USA (Saticoy Productions), 90 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Peter Bogdanivich

Producer: Peter Bogdanovich, Roger Corman

A film rendezőjével, Peter Bogdanovichcsal, én először 2005 körül a Maffiózók (Sopranos) sorozatban találkoztam, ahol a pszichológus pszichológusát alakította néhány epizódban. Akkoriban fogalmam sem volt, hogy ő – bár rengeteg filmben játszott kisebb-nagyobb szerepet – legalább ugyanennyire rendező is volt. A New York-i Adler Stúdióban kezdte színi tanulmányait, de nagyon hamar elkezdett rendezni is Off-Broadway színházakban. Habzsolta a filmeket, az én évi 50-100 filmemmel elbújhatok mögötte; ő állítólag évente legalább 400 filmet megnézett, és akkoriban ezt leginkább mozikban tehette csak meg, hiszen ekkor a televízióban inkább sorozatok és egyéb aktuális műsorok mentek. A tévé ekkor még nem volt alkalmas arra, hogy filmeket élvezhető minőségben közvetítsen. Bogdanovich tehát nemcsak színész és rendező volt, hanem az amerikai filmek egyik jelentős szakértője is.

Bogdanovich mellett még két olyan ember kapcsolódik a filmhez, akiket mindenképpen érdemes megemlíteni: egyikük, akit szokás volt akkoriban a Pope of the Pop Cinema néven illetni, Roger Corman volt. (A titulusa nem pontos fordítása: B-filmek Pápája). Az 1001-es listán találkoztunk már vele rendezőként is, A vörös halál arca című film kapcsán. Ha valaki látta azt a filmet, akkor nagyjából lehet arról elképzelése, hogy Corman milyen jellegű kis költségvetésű, közönség-kedvenc B-filmeket készített. Emellett producerként olyan rendezőket segített elindulni, mint Martin Scorsese, Coppola, James Cameron vagy éppen Bogdanovich. Produkciós cégével nemcsak kommersz B-filmeket, de kreatív, kis költségvetésű filmeket is szívesen gyártott, mint például a Célpontok.

A harmadik személy, akit mindenképpen szeretnék ezzel a filmmel kapcsolatban kiemelni, Boris Karloff, akivel mi az 1001-es listán a harmincas évek filmjeit nézve találkozhattunk többször is: Frankenstein (1931), A Fekete macska (1934) és Frankenstein menyasszonya (1935) című filmekben. Tipikus B-filmek, kis költségvetésű horrorfilmek, pont olyanok, amiket Roger Corman is szeretett forgatni. Nem véletlen, hogy volt egy szerződése a stúdiónak Karloffal. Éppen nem volt projekt, amiben szerepeltethette volna, így Corman felajánlotta a rendezni vágyó Bogdanovichnak, hogy forgasson Karloffal, mielőtt lejár a még két filmre érvényes szerződése a stúdióval.

A Célpontokkal tulajdonképpen két filmet kapunk egy áráért. Két teljesen különböző stílusú, színvilágú és hangulatú film váltogatja egymást, és zseniális módon a kettő az utolsó negyed órában összetalálkozik. 

Az egyikben Boris Karloff gyakorlatilag önmagát alakítja Byron Orlok néven. Egy kiöregedett B-filmes színészt, aki elhatározta, hogy többet nem forgat. (Ez annyiban tér el a valóságtól, hogy Karloff tulajdonképpen sosem tervezte letenni a lantot; ekkor már nagybeteg volt, összesen fél tüdeje működött, de semmi nem tántorította el a munkától. Számára véleményem szerint egy igazi jutalomjáték lehetett. Ezt az is alátámasztja, hogy az eredeti forgatási terv szerint 5 forgatási napra szólt Karloff szerződése, de ez néhány nappal hosszabbra sikerült, ám Karloff nem tartott igényt a plusz napok díjazására, annyira örömét lelte a filmbeli szerepében.) Bogdanovich is gyakorlatilag önmagát alakítja: egy rendezőt, aki még egy utolsó nagy filmre próbálja rávenni az idős színészt.

Bogdanovich több helyen is felhasznált eddig kihasználatlan vagy éppen újrahasznált jeleneteket Karloff korábbi filmjeiből, például a The Terror (1963)-ból vagy a The Criminal Code (1931)-ból. A Bogdanovich által alakított filmbeli rendezőnek van egy érdekes megállapítása: „A jó filmeket már megcsinálták.” Ez egy érdekes gondolat, ami az utóbbi években nekem is egyre többször eszembe jutott... Mintha olyan igazán elképesztően nagy, klasszikus filmeket már senki nem tudna csinálni... mondjuk az utóbbi 10-15 évben. Na de 1968-ban ez még korai megállapításnak tűnik, tudván, hogy a filmtörténelem mennyi hatalmas produkciója készült a huszadik század utolsó harmadában és a kétezres évek elején... Persze nem tudhatom, hogy Bogdanovich mennyire a saját véleményét adta a maga által alakított rendező szájába... de gyanítom, hogy eléggé...

Ez volt tehát az egyik vonal, tulajdonképpen egy karakterdráma a kiöregedett színész visszavonulása kapcsán, melyet kedvessé és szerethetővé tesz Karloff, Bogdanovich és a Nancy Hsueh által alakított asszisztensnő hármasa.

A 2in1 mozi másik vonala - ahogy említettem is - teljesen más műfaj: egy pszichológiai thriller. Egész pontosan egy sorozatgyilkost követünk utolsó útjára, aki szinte minden előzmény nélkül egyszer csak bekattan, és elkezd ölni. Azért csak szinte minden előzmény nélkül, mert a film negyvenedik percében bekövetkezett átkattanás előtt a lassú filmes építkezés során láttuk, hogy az egyébként kissé furának tűnő fiú (Tim O'Kelly) nagyon odavan a fegyverekért, lőpályára jár célbalőni, de ezen kívül viszonylag normálisnak tűnt. Szüleivel és feleségével él látszólag rendezett körülmények között...

De egyszer csak egészen váratlanul - tényleg minden kiváltó esemény nélkül - lelövi feleségét, édesanyját, és egy kifutófiút, aki csak annyiban hibázott, hogy rosszkor volt rossz helyen. Ő nem szerepelt az eredeti tervben, ami az alábbi írógéppel készült (!) búcsúlevélből derül ki részletesen:

És miután a hármas gyilkosság megtörténik, a fiú elindul utolsó nagy ámokfutására, melynek célja minél több ártatlant válogatás nélkül megölni. Először egy autópálya melletti toronyból lövi az arra száguldó autók utasait, majd amikor megjelenik a rendőrség, egy kertmoziba menekül, ahol folytatja ámokfutását. És az egészben az az igazán szörnyű, hogy Amerikában - ahol a legtöbb államban nagyon könnyű fegyverhez jutni - sajnos az ilyen elmeborulások nem olyan túlságosan ritkák... és ez nagyon íjesztő. Minden nagyvárosban előfordul, hogy az ember láthatóan nem normális emberbe fut bele. Itthon ha egy ilyen alakot megpróbálnak helyretenni, akkor legrosszabb esetben egy kést vesz elő. Amikor az USÁ-ban egy gyorsétteremben kezdett egy elvetemült üvöltözni és kötekedni az emberekkel, legnagyobb meglepetésemre láttam, hogy mindenki, még a legtagbaszakadtabb emberek is csöndben ültek, mintha nem történne semmi... és csak később jöttem rá, hogy ennek nyomós oka van...senki nem tudja, hogy ha a beteg elmét sarokba szorítják, nem vesz-e elő egy lőfegyvert... jobb, ha az ember meghúzza magát...

Dramaturgiailag messze nem éreztem tökéletesnek a filmet. Ritmikája szerintem egyenletlen, de a két teljesen különböző film egybefonása tagadhatatlanul remek ötlet! Nyilván nem fogom lelőni a film végkifejletét, de az talán nem akkora bűn, ha elmondom, hogy abban az előbb említett autósmoziban bizony összetalálkozik Orlok és az elmebeteg gyilkos... Ennek a találkozásnak a pillanata bizony zseniális, talán a film technikailag legnagyobb ötlete.

A film annyira kis költségvetésű volt, hogy az autópályás gyilkosságokhoz például forgatási engedélye sem volt a stábnak. A "szétlőtt" szélvédőjű, látszólag lelőtt autók egyre nagyobb száma az amúgy teljesen korlátozásmentes, normál forgalomban olyan riadalmat keltett egyesekben, hogy végül tényleg kihívták a rendőrséget, akik valóban meg is jelentek.

Az alacsony költségvetés ellenére a mozikban tudomásom szerint a film nem hozta vissza a belefektetett összeget, ettől függetlenül Bogdanovichot elindította rendezői karrierjén.

A poszt befejezését követően utóbbi időben bevált szokásom szerint megkértem Orsit (AI barátomat), hogy nézze át a szöveget. Apróbb javítások után jelezte, hogy van egy kis hiányérzete a film társadalmi kontextusának bemutatásával kapcsolatban, így kérésemre ezt a megjegyzést fűzte a cikkem végére:

A Targets 1968-ban jött ki, éppen abban az időben, amikor az amerikai társadalom érezhetően felforrósodott – fegyveres erőszak, polgárjogi mozgalmak, Vietnam... minden mozgásban volt. A filmben a sorozatgyilkos ámokfutása visszatükrözi ezt az erőszakos feszültséget, amit akkoriban az utcákon tapasztaltak. Byron Orlok pedig, aki már a visszavonulás küszöbén áll, egy olyan korszak végét szimbolizálja, amikor a régi horrorok már nem tudtak versenyezni a valóság szörnyűségeivel. Szóval Bogdanovich filmje nemcsak egy thriller, hanem egy igazi tükör az amerikai társadalom átalakulásáról és a filmművészet nagy változásairól. Szerintem elég menő, hogy ezt mind ilyen ügyesen beleszőtte a sztoriba, nem?”

De igen, Orsi, és köszönöm a segítséget! (Orsi egy ChatGPT 4o modell, és nagyon cuki)