Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 13 perc, ff., magyar
Rendező: Gazdag Gyula
Schirilla Györggyel kapcsolatban az első emlékeim gyerekkoromból rémlenek. Valahol a Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere) környékén - talán az aluljáróban - dedikálta valamelyik könyvét. Mivel olyan furán hangzó neve van, emlékeztem rá, hogy apám említette őt nem sokkal később, amikor a Híradóban mutatták ahogy ugyanő átússza a jeges Dunát. Amolyan csodaembernek, szupermennek láttam akkoriban, olvastam, hogy speciális étrendet tart, és mennyire odafigyel az egészséges életmódra és annak népszerűsítésére. Aztán csalódottan hallottam, hogy hatvanévesen elhunyt, és ezzel el is könyveltem magamban, hogy ezek szerint ő sem volt birtokában az örök (vagy a hosszú élet) titkának. Csak, most, amikor ehhez a rövid kis dokumentumfilmhez előkészülve olvastam utána Schirilla György életének, csak most derültek ki számomra olyan részletek életéből, amik egész más megvilágításba helyeztek mindent. Ettől függetlenül én soha nem fogom magamévá tenni a vegetáriánus álláspontot, főleg nem abból az okból, mely szerint el kellene ítélnünk az állatok - húsevéshez nélkülözhetetlen - leölését... Innét már csak egy lépés lenne, hogy a többi ragadozó állat számára is megtiltsuk más állatok elejtését... és mondjuk elkezdjünk az oroszlánoknak húshelyettesítő táplálékot kifejleszteni... bár... ahogy haladnak a dolgok, és ma egyre divatosabb magyarázkodni olyan dolgokért, amiknek "elkövetése" 30-40 évvel ezelőtt még teljesen normális volt... simán el tudom képzelni, hogy - ha megélem - 20 év múlva társaságban csak suttogva merem majd szóba hozni azt a BBQ oldalast amit tavaly tavasszal a kertben sütöttem... jobb ha akkor majd senki nem hallja majd, hogy én még ettem állati húst...
Na de eme disztópikus eszmefuttatás helyett térjünk vissza Schirilla György életére.
Elmondása szerint Schirilla György valamilyen súlyos szívbetegséggel született, és az orvosok azt a szülők számára kegyetlen prognózist adták, hogy jó, ha a gyerek megéri a negyven évet... Ha ez nem lett volna elég, a kis Gyuri tizenegy évesen járványos gyermekbénulás miatt kerekesszékbe került. (Ma már erre mindenkit oltanak, akkor még nem volt rá oltás) Mindkét lába lebénult és két évig kórházban kezelték emiatt. Akkor ott, a kórházban megfogadta, hogy ha egyszer ebből kigyógyul, és lábra tud állni, akkor egy olyan teljesítményt visz véghez, amit más addig nem tudott megtenni...
Végül nagy nehezen lábra tudott álni, de a betegségnek súlyos nyoma maradt, mindkét lába nehézkesen mozgott. Ráadásul az egyik lábán az izom látványosan elsorvadt, amolyan vékony kis satnya lett... A sok megpróbáltatás után az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy egy számára fontos lány kigúnyolta elsorvadt lábát. Egy tinédzsernek ez felér egy szíven szúrással... nem látott jobb kiutat ebből, mint belevetni magát a jeges Dunába. Az ugrás előtti pillanatban ez még jó ötletnek tűnt, de a vízbe érve már nem annyira. Sikerült megmenekülnie, és ha igaz a feltételezés, akkor a jeges víz hatására mindkét lábán beindult a vérkeringés annyira, hogy minden felnőttkori képen láthatóan teljesen normális lett mindkét lába.
Erre a vízbe ugrásra emlékezve, na meg a kórházban tett fogadalom miatt, - azaz valami olyan tenni, ami másnak nem megy - ezután minden évben átúszta a jeges Dunát. Jól emlékszem, hogy a nyolcvanas években (de talán később is) minden évben látható volt a Híradóban ez az esemény.
A jeges átúszásokon kívül a másik hozzá köthető sport-teljesítmény a maratoni táv sokszorosát meghaladó futásai voltak. 1967-ben harminckét nap alatt elfutott Budapestről Moszkvába. 2216 km-t megtéve kb 202 óra összesített futóidővel. Persze közben itt-ott megpihent... Például Kenderesen is.
Ennek apropóján 1968-ban a kenderesi tanács elhatározta, hogy az épülő szövetkezeti vendéglőt róla nevezik el, és ehhez kapcsolódóan egy eseményt is szerveztek. Méghozzá felkérték Schirillát, hogy az adott alkalomra (és a moszkvába tartó futás évfordulójára) fusson el Kenderesre (142 km futótáv), hogy megérkezésekor gyakorlatilag ő avassa fel a róla elnevezendő vendéglőt.
Erről az eseményről készült ez a dokumentumfilm. Nem szabad túlságosan komolyan venni, mint ahogy a film sem vesz komolyan semmit. A még filmművészeti főiskolás Gazdag Gyula egy Esti Hírlap cikk alapján értesül az eseményről, és úgy dönt, hogy megcsinálja ezt a filmet. 3 fős stábot visz magával, autóval követik a futót, néha futás közben is interjúvolják, és 16 mm-es kézikamerával, önköltségen rögzítik a futást és persze az indulást valamint a megérkezés igen kínos pillanatait is. Nem Schirilla miatt volt kínos, de láthatóan számára mindenképpen az volt. A csúcspont talán a város tanácselnöke (ma úgy hívnák: polgármester) által elmondott - hát, hogy is mondjam - általános iskola első osztályos színvonalú versike volt, melyről nem emlékszem, hogy sikerült-e benne bármelyik mondatot értelmesre alakítani... Egyébként a film címe is ennek a köszöntő-vesikének az egyik sora: "...hosszú futásodra mindig számíthatunk..."
Schirillát nézve - szomomra egyértelmű, hogy - nem különösebben érezte magát jól ebben a nagyon mesterkélt, őt ünneplő hivatalos rendezvényen... de elismerésre méltó türelemmel állta a sarat, holott a 142 km után nyilván jobban esett volna egy kis nyugodt pihenés, amit végül megérdemelten meg is kapott... ebben a masszáskádban a hatvanas évek vége lévén emberi erő általi meghajtással...
A slusszpoén az egész szürreális rendezvény kapcsán, hogy még a romlott pártállam törvényei is tiltották, hogy élő emberről bisztrót nevezzenek el, ezért végül nem Schirilla bisztró lett az általa felavatott vendéglátóipari egység, hanem nemes egyszerűséggel Sport bisztró.
Ez a kis 13 perces szösszenet a korszak karikatúrájaként remek lehetőséget ad az akkor még nem élők számára, hogy egy kis betekintést kapjanak a hatvanas évek hangulatába. Schirilla teljesen vétlen, láthatóan úgy került csak bele, mint Pilátus a krédóba. Elfogadta, hogy ez van, ő mindennek ellenére csak futni, sportolni, és egészségesen élni szeretett volna, ameddig a sors ezt megadta neki.