Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff./Eastmancolor, angol

Rendező: Lindsay Anderson

Producer: Lindsay Anderson, Michael Medwin

A négy pont a címben nem elírás (lásd a posztert is!). Az 1001-es könyv 2004-es magyar kiadásban például hibásan, három ponttal szerepel a film címe. Lindsay Anderson rendező állítólag ragaszkodott hozzá, hogy a megszokott három pont helyett ebben a címben négy legyen. Ennek okát nem sikerült megtalálnom, elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen különcködésből ragaszkodott ehhez a szokatlan verzióhoz.

Magában a filmben is van néhány rendhagyó megoldás. Rögtön a legfeltűnőbb például az, hogy helyenként a színes kép átvált fekete-fehérre. Ez még nem lenne olyan nagyon rendhagyó... más rendezők is élnek ezzel a viszonylag kézenfekvő eszközzel, ha valamilyen okból két párhuzamos síkot el akarnak határolni egymástól. (Például a múltat a jelentől). Itt azonban semmi ilyesmi nem derül ki. Helyenként azzal magyarázzák ezt a véletlenszerű nyersanyag-váltogatást, hogy a produkciónak menet közben elfogyott a pénze, és néhány jelenetet csak olcsóbb fekete-fehér anyagra tudtak leforgatni. Na de ez egy Paramount Pictures által finanszírozott film volt! Nem tűnik túl hihetőnek, hogy elfogy a pénz, vagy ha el is fogy, akkor azért, mert a stúdió nem kívánja bemutatni, mert valamiért menet közben elkaszálja. Ezt viszont bemutatták Paramount logóval az elején... Van egy sokkal hihetőbb, de kicsit bonyolultabb magyarázat: A jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken forgatták. A templomi jeleneteket például az egyik bentlakásos iskola templomában, ahol az ablakokon beszűrődő természetes fényt kívánták használni mesterséges világítás helyett. Ez viszont a színes nyersanyagon nem igazán működött. Az ablakon beszűrődő fény szinte minden felvételen más színt produkált. Köztünk szólva ez inkább technikai hiányosságnak tűnik, mint alkotói műfogásnak, mindenesetre a készítők úgy orvosolták a színproblémát, hogy... hát... lemondtak a színekről ezen a helyszínen. Ezeket a jeleneteket fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Aztán úgy látták, hogy érdekes hatást kelt, hogy időnként ff. a film, így véletlenszerűen tovabbi jeleneteket is felvettek ff.-ben, hogy mégjobban összezavarják a nézőt... Ennyi és nem több... Ettől függetlenül nem csodálkoznék, ha néhány kritikus/műelemző ennél többet, komolyabb művészi mondanivalót látna bele a ff./színes kép váltakozásába....

Ahogy említettem, a film nagy része egy valódi bentlakásos iskola, méghozzá a Cheltenham Boys' College épületeiben került leforgatásra. (Néhány jelenethez más iskolákat is használtak) Ez az iskola egyébként az az iskola volt, ahova maga a rendező járt fiatal korában. Ahhoz, hogy ezt a forgatási engedélyt megkapja az intézménytől, bizony Andersonnak nagyon csúnya (de gyakran használt) trükköt kellett bevetnie: olyan forgatókönyvet küldött el előzetesen a számukra, melyből bizony rengeteg jelenet ki lett húzva, így egy nagyon ártatlan diáktörténetnek tűnt a készülő film.

Ekkoriban pedig már tudni lehetett, hogy az effajta bentlakásos fiúiskolákkal bizony sok baj van. (Itt jegyzem meg, hogy rám mindig is igen nyomasztólag hat az olyan közösség, melyben huzamosabb ideig kizárólag fiúk vannak összezárva. Az ilyen nyilvánvalóan melegágya a homoszexuális és szadista visszaéléseknek, jellemzően az idősebb diákok és/vagy a tanárok által elkövetve, a fiatalabbak sérelmére. Na például ezek megmutatása volt az, melyeket nyilvánvalóan húzni kellett az előzetes forgatókönyből ahhoz, hogy esély legyen arra, hogy az iskola engedélyezze a helyszíni forgatást.

Az, hogy a film csúcspontján néhány diák úgy dönt, hogy lemészárolja az iskola alapításának évfordulóját ünneplő tömeget... az néhány további meredek jelenettel együtt abba a kategóriába esett, hogy a néző nem is tudja eldönteni, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, vagy csak egy szürreális tobzódás, elrugaszkodva a valóságtól...? Mint ahogy egy másik jelenet, melyben az egyik kimenőn levő diák egy kávéház pincérlányával tigrisharcot játszik, majd az egyik vágás után hirtelen mindketten meztelenek. Itt sem derül ki, hogy valóságot látunk-e, de nincs is igazán jelentősége. Visszaemlékezések szerint ez a jelenet is olyan véletlenszerűen született, mint ahogy szürreális filmek esetén ez olyan gyakran lenni szokott. Az adott jelenet forgatásakor a srácnak (az elsőfilmes Malcolm McDowellnek) annyira tetszett a pincérlány (szintén elsőfilmes, 22 éves Christine Noonan), hogy megkérte a rendezőt, vegyék fel meztelenül is a "tigrisharcot", mert szeretné látni a lányt ruha nélkül. Gulyás Marci ilyen pletykára már rövid szívmasszázs után stáb-értekezletet hívna össze a téma felgombolyítására, akkoriban azonban ez még nem verte ki a biztosítékot, sőt, a rendező azt mondta, hogy neki oké a dolog, de a színész srácnak kell ezt megdumálni a lánnyal. A srác (McDowell) ezt meg is tette, és a lány erre azt mondta, hogy végülis, miért ne... (az alábbi képen Christine Noonan látható a film utolsó jelenetében)

Nem az előbb említett volt a film egyetlen meztelen jelenete, így mindenképpen úttörö volt ebben a tekintetben. Az Egyesült Királyságban ekkoriban még nagyon nehezen ment át ilyen erős meztelenség a cenzor-bizottságon. 

Az egyik zuhanyzós jelenetben állítólag férfi frontális meztelenség is látható. Ezt nem tudom megerősíteni: Vagy kikapcsolt az agyam, vagy nekem a kicsit cenzúrázott változat van meg. Készült ugyanis egy olyan változat ahol azért, hogy bennmaradhasson az előbb említett női meztelenség, a Paramount kivetette a zuhanyzók alatt látható fütykösöket.  Későbbi változatokba minden visszakerült az eredeti pőreségében.

Ha már ilyesmi szóba került, beszéljünk arról is, hogy igen nyersen és részletesen kerülnek ábrázolásra a felsőévesek által elkövetett kegyetlenkedések is. Tulajdonképpen ez a film fő csapásvonala. Ezekben az angol "college"-ekben ugyanis a felsőbb-évesek bizonyos erre felkért csoportja (őket WHIP-nek, azaz OSTORNAK hívják) gyakorlatilag a tanárokkal megegyező jogosultságokkal rendelkezik. Fegyelmezési módszerekben szinte alig vannak korlátozva. Megengedett a megalázó testi fenyítés, sőt (!) az alsó korosztályból még inasokat is kijelölnek maguknak, akik esetenként látens homoszexuális vágyaikat is felkeltik, amellett, hogy kénytelenek kiszolgálni, vagy mondjuk fürdésben segédkezni számukra.

Nehéz nem kiszúrni, hogy a film a párizsi diáklázadások évében készült, a forgatás kezdete azonban jóval az említett esemény kitörése előtt kezdődött, úgyhogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy valós események indukálták a film elkészültét. Ennél több igazság lehet abban a feltételezésben, hogy Jean Vigo - Magatartásból elégtelen (1933) című filmje legalábbis részben ihletője lehetett a forgatókönyvnek. A záró jelenetek hasonlósága legalábbis erősen alátámasztja a több helyen említett összefüggést a két film között.

Cannes-ban nagydíjat kaptt a film... 

Én nem élveztem olyan nagyon, mindenesetre Malcolm McDowell alakítására nem lehet nem felfigyelni. Nem véletlen, hogy azonnal meghívót kapott egy következő filmre: a Mechanikus Narancsra.

USA (Castle Hill), 130 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: John Cassavetes és Maurice McEndree

Amikor kísérletinek (fellengzősebben: avantgárdnak) mondott film jön velem szembe az 1001-es úton, korábbi tapasztalataim alapján mindig egy kicsit megijedek, főleg, amikor látom, hogy két óra feletti játékidőre számíthatok. Persze a kísérletezés nem feltétlenül negatív, volt pár kellemes meglepetés, de már többször elpanaszoltam, hogy bizony a szakirodalom hajlamos kísérletinek titulálni azt is, ahol egyszerűen arról van szó, hogy önjelölt "művészek" pénz, tehetség és szakértelem nélkül csinálnak valamit, ami nem csak értelmetlen, de élvezhetetlen is. Mivel az ötvenes- hatvanas-évek Amerikájában váltak széles körben kedveltek bizonyos pszichedelikus szerek (marihuána, LSD) így bizonyos szempontból nem csak az válik érthetővé válik számomra, hogy miért készültek ilyen filmek, hanem az is, hogy akadtak nézői is. (AZ LSD-t, mely állítólag igen komoly hallucinációkat okoz, a hatvanas évek végéig különösebben szigorú büntetőjogi következmény nélkül hozzáférhetőek voltak az USÁban.) A kísérleti filmek spektrumának általam semmire nem tartott szélén olyan alkotásokat találunk, mint a Kutya Csillag Ember, melyben a képsoroknak csak nagyon kis százalékában éri az agyat olyan látvány, ami figurálisan értelmezhető. Azaz leginkább zavaros katyvasz kavarog a vásznon, némi értelmezhetetlen zajjal kísérve.

Na ez a film most nem ilyen!! Cassavetes komolyan veszi a kísérletezést! (Lásd Cassavetes-t ezen a fenti képen, amint az előhívott anyagot tanulmányozza jelen film egyik főszereplőjével, Gena Rowlands-al) Cassavetesnek vitája van Hollywoodal, (nem véletlen,  New Yorkban kezdte a filmezést) és meg szeretné mutatni, hogy máshogy is lehet csinálni, mint ahogy a nagy öreg stúdiók csinálják. Pénze persze nincs rá, viszont szerencséjére remek színész, így a szerepekért kapott gázsiból finanszírozni tudja film-kísérleteit. Utólag visszatekintve azt azért elmondhatjuk, hogy elképzelései alapjában nem ragadtak meg a filmiparban, de mindenképpen említésre méltó dolgokat csinált.

Először is tisztázzuk azt a kérdést, hogy mi is a kísérleti ebben a filmben? (És itt még egyszer hangsúlyozom, hogy a kísérleti címke itt véletlenül sem a szakértelem vagy a  tehetség hiányát kívánja palástolni!)... A legtöbb közönségfilmnek van egy kifejezetten filmes dramaturgiája. Van egy filmes nyelv is, mely sokszor eltér a való élettől. Mondok egy példát: Egy romantikus komédiában teljesen belefér a képbe, hogy mondjuk egy tömegrendezvényen egy szakításban lévő pár fiú tagja valahogy megszerzi magának a mikrofont, amivel többezer ember előtt bocsánatot kér/szerelmet vall duzzogó szerelmének, aki végül a meghatottságtól könnyét törölgető tömeg tapsa és üdvrivalgása hatására megbocsájt a fiúnak. Talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ilyen nincsen! A valóságban a tömeg először szorványosan fütyülne, majd egyre hangosabban anyázna a szerencsétlen fiú irányába, aki magánéletének emígyen alakításával próbálna megzavarni egy rendezvényt... de hát istenem a film, az film... ott történhetnek máshogy is a dolgok, mint valóságban... Nem véletlen, hogy valós eseményeket feldolgozó alkotások is gyakran tartalmaznak fiktív elemeket, hogy dramaturgiailag feldobják a filmet. 

Nos, ez a film nem ilyen. Ezt a filmet nézve olyan érzése van az embernek, mintha dokumentumfilmet nézne. Annyira valóság-szaga van minden jelenetnek, minden színészi játéknak, hogy néha már-már olyan érzésem volt, hogy én magam láthatatlan megfigyelőként részt veszek egy ismeretlen szobában zajló valósásgos jelenetben, és rám nem tartozó dolgokat lesek meg illetéktelenül.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy dramaturgiailag valamit mintha felépítettek volna, és a végén direkt nem azt csinálják, amire az ember számít. Egy jelenetben részeg emberek összeszólalkoznak, és már verekedni készülnek... amikor minden más filmben jönne a nagy bunyó, de aztán egy kis lökdösődés után a felek jobbnak látják kisasszézni a verekedés elöl... mint amikor a kakaskodók rájönnek a valós életben, hogy mindkettejük jobban jár, ha nem törik be egymás képét... 

Mindehhez a színészi játék pazar! Ez is nagyban hozzájárult ahhoz a szinte dokumentarista hatáshoz, hogy fel sem merült, hogy itt színjátszás folyik, szinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy belesek bizonyos emberek magánéletébe... És - ha már itt tartunk - tényleg igencsak intim pillanatokat kapunk el. Intim, és valóságos, mint amikor két pasi felszed egy csajt a szórakozóhelyen... mindkettőnek tetszik, de a nő határozottan az egyikhez vonzódik... s a másik csalódottan veszi észre. Nagyon valóságosan alakul előttünk a jelenet. Tudatosan nem írok összefoglaló történetet, mert nem ez a jellemző a filmre, hanem az, hogy belesünk idegen emberek életébe, ahol amúgy semmi keresnivalónk sincsen. 

És ezt az életszerű játékot igencsak elősegítette Cassavetes munkamódszere: az volt a kérése az operatőrhöz (és az egész stábhoz), hogy a színészeknek egyáltalán ne kelljen foglalkozniuk a filmes technikával (kamera, hang, stb). Adott volt a berendezett szoba (ami nem stúdió volt, hanem legtöbbször Cassavetes anyósának házából valamelyik szoba) és a színészek játsszák el saját belátásuk szerint a jelenetet, úgy, és a szoba azon szegletében, ahogy érzik. A próba tapasztalatai alapján látták, hogy a szoba mely részeit használták leginkább a színészek. azt a részt világították be a legjobban, és úgy rejtették el a lámpákat, hogy ezeken a helyeken ne látszódjanak. Az operatőr és a kézi mikrofont használó technikus pedig úgy követte a színészeket, hogy azok mindig szabadon mozoghattak oda, ahova éppen akartak. Egy - az alábbi képen láthatóhoz hasonló - Éclair NPR 16mm-es kamerát használtak a film forgatásához, mely egyrészt olcsóbb volt, olcsóbb nyersanyaggal, mint a mozifilmekhez használatos 35mm-es kamerák, másrészt kisebb mérete miatt könnyebb volt vele lekövetni a szabadon mozgó színészeket. (Ez a színészi szabadság már a New York Árnyaiban is megillette az abban szereplőket)

A forgatás immár Los Angelesben zajlott, és állítólag az akkor még kezdő Spielberg is részt vett a 6 hónapig tartó forgatás valamelyik két hetében, mint produkciós asszisztens. Általában éjszakánként forgattak, talán azért, mert a költségvetés vélhetően nem engedte meg, hogy a színészek és a stáb normál munkaidejüket áldozzák a filmre. Ugyanis ellentétben a közel tíz évvel korábban készült New York Árnyaival, itt már nem Cassavetes baráti köre dolgozik, hanem komoly színészek. Az egyik főszereplő, a Richard Frost-ot alakító John Marley (az alábbi képen jobbra) elképesztően ismerős volt, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy honnét...

Végül utána kellett néznem, hogy kiderüljön: ő volt (illetve lesz majd, 1972-ben) a Keresztapa című filmben a filmproducer, akinek levágott lófejet tesznek az ágyába.

Nagyon megnehezíti számomra a film élvezetét, ha rossz a képminőség. Márpedig a film nagy részében a minőség igen gyenge, olyan szemcsés, mint mondjuk az alábbi képen. Ennek oka nyilvánvalóan a gyengébb nyersanyag, illetve a technikai korlátok. 

Cassavetes, illetve operatőre egyébként tudatosan használt különböző típusú nyersanyagokat az egyes jelenetekben. (Egy adott helyszínen egyébként mindig ugyanazt. )

Az éjszakai bárban pld Tri-X nevű filmet használtak, mely arról volt ismeretes, hogy szürke árnyalatokat szinte egyáltalán nem jelenített meg. Minden vagy fehér volt, vagy fekete. Ez tehát az igazi fekete-fehér, mert amit annak hívunk a köznyelvben, az valójában a szürkeárnyalatos képet jelenti. Richard Forsték otthonában pedig olyan nyersanyagot használtak, mely viszonylag igénytelen volt a megvilágítással kapcsolatban.

Az olyan jelenetekben pedig, ahol kifejezetten szép esztétikai hatást kívántak elérni, olyan filmet használtak, melyeken finomabb szemcsék képződtek, és emelett még saját szavaik szerint "valósággal halomba hordták a lámpákat, hogy ezt a szép hatást elérjük".

Az első változat állítólag közel 6 órás volt. Nem kell látnoki érzék ahhoz, hogy az átlagos néző számára ez szinte elviselhetetlen hossz ebből a stílusból. Hallani kozel 3 órás változatról is, sőt több más változatról is. Az általánosan ismert, és leginkább elterjedt változat viszont az a 130 perc körüli, amit én is láttam. 

Komoly elismerésnek tekintem a filmmel kapcsolatban, hogy erősen független-filmes kísérleti jellege ellenére 3 (!) kategóriában is Oscarra jelölték: férfi- és női mellékszereplők és forgatókönyv.  Ennek az sem veszi el a jelentőségét, hogy végül egyiket sem nyerte meg.

Irán (Iráni Kultúrális Minisztérium), 100 perc, ff., fárszi

Rendező: Dariush Mehrjui

Producer: Dariush Mehrjui

Nehéz helyzetben vagyok amikor olyan filmekről kell írnom, amiben szinte semmi sem tetszik. Amikor olvastam, hogy Khomeini ajatollahnak annyira tetszett ez a film, hogy valószínűleg ennek köszönheti az iráni filmművészet, hogy életben maradhatott, már sejtettem, hogy valószínűleg nem leszünk barátok ezzel a filmmel, hiszen az iráni vallási vezetők és közöttem feltételezhetően nem sok szellemi kapcsolódási pont található.

Fontos megjegyezni, hogy ezt a filmet még a siita fundamentalisták által elűzött sah kulturális minisztériuma finanszírozta. Nekik viszont nem tetszett annyira a film, mint később Khomeininek. Legfőbb kifogásuk az volt a film ellen, hogy egy nagyon elmaradott, szegény iráni falut ábrázolt. Még úgyis, hogy a rendezőnek előírták a minisztériumból, hogy az omladozó, döngölt falú házakat szépen meszelje le kívülről, hogy ne mutassanak annyira rosszul....

A fenti képen egyébként a falu főtere látható, mely egyben ábrázolja a film számomra egyetlen izgalmas esztétikai élményét, nevezetesen a szabálytalanul düledező kis házak által körülvett medencét. Ehhez hasonló falu-főteret nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. 

Megérzésem azzal kapcsolatban, hogy az ajatollah rajongásában nem fogok osztozni, sajnos helytálló volt. Ettől függetlenül érdemes megjegyezni, hogy az iráni új hullám első filmjének is szokták tartani, és ez volt az első iráni film, mely komoly nemzetközi figyelmet vívott ki. 1971-ben ugyanis kicsempészték valahogy az országból (az amúgy otthon közben betiltott filmet), és bemutatták a Velencei Filmfesztiválon, ahol különdíjat kapott. 

A már említett kis faluban vagyunk, ahol egy Mashr Hassan nevű férfinak van egy tehene. Egészen pontosan övé a falu egyetlen tehene! Van egy felesége ugyan, de gyermeke nincsen. Ez talán megmagyarázhatja a tehén iránti csillapíthatatlan rajongását. Számomra azért mégis szánalmasan szürreális volt ez az ember-állat kapcsolat.

Hogy a rendező, Darius Mehrjui a végsőkig tolja ezt a szálat, amíg a férfi egy elintéznivaló miatt a városba kénytelen menni, addig a tehén minden előzmény nélkül meghal. 

A falu lakói - ismerve a férfi gyermeki rajongáshoz hasonlítható kötődését az elhullott állathoz, - úgy döntenek, hogy nem lehet elmondani neki az igazságot, amikor az hazajön a városból. Azt mondják neki, hogy a tehén megszökött...

És itt elkezdődik a férfi szánalmas és teljes megsemmisülése, szellemi leépülése... Azt ugyanis nem hiszi el, hogy a tehén megszökött, mivel az imádott tehenéről elképzelhetetlennek tartja, hogy az megszökhetett volna. Mi oka lett volna? - kérdezi...

Szép lassan teljesen megbolondul a férfi, végül már azt képzeli, hogy ő maga a tehén, és meg is eszi a jószágnak korábban kitett szénaadagot...

Hát mit mondjak... nem tudtam ezzel mit kezdeni... Próbáltam magyarázatot találni magára a témaválasztásra... és nem volt jobb ötletem, mint az iráni muszlim törvényekben keresni az okokat. Nem vagyok jó ismerőse ezeknek a szabályoknak, de ha jól sejtem, a férfi és nő közötti ilyen szoros szeretet ábrázolásánál igencsak meg lett volna kötve a rendező keze ezen szabályok által...Ölelkezést, csókolást szinte biztosan szigorú tilalom akadályozna. Annak viszont láthatóan semmi akadálya nem volt, hogy a férfi a tehenet ölelgesse, símogassa, és rajongja körül... Ha tehát határtalan szeretetet, rajongást akart megmutatni az alkotó, akkor ez egy lehetséges kiskapunak bizonyult...

گاو

Végezetül csak az érdekesség kedvéért, nézzük az eredeti fárszi címet! A perzsák is az arab abc-t használják, azzal a kiegészítéssel, hogy szükségük volt négy további betűre, amikkel olyan hangokat jelölnek, melyek hiányoznak az arabból. A szó első betűje pont egy ilyen: a گ [g], mely nincs az arab abc-ben. (Megjegyzem, jobbról balra kell olvasni a fárszit, akár csak az arabot vagy a hébert.) Azután jön egy ﺎ [a], majd végül egy ﻮ [v]. Így könnyen kiolvashatjuk, hogy a tehén farsziul: gav

Magyarország (Magyar Televízió), összesen 250 perc, ff., magyar

Rendező: Fejér Tamás

Bevallom, igencsak félve ültem neki ennek a sorozatnak, miután gyerekkorom másik nagy kedvence (A Tenkes kapitánya) újranézése után komoly csalódással álltam föl. Amaz felnőtt fejjel bizony unalmasnak és komolytalannak tűnt számomra. 

A Tüskevár viszont most ötvenévesen - ha lehet - még jobban tetszik, mint gyerekkoromban. Valószínűleg ebben súlyos szerepe van annak is, hogy bizony már abba a korba értem, amikor erős nosztalgiával tekintek vissza fiatalkoromra. Ez a történet pedig pont egy olyan korosztály (14) coming of age (kb. felnőtté válás) történetét mutatja be, amely életszakaszomba szívesen visszamennék akár csak néhány napra is.

A történet két központi gyerekalakja Tutajos és Bütyök. Előbbi egész nyarát a Kis-Balatonnál tölti rokonainál, barátja Bütyök pedig a nyár közepe felé csatlakozik hozzá. Itt hadd jegyezzem meg, hogy egyetlen igazán zavaró dolog volt ebben a sorozatban, amire semmilyen épkézláb magyarázatot nem találok: vajon miért kellett a 14 éves Bütyök hangját az akkor 37 éves (!) Petrik József hangjával helyettesíteni... (Akinek ez a név nem mond semmit, annak talán segít, hogy sok más mellett ő volt POM-POM hangja is. Sajnos már közel 30 éve nincs közöttünk) Petriknek nagyon izgalmas hangja volt, és tudott annyit játszani a hangjával, hogy nem volt egészen egyértelmű a turpisság, ennek ellenére ahányszor megszólalt Bütyök, mindig azonnal éreztem a disszonanciát.

A helyszín tehát a Kis-Balaton, mely egykor szerves egységet képezett a Balatonnal, de lecsapolások és egyéb tereprendezések miatt már csak mutatóban maradt belőle valami. Talán emiatt is történt, hogy nagyon keveset forgattak eredeti helyszínen: csupán a Sármelléki vasútállomást és a vasúti hidas jelenetek készültek ott. A mocsárvilágot - azaz a külső felvételek nagy részét - a Ráckevei-Duna-ágban találták meg a forgatás számára.

Íme néhány varázslatosan szép mai kép a valódi Kis-Balatonról.

Az eredeti, 1957-es Fekete István regénynek - és persze ennek a tv-sorozatnak - a címadója, az a bizonyos Tüskevár egy fiktív várrom, annyiban, hogy ezen a környéken igazából soha nem volt ilyen néven vár, csak Segesden, de az egy kicsit arrébb van. A fiúk az egyik epizódban ennek a várnak a romjait igyekeznek megkeresni, és ebből kerekedik talán az egyik legizgalmasabb kalandjuk.

A Kis-Balaton mocsárvilága, filmbeli nevén a "berek", mely hivatalosan a Nagy-Berek nevű kistály. A sorozat sikerének egyik fontos összetevője ez a különös hangulatú berek. Zártságával olyan nyugalmat áraszt, hogy őszintén irigykedtem Tutajosra és Bütyökre, amiért ezen a varázslatos tájon tölthették a nyári vakációt. Szúnyogokkal, kígyókkal, égető forrósággal együtt... Itt jegyzem meg, hogy a természet szép színei miatt talán érdemes lett volna elgondolkozni színes nyersanyag használatán is, de a 2019-ben gyönyörűen felújított fekete-fehér kópiára sem lehet tulajdonképpen egyetlen rossz szavunk sem...

Ahogy az ekkori tévéprodukcióktól (meg úgy általában minden filmes produkciótól) megszokhattuk, nem akárkik játsszák a főbb szerepeket: Zenthe Ferenc és Kiss Manyi játssza Tutajos nagybácsiját és nagynénijét... 

És utoljára hagytam a sorozatnak ama "összetevőjét" aki nélkül egészen biztosan nem az lenne a Tüskevár, ami végül lett. Aki számára olyan volt ez a szerep, mintha egyenesen neki írták volna. Akinek a jelenléte a képernyőn olyan nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, hogy szerintem nem én voltam az egyetlen, aki szívesen töltötte volna a nyarat egy ilyen felnőtt mellett: Ő volt Bánhidi László, és az általa alakított Matula bácsi.

Matula bácsi beszéde, életfilozófiája, és minden mozdulata kifogástalan. Nincs benne hiba! Mogorva, de csupa szív. Magázódik a gyerekekkel, ami egyébként abban a korszakban is nem volt olyan különösen szokatlan. (Édesanyám például sokáig felnőtten is magázta édesapját) Matula és a berekben álló kunyhója olyan népszerűségnek örvendett, hogy az emberek állítólag elindultak a Kis-Balaton környékét járva, hogy felkeressék a történetnek alapjául szolgáló - reményeik szerint valóban létező - Matula bácsit. A látogatók kedvéért építettek egy kis házat, amit kineveztek Matula-bácsi kunyhójának, de azért ez messze nem hasonlít a filmbeli "gunyhóra". A filmbelinek például van egy ablaka a bejárat mellett, ennek meg nincsen... és az arányai is egészen mások... na meg persze Matula bácsi kaliberű csőszt sem találtak benne az emberek... Őszintén szólva... ha már egy ilyen kis házikót emeltek a rajongók kedvéért, hát megcsinálhatták volna egy-az-egyben az eredetit is...

Talán igazságtalan lenne nem megemlíteni a film egy másik kedves - bár jóval kevésbé jelentős - figuráját: Kengyel tanár urat (Velenczei István), aki az első epizódban, még az iskolai jelenetekben szerepel viszonylag többet, majd időnként a berekben Tutajos képzeletében jelenik meg atyáskodóan: kedvenc mondatom tőle: "Örüljetek a fiatalságnak és a nyárnak!" Ennél jobb tanácsot én sem tudnék adni egy fiatalnak, még akkor sem, ha ma már tudom, hogy úgysem érti meg egyik sem a mögöttes tartalmat. Én sem értettem volna, hiszen egy fiatal számára a fiatalság gyakorlatilag egy örökkévalóság, és türelmetlenül várják amikor majd végre megöregszenek és azt csinálhatják amit akarnak, mert a felnőttek akkor majd már nem szólnak bele. 

Nos, a Tüskevár világában ezt a szabadságot már fiatalon megkapja a két barát, hiszen Matula bácsi semmibe nem szól bele... csak javaslatokat, jótanácsokat ad a fiúk számára, és rajtuk múlik, hogy megfogadják, vagy nem, és akkor majd saját hibájukból tanulnak.. Persze az öreg akkor is ott áll a háttérben óvva őket, amikor a fiúk úgy érzik, hogy éppen teljesen a maguk urai....

Önfeledt nyolcszor fél órát hozott nekem ez a sorozat, jól esett újra végignézni! Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy 2012-ben bemutatták a Tüskevár filmes remake-jét... Én magam nem láttam, de nem nagyon tudom indokolni, hogy mi szükség lehetett erre a remake-re... szerintem boritékolható volt, hogy nem lesz jó. Hiába imádom Kovács Lajost... Matula bácsi az Bánhidi László és kész.... Ha már mindenképpen hozzá kellett nyúlni a berekhez, akkor indokoltabbnak láttam volna a regény folytatását, a Téli Berek-et megfilmesíteni. Ahhoz még senki nem nyúlt hozzá, a gyönyörű érintetlen téli táj pedig nagyon sok lehetőséget hordozna a szép lefilmezésre...

Magyarország (MAFILM 1. Stúdió), 98 erc, ff., magyar

Rendező: Kovács András

"A Hideg Napok a nemzeti önvizsgálaté volt, a Falak a nemzedéki önvizsgálaté." - mondta a film készítésekor Kovács András, a film rendezője. És itt a rendező egyben szerző is, hiszen ez tipikusan az a film, melyet "szerzői film"-ként szokás aposztrofálni.

Nem - vagy nem csak - elmondani akart valamit ezúttal a "szerző", hanem vitát generálni. A korabeli vetítések után ugyanis rendszeresen ankétokat szerveztek, a közönség bevonásával keresték az alkotás által feltett kérdésekre a válaszokat. Nem véletlen, hogy "kérdező film"-eknek hívták az ekkoriban hasonló szándékkal létrejövő alkotásokat.

A film részben Budapesten, részben Párizsban játszódik, és volt olyan ügyes Kovács, hogy valahogy el tudta intézni, hogy a Párizsi jeleneteket valóban Párizsban is forgassák. Ráadásul francia színészeket is kapott Gábor Miklós mellé, aki egy francia kiküldetésben lévő középvezetőt játszott, Benkő Bélát. 

Érdekesség, hogy a két francia színész Philippe March és Bernadette Lafont egy '56-os disszidenst és annak francia feleségét játsszák. Itt bizony feladta nekem a találós kérdést a stáb, hogy egy bő tíz éve kinn élő magyar disszidenst (mai szóval emigránst) miért kell francia színésszel játszatni (és emiatt persze magyarra szinkronizálni)...??? Nem találtam rá választ... 

De már önmagában arra is felkaptam a fejemet, hogy '67-ben lehetett a filmnek olyan pozitív (vagy legalábbis semleges) szereplője, aki '56-ban hagyta el Magyarországot. Emlékeim szerint nem szerette a rendszer a disszidenseket...

Nos a film által felvetett probléma igen egyszerű, de ahhoz, hogy tényleg megértsük a dilemmát, kicsit értenünk kell a korabeli gondolkodásmódot. Legalábbis azt az eszményt, amit az akkori politikacsinálók idealizmusában létezett... 

Ambrus László mérnök (Latinovits Zoltán) egy vita hevében megséri a vállalat igazgatóját Ferenczi-t (Mensáros László), miután amaz felelősségre akarja vonni a mérnököt, aki külföldi megrendelőknek elmesél bizonyos gyártási hibákat. Mai fejjel gondolkozva nyilvánvaló, hogy egyetlen munkahelyen sem tolerálnák, ha az adott cég dolgozója belső titkokat árul el az üzletfeleknek, ezért kicsit szocialista moralizáló üzemmódba kell kapcsolnunk az agyunkat, hogy megértsük a dilemmát: Az igazgató, aki szinte arisztokratilus felsőbbség-tudattal próbálja megtorolni alárendeltjének fegyelmezettségét, egy olyan kisembert büntetne, aki tulajdonképpen az igazság kimondása mellett kardoskodik. (Az, hogy az igazság kimondása saját cégének okoz kárt, az úgy látszik, hogy a szocialista morál szempontjából  csak kis jelentőséggel bír).

Fegyelmi eljárás következik, melynek kimenetele szinte boritékolhato...

Amint említettem, a film párhuzamos szála Párizsban játszódik. Benkő Béla műszaki vezető (Gábor Miklós), egyben Ambrus közvetlen főnöke,  egy külföldi tárgyalásból hazafelé Párizsban reked. Ott értesül az "Ambrus-ügy"-ről. Hogy kitöltse azt a pár napot, amit párizsban "kénytelen" eltölteni, felkeresi egy régi barátját, aki '56-ban disszidált Franciaországba, és a vele töltött időt - ahelyett, hogy a Moulin Rouge-ban szórakozna, vagy teszem azt a Mont Marte-on andalogna - az otthoni fegyelmi ügy barátjával történő megvitatára fordítja... Mint kiderül, az ügyben perdöntő jelentősége lesz, hogy a középvezető kinek a pártjára áll...

Benkő mellesleg megismerkedik barátjának francia feleségével is, akiről megtudjuk, hogy kemény maoista nézetei vannak. Érdekes helyzet, hiszen a Mao-féle kommunizmusa - tudomásom szerint - már '67-ben is ciki volt Magyarországon. Mondjuk inkább úgy , hogy a ruszkik és a kínaiak nem voltak túl jó viszonyban, hiába álltak a barikádnak ugyanazon az oldalán... mi viszont (hivatalosan) határozottan a ruszkik oldalán voltunk, úgyhogy Mao-t nem kellett különösebben szeretni itthon. Nem is láttam egy Mao plakátot vagy szobrot sehol sem. A Franciák, akik nyilván csak távolból csodálták a talán egzotikusnak tűnő Mao-t, és akiknek a kínai "kultúrális forradalomról" csak valami erősen torz elképzelésük lehetett, csodálták a véreskezű diktátort... itt megjegyzendő, hogy a film készítését csak hónapokkal követő '68-as párizsi diáklázadások eszmeisége sok rokonságot mutat a maoizmussal. A franciák állítólag viszonylag pontosan tisztában voltak a szovjet elnyomó rendszer rémtetteivel, de a távolabb eső Kínát még a tiszta kommunizmus mintájának tekintették. Naná, a hírek onnét lassabban érkeztek, nem volt internet, a kínai komcsi-marketing úgy látszik simán beszippantotta a fiatal nyugati értelmiséget...

De térjünk vissza filmünk témájához...

Szinte minden egyes jelenet egy vita az "ügy" valamilyen érintettjei között. Cselekmény - a szó szoros értelmében - szinte nincs is...

Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy nem csak a párizsi diáklázadások előtt vagyunk néhány hónappal, hanem az "új gazdasági mechanizmus" 1968 január 1-i bevezetése kapujában is állunk éppen. Ennek a nagyon fontos reformnak gyakorlatilag az lett volna a lényege, hogy hasonlóan a mai (!) Kínához, a gazdaságot - a lehetőségek szerint - kissé liberalizálják, elmozdítják a kapitalizmus felé, hogy az jobban üzemelhessen, szemben a tervgazdálkodás totális kudarcával... Ahogy látjuk a mai Kína esetében ez nagyon is életképes forma. Hiszen a kapitalizmusból átvesznek mindent, ami működőképes, viszont nem kell vacakolni a demokrácia nyűgével... Nem kell négyéves ciklusokban gondolkozni, hiszen az egy pártot úgysem lehet leváltani. (A pártvezetőt mondjuk igen, bár mostanában úgy néz ki, hogy már azt sem)

A pechünk az volt, hogy Csehszlovákiábal szintén valami nagyon hasonlóval kísérleteztek. Igen ám, de ott magát a rendszert is elindították a reform útján: "emberarcú szocializmus" volt a jelszó... és a teljesen szabad vita helyenként magát a szocializmus szükségességét is megkérdőjelezhetővé tette. Na, ezt a ruszkik már nem engedték, és '68-ban tankokkal (köztük magyar tankokkal) tettek pontot a vita végére. Minden reformot eltöröltek, és ennek a lesújtó ökölnek lett az áldozata a mi gazdasági mechanizmusunk is.. 

A filmben a viták során többször is szóba kerülő "új gazdasági mechanizmus"-nak, akkor még senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa a következő évben...

Nem gondolva igazán bele abba, hogy ez a '68-at megelőző rövid időszak milyen igéretesen szabadnak tűnhetett akkoriban, egészen megdöbbentő mondatokat hallottam a filmben.

Arra még csak felkaptam a fejemet, amikor az egyik szereplő így szólt: 

"Isten megteremtett minket, legyünk ezért neki hálásak"

Isten?! Ez nem egy olyan mondat, ami kifejezetten illeszkedik az akkori rendszer szellemiségébe... ugyan az egyházakat egyáltalán nem tiltották be, azért ez a mondat mégsem feltétlenül volt politikailag korrekt akkoriban...

Na de akkor már egészen megdöbbentem, amikor Párizsban a disszidens így érvel a kint rekedt műszakvezetőnek:

"Próbáld meg elérni, hogy (Ambrus) kijöhessen 1-2 évre. Abban a mozdulatlanságban, ami otthon van, Laci megfullad! Mozgásra, szabad levegőre van szüksége ahol nem gyanús, nem bűn az, ha valakinek önálló gondolatai vannak!"

Szóval '67-ben ki lehetett mondani, hogy Magyarországon nincs szabad levegő? Fullasztó a mozdulatlanság? Még akkor is, ha ez egy disszidens szájából hangzik el... visszagondolva ez igencsak merésznek tűnik...

Az alábbi képen balra Kovács András a film rendezője.

1968 októberében ez a film azért még megnyerte a Filmszemle fődíját.... pedig akkor már két hónappal a csehszlovákiai bevonulás után voltunk, lehetett sejteni, hogy a film által pedzegetett szabadságból egyhamar nem lesz semmi... 

Magyarország (MAFILM 4. Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Banovich Tamás

A film rendezőjével már találkozhattunk a 303-as lista filmjeit nézve, de akkor nem rendezőként. Jancsó Szegénylegények (1965) című filmjének látvány- és díszlettervezőjeként Banovich Tamás tervezte a nagyon ötletes "sánc"-ot (egy rendkívül ötletes épületet, mely meghatározó látványeleme a filmnek).

Banovichnak három önálló játékfilmje volt karrierje során, plusz egy közösen Szinetár Miklóssal. Az Ezek a fiatalok a három önálló közül a középső. Banovichnak nem kifejezetten a rendezői életműve a legfontosabb, látvány- és díszlettervezőként sokkal nagyobb sikereket ért el. (1970-es - utolsó - filmje után már csak ilyen jellegű munkákkal foglalkozott)

A korabeli kritika szinte egyöntetűen lehúzza a filmet. (És ezzel sajnos nagyrészt egyet kell értenem, fenntartva, hogy attól még ez egy igen szerethető film) 

Mi a baj vele? Keverednek műfajok, stílusok, remek színészek és amatőrök... és mindez felfedezhető koncepció nélkül...

A film időtartamának legalább a fele korabeli beat-zenekarok (főleg az Illés) "koncert"-felvételeiből állnak. (Azért teszem idézőjelbe a koncert szót, mert meg sem kísérel a rendező a koncert-hangást létrehozásával, a zenekarok az eredeti stúdió-felvételekre tátognak és játsszák azt, hogy élőben zenélnek) Az Illést, az Omegát és a Metrót látjuk feltűnni, mellettük a cuki 18 éves Zalatnay Cinit és bájos Kolos Zsuzsát... hm... Hogy ki Kolos Zsuzsa? Nos ez az egyik legjobb példája a fent említett keveredéseknek: Kolos Zsuzsa ugyanis Koncz Zsuzsa. Vajon mi indokolhatta, hogy ha mindenki más (pld. Bródy, Szörényi, Zorán, stb) saját néven szerepel, akkor ő fiktív nevet kapott? Nem tudom megmondani...

A sok amatőr színész (azaz a sok zenész) miatt leginkább a ma divatos (akkor még nem létező) scripted-realitykre hasonlít ez a film. Annak aki nem tudná, miről beszélek: ezek azok a sorozatok (pld Éjjel-nappal Budapest) melyek úgy tűnnek, mintha spontán alakulna bennük a történet, a valóságban azonban - legalább vázlatosan - előre megírt jeleneteket játszanak el amatőr színészek, többé-kevésbé spontán módon, saját szavaikkal. Ez a műfaj egyébként egész fogyasztható dolgokat is ki tud termelni magából. Ott van a baj, amikor - mint itt is - az amatőrök közé bekerül néhány igen nagy kaliberű színész. (pld. Kállai Ferenc, Berek Kati, Őze Lajos)... és az amatőrök hirtelen nagyon esetlennek és erőltetettnek tűnnek a profik mellett. Arra mondjuk kiváló ez a felállás, ha valaki demonstrálni akarja, hogy valójában mi a színművészet.  Csak figyelni kell az előbb említett színészóriások egy-egy gesztusát, és ettől fogva nincs miről beszélni... (Szöveget mindenki meg tud tanulni, de egy ilyen hátraforduláshoz már Berek Katinak kell lenni)

Meglepett, hogy amint a lenti képen is látható, Omega csak Kolos-Koncz kísérőjeként tűnik fel a filmben, saját dalt nem is játszanak. A képen Koncztól jobbra egyébként Kóbor János látható, aki ez idő tájt még ritmusgitározott is a zenekarban. (Évekkel később már kizárólag énekléssel foglalkozott.) Őszintén szólva csodálkoztam, hogy az Omega csak Koncz Zsuzsa kísérőjeként tűnik föl. Azt hittem, hogy itt valami szédületes rendezői csalásról van szó. Sosem voltam nagy Omega rajongó, ezért utána kellett néznem, és az Omega első nagy slégerei valóban a filmet követő évből származnak, és a valóságban tényleg rendszeresen kísérték Koncz Zsuzsát koncerteken. (Én meg voltam győződve, hogy Koncz Zsuzsa kifejezetten az Illéshez volt köthető.) 

Ha nem is sikerült igazán jó játékfilmet csinálnia Banovichnak, korlenyomatként feltétlenül érdekes! Élvezettel néztem, hogy milyen frizurát hordtak, és hogyan sminkelték magukat a bulizni járó fiatalok 1967-ben.

Attól függetlenül, hogy a dalok köré kanyarított történetről egyáltalán nem mondható el, hogy bármi koherens vagy értelmezhető kijön belőle, korrajzként szintén elfogadható valamennyire... Érdekes figyelni például, hogy mennyire máshogy beszéltek a fiatalok akkoriban. Szevasz-szal köszönnek még a lányok is. Ma már ezt a köszönés gyakorlatilag kihalt, nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára. (Szia, hello, csá, esetleg szerbusz, - ha tegeződve kívánunk udvariasak lenni -, de szevaszt tényleg csak szökőévben hallani, és akkor is kizárólag attól a mai korosztálytól, aki ebben a filmben filmben fiatalként látható)

A másik kifogás a filmmel kapcsolatban az volt, - és ezzel is egyet kell értenem valamelyest -, hogy nagyon lightos, símulékony a dalválasztás. Mintha féltek volna megmutatni az igazán ütős Illés dalokat, amikből pedig néhány már ekkor is létezett (Pld. Még fáj minden Csók vagy az Utcán), helyettük olyan dalok voltak, melyek közül - bevallom - néhányat én sem ismertem. Itt azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ezek a dalok is remek dalok voltak, a Koncz Zsuzsa által énekelt Szőke Anni balladája például gyönyörű, kifejezetten remek. Összességében azonban úgy tűnt, mintha Banovich biztonsági játékot játszott volna, semmi olyan dalt nem tett bele, ami egy kicsit is "félreérthető" lett volna... 

Naná... aki 1956-ban belefutott az "Eltüsszentett birodalom" című mesefilmjével egy évtizedes betiltásba, az nyilván kétszer is meggondolja, hogy milyen dalokat válogat be a filmbe... és hát valljuk be, volt az Illésnek néhány dala, amit ha nagyon akarunk, lehetett már-már lázadásként is értékelni. A Még fáj minden csók például a Táncdalfesztiválon is kiverte a biztosítékot annak idején.