USA (Lawrence Turman Productions), 106 perc, Technicolor, angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Joseph E. Levine, Lawrence Turman

Nem akarom visszafogni magam: Végre a sok csalódás után egy ellenkező jelű, igazán pozitív meglepetés jött egy olyan rendezőtől, akinek előző filmjét (Nem félünk a Farkastól - 1966) nemrég láttam, és különösebben nem kerültem a hatása alá.

Ezzel a két Mike Nichols filmmel tipikusan az volt a helyzet, hogy ha egymás után levetítették volna nekem mind a kettőt, még véletlenül sem jutott volna eszembe, hogy esetleg mindkettőt ugyanaz rendezte. Jó, mindjárt hozzáteszem azt is, hogy a két film stábja között nem nagyon találtam átfedést. Talán a vágó és a díszlettervező ugyanaz volt, de sem a forgatókönyvíró, sem mások nem dolgoztak mindkét filmen, a producerek is mások voltak. Így talán nem csoda, hogy ennyire különböző lett a két alkotás, még akkor is, ha az általános megítélés szerint mindkettő hasonlóan remekmű. (IMDB mindkét esetben kerek 8-as)

Ha valaki csak egyetlen képet látott erről a filmről, az nagy valószínűség szerint a fenti promóképet látta. Ennek pedig az az érdekessége, hogy bár egy hasonló jelenet van a filmben, ezt a fotót nem a filmben szereplő Anne Bancrofttal készítették, hanem valamilyen okból az akkor még teljesen ismeretlen Linda Gray nevű fotómodellel, aki később a Dallas sorozat Samantha-jaként lett igazán híres és népszerű. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy csak nálunk hívták Samanthának a sorozatban, eredetileg Sue Ellen Ewing volt a neve, és fogalmam sincs, hogy miért nevezték át nálunk)

Na de kanyarodjunk vissza jelen filmünkhoz: Tudtam róla előzetesen, hogy egy fiatal srác és egy nála idősebb hölgy kapcsolatáról van benne szó, és talán éppen azért, mert ez a téma soha nem érdekelt különösebben, (sőt kicsit feszélyez a dolog) előre féltem, hogy feszengeni vagy éppen végtelenül unatkozni fogok megtekintése során. Talán mondanom sem kell, hogy pont az ellenkezője történt.

Ez persze nagyon nagy részben köszönhető a párost alakító két színésznek. Nem tudom eldönteni, hogy ki tetszett jobban: Dustin Hoffman úgy alakított remekül, hogy tulajdonképpen nem csinált semmit, Anne Bancroft pedig egyszerűen varázslatot hajtott végre a vásznon. Ha mégis választanom kell, akkor azt mondom, hogy Bancroft volt, aki jobban elvarázsolt, de talán csak azért, mert őt nem ismertem, Dustin Hoffmant, meg ki ne ismerné...?

Egyetlen parányi dolog zavart - de csak éppen, hogy - mégpedig az, hogy Mrs. Robinson elvileg jóval idősebb (negyven feletti) a nemrég érettségizett, húsz év körüli Bennél. A valóságban azonban Bancroft 36 éves volt, míg Hoffman már 30! Főleg ez utóbbi szembetűnő, hiszen egy 21 éves fiatalember azért jóval fiatalabbnak nézne ki nála... De akárcsak a 28 évesen gimnazistát játszó Olivia Newton-John a Grease-el, Hoffman is úgy összenőtt ezzel a filmmel, hogy mással már nem is igen tudnám elképzelni.

Hoffmannak egyébként ez volt az első mozifilmes főszerepe. Játszott ugyan néhány tévésorozatban, de annyira ismeretlen volt ekkor még, hogy amikor megérkezett a castingra, a producer véletlenül összekeverte egy ablaktisztítóval. Ki is adta neki a feladatot, és állítólag Hoffman (nem tudom, hogy játékból, vagy egyszerűen nem akart nemet mondani) szépen le is mosta az ablakokat a szobában.

A film azzal indul, hogy elvégezve a főiskolát, Ben hazatér szüleihez a keleti partról, és egy családi rendezvényen vesz részt, ahol kiszúrja magának egy ismerős felesége. (Gyorsan közbevetem, hogy megint téves a magyar cím: Ben éppen lediplomázott, tehát már nem diploma előtt áll) A nő hazaviteti magát Bennel, és nagyon durván kikezd vele. Gyakorlatilag Ben számára nem volt apelláta, ha éppen akkor nem állít be a hölgy férje, akkor valószínűleg elkerülhetetlen lett volna számára az azonnal aktus. Ben ekkor még nagy valószínáség szerint szűz volt egyébként.

De persze, ami késik, nem múlik. Másnap Ben rájön, hiába tiltakozott előző nap, igenis izgatja a fantáziáját a dolog, és ő maga hívja fel Mrs Robinsont, hogy randevút kérjen tőle. A szexre éhes nő nem sokat habozik, egy óra múlva már a közeli szállodában vannak mindketten. Hamar kiderül, hogy hosszas csevegésre nem vágyik Mrs Robinson (keresztnevét sosem tudjuk meg), a hosszas romantikázás, beszélgetés nem az ő asztala. 

Anne Bancroftról nem tudok mást mondani, mint, hogy zseniális. Úgy hozza a csak (!) szexre éhes középkorú nőt, hogy egy pillanatra sem válik közönségessé.

Közös jeleneteik között van egy, mely váratlansága miatt biztos mindenkiben megmarad, aki látja ezt a filmet. Ahogy Bancroft vetkőzik, Hoffman egyszer csak megfogja a nő mellét. Úgy érdemes nézni ezt a jelenetet, hogy ez nem volt benne a forgatókönyvben. Hoffman abban a pillanatban úgy gondolta, hogy ez amolyan tipikus tinédzseres kíváncsiság, egy olyan fiújé, aki még életében nem fogta egy nő mellét sem, és most hirtelen lehetősége van rá. Azt is figyeljük meg, hogy Bancroft milyen tökéletesen megőrizte hidegvérét. Ha ma ilyet rögtönözne egy férfi színész, akkor nyugodtak lehetünk, hogy minimum kizárnák az összes Hollywoodi szakszervezetből, klubból, és színész-ügynökségből, maximum pedig 30-tól életfogytiglani börtönbüntetésre ítélnék szexuális erőszak miatt.

Akkoriban még nem találták fel a cancel culture-t, így még a filmbe is ez a változat került. Egyébként maga Hoffman érezte magát zavarban leginkább emiatt a rögtönzés miatt, annyira, hogy visszatarthatatlan nevetésben tört ki állítólag, amit úgy próbált leplezni, hogy elsétált a szoba túlsó falához, és elkezdte falba verni a fejét. Ez a momentum nekem kicsit fura volt egyébként, de így persze már érthető. A rendezőnek ez is anynira tetszett, hogy ezt is bennehagyta, de persze az utószinkronban kihagyták a nevetést.

A film első fele tehát ennek a furcsa kapcsolatnak a jegyében zajlik. Ekkor még nem sejtjük, hogy mekkora fordulat jön a film második felére... Mrs Robinsonnak ugyanis van egy lánya. Egy gyönyörű, fiatal, Elaine nevű lánya... aki szintén hazajön a nyári szünetben. Mr Robinson, aki mit sem sejt a felesége és Ben közötti kapcsolatról, állandóan azzal zaklatja Bent, hogy ugyan vigye már el lányát randevúzni. Ben végül saját édesapja kérlelésére beadja derekát, és elhívja randevúra Elaine-t... 

Láthatóan az Ben terve, hogy mindent megtesz azért, hogy Elaine pocsékul érezze magát, így biztosítva azt, hogy soha többé ne kérjék ilyen kényszeredett randevúra... ennek egyik jól kiszámított módja, hogy sztriptíz-bárba viszi szórakozni a kisasszonyt....

A dolog működni is látszik... egy dologra nem számított csak Ben, mégpedig arra, hogy a randevú előrehaladtával valami megmozdul benne, és nagyon megtetszik a lány...  így gyorsan elkezd korrigálni...

Veszélyes terepre érkezett tehát Ben, hiszen annak a Mrs Robinsonnak a szeretője, akiről hamarosan kiderül, hogy lánya kedvéért sem hajlandó lemondani a fiatalemberről. Ennek a szerelmi háromszögnek köszönhető a film egyik legerősebb jelenete, ahol minden lelepleződik... Mrs. Robinson nem kispályás játékos. Láthatóan magáének vallja a mondást, mely szerint szerelemben és háborúban minden megengedett. Még, ha talán nem is papírforma szerelem az ő kapcsolata a fiatal Bennel, eszközeiben nem válogat, amikor arra próbál kísérletet tenni, hogy megtartsa magának.

Nem fogom a teljes történetet elmesélni, de annyit mondhatok, hogy egy pillanatig nem lankadt figyelmem, és őszintén drukkoltam Bennek, hogy sikerüljön visszahódítani a csalódott lány szívét... 

Amilyen elragadtatással beszéltem az anyát alakító Anne Bancroftról, olyan dícsérő szavakkal szólok a lányát alakító Katharine Rossról, akiról mellesleg szintén megjegyzem, hogy 27 évesen alakította húsz körüli Elaine-t, pedig róla nem sejtettem, hogy ennyivel idősebb szerepénél.

A film forgatókönyvírója, Buck Henry mesélte egyszer egy interjúban, hogy amikor Katharine Ross megjelent castingolni, a színésznőnek volt ugyan már néhány sorozatszerepe, de mozifilmekben csak elvétve szerepelt, ők nem ismerték még akkor. Belépett tehát az ajtón, és már az első másodpercekben megállt a levegő, mindenki elolvadt a lánytól. Utólag megegyeztek abban, hogy mindegy volt, tud-e színészkedni, mindannyian ezt a bájos lányt akarták látni a flmben. 

A három fontos szereplő mellett van egy negyedik is, mely nem látható, csak hallható: az egészen fantasztikus Simon & Garfunkel zene. Ráadásul micsoda jó zene! Nem tipikus filmzene, az egyszer biztos, és talán éppen ezért annyira hatásos. Mrs Robinson, The Sound of Silence, Scarborough Fair... szerintem mindenkinek ismerősen csengenek ezek a dalok... ha nem is címről, de meghallva őket biztosan. Kockázatos volt ezeknek a folkos hangzású daloknak a visszatérő használata ebben a nem túl folkos hangulatú filmben, de kétségtelenül tökéletes választás volt. Mit tökéletes, zseniális!

Amerikában állítólag hatalmas felhördülés követte a film bemutatását. Ismerve az amerikai emberek egy részének hangos prüdériáját, ezen semmiképpen nem érdemes csodálkozni, tudván, hogy a férfi főszereplő anyával és lányával is kapcsolatba kerül, sőt némi meztelenség is látható... Tíz évvel korábban még a házasság előtti szex is tabutéma volt Hollywoodban. Az említett zúgolódás természetesen nem tudta megakadályozni, hogy ez a fantasztikus film az 1967-es év legnagyobb kasszasikere legyen a maga 104 millió dolláros bevételével.

USA (Warner Bros, Chenault), 134 perc, ff., angol

Rendező: Mike Nichols

Producer: Ernest Lehman

Kezdjük a címmel, csak, hogy lerántsuk a leplet arról, hogy annak szinte semmi köze ahhoz, amit látni fogunk a filmben...

Tulajdonképpen egy bő két órás after-partynak leszünk a tanúi, - gyakorlatilag real-timeban - mely egy egyetemi rendezvény után zajlik. Magát a rendezvényt nem látjuk, csak az onnét éppen hazaérkező házaspárral találkozunk az első képsorokban, de ők többször is visszautalnak majd későbbi beszélgetésük során az estére, és énekelgetnek egy daltöredéket, melyet valószínűleg a party során énekelhetett a társaság.

Angolul ez a "Három Kismalac" című Disney-film egyik sorának ("Who's afraid of the big bad wolf" azaz kb. "Ki fél a nagy gonosz farkastól?!") kissé módosított szövege ("Who's Afraid of Virginia Woolf"). Nos, az nem derül ki, hogy miért pont Virginia Woolftól nem félnek (aki egy angol írónő volt egyébként), ezt nyilván azok tudják csak, akik részt vettek az említett szombat esti partin, amin mi nem vehettünk részt, mivel a már említett módon az a film kezdete előtt már véget ért.

Szóval azzal kezdünk, hogy a kapatos házaspár: Martha (Liz Taylor) és férje George (Richard Burton) hazatántorog a rendezvényről. Bőven elmúlt már éjfél... George még rágyújt egy cigarettára, Martha harap néhányat egy rántott csirkeszárnyból, majd félig lerágva azt visszarakja a hűtőbe... Amolyan buli utáni otthoni levezetés... Martha egyszer csak mintegy mellékesen megjegyzi, hogy hamarosan vendégek érkeznek hozzájuk... 

Mint kiderül, George az egyetemen tanít, Martha édesapja pedig ugyanennek az egyetemnek a rektora, aki megkérte Marthaékat, hogy barátkozzanak össze az iskolába frissen érkezett tanárral, Nickkel (George Segal) és annak feleségével Honeyval (Sandy Dennis)... ők jönnek tehát vendégségbe hozzájuk ebben a lehetetlen éjjeli időpontban.

A szintén ittas házaspár hamarosan meg is érkezik, és ezzel egy hajnalig tartó, fura afterparty kezdődik, melyben a vendéglátó házaspár furcsa, többnyire kellemetlen játszmákba helyezi vendégeit: "Alázd meg az egyik háziogazdát!", majd "Szállj rá a vendégekre" címet adják ezeknek a kellemetlenkedéseknek... Mindannyian részegek, és mivel az éjszaka folyamán tovább isznak, egyre részegebbek...

Az a tapasztalatom, hogy a részegség általában kihozza az ember igazi énjét. Én szerencsés vagyok, mert ha alkoholt fogyasztok, általában jó kedvem lesz, és elvesztem fölösleges gátlásaimat, de a filmben látható társaság nem minden tagjáról mondható el, hogy az ivás jót tesz neki. Első ránázásre egy romokban levő házasság képe sejlik fel, és itt szokás megemlíteni, hogy Liz Taylor és Richard Burton akkoriban valóban házasok voltak (sőt kétszer is nekifutottak a dolognak), és kb. tíz év múlva tényleg el is váltak. Nem kellett tehát messzire menniük, hogy ezt a borzalmas házasságot ábrázolják. Az ellemzőkkel szemben azonban nekem az a véleményem, hogy ez a negyvenes házaspár valójában nagyon is szereti egymást, csak gyermektelen házasságuk ürességét próbálják ezekkel a látványos csatározásokkal kitölteni.

Liz Tailor egyébként ekkor még csak 31 éves volt, úgyhogy kis többletsúlyt szedett fel és őszítették a haját, hogy a történet szerinti negyvenes korúnak tűnjön.

George és Martha egyik játéka - és ez a film egyik legmegrázóbb szála -, hogy egy közös gyereket találnak ki maguknak. A vendégek természetesen mit sem sejtenek arról, hogy az egész csak játék, méghozzá szigorú szabályok mentén: amit George vagy Martha egyszer kimond, azt mindketten valóságnak veszik, méghozzá a véres valóságnak. Visszafordíthatatlanná válik. És ebben a szigorú játékban mi történik, ha egyszer George úgy dönt, hogy közli Marthával: távirat érkezett, melyben közös fiuk halálhírét kapták... Kegyetlen játék... és ahogy látjuk, semmiben nem különbözik attól, mintha mindez valóság lenne. A vendégeknek természetesen fogalmuk sincs arról, hogy amit látnak az nem a valóság, és úgy tűnik, hogy egy idő után a vendéglátók fejében is megszűnik a képzelet és a valóság közötti éles határ...

Kemény film ez, nem könnyű végignézni, amolyan kamaradráma jellegű, mégha nem is szigorúan egy helyszínen zajlik az egész. Két mellékszereplő néhány másodperces feltűnésén kívűl gyakorlatilag a négy szereplő közötti párbeszédekből áll a film.

Lehet, hogy rossz pillanatban néztem, vagy az életem egy olyan szakaszában, amikor nem tudom kellően értékelni, illetve jól befogadni, de én nem rajongok annyira ezért a filmért, amennyire előzetesen számítottam rá. Ez volt ugyanis az első olyan film, melyet minden Oscar kategóriában jelöltek amiben csak jelölni lehetett, és a 13 jelölésből ötöt haza is vitt. Ebből kettőt a két női szereplő nyert. (Fő- és mellékszereplő kategóriában)

Annak, hogy nem különösebben hatolt el a film a lelkemig, talán az is az oka lehet, hogy én bizony szinkronnal néztem meg. Nem akárkik szinkronizáltak: Burtont Kállai Ferenc, Taylort Ruttkai Éva... - És mégis, amikor próbából újra elkezdtem nézni eredeti hanggal, az egész mintha elkezdett volna igazán működni... ahogy Liz Taylor csámcsogva rágja a rántott csirkeszárnyat, és ahogyan részegen beszél, azt még Ruttkai Éve sem tudta tökéletesen visszaadni. Úgyhogy annak, aki esélyt szeretne adni ennek a filmnek, azt javaslom, hogy az eredeti hangsávot válassza!

Richard Burtont élete során összesen hétszer jelölték Oscarra, amiből egyet sem kapott meg. Viszonylag fiatalon hunyt el, ezért életmű Oscarral sem tudták vígasztalni. 

A film végével kapcsolatban érdekességképpen megjegyzem, hogy ekkoriban még nem volt divat a film végén a hosszas stáblista. A szereplők és stábtagok nevei szigorúan a film elején jelentek meg, a film végén általában egy THE END után elsötétült a vetítő, felgyulladtak a fények. Itt viszont ráéreztek arra, hogy a drámai befejezést hátbaszúrnák azzal, ha a zene hirtelen leállna és elvágnák a jelenetet. Ezért a hatásos zenét hagyták kifutni, és másfél percen keresztül egy EXIT MUSIC felirat jelenik meg, azaz a nézők úgy távozhatnak, hogy a zene még szól... és jó esetben nem égetik ki retinájukat azzal, hogy felgyújtják az összes lámpát. Majd pár évvel később, George Lucas kísérletezik először azzal a Csillagok Háborújánál, hogy a film elejéről átteszi a stáblistát a film végére, és ezalatt hosszú percekig hagyja kifutni a zenét....