USA (The Mirisch Corporation), 125 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Billy Wilder, I.A.L. Diamond, Doane Harrison

Billy Wilder a klasszikus Hollywood egyik legstabilabban teljesítő, Oscar- és egyéb díjakkal is jól ellátott rendezője volt. Filmjeinek jelentős részét nem csak rendezte, de társ forgatókönyv-íróként is jegyezte, mint ahogy ezt is.

Legzseniálisabb filmje, - véleményem szerint - az egyik legjobb noir, a Gyilkos Vagyok. De említhetjük vele kapcsolatban a Van,aki Forrón Szereti, a Ninocska, illetve az Alkony Sugárút című filmeket is.

Azért veszem csak ilyen visszaemlékezősre a poszt elejét, mert a mostani film az 1001-es listán az, aminek kapcsán Billy Wilderrel utoljára találkozunk.

A Van, Aki Forrón Szereti forgatása után Wilder elhatározta, hogy Monroe-val biztosan nem forgat soha többet, Jack Lemmon-nal viszont annyira élvezte a munkát, és annyira tehetségesnek tartotta, hogy nem volt kérdés, a következő filmjének is ő lesz a főszereplője. (Lemmon balra, Wilder jobbra a képen)

Lemmon mellett persze két további színész is jócskán hozzátett a film sikeréhez. Először is említsük meg a cuki kis Shirley MacLaine-t, aki itt 26 évesen is tökéletesen hozza a naiv tinilányt. Először nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a helyes arcocska ezzel az elsőre kicsit fura Beatles-es gombafrizurával... de a film végére nagyon megszerettem.

Mellettük harmadikként mindenképpen meg kell említeni azt a Fred MacMurray-t, aki a Gyilkos Vagyok-ban is emlékezeteset alkotott, és akiről tudni érdemes, hogy azon a filmen kívül általában inkább kedves, pozitív szerepeket játszott, most mégis újra egy negatív szerepet hozott a lehető legtökéletesebben.

MacMurray-ről még megemlítem, hogy állítólag róla mintázták Marvel kapitányt... (bár megmondom őszintén, én eddig nem is hallottam Marvel kapitány létezéséről, annyira távol állnak tőlem ezek a szuperhősös képregények és filmek... nemrégiben Amerikában járva be is szereztem magamnak párat, mert ahogy látom, néhány év múlva nem fogok érteni egy filmet sem a mozikban, amikor már csak Marvel és DC franchise filmeket fognak vetíteni).

MacMurray-ről mindenesetre el lehet mondani, hogy amellett, hogy remek színész, ő az a tipikusan jóvágású, jólfésült amerikai, aki olyan igazán letagadhatatlanul amerikai, és emellett feltételezhetően sok-sok amerikai nő álma is... 

A két férfi és a fiatal nő körül egy szerelmi háromszög alakul ki, amivel el is árultam azt a nem különösebben nagy titkot, hogy ez egy romantikus film lesz... Nem mondanám azonban sablonos, minden fordulatában kiszámítható "romantic comedy"-nek sem. Van benne öngyilkossági kísérlet, és szinte végig tudjuk, hogy a MacLaine alakította liftkezelő lánynak például egyáltalán nem tetszik az a hivatalnok (Lemmon), akiről hamar kiderül, hogy szerelmes belé, helyette a nőket kihasználó főnökébe szerelmes:

"Miért nem tudok soha rendes fiúkba szerelmes lenni?"

Hát igen... Lemmon karaktere Fran-be (MacLaine) szerelmes, Fran a főnökébe (MacMurray), a főnök pedig senkibe... Felesége és gyerekei vannak... egy-egy szabad estéjén örömmel tölt el néhány romantikus órát egy szabad apartmanban az éppen aktuális szeretőjével, de egyébként hagyják őt békén ezek a buta libák... 

Lemmon karaktere egy szinte szerencsétlenségig naiv figura, nem valami tipikus romantikus főhős. Nem mondanám jóképűnek sem, legütősebb fegyvere a női szívek felé a tiszta szív, ami mint tudjuk, legtöbb esetben azért kevés eme cél eléréséhez... Fran úgy nevezi őt, hogy "hófehérke férfiruhában". Mellesleg életének munkaidőn kívüli részét azért kénytelen többnyire az utcán tölteni, mert felettesei rájöttek, hogy legénylakását párórás légyottokra megszerezhetik, ha előléptetéssel kecsegtetik őt cserébe.

Számomra külön érdekes, hogy én tavaly színházban találkoztam vele először, és most utólag láttam csak filmen. A kettő egyébként meglepően hasonlított egymásra, a színházi változat nem akart semmiben eltérni a filmtől. Amiben a filmmel nem lehetett felvenni a versenyt, - és bevallom számomra ez volt a legizgalmasabb az egészben, - az a szereplők közös munkahelyének (egy hatalmas biztosítási vállalat) belső kialakítása. Mindenképpen különleges kortörténeti lenyomat. 

Bár még nem éltem a hatvanas években, bizsergetően különleges élmény számomra szembesülni a hatvanas évek belsőépítészeti megoldásaival, ugyanúgy, mint a hatalmas "iroda-csarnokban" egységesen minden asztalra elhelyezett art deco jellegű számoló masinák telefonszám regiszterekkel, és egyéb irodaszerekkel.

A Friden Model STW10 számológép önmagában megérdemli, hogy megemlítsük, annyira szép. És megjegyzem, teljesen automata volt, és árammal működött. A jobboldali billentyűzeten be kellett adni a szorzás egyik tagját, a baloldalin a másik tagját, megnyomni a szorzás gombot (MULT), és már köpte is ki ez a gyönyörű masina a szorzat eredményét. Hát nem fantasztikus?

A már említett irodacsarnok kialakítása szinte szürreálisan monumentális. Már-már a Metropolis-t idézi... Több száz munkahelyet kellett bezsúfolni egy stúdióba. Sokkal többet, mint amennyi befért volna. Zseniális megoldással valósították meg a végeláthatatlanul sok íróasztal elhelyezését:

Nézzük meg jobban: Az első kb 10 sorban normál méretű asztalok vannak elhelyezve normál dolgozókkal. Utána az asztalok elkezdenek csökkenni, és már gyerekek ülnek mögöttük felnőttnek öltöztetve. Az asztalok ezután is tovább csökkennek, egészen kicsik lesznek és már csak kartonfigurák ülnek mögöttük. Ezzel olyan hatást keltenek a kamerában, mintha szinte a végtelenségig asztalok lennének a teremben. Angolul ezt a trükköt forced perspective-nek hívják, magyarul kényszerített látásmódnak.

Sokáig ez volt az utolsó fekete-fehér film, ami Oscar-díjat kapott a legjobb film kategóriájában. Formálisan a következő 2011-ben a Némafilmes lesz majd. Szívem szerint mondanám, hogy 1993-ban a Schindler Listája is ide tartozik, de ha jobban visszaemlékszünk, volt benne néhány percnyi színes rész a végén, amikor a még élő túlélőket mutatják, és persze ki ne emlékezne a piros ruhás kislányra... így az a film "hivatalosan" nem számít fekete-fehérnek.