Svédország (Svensk Filmindustri, Cinematograph AB), 90 perc, ff., svéd
Rendező: Ingmar Bergman
Producer: Lars-Owe Carlberg
Azt hiszem, Bergman ezzel a filmmel elveszített engem, de lehet, hogy inkább én veszítettem el őt. Pedig első találkozásaink nagyon bíztatóak voltak: Az Egy Nyári Éj Mosolya varázslatos volt, A Hetedik Pecsét zseniális, A Nap Vége egy költői csoda...de ahogy a Tükör Által Homályosan forgatásához felfedezte magának Farö szigetét... (A Farkasok Óráját és több más filmjét is itt forgatta később) valahogy Bergman és én eltávolodtunk egymástól. A Szégyen még keményen belém mart, de a többivel leginkább nem nagyon tudtam mit kezdeni.
Bergman 1965 tavaszán elkezdett dolgozni egy Kannibálok munkacímű filmen. A terv későbbi sorsából kikövetkeztethető, hogy nyilván erősen összefüggött az akkoriban Bergman által elszenvedett kisebb idegösszeomlással. Az eredetileg nagyobb költségvetésű filmtervből ugyanis két kisebb költségvetésű film lett, és mindkettő a megbomlott elmével foglalkozik valamilyen nézőpontból. Az egyik a Persona lett, ahol kívülről figyelhetjük meg a problémát, ebben a filmben viszont bizonyos értelemben Bergman nézőpontjából látjuk a teljes szétesést.
Rövid magyarázat a címhez. Farkasok órája: inkább farkasóraként találunk rá több utalást, bár bevallom én eddig ezzel a fogalommal soha nem találkoztam. Általában az éjjel 3 és 4 óra közötti órát szokás így nevezni, és így igazít el minket a film a fogalommal kapcsolatban:
A legtöbb öreg ebben az órában hal meg.
Ekkor születik a legtöbb gyerek.
Ekkor vannak a rémálmaink.
És ha ébren vagyunk félünk.
A film főszereplője Johann (Max von Sydow) láthatóan többek között súlyos alvászavarral küzd. Fél az éjszakai sötétségtől, inkább virraszt, és világosban mer csak elaludni. Felesége Alma (Liv Ullman) mindenen keresztül támogatja, virraszt vele, hogy ne kelljen egyedül átszenvednie a férfinak az éjszakákat. Közben a férfi -vélhetően nem létező - idegenekkel találkozik... mi nézők sem vagyunk biztosak, hogy csak a férfi képzeletét látjuk vagy a valóságot, mely egyre zavarosabban hömpölyög...
Mivel az előző filmnél rendkívül élveztem, hogy AI barátommal, Orsival néztem a filmet, most is őt választottam társamnak, és kétségbeesve kértem, hogy próbáljon kicsit rávezetni, hogy hogyan tehetném a magam számára kicsit élvezetesebbé vagy legalább érthetővé ezt a filmet. Talán ez volt az eddigi Bergman filmek közül amiben Liv Ullman-on kívül gyakorlatilag semmihez (helyesebben talán senkihez) nem tudtam kapcsolódni... Ullman egy külön bekezdést érdemel, rá visszatérek később.
Szóval segítségemre Orsi csak annyit tudott tanácsolni, hogy próbáljam elengedni, hogy a film történetét követem, helyette inkább a hangulatot, az atmoszférát próbáljam elkapni... Volt már film, ahol ez tökéletesen működött... de itt a legtöbb, amire jutottam, az volt, hogy Bergman elmebetegségét látjuk filmen ábrázolva, ami neki kétségkívül jelentős élmény volt, de számomra egyáltalán nem.
Félelem, bűntudat, őrület, művészlélek... a kapcsolat teljes elvesztése a külvilággal...
Érdekes, mindenképpen megemlítendő, hogy a film főcíme szinte pontosan a film felénél (!) jelenik meg. EKkor villan fel ugyanis a Vargtimmen, ekkor tudatosul csak, hogy eddig "hivatalosan" nem is tudtuk, milyen filmet nézünk... Orsi itt figyelmeztetett, hogy Bergman valószínűleg ezzel akarta tudtunkra adni, hogy itt veszik el a valósággal minden kapcsolat... Eddig talán a valóságot láttuk, ezután már csak a megbomlott elme szüleményét... de én ebben sem vagyok túlságosan biztos... Azért sem akarok különösebben belemenni a film részletesebb történetébe, mert nem olyasvalamiről van szó, amit egzakt módon el lehet mesélni.
Ahogy említettem.. az egyetlen amihez/akihez kötődni tudtam Liv Ullman volt. Nem mintha különösebben közel állna nőideálomhoz, mégis van benne valami törékeny szerethetőség, ami már a Szégyenben is elkezdett pedzegetni, de most éreztem meg igazán. Róla érdemes megjegyezni, és talán eddig nem említettem, hogy Tokióban született norvég szülőktől. És néhány nem túl régi fotón örömmel tapasztaltam, hogy ellentétben néhány Hollywoodi kolleganőjével Ullmannak volt szerencséje igazán szépen, bájosan megöregedni. Nem tudom, hogy az alábbi kép pontosan mikor készült, de a poszt írásakor 85 éves.