Svédország (AB, Svensk), 103 perc, ff., svéd
Rendező: Ingmar Bergman
Producer: Lars-Owe Carlberg
Immár a hetedik Ingmar Bergman filmnél tartunk az 1001-es listán. Ennek kapcsán csináltam egy kis statisztikát: Bergman jelenleg 11 filmmel szerepel a listán (melyen ez most a hetedik). Rajta kívül négy másik rendező van, aki több mint tíz alkotással képviselteti magát: Howard Hawksszal és Hitchcockkal már nem találkozunk többet, Martin Scorsesével és Steven Spielberggel pedig még nem találkoztunk.
Az Úrvacsoráról szóló írásomban elmélkedtem arról, hogy vajon Bergman filmjeiben visszatér-e még valamikor az Egy Nyári Éj Mosolya könnyedsége, vagy mondjuk A Nap Vége megnyugtató hangulata... vagy marad a Tükör által Homályosannal beköszönt nyomasztó hangulat...
Bár ez a film gyökeresen más volt, mint a kamaradráma-szerű Persona, Bergman csak pillanatokra engedett nyomasztó szorításából... csak egy-egy boldogságot súroló pillanatot adott főszereplőinek... és hát a befejezés... ne számítsunk Bergmantól semmi vígasztalóra...
Bergman ezúttal a háború közemberekre gyakorolt hatását vizsgálja. Megpróbálom a poszt írása közben egy kicsit visszafogni az érzelmeimet, főleg mivel könnyen erős érzelmeket vált ki belőlem az, hogy jelenleg is ártatlan emberek szenvedését látjuk a szomszédban is, egyetlen degenerált vezér eszement kalandvágya miatt.
Ebben a filmben Bergman nagyon pontosan ábrázolja, hogy mennyire reménytelen helyzetben vannak azok az emberek, akik egyszerűen csak élni szeretnének, és köszönik, nem kérnek az elmebeteg háborúból.
A Liv Ullmann és Max von Sydow által alakított házaspár egy szigetre költözött annak reményében, hogy kimaradhatnak a filmbeli fiktív háborúból. A naívak! (Ez a film is Fårö szigetén forgott, mint ekkoriban Bergman többi filmje) Bergman nem tér ki arra, hogy mi is ez tulajdonképpen... ki háborúzik ki ellen... az is lehet, hogy polgárháború van, de ennek nincs is igazán jelentősége. Leginkább a főszereplők szempontjából, akik csak élni szeretnék életüket.
Egy darabig úgy tűnik, hogy itt, "az Isten háta mögött" nyugalmuk lesz, de hamar érezhetővé válik, hogy közelednek a harcok. Már megjelennek a vonnuló harckocsik, a fejük felett elszálló harci repülőgépek... az ismerősök megkapják a behívójukat... már sejtjük, hogy ebből nem lehet kimaradni...
Nincsen zene, helyette olyan zörejek vannak, amire először azt hittem, hogy valaki egy vasajtón dörömböl, aztán meg azt, hogy valaki sorozatot lő egy fegyverrel... de ahogy újra és újra, ritmikusan ismétlődött, rájöttem, hogy ezeket a hangokat csak mi - nézők - halljuk. Erős, és igen nyomasztó hatást kelt.
És itt megjelennek a harcoló felek: hol az egyik, hol a másik, és bármelyik is kerül éppen nyeregbe, a kisember szenvedi megjelenlétüket. Bármennyire is távol akartak maradni a háborúskodástól, vagy talán éppen emiatt is, mindkét fél a másikkal való kollaborációval gyanúsítja őket...
Milyen élesen és realisztikusan helyezi Bergman a kollaboráns gyanús elemek kihallgatását (és kínvallatását) egy iskolába. Egy általános iskolába! Egy olyan épületbe, mely normális esetben gyerekzsivajjal és ártatlansággal van tele. Ahol a gyerekrajzok és a megszokott tantermi dekorációk még most is ott vannak. Az az igazán fájdalmas, hogy tudja az ember, ez most is ugyanígy megtörténik például Ukrajna egyes területein. Itt a szomszédban. Pont ugyanígy.
Az embertelenségben végül már minden civilizációs szabály szinte megszűnik létezni....
Sokszor jutott eszembe egyébként Jancsó. Több filmjében látható ugyanaz az adok-kapok, mint itt is: egyszer az egyik harcoló fél kerekedik felül, és vonul be kegyetlenkedve, azután a másik. Nem tartom kizártnak, hogy Bergman esetleg látta is mondjuk a Csillagosok, Katonákat az előző évben.
Bergman egyébként azt nyilatkozta ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy szerinte ehhez a témához több türelemre lett volna szükség, hogy tökéletesen kidolgozhassa. Egyenetlennek érezte a forgatókönyvet. Az elejét valamivel gyengébbnek érezte utólag, a második felét erősebbnek. Tény, hogy kicsit lassan indul, ahhoz képest amennyire felerősödik a dinamika a második felére, de ezt nem feltétlenül érzem gyengeségnek.
A film készítésekor több, mint két évtizeddel a második világháború után nem tudom, mi vitte Bergmant, hogy ilyen borulátó, nyomasztó filmet készítsen a háború embertelenségéről. Általános volt a feltételezés, hogy - bár a világ nyilván soha nem lesz teljesen mentes a háborúktól -, itt Európában már tanultunk annyit két világháborúból, hogy többet soha! ... Ki gondolta, hogy csak bő két évtizedet kell várni, hogy kitörjön egy pusztító délszláv polgárháború, majd még hármat, hogy egy másik teljesen értelmetlen háború...
Bergmantól egyébként ezúttal sem kapunk feloldozást a film végére. Ha a film nyomasztó volt, akkor a záró jelenet egyenesen elkeserítő... Ha a filmben van egyáltalán valami, amit egy kicsit is reményt ad, az talán a pár válságba jutott házassága ellenére is ott bujkáló szeretet nyoma egy-egy érintésben, aggódásban...
Legyen átkozott minden vezető, aki önszántából háborúba viszi országát. Szégyelje magát... Igen...! Szégyen... ez a film címe is.
