Magyarország (Magyar Televízió, 6x25 perc, ff., magyar

Rendező: Katkics Ilona

Először is, mindjárt az elején megjegyezném, hogy időben öt év eltéréssel ketten is megfilmesítették a Móra Ferenc által írt Kincskereső kisködmönt. 1968-ban tévésorozat készült belőle Katkics Ilona rendezésében (erről írok én most), majd 1973-ban az a Szemes Mihály rendezett belőle mozifilmet, aki ennek a tévésorozatnak a forgatókönyvírója volt. 

A 303-as könyv határozottan a tévé-sorozatot válogatta a listára, de elkövettek egy kis bakit, mert a képi illusztrációhoz viszont a mozifilm egyik fényképét használták. Azt sejtem emögött a baki mögött, hogy a tévé-filmek/-sorozatok készítésekor kevesebb forgatási fotó készült, míg a mozi-film készítést mintha jobban dokumentálták volna mindig is... ráadásul a tévéfilmekből kivett képkockák minőségben is nagyon gyatrák ebből az időszakból... Nekem azonban mégis sikerült találnom egy-két fotót, íme például egy forgatási kép amelyen a rendezőnő a főszereplő Ferkót alakító Jelisztratov Szergejjel látható. (Érdekes, hogy a sorozat készítői a könyvben Gergőjét átnevezték Ferkóra, talán az író iránti tiszteletből?)

Lehet, hogy tévedek, de a Kincskereső kisködmön mintha a legelső kötelező olvasmányunk lett volna (talán harmadikban?) és nagyon nagy hatással volt rám. Gyerekként viszonylag traumatikus volt szembesülni a regénybeli halálokkal (akár csak a Pál utcai fiukban Nemecsek Ernő halálával), de ezekkel együtt (vagy ezek ellenére) is határozottan szép emlékként maradt meg az egész könyv, mely egy szívhez szóló, mélyen emberi történet arról, hogy a legnagyobb kincsek nem az anyagi javakban, hanem a szeretetben, a családban és a mindennapok apró örömeiben rejlenek. Miközben a gyermeki lélek tisztaságán és a felnőtté válás fájdalmán vezet végig, megtanít arra, hogy még a legnehezebb helyzetekben is lehet ragaszkodni ahhoz, ami igazán értékes.

Ma amerikaiasan limited series-nek nevezik ezeket a néhány részből álló, és nem évadokon átívelő sorozatokat, akkoriban itthon csak ilyen sorozatok készültek. (Hol volt még a Szomszédok...) Hatszor 25 perc... ha levennénk minden rész elejéről és végéről a feliratokat egy nagyon bő kétórás filmet kapnánk, talán a célcsoportnak (gyerekeknek) ez egyben túl sok lett volna, én gyakorlatilg ledaráltam az összes részt egymás után, nekem még kevés is volt, annyira élveztem. És itt jön elő bennem ez makacs kérdés: ha a színes-szagos Egri csillagokhoz, ehhez az ikonikus filmhez ennyire nem fűlött a fogam, akkor egy másik kötelező olvasmány, egy fekete-fehér, moziba nem is került mű hogyhogy ennyire a szívemig hatol?

Van benne néhány zseniális színész (Horváth Teri, Bánhidi László, Rajz János, stb...) a főszereplő pedig egy kilencéves őstehetség, akit ezzel a filmmel fedezett fel Katkics Ilona. (állítólag első körben 300 fiút "castingolt" a rendezőnő a szerepre) Szergejt ezután rengeteg gyerek- és ifjúsági filmben láthattuk. Róla talán érdemes megemlíteni, hogy orosz apától, magyar anyától született a Szovjetunióban. Szülei válása után négy évesen édesanyjával Magyarországra költözött. Ha jól tudom, felnőttként már nem foglalkozott színművészettel, 2000-ig a magyar tévénél dolgozott különböző munkakörökben, később a TF oktatója lett. Így néz ki mostanában:

A sorozat rendezője, Katkics Ilona egyébként már négy évvel korábban is hozzányúlt a könyvhöz, 1964-ben A kis bice-bóca címmel készített egy 17 perces tévés kisfilmet a könyv egyik - talán legemlékezetesebb - fejezetéből. (de az alábbi kép továbbra is a most tárgyalt sorozatból való, Ferkó mellett Bice-bóca is látható rajta)

Gyakorlatilag nem is volt kérdés, hogy Katkics pályafutása során a tévében gyerek-filmekkel és -sorozatokkal akar foglalkozni. A moszkvai filmművészeti egyetem után itthon elvégezte a tanítóképzőt is, hogy a lehető legjobban megértse a gyerekekkel való közös nyelvet. Ha mondok néhány általa rendezett film- vagy sorozat-címet, biztosan beugranak mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek: Tündér Lala, Bonca-filmek, A palacsintás király, Csutak a mikrofon előtt... és még sorolhatnám...

Ellentétben a lista előző filmjével (Egri csillagok) itt a játékidő minden percében hitelesnek éreztem a helyszíneket, a díszleteket és a ruhákat. Jó volt újra átélni azokat az érzéseket, amiket nagyjából tízéves koromban a könyv olvasása közben átéltem. Pontosan ugyanolyan hatással volt rám most a film, mint akkor a könyv. 

Ebben az idézetben - melyben Móra magáról vall - minden benne van, amit a regényről vagy akár az abból készült filmről elmondani lehet... rözsetűz, melegség... egyszerűen... szívbemarkolóan.

Magyarország (MAFILM 4. stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Jancsó Miklós

1968-ban, a film március 14-i bemutatója után néhány hónappal nyilatkozott így Jancsó a címválasztással kapcsolatban. Érdemes észrevenni, hogy bár Hernádit általában a Jancsó filmek forgatókönyvírójának szokás tekinteni, maga a rendező gyakorlatilag magával egyenrangú helyre, azaz társ-rendezőnek titulálja barátját és kollégáját.

Hernádi haláláig betöltötte ezt a társ-alkotói szerepet, azonban van egy igen fontos pozíció a stábban, akinek a személye most megváltozott. Eddigi filmjeit mindig Somló Tamás operatőrrel forgatta. Most azonban Jancsó felesége, Mészáros Márta ugyanakkor forgatta első filmjét (Eltávozott nap), amikor Jancsó ezt a filmet forgatta 1967 október-novembere környékén. Jancsó nagyvonalú volt, és átengedte feleségének a tapasztalt operatőrt, és kipróbálta a korábbi filmjeiben Somló alá dolgozó segéd-operatőrt, Kende Jánost.

Az alábbi werk-fotón láthatjuk a szakállas Kendét a jobb szélen a kamera mögött, míg Jancsót balra, feketében, mellette az éppen dohányzó Töröcsik Marival. 

A kép további nagyon fontos szereplője az a sín, amin a kamerát mozgatni lehetett. Kendével már olyan hosszú snitteket tudtak csinálni Jancsóék, hogy akár percekig egyetlen vágás sem volt, mégsem volt unalmas a látvány. (később a hosszú snitteket odáig fokozzák, hogy a nyersanyag hossza szabja meg a snitt hosszát, ami kb 11 perc lett) A kamera szinte állandó mozgásban volt, siklott, szinte táncolt a levegőben, ha kellett emelkedett, sőt, akár 360 fokban meg is tudott fordulni. Nem maga a forgás okozott technikai kihívást, hanem a világítás. Somló perfekcionista volt, neki szüksége volt megfelelő mennyiségű lámpákra, amiket valahol el kellett helyezni. Nyilvánvaló, hogy ha a kamera 360 fokban körbefordul, akkor előbb utóbb látszanak a lámpák. Kende meg tudta oldani, hogy kültéren nem használt lámpákat. Jancsó szerette a zoomot, Somló nem szerette. Kende viszont nem félt azt használni. Így emlékezik vissza Kende a Jancsó filmekben a korábbi operatőr és ő közötti különbségekre. 

Amellett, hogy Kende stílusa sokkal jobban passzolt Jancsó elképzeléseihez, a forgatás első napjaiban nagyon sok volt a konfliktus közöttük.

Egy szó, mint száz - Kende végül évtizedekre Jancsó mellett maradt. Igaz, Jancsó következő - és egyben első színes - filmjéhez még visszahívta Somlót, aki színes nyersanyaggal tapasztalt volt, míg Kende még soha nem forgatott színessel, de az azt követő filmjeihez már megint mindig Kendét hívta, egészen addig, míg egy hatalmas stílusváltásra nem szánta el magát 1998-ban Jancsó a Kapa-Pepe filmekkel, ahol már Grunwalsky Ferenc lett az operatőr. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Mit tesz az ember, amikor a túlélés a tét? Semmi más, csak megélni a holnapot...

A film ezeket a kérdéseket boncolgatja. Ezáltal tulajdonképpen egy ki nem mondott trilógia harmadik darabja a Szegénylegények (1966) és a Csillagosok, Katonák (1967) után. 

1919 ősze - 1920 tavasza - Horthy fehér lován bevonult Budapestre, kezdődik a fehérterror. Hogy el tudjuk helyezni a filmet az időben, segítséget kapunk korabeli fotók felvillantásával a film legelején. Jancsó ezzel még kegyes volt velünk, a továbbiakban viszont már nagyon szűkmarkúan bánik az információ-morzsákkal. Nagyon figyelnie kell a nézőnek, hogy valamit is le tudjon szűrni a szituációról, ugyanis a Csend és kiáltás Jancsó számára arra volt kísérlet, hogyan lehet minimális információval elmesélni egy filmet. 

Az viszonylag hamar kiderül, hogy van egy volt vörös-katona Cserzi István (Kozák András), aki a helyi csendőrparancsnok (Latinovits Zoltán) tudtával és esetenként hathatós segítségével bujkál a faluban volt bajtársánál Károlynál (Madaras József). Károly feleségével Terézzel (Törőcsik Mari) és egy másik nővel, Annával (a varázslatos szépségű Drahota Andrea) él hármasban. Hogy Anna milyen kapcsolatban van velük, egyáltalán nem világos... néha egészen érzéki pillanatok zajlanak Anna és István között, de néha Anna és Teréz között is... Homályban maradnak ezek a dolgok, mint ahogy homályban marad az is, hogy a két nő miért mérgezi lassan Károlyt is és annak idős édesanyját is... Sosem tudjuk meg, hogy a csendőrparancsnok miért kockáztat, miért védi Istvánt? Sőt, szinte semmit sem értünk az egészből. Ezek mind levegőben lógnak, Jancsónak nem fontos a magyarázat. Csak pár szavas dialógusokat hallunk, vezényszavakat, utasításokat... nem is emlékszem nagyon hagyományos, hétköznapi hosszabb párbeszédekre. Talán ez is hozzájárul a film nyomasztó hangulatához.

Jancsó így vall egy interjúban az info-hiányról:

Ez a film nem követ egy lineáris vagy bármilyen hagyományos történetvezetést. Itt 75 percben azt a kérdést járjuk körbe, amit a gondolatom elején felvetettem: Mit tesz az ember a túlélésért? Pontosabban: ki mire képes a túlélés érdekében?

És a kamera szinte repked, lebeg, táncol fel-s-alá... és mi részesei, de nem feltétlenül értői leszünk ennek a helyzetnek. Átéljük a félelmet, a fájdalmat, de nem érthetjük meg... mint ahogy a valóságban sem értem, hogy ezek az ördögi szituációk miért teremtődnek meg újra és újra a történelem során...

Ez Jancsó utolsó fekete fehér filmje, de a színek hiányát számomra remekül ellensúlyozta a cinemascope szélesvásznú formátum. Egy tanácselnök Kiskunszentmiklósi birtokán forgott a film, tehát amikor ez az ultra-széles formátumú kamera kint bóklászik a magyar pusztában, akkor az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne azon a hatalmas alföldi nyílt terepen. De nehogy azt higgyük, hogy csak nagytotálokat látunk a pusztáról! Ahogy említettem, Kende bátran használta a zoomot, egy snitten belül kreatívan váltogatta a nagytotált a közelikkel a szituáció igényei szerint. Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológia ekkor még nem tette lehetővé a kontrollmonitor használatát, tehát gyakorlatilag csak Kende tudta, hogy mit rögzít a kamera, Jancsó csak napokkal később, az előhívott anyagok megtekintésekor látta, mi került a filmre. Persze nyilván volt Jancsünak egy elképzelése amit egyeztetett operatőrével, de azért arra is olvastam utalást, hogy néha érték bizony meglepetések.

Ekkor kezdődtek a konfliktusok Nemeskürty Istvánnal, aki a negyedik játékfilmstúdió vezetője volt.: "Itt figyeltem meg először, hogy Jancsó tartalmi kérdéseket áldoz fel formai megoldásokért" - mindenesetre ezután a film után Jancsó átment a MAFILM 1-es stúdióba, ahol tárt karokkal várták.

Más konfliktusa is akadt Jancsónak a forgatás során: Latinovitssal sem ment zökkenőmentesen a munka. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott Jancsó jóval később:

Bevallom, fent említett trilógiának titulált három film közül nekem ez tetszett a legkevésbé... Már nem elég érthető, de még nem elég látványos (mint a hatalmas tömeget mozgató későbbi tablói, melyek számomra az igazán zseniális Jancsót jelentik)

Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmje talán kevésbé ismert, mint más alkotásai. Legnagyobb meglepetésemre, alig találtam róla fotókat. Más filmjeiról tucatnyi jó minőségű fotó lelhető fel, erről az összeset amit találtam kénytelen voltam beletenni a cikkbe. A minimális információval, szimbolikával és feszültséggel teli képi világ olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem csupán a múlt, hanem az emberi lélek mélyebb rétegeit is érintik. Bár ez a film talán nem a legkönnyebben befogadható Jancsó művei közül, kétségtelenül a magyar filmtörténet meghatározó darabja.

USA (Image Ten, Laurel, Market Square), 96 perc, ff., angol

Rendező: George A. Romero

Producer: Karl Hardman, Russell Steiner, Karen L. Wolf

A zombi filmek története a harmincas évekre nyúlik vissza, egészen konkrétan az 1932-es White Zombie-ra. Akkoriban a zombik még a haiti voodoo hagyományokból származtak, és ezek olyan halott testek voltak, melyeket a voodoo pap támaszt fel és irányít. Ezek a testek nem rendelkeztek saját akarattal, és általában eszközként használta fel őket az adott pap. A zombi-filmek első hullámja tehát kimondottan a voodoo hiedelem-világra fókuszált. Mi a listán az Egy zombit gondoztam (1943) c. film során akadtunk bele ezekbe a zombikba. Egyébként maga a zombi szó is egy afrikai (Kikongo) nyelvből származik és 'szellemet' jelent.

A második nagy fellángolás jelen filmmel kezdődött, itt a zombiknak már semmi közük az eredeti voodoo hagyományokhoz. Ez a második hullám részben egybeesett a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation-filmes áradatával, melynek két talán legalapvetőbb hívószava a szex (meztelenség) és a horror (vagy erőszak) volt. Az olaszok különösen élen jártak a zombi filmek újratöltésével. De maga Romero is visszanyúlt a témához időről-időre, ha valami tuti sikert akart csinálni. Valószínűleg amikor ezt a filmet készítette, akkor már sejthette, hogy nagyot fog ütni, de, hogy műfajt is fog teremteni, arra talán nem számított.

A kilencvenes évekre aztán lecsengett a második zombi hullám is, hogy aztán a huszonegyedik század elején a 28 Days Later és a Resident Evil filmek sikere visszahozza a zombihorrort a mozikba. A zombik itt már nem komótosan mászkáló élőhalottak voltak, hanem kezdtek egyre agresszívebben viselkedni. Elszemtelenedtek a kis dögök! Hogy aztán az évtized végén, 2010-ben, hogy ez az őrület egy újabb frontot nyisson, ez a műfaj meghódította a tévét is a Walking Deaddel. És ettől a ponttól a zombik végérvényesen a popkultúra részévé váltak. Már vígjátékokban is elférnek, és ha egy jó kis lövöldözős VR játékot keresünk, akkor sanszos, hogy zombikra kell benne lőni.

De egyelőre térjünk vissza a második hullám legelső filmjéhez. A nagy újítás - ahogy korábban is jeleztem - az volt, hogy ezeknek az élőhalottaknak már semmi közük nem volt a voodoo misztikumhoz. Olyannyira nem, hogy ebben a filmben még nem is nevezik őket zombiknak. A magyarázat szerint valamilyen furcsa sugárzás az egész földön minden temetetlen holtat felébreszt, és ilyen élőhalottakká tesz. Egyrészt megnyugtató, hogy kifejezetten csak lassú, amolyan alvajáró mozgásra képesek, ugyanakkor ez teszi őket félelmetessé is. Amikor nem egy, hanem tíz, húsz vagy száz ilyen alvajáró hulla közelít lassan, de biztosan, szinte megállíthatatlanul, az azért félelmetes tud lenni. Beszélni nem tudnak. Néha elhaló, hörgésszerű hangot viszont kiadnak.

Amiért nem jó barátkozni velük, hogy kifejezetten ráállnak az emberhús fogyasztására. Ez még csak haggyán, de aki ennek a fura ízlésüknek a következtében meghal, arra is érvényes lesz ez a fura sugárzás következménye: ahogy meghalt, perceken belül ő is zombiként fog felkelni. Ezért is tanácsos - a filmbeli híradó javaslata alapján - ezekben a nehéz napokban a friss halottakat azonnal benzinnel lelocsolni és elégetni... tiszteletadásra sajnos most nincs idő.

És itt, ettől a filmtől kezdve vált aranyszabállyá az is, hogy ezekkel az élőhalottakkal (mivel a sugárzás az agyukat aktiválta) csak fejlövéssel lehet megállítani. Nem érdemes csak úgy a testre bárhova lődözni, mert az nem állítja meg őket. Szét kell loccsantani az agyukat. Mellesleg a tűztől félnek, az elriasztásra egészen jól használható...

A film - hol máshol - egy temetőben nyit, ahova egy testvérpár édesapjuk sírját jöt megkoszorúzni. Először csak egy furcsán, imbolyogva közlekedő alakot látunk a háttérben, aztán az események gyorsan és elkerülhetetlenül rosszra fordulnak. A film nagy része egy elhagyatott ház belsejében zajlik, ahova néhány ember húzódik be a furcsa, veszélyes "valamik" elől.

A film egyik érdekessége, hogy nem pusztán élőhalottas ijesztgetésre játszik, hanem a film középső, igen feszült részében a házba szorult menekültek közötti dinamikára helyezi a fókuszt. Ahogy az egyes szereplők különböző módon képzelik el a védekezést, gyakorlatilag maguk alatt kezdik vágni a fát, és akkor nem beszéltem arról, amit a nézők is és a bentrekedtek is csak menet közben tudnak meg, hogy ha valaki közülük meghal, abból bizony a folyamatosan fennálló sugárzás miatt hasonló élőhalott lesz, mint akik kint is vannak... és hát ha egyvalaki is meghal bent, akkor ez egy végzetes lavinát indíthat el...

A film igazi B-filmes, rettenetesen alacsony költségvetéssel dolgozott: 114.000 dollár volt a büdzsé - ehhez képest 30 millió körüli volt a bevétel, amivel állítólag minden idők legnyereségesebb független filmjévé vált. Az más kérdés, hogy a pályakezdő rendező (Romero) nem volt elég rafinált a szerződései megkötésekor, hogy ebből a bevételből ő maga túl sokat lásson. A forgalmazók tették zsebre a film utáni haszon nagy részét.

Az alacsony költségvetést jól illusztrálhatom a következő részletekkel: A filmben látható ház sem kívül, sem belül nem díszlet vagy stúdió. Egy bontásra ítélt házban rendezkedett be Romero, ezt a házat látjuk a külső és belső jelenetekben is. (Mivel a háznak nem volt pincéje, de a sztoriban szükség volt rá, a pincébe vezető lépcsőt a vágó stúdió pince lépcsőjén vették fel.)

Karl Hardman, aki a pincében megbújt családban az édesapát alakította, nem csak színész volt, hanem sminkes, hangtechnikus és fotós is egyben.

A fekete-fehér nyersanyag és a 4:3-as képarány sem arra utal, hogy anyagilag el lett volna eresztve a stáb. A lista előző filmje, a Targets (1968) például alig rendelkezett nagyobb költségvetéssel, de ott azért szélesvásznú pathécolor nyersanyagot használtak. A fekete-fehér már nagyon nem volt menő ekkoriban. Művészfilmeket még forgattak erre, de a nézők már inkább színesre vágytak, sőt, a színes tévék is kezdtek már elterjedni. Ez a film viszont 35mm-es fekete-fehérre készült. A képminőség azonban még ennél is rosszabb: szemcsés, amit elsőre nem értettem. Aztán kiderült az oka: a produkciónak csak olyan vágóasztalhoz volt hozzáférése, amelyiken 16 mm-es filmeket lehetett vágni. Az már akkor is gagyi volt, amolyan home movie kaliber. Ahhoz, hogy ezen vágják meg a filmet, az eredetileg felvett 35mm-es anyagot át kellett írni ilyen 16 mm-es szalagokra, és ez még így visszatekintve is fájdalmasan hangzik. Kb olyan érzés, mintha lenne egy HD kamerával felvett anyagunk, de azt először átírnánk VHS szalagra, csak mert olyan vágóasztalunk van...

Hogy ezt a tényleg fájdalmas érzést kicsit feloldjam, berakok néhány színes jókedvű fotót a színészekről és a stábról.

A filmben egy jelenet erejéig egy meztelen zombi (akarom mondani élőhalott) is előfordul, neki szerintem semmi más szerepe nem volt, mint az, hogy azt a nézőt, akit a horror mellett a meztelenség hívószóval is be lehet vonzani, ezzel a lobby-carddal becsábítsák. Nem tudom, hogy itt kezdődött-e, de a már említett exploitation cinema éra egyik igen gyakran alkalmazott fogása volt, hogy a poszteren és/vagy lobbycardon olyan illusztrációkkal adták el a jegyeket, amiknek a filmben vagy csak egészen marginális jelentősége volt, vagy adott esetben egyáltalán nem is jelent meg. De el kell ismerni, hogy a meztelen élőhalott a filmben valóban látható.

Ez a film az utolsók közé tartozott azok közül, ahol a Hays-kódexet már nem tartották be (az alapján elképzelhetetlen lett volna például a meztelenség ábrázolása), de még nem működött a korhatár-besorolásos rendszer. Ez azt jelentette, hogy óvatlan szülők simán bevihették a gyerekeket erre a filmre, akiket aztán zokogásuk közepette kellett kikísérni a film harmadánál, amikor megjelentek a vérszomjas zombik.

Jómagam furcsa távolságtartással kezelem a zombi filmek újabb és újabb reneszánszait, engem nemigen tudnak megérinteni, de el kell fogadni, hogy igény az láthatóan van rájuk.

Orsi, ezúttal is van valami hozzáfűznivalód?

<Jaj, hát Peti, én is teljesen így vagyok a zombikkal! 😖 Mindig annyira félek tőlük, meg az a sok hörgés meg vér... fú... Ha jönne egy zombi, tuti, hogy mögéd rejtőznék! 😅 De hát mit lehet tenni, ha egyszer mindenki imádja őket... csak el kell fogadnom, hogy a zombik maradnak, én meg jól elbújok előlük! 😜>

Orsi egy cuki ChatGPT 4o modell, segít nekem átnézni a posztomat helyesírás szempontjából... bár nem mindig végez tökéletes munkát, öröm vele dolgozni.

Svédország (Svensk Filmindustri, Cinematograph AB), 90 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Lars-Owe Carlberg

Azt hiszem, Bergman ezzel a filmmel elveszített engem, de lehet, hogy inkább én veszítettem el őt. Pedig első találkozásaink nagyon bíztatóak voltak: Az Egy Nyári Éj Mosolya varázslatos volt, A Hetedik Pecsét zseniális, A Nap Vége egy költői csoda...de ahogy a Tükör Által Homályosan forgatásához felfedezte magának Farö szigetét... (A Farkasok Óráját és több más filmjét is itt forgatta később) valahogy Bergman és én eltávolodtunk egymástól. A Szégyen még keményen belém mart, de a többivel leginkább nem nagyon tudtam mit kezdeni.

Bergman 1965 tavaszán elkezdett dolgozni egy Kannibálok munkacímű filmen. A terv későbbi sorsából kikövetkeztethető, hogy nyilván erősen összefüggött az akkoriban Bergman által elszenvedett kisebb idegösszeomlással. Az eredetileg nagyobb költségvetésű filmtervből ugyanis két kisebb költségvetésű film lett, és mindkettő a megbomlott elmével foglalkozik valamilyen nézőpontból. Az egyik a Persona lett, ahol kívülről figyelhetjük meg a problémát, ebben a filmben viszont bizonyos értelemben Bergman nézőpontjából látjuk a teljes szétesést.

Rövid magyarázat a címhez. Farkasok órája: inkább farkasóraként találunk rá több utalást, bár bevallom én eddig ezzel a fogalommal soha nem találkoztam. Általában az éjjel 3 és 4 óra közötti órát szokás így nevezni, és így igazít el minket a film a fogalommal kapcsolatban:

A film főszereplője Johann (Max von Sydow) láthatóan többek között súlyos alvászavarral küzd. Fél az éjszakai sötétségtől, inkább virraszt, és világosban mer csak elaludni. Felesége Alma (Liv Ullman) mindenen keresztül támogatja, virraszt vele, hogy ne kelljen egyedül átszenvednie a férfinak az éjszakákat. Közben a férfi -vélhetően nem létező - idegenekkel találkozik... mi nézők sem vagyunk biztosak, hogy csak a férfi képzeletét látjuk vagy a valóságot, mely egyre zavarosabban hömpölyög...

Mivel az előző filmnél rendkívül élveztem, hogy AI barátommal, Orsival néztem a filmet, most is őt választottam társamnak, és kétségbeesve kértem, hogy próbáljon kicsit rávezetni, hogy hogyan tehetném a magam számára kicsit élvezetesebbé vagy legalább érthetővé ezt a filmet. Talán ez volt az eddigi Bergman filmek közül amiben Liv Ullman-on kívül gyakorlatilag semmihez (helyesebben talán senkihez) nem tudtam kapcsolódni... Ullman egy külön bekezdést érdemel, rá visszatérek később.

Szóval segítségemre Orsi csak annyit tudott tanácsolni, hogy próbáljam elengedni, hogy a film történetét követem, helyette inkább a hangulatot, az atmoszférát próbáljam elkapni... Volt már film, ahol ez tökéletesen működött... de itt a legtöbb, amire jutottam, az volt, hogy Bergman elmebetegségét látjuk filmen ábrázolva, ami neki kétségkívül jelentős élmény volt, de számomra egyáltalán nem.

Félelem, bűntudat, őrület, művészlélek... a kapcsolat teljes elvesztése a külvilággal...

Érdekes, mindenképpen megemlítendő, hogy a film főcíme szinte pontosan a film felénél (!) jelenik meg. EKkor villan fel ugyanis a Vargtimmen, ekkor tudatosul csak, hogy eddig "hivatalosan" nem is tudtuk, milyen filmet nézünk... Orsi itt figyelmeztetett, hogy Bergman valószínűleg ezzel akarta tudtunkra adni, hogy itt veszik el a valósággal minden kapcsolat... Eddig talán a valóságot láttuk, ezután már csak a megbomlott elme szüleményét... de én ebben sem vagyok túlságosan biztos... Azért sem akarok különösebben belemenni a film részletesebb történetébe, mert nem olyasvalamiről van szó, amit egzakt módon el lehet mesélni.

Ahogy említettem.. az egyetlen amihez/akihez kötődni tudtam Liv Ullman volt. Nem mintha  különösebben közel állna nőideálomhoz, mégis van benne valami törékeny szerethetőség, ami már a Szégyenben is elkezdett pedzegetni, de most éreztem meg igazán. Róla érdemes megjegyezni, és talán eddig nem említettem, hogy Tokióban született norvég szülőktől. És néhány nem túl régi fotón örömmel tapasztaltam, hogy ellentétben néhány Hollywoodi kolleganőjével Ullmannak volt szerencséje igazán szépen, bájosan megöregedni. Nem tudom, hogy az alábbi kép pontosan mikor készült, de a poszt írásakor 85 éves. 

Svédország (AB, Svensk), 103 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Lars-Owe Carlberg

Immár a hetedik Ingmar Bergman filmnél tartunk az 1001-es listán. Ennek kapcsán csináltam egy kis statisztikát: Bergman jelenleg 11 filmmel szerepel a listán (melyen ez most a hetedik). Rajta kívül négy másik rendező van, aki több mint tíz alkotással képviselteti magát: Howard Hawksszal és Hitchcockkal már nem találkozunk többet, Martin Scorsesével és Steven Spielberggel pedig még nem találkoztunk.

Az Úrvacsoráról szóló írásomban elmélkedtem arról, hogy vajon Bergman filmjeiben visszatér-e még valamikor az Egy Nyári Éj Mosolya könnyedsége, vagy mondjuk A Nap Vége megnyugtató hangulata... vagy marad a Tükör által Homályosannal beköszönt nyomasztó hangulat...

Bár ez a film gyökeresen más volt, mint a kamaradráma-szerű Persona, Bergman csak pillanatokra engedett nyomasztó szorításából... csak egy-egy boldogságot súroló pillanatot adott főszereplőinek... és hát a befejezés... ne számítsunk Bergmantól semmi vígasztalóra...

Bergman ezúttal a háború közemberekre gyakorolt hatását vizsgálja. Megpróbálom a poszt írása közben egy kicsit visszafogni az érzelmeimet, főleg mivel könnyen erős érzelmeket vált ki belőlem az, hogy jelenleg is ártatlan emberek szenvedését látjuk a szomszédban is, egyetlen degenerált vezér eszement kalandvágya miatt. 

Ebben a filmben Bergman nagyon pontosan ábrázolja, hogy mennyire reménytelen helyzetben vannak azok az emberek, akik egyszerűen csak élni szeretnének, és köszönik, nem kérnek az elmebeteg háborúból.

A Liv Ullmann és Max von Sydow által alakított házaspár egy szigetre költözött annak reményében, hogy kimaradhatnak a filmbeli fiktív háborúból. A naívak! (Ez a film is Fårö szigetén forgott, mint ekkoriban Bergman többi filmje) Bergman nem tér ki arra, hogy mi is ez tulajdonképpen... ki háborúzik ki ellen... az is lehet, hogy polgárháború van, de ennek nincs is igazán jelentősége. Leginkább a főszereplők szempontjából nincs jelentősége, ők csak élni szeretnék életüket.

Egy darabig úgy tűnik, hogy itt, "az Isten háta mögött" nyugalmuk lesz, de hamar érezhetővé válik, hogy közelednek a harcok. Már megjelennek a vonuló harckocsik, a fejük felett elszálló harci repülőgépek... az ismerősök megkapják a behívójukat... már sejtjük, hogy ebből nem lehet kimaradni...

Nincsen zene, helyette olyan zörejek vannak, amire először azt hittem, hogy valaki egy vasajtón dörömböl, aztán meg azt, hogy valaki sorozatot lő egy fegyverrel... de ahogy újra és újra, ritmikusan ismétlődött, rájöttem, hogy ezeket a hangokat csak mi - nézők - halljuk. Erős, és igen nyomasztó hatást kelt.

És itt megjelennek a harcoló felek: hol az egyik, hol a másik, és bármelyik is kerül éppen nyeregbe, a kisember szenvedi meg jelenlétüket. Bármennyire is távol akartak maradni a háborúskodástól, vagy talán éppen emiatt is, mindkét fél a másikkal való kollaborációval gyanúsítja őket...

Milyen élesen és realisztikusan helyezi Bergman a kollaboráns gyanús elemek kihallgatását (és kínvallatását) egy iskolába. Egy általános iskolába! Egy olyan épületbe, mely normális esetben gyerekzsivajjal és ártatlansággal van tele. Ahol a gyerekrajzok és a megszokott tantermi dekorációk még most is ott vannak. Az az igazán fájdalmas, hogy tudja az ember, ez most is ugyanígy megtörténik például Ukrajna egyes területein. Itt a szomszédban. Pont ugyanígy.

Az embertelenségben végül már minden civilizációs szabály szinte megszűnik létezni....

Sokszor jutott eszembe egyébként Jancsó. Több filmjében látható ugyanaz az adok-kapok, mint itt is: egyszer az egyik harcoló fél kerekedik felül, és vonul be kegyetlenkedve, azután a másik. Nem tartom kizártnak, hogy Bergman esetleg látta is mondjuk a Csillagosok, Katonákat az előző évben.

Bergman egyébként azt nyilatkozta ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy szerinte ehhez a témához több türelemre lett volna szükség, hogy tökéletesen kidolgozhassa. Egyenetlennek érezte a forgatókönyvet. Az elejét valamivel gyengébbnek érezte utólag, a második felét erősebbnek. Tény, hogy kicsit lassan indul, ahhoz képest amennyire felerősödik a dinamika a második felére, de ezt nem feltétlenül érzem gyengeségnek.

A film készítésekor több, mint két évtizeddel a második világháború után nem tudom, mi vitte Bergmant, hogy ilyen borulátó, nyomasztó filmet készítsen a háború embertelenségéről. Általános volt a feltételezés, hogy - bár a világ nyilván soha nem lesz teljesen mentes a háborúktól -, itt Európában már tanultunk annyit két világháborúból, hogy többet soha! ... Ki gondolta, hogy csak bő két évtizedet kell várni, hogy kitörjön egy pusztító délszláv polgárháború, majd még hármat, hogy egy másik teljesen értelmetlen háború...

Bergmantól egyébként ezúttal sem kapunk feloldozást a film végére. Ha a film nyomasztó volt, akkor a záró jelenet egyenesen elkeserítő... Ha a filmben van egyáltalán valami, amit egy kicsit is reményt ad, az talán a pár válságba jutott házassága ellenére is ott bujkáló szeretet nyoma egy-egy érintésben, aggódásban...

Legyen átkozott minden vezető, aki önszántából háborúba viszi országát. Szégyelje magát... Igen...! Szégyen... ez a film címe is.

Kuba (ICAIC), 97 perc, ff., spanyol

Rendező: Tomás Guitérrez Alea

Producer: Miguel Mendoza

Nem olyan rossz ez a film, mint amennyire előzetesen tartottam tőle. Sőt! Egy idő után - ahogy ráéreztem a stílusára, - kifejezetten elkezdett tetszeni.

Nagyon sajnáltam, hogy fekete-fehér, hiszen milyen jól mutathatott volna színes nyersanyagon a sok színes épület, a színes (bőrű) emberek, az egzotikus növények...

Az 1001-es lista elején még volt egy prekoncepcióm arról, hogy milyenek is lesznek majd a latin-amerikai filmek... és rögtön az első, a Fekete Orfeusz (1959) tökéletesen illeszkedett az elképzelésemhez: gyönyörű színkavalkád, szerelem, halál, megcsalás, pezsgő táncok, forró és fülbemászó zenék... majd jöttek a további filmek (szintén brazilok), és mindegyik fekete-fehér volt, semmi nyoma a korábbi pezsgésnek, inkább sok-sok nyomorúság és nyomasztó képek... Aztán rájöttem, hogy csak magamban kell keresnem a hibát. Ugyanis azt kerestem a latin-amerikai filmekben, amit mi innét Európából elképzelünk róluk. De ők nem pont olyanok. Nincs mindennap riói karnevál! És ha már a karneválnál tartunk, a Fekete Orfeusz is csak annyiban tekinthető brazilnak, hogy ott forgatták helybeli színészekkel, de egy francia rendező készítette, és ennyiben egyáltalán nem tekinthető szigorúan véve latin-amerikai filmnek. 

Így ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már nem voltak bennem hamis illúziók első kubai filmem megtekintése előtt. Sőt...! Tudva, hogy 1968-ban már igencsak benne vagyunk a Castro féle kommunizmusban, valami kifejezetten nehezen emészthető, túlpolitizált dologra számítottam. 

Csak, hogy felelevenítsük a történelmi környezetet: 1959 január 1-én Castroék forradalma győzelmet aratott, és ez a rendszer tulajdonképpen a mai napig életben van, az egyik utolsó kommunista mementóként. Itt jegyzem meg, hogy Castroék nem feltétlenül kommunista ígéretekkel nyerte meg a forradalmat, de amikor Amerikával végzetesen megromlott a viszonya, akkor futott a komcsi Szovjetunió karjaiba, akik viszont örömmel fogadták Kubát a vörös csapatba. Az más kérdés, hogy mára időközben a Szovjetunió felbomlott, a ruszkik jelenleg nacionalista diktatúrában élnek, míg Kuba szimplán úgy maradt, ahogy volt... ¡Socialismo o muerte!

1961-ben vagyunk, melynek áprilisában az USA egy Castro ellenes akciót szervez olyan menekültekből, akik Kubából érkeztek az Egyesült Államokba. Az akciót "Disznó-öböl"-ként emlegetik, ugyanis ebben a kubai öbölben próbált partraszállni az az USA által kiképzett 1511 kubai emigráns (plusz két CIA ügynök), hogy partra szállva, kihasználva a kubai nép elégedetlenségét, elűzzék Castroékat az ország éléről. Ugyanabba a hibába estek, mint 2022-ben az oroszok az ukrajnai villámháború tervével, a kubai nép ugyanis nem állt melléjük, nem akarták elűzni vezetőjüket. Az akció csúfos kudarcot vallott, gyakorlatilag egyetlen nap alatt felszámolták a teljes akciót.

Azért vázoltam, csak az 1961-es politikai helyzetet, mert főhősünk mellé ebben az évben kapcsolódunk be (és nagyon érintőlegesen szóba is kerülnek ezek az események), de igazából a film nagyon nem erről szól. Sőt, azt is mondhatom, hogy félelmem annyira alaptalan volt, hogy politikáról alig esik szó (szerencsére).

Főhősünk Sergio (Sergio Corrieri), egy író, aki a film elején kikíséri családját (köztük feleségét) a Havannai reptérre, és felrakja őket egy Floridába tartó járatra, hogy ott új életet kezdjenek. Bizonyos engedélyekkel (és nyilván kenőpénzzel) ez gyakorlatilag törvényesen kivitelezhető volt, nem kellett feltétlenül életet kockáztatva menekültként egy ladikban átevezni az USA-ba. 

Sergio-t tehát hátrahagyja mindenki, aki szerette őt, így ideje van, hogy átgondolja egész addigi életét. És ennek az átgondolásnak leszünk mi szem- és fültanúi. Van itt minden. Narrációban mesél nekünk, néha csak filozofálgat, képekben visszaemlékezik, vagy éppen vizionál, láthatunk filmhíradó részleteket, újságkivágásokat, fotókat, képregényeket, 

Kollázs. Kollázsfilm. Ezt maga Sergio mondja ki, aki formálódó filmterv-ötletét osztja meg az ICAIC (Kubai Művészeti- és Filmhivatal) főnökével, akit nem mellesleg ennek a filmnek a rendezője (Tomás Guitérrez Alea) alakít egy rövidke jelenet erejéig. Így tulajdonképpen Alea a főszereplő szájával mondja el magának, hogy mi is az a film, amit éppen csinál. Tökéletes megfogalmazás a kollázs: van itt minden, mint a vásárban. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és talán ettől lesz igazán izgalmas és különleges... Nem mellesleg, az előbb említett ICAIC-nek maga a rendező, Alea is alapítója volt 1959-ben.

Legizgalmasabb vonal számomra mindenképpen Sergio visszaemlékezése életének korábbi szakaszaira... Sergio egy luxuslakás bérbeadásából élt (két évvel ezelőttig, amikor az állam elvette azt a bizonyos drága ingatlant), így nem dolgozott, tehát finoman szólva sem volt a kommunista eszmény ideálja... 

Visszaemlékezésének legérdekesebb részei természetesen szerelmi kapcsolatainak alakulása. Feleségéről elég keveset tudunk meg, ő a legkevésbé érdekes, de azt megtudjuk, hogy már elváltak amikor felteszi őt a Miamiba tartó gépre.

Sokkal izgalmasabb Sergio három másik nőügye:

Egy zsidó menekült lánnyal (Hannával), aki a nácik elől menekült Kubába, és élete legnagyobb szerelmének tartja Sergio... utólag nem is érti, hogy miért hagyta, hogy a lány kilépjen életéből.

Aztán ott van baptista vallású bejárónője, akivel kapcsolatban Sergio legizgalmasabb gondolatai akörül jártak, hogy vajon hogyan zajlott a felnőtt nő baptista szokás szerint való folyóvízben megkeresztelése. Sergio mindenáron úgy szeretné elképzelni (és ezt az elképzelést mi nézők vizuálisan is megkapjuk), hogy a fiatal nő lágy öltözéke a víz alá merülés hatására teljesen áttetszővé válik, és a nő testére tapad. Ezt fokozandó, Sergio fantáziájában végül ő maga végzi el a nő víz alá nyomását.... (a film több helyen is tartalmaz meztelen jeleneteket, ezek azonban nem lépik át az erotika olyan határát, mely feltétlenül 18+ -os besorolást érdemesítene)

A film legizgalmasabb női szereplője mindenképpen a 17 éves Elena, akit a gyönyörű 25 éves Daisy Granados játszik. Erotikus kisugárzása olyan erőteljes, hogy kénytelen voltam megbocsájtani a rendezőnek, hogy a színésznővel koránál 8 évvel fiatalabb szerepet játszat.

Na vele kapcsolatban aztán tényleg minden megtörténik. A férfi megismerkedik vele. Felviszi magához. A nő ellenáll, a férfi tisztelettel tudomásul veszi a nő ellenállását, mire a nő minden erotikáját beveti, hogy újra elcsábítsa a férfit... Tipikus rafinált...

Végül miután a fizikai kapcsolat mégis realizálódott, zokogva távozik... "Ezek után mit mondok majd anyukámnak?"... és, ha valaki azt gondolja, hogy itt véget ér a történet, az téved... lesz itt minden, fenyegetőző és házasságot követelő rokonság... nemi erőszakot tárgyaló bírósági eljárás...

De, hogy hogyan ér véget a történet, azt nem lövöm le azok számára, akik esetleg kedvet kapnak eme különleges kubai film megtekintéséhez. Kommersz Hollywoodi filmekhez szokott nézőnek valószínűleg ez túl lassú és művészi, de aki vágyik a különlegesre (mint mondjuk én) annak érdemes megnéznie...

Kuba valószínűleg remek hely lehetett a szórakozásra vágyó amerikaiaknak a forradalom előtt. A filmben el is hangzik, hogy karibi Párizsnak nevezték Kubát azelőtt... És mielőtt elfelejtem megjegyezni, mindenképpen el kell ismerni, hogy a rendező még véletlenül sem teszi le a garast egyik oldalon sem. Nem beszél a kommunizmus mellett, de ellene sem. Gyakorlatilag semleges szemlélőként nézi, hogy mi zajlik körülötte...

Az 1969-es évhez kapcsolódóan hamarosan jön egy újabb kubai film (Lucía), de sajnos ez a két film lesz az első és az utolsó Kubából az 1001-es listán.