részét, lássuk, hogy ebben a filmben miért volt mégis jó Cary Grantet nézni:
Nos, úgy látom, hogy neki jót tett az öregedés. Nagyjából végig el tudtam hinni, hogy valódi érzelmeket látok Grant arcán. Lehet, hogy számára idő és élettapasztalat kellett, hogy ezekre alkalmas legyen, de az is lehet, hogy egy ilyen film kellett, ami lehetőséget adott arra, hogy "romantikus civakodásokon" túl is mutasson valamit.
1997-ben a Szerelem Hullámhosszán (Sleepless in Seattle) című filmben történő utalások hatására újra népszerű lett ez a film, több millió eladást generálva. Aki ennek hatására most megnézné újra a Tom Hanks és Meg Ryan főszereplésével készült filmet, annak javaslom, hogy inkább ezt nézze meg először, mert a Szerelem Hullámhosszán egyik szereplője részletesen elmeséli a film záró kulcsjelenetét, amivel gyakorlatilag tönkreteszi annak az élményét, aki szeretné végigizgulni.
Mert az a bizonyos záró jelenet igencsak jól fel van építve, és még én is majdnem üvöltöttem (magamban), hogy "Mondd már el neki!!!" - mint amikor a gyerekek a színházban próbálják figyelmeztetni a főszereplőt, hogy vigyázzon, mert ott van mögötte a gonosz...
Egy másik kis poént viszont megmutatnék a Szerelem Hullámhosszán-ból, és akkor kiderül, hogy milyen filmre is számíthatunk...
Na persze.. a férfiak ezt úgysem érthetik... dehogynem..!
Ez tipikusan az a film, amit például érdemes megnézned, ha egy éppen reménytelenül szerelmes csajszi vagy... bekészíted magadnak a popcornt, egy közepes tasak papírzsepit, és azzal a megnyugtató tudattal sírdogálhatsz, hogy amit a filmben látsz, legalább az nem neked fáj...
A film szinte mértani pontossággal két egyenlő részre osztható. Az első fele egy majdnem sablonosnak mondható romantikus vígjáték, míg a második fele egy romantikus dráma.
A romantikus vígjáték épphogy egy kicsit hosszabb a kelleténél - legalábbis az én ízlésem szerint -, de már ezalatt is megmutatkozott, hogy a kliséken túl is lesz itt élet.
Egy Csendes-Óceáni hajóúton (kb. mintha a Titanicon lennénk) összeismerkedik egy középkorú férfi és egy nő. (Deborah Kerr és Cary Grant). Mindketten házasok, és talán csak futó kalandnak szánják ezt az egészet, de úgy tűnik, hogy mindkettőjükben mélyebb érzések tárulnak föl, mint amire előzetesen számítottak.
Ahogy említettem, a filmnek ebben az első felében kifejezetten laza, kellemes a hangulat. Csak egészen enyhe árnyékként vetül a szerelmesek boldogságára az, hogy ennek a hajóútnak egyszer azért vége lesz, és akkor majd mindenképpen válaszút elé kell állniuk. Mindketten abban a korban vannak (a nőknél ez talán kicsit fiatalabb korban érkezik el) amikor még épp van esélyük új életet kezdeni úgy, hogy abba még beleférjen minden, akár még a közös gyerek vállalása is.
Az film első felének csúcspontja egy Franciaországi állomás. Ahogy az óceánjáró hajóknál az szokás, időnként kikötnek egy helyen, hogy ott az utasok leszállhassanak és kicsit szétnézhessenek a szárazföldön. A franciaországi Villefranche-Sur-Mer a kitérő állomása (bár, ha jól emlékszem, a városka neve nem hangzik el konkrétan a filmben), ami közvetlenül Nizza mellett található. Itt közösen meglátogatják a férfi nagymamáját, aki egy olyan álom-villában lakik, amiben szívesen tölteném életem hátralevő részét.
Maga a villa természetesen nem létezik, azt egy Hollywoodi stúdióban vették fel, és mögé vetítik a valódi francia Riviérát, de a hatás szinte tökéletes. Bár musicalnek semmiképpen nem nevezném ezt a filmet, néhány dal azért felcsendül menet közben, de ezek valamilyen formában azért megpróbálnak illeszkedni a történetbe, itt például a nagymama ül le a zongorához, és játssza a film gyönyörű főtémáját, amire látszólag Deborah Kerr dúdol, majd énekel gyönyörűen - valójában egy profi énekesnő kölcsönözte a hangját. Hát igen, most, hogy elnézem Cary Grantet, lehet, hogy nem az ő hibája volt, hogy eddig semmi érdekeset nem láttam a játékában. Talán többségében olyan filmekben szerepelt, amiben nem nagyon volt mit megmutatni... Ezt a dalt viszonthalljuk majd a második részben sokkal komorabb körülmények között.
A szerelmesek visszaszállnak a hajóra... az utazás önfeledt napjai hamar elillannak, és újra New Yorkban találják magukat. Megfogadják, hogy rendezik az életüket. Ha ez mindkettejüknek sikerült, akkor pontosan 6 hónap múlva találkoznak az Empire State Building tetején. És itt ér véget a könnyed első rész.
A történet jellegénél fogva nem nagyon tudok belemenni részletekbe, mert szinte bármiről kezdenék írni, biztosan lelőnék vele egy vagy több fontos pillanatot a filmből. De itt van egy kis apróság, egy képi megoldás, ami olyan, hogy meglátom a filmben és elolvadok. Deborah Kerr alakja ott töpreng a hogyan-továbbról ablaka előtt, amikor a lágy huzat kicsit megmozdítja az ablakot, és mit látunk meg? Természetesen azt az Empire State Buildinget, melynek kilátójába a fél év múlva érvényes randevú le van beszélve...
Állítólag lehetetlen valakinek elmesélni a film zárójelenetét úgy, hogy közben ne sírja el magát az ember. Én nem próbáltam. Férfi vagyok... ciki lenne beégni ... :)
Kiváncsi vagyok, hogy a mai fiatal generációnak mennyire érthető ez a film. A facebook és mobiltelefonok világában lehetséges, hogy értelmezhetetlen az a szituáció, hogy valakivel 6 hónappal későbbi időpontra beszélek meg egy randit, és nem tudom a címét, akkor az a hat hónap múlva megbeszélt találkozó az egyetlen esélyem, hogy újra láthassam... és itt be is fejezem, mielőtt valami fontos dolgot lelőnék.
Valószínűleg a színes film hozhatott egy remake hullámot az ötvenes évek második felében, mert DeMille-hez hasonlóan, aki a saját Tízparancsolat c. filmjét dolgozta fel újra - immár színesben -, most Leo McCarey érezte úgy, hogy egy korábbi saját filmjét, a Love Affairt kellene színesben is elkészíteni...
Szerintem érdemes volt... pedig hogy féltem tőle...
A fenti kis animGIF-en látható a filmnek az az egy momentuma, amikor elismerően csettintettem magamban... ezzel ezt a kis meglepetést le is lőttem azok számára, akik esetleg megnézték volna... elnézést...
A diagnózis világos: egy Polyarteritis nodosa nevű, ismeretlen eredetű, viszonylag ritka autoimmun betegségben szenved, mely az artériákat károsítja, gyulladásokat okozva bennük. A verdikt egyértelmű: 1 éven belül várhatóan bele fog halni, hacsak nem veti magát alá egy viszonylag újfajta kezelésnek.
Hősünk természetesen vállalja a kezelést. A kórházban elvégzik a szer beállítását, szervezete jól reagál, így hazatérhet, ahol tabletta formájában kell szednie a pontosan meghatározott adagot élete végéig. A férfi azonban rájön, hogy a szer hatására kifejezetten jól érzi magát, ezért saját hatáskörben emel is az adagon. Ettől még jobban felpörög, elkezd arrogánsan, agresszíven viselkedni, ami saját magának nem tűnik fel, a család életét azonban tönkreteszi.
Tudja mindenki körülötte, hogy a gyógyszer okozza, hogy a férfi teljesen kifordult önmagából (azt persze nem, hogy ez az emelt adagnak köszönhető). Tudják, hogy vagy a gyógyszer, vagy a halál, ezért ameddig lehet próbálják elfogadni a férfi zsarnokoskodását... ami azonban egyszer csak átlép egy bizonyos határt... kezd veszélyes lenni környezetére és magára is... az alábbi képen egyébként a mellékszerepben feltűnő Walter Mathauval verekszik Mason, aki a család barátjaként mindig ott terem, ha valami baj van.
