Svédország (Svensk), 85 perc, ff., svéd
Rendező: Ingmar Bergman
Producer: Ingmar Bergman
Bergman az a fajta rendező volt, aki hajlamos beleszeretni női szereplőibe. Szerette őket bevonni az alkotói folymatba is. Úgy sejtem, hogy Bergman fejében valamennyire összemosódott a színésznő és az általa megalkotott szerep. Kicsit talán saját teremtményeiként tekintett rájuk.
Ilyesfajta kapcsolata lehetett Bergmannak Bibi Andressonnal is, akivel többször forgatott már korábban. 1964-ben Bergman összefutott Andressonnal, aki éppen Liv Ullmann társaságában volt. A két színésznő nagyon közeli barát volt, illetve valószínűleg egy kicsit még ennél is több. Andresson szerint Bergman részese szeretett volna lenni a hölgyek kapcsolatának, olyan mértékig, hogy egy filmet kerekített ennek apropójául: így keletkezett a Persona.
Ha nyitott szemmel nézzük a film forgatási képeit, szinte vaknak kell lennnünk ahhoz, hogy ne vegyük észre: a rendező elképzelése valóra vált: láthatóan nagyon jól érzi magát a két hölgy társaságában.
Enélkül a háttértörténet nélkül a film számomra szinte értelmezhetetlen. A filmmel - pusztán annak megtekintése után - egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Se nem értettem, se nem tudtam élvezni. (ez a kettő nem feltétlenül következik egymásból - élveztem én már olyan filmet, amit nem különösebben értettem, és természetesen nem minden film nézése töltött el jóeső érzéssel, amit amúgy értettem. Valószínűleg egész más hatást vált ki belőlem ez a film, ha nem csak utólag ismerem meg a rendezőt ezúttal mozgató "erőket".
Az Egy Nyári Éj Mosolya (1955) barokkosan játékos látványvilágától szép fokozatosan eljutottunk oda, hogy ennek a filmnek a legtöbb jelenetében vagy nincsen díszlet a puszta hideg falak előtt, vagy olyan közeli felvételeket látunk, ahol a kamerába néző arcon kívül amúgy sem látunk semmit.
A hideg üresség az elmegyógyintézetben játszodó jeleneteknél a legszembetűnőbb. A képszerkesztés kifejezetten a tér ürességét hivatott alátámasztani. A szobában elhelyezett kórházi ágyon kívül egyetlen tévéből áll a szoba berendezése. 
"Élőerő" tekintetében sem túl gazdag a film (legalábbis mennyiségi tekintetben) - Liv Ullmannon (jobb) és Bibi Anderssonon (bal) kívül más színész szinte csak másodpercekre tűnik föl egy-egy jelenetben.
Egy Elisabeth Vogler nevő színésznő (Liv Ullmann) egyik színpadi előadása közben elhallgat, és többet nem szólal meg. Elmegyógyintézetbe kerül, és a vizsgálat megállapítja, hogy az elméje tökéletesen egészséges, semmilyen szervi betegsége nincsen. Nyilván ez egy teoretikus megállapítás, hiszen tudomásom szerint a pszichiátria nem tart olyan fejlettségi szinten, hogy az elmét fizikai eszközökkel mindenre kiterjedően vizsgálni tudja. Mindenesetre most fogadjuk el, hogy színésznőnk elméje tökéletes, ám valamilyen okból mégsem hajlandó megszólalni. (Nem ígérem, hogy az okot végül feltárja a film)
A fenti paradoxon kimondására valószínűleg azért volt szüksége a filmnek, hogy így lehetőséget adjon Almának, az intézet egyik ápolónőjének, hogy a "nem-beteg" színésznőt egy szigeten álló nyaralóban kezeljen tovább.
A film nagy része ebben a tengerparti nyaralóban, és annak környékén zajlik. A mi szemszögünkből ketten vannak csak ezen a szigeten, kezelt és ápolója. Ha vannak is mások, velük soha nem találkozunk. (Még mindig csak forgatási képekkel ábrázolom a rendező és két múzsája közelségét)
Eszményibb helyszínt alig lehetne elképzelni egy ilyesfajta kezeléshez. Tökéletes nyugalom: ha a hölgyek kilépnek a nyaralóból, szinte a tengerparton találják magukat. Ez az igazi kikapcsolódás! Bárcsak életem egy részét egyszer egy ilyen tengerparti (lehetőleg mediterrán) lakhelyen élhetném. Érdekes ellentmondás ez is: A tenger számomra a végtelenséget jelképezi, holott pont a tengerpart képezi a szárazföld végét. Mégis egy nyugágyba kiülve ugyanazt a végtelenséget érzem a horizontra tekintve, mint az éjszakai égboltat kutatva a világegyetemmel kapcsolatban.
Az ápolónő által nyújtott kezelés látszólag nem hoz semmilyen javulást Elisabeth állapotában, ellenben Alma mintha kezdene egyre furcsábban viselkedni.
Elisabeth továbbra sem szólal meg, Alma viszont csak beszél, beszél és beszél... Beszámol korábbi szexuális kalandjairól, és annak következményeként végrehajtott abortuszáról...
A színésznő szeretettel, kedvesen hallgatja az ápolónő helyenként megrázó beszámolóját, reagál is rá, csak éppen megszólalni nem hajlandó.
Az ápolónő elméje viszont mintha kezdene megbomlani. Könyörög Elisabethnek, hogy szólaljon már meg, sőt, a hiábavaló kérlelést követően végül még neki is támad.
A szigeten való tartózkodásuk vége felé már a mondatok helyes képzése is mintha problémát okozna az ápolónőnek....
A két nő egyre közelebb kerül egymáshoz érzelmileg, lelkileg, ezért okoz az ápolónőben mély traumát, amikor etikátlan módon beleolvas az Elisabeth által annak férjének írt levelekbe... az abban olvasható mondatok fájdalmasan érintik.
Többféleképpen próbálták interpretálni a filmet, ezek közül engem egyik sem győzött meg különösebben. Be kell vallanom, én semmi mélyebb (valós) tartalmat nem találok benne, mint, hogy Bergman személyesen is el akart merülni a két színésznő kapcsolatában, és ehhez egy ilyen film létrehozása volt a legkézenfekvőbb apropó.
Maga Bergman is elismerte, hogy Liv Ullmannba beleszeretett a forgatás alatt, nem véletlen, hogy ezután számtalan filmjében szerepeltette.
