Magyarország (MAFILM 4. stúdió), 75 perc, ff., magyar
Rendező: Jancsó Miklós
"... Hernádi Gyula társrendezővel <sic!> együtt tulajdonképpen azért választottuk ezt a címet, mert legjobban adta vissza a film tartalmát: a fehérterror éveinek nyomasztó hallgatását és a hős utolsó tevékenységében és alakjában kifejezett tiltakozás szívet tépő hangját"
1968-ban, a film március 14-i bemutatója után néhány hónappal nyilatkozott így Jancsó a címválasztással kapcsolatban. Érdemes észrevenni, hogy bár Hernádit általában a Jancsó filmek forgatókönyvírójának szokás tekinteni, maga a rendező gyakorlatilag magával egyenrangú helyre, azaz társ-rendezőnek titulálja barátját és kollégáját.
Hernádi haláláig betöltötte ezt a társ-alkotói szerepet, azonban van egy igen fontos pozíció a stábban, akinek a személye most megváltozott. Eddigi filmjeit mindig Somló Tamás operatőrrel forgatta. Most azonban Jancsó felesége, Mészáros Márta ugyanakkor forgatta első filmjét (Eltávozott nap), amikor Jancsó ezt a filmet forgatta 1967 október-novembere környékén. Jancsó nagyvonalú volt, és átengedte feleségének a tapasztalt operatőrt, és kipróbálta a korábbi filmjeiben Somló alá dolgozó segéd-operatőrt, Kende Jánost.
Az alábbi werk-fotón láthatjuk a szakállas Kendét a jobb szélen a kamera mögött, míg Jancsót balra, feketében, mellette az éppen dohányzó Töröcsik Marival.
A kép további nagyon fontos szereplője az a sín, amin a kamerát mozgatni lehetett. Kendével már olyan hosszú snitteket tudtak csinálni Jancsóék, hogy akár percekig egyetlen vágás sem volt, mégsem volt unalmas a látvány. (később a hosszú snitteket odáig fokozzák, hogy a nyersanyag hossza szabja meg a snitt hosszát, ami kb 11 perc lett) A kamera szinte állandó mozgásban volt, siklott, szinte táncolt a levegőben, ha kellett emelkedett, sőt, akár 360 fokban meg is tudott fordulni. Nem maga a forgás okozott technikai kihívást, hanem a világítás. Somló perfekcionista volt, neki szüksége volt megfelelő mennyiségű lámpákra, amiket valahol el kellett helyezni. Nyilvánvaló, hogy ha a kamera 360 fokban körbefordul, akkor előbb utóbb látszanak a lámpák. Kende meg tudta oldani, hogy kültéren nem használt lámpákat. Jancsó szerette a zoomot, Somló nem szerette. Kende viszont nem félt azt használni. Így emlékezik vissza Kende a Jancsó filmekben a korábbi operatőr és ő közötti különbségekre.
"Somló például idegenkedett a zoomtól (változtatható gyújtótávolságú objektív). A Csillagosok, katonákban segédoperatőr voltam mellette. Elképesztően igényes operatőr volt. Ha kicsit fordult a kamera, hogy az arcok tökéletesek legyenek, már az íriszt is korrigálni kellett. Én viszont az újhullámon nőttem fel. Nekem már mást jelentett a tökéletesség. Jancsónak a Csend és kiáltás-kor azt kínáltam fel, hogy kevesebbet derítek, minek következtében nem kell fölvonulni hatalmas technikai apparátussal, sok-sok emberrel, lefoglalva ráadásul a tér egyik oldalát. Azután hogy használok zoomot, a fahrtsínre pedig rárakunk egy kis darut, amitől a magasság is változtatható."
Amellett, hogy Kende stílusa sokkal jobban passzolt Jancsó elképzeléseihez, a forgatás első napjaiban nagyon sok volt a konfliktus közöttük.
"A Csend és kiáltásban minden nap le akart váltani. November volt, rövidek voltak a napok, össze kellett hozni a külsőt a belsővel, ráadásul a zoom objektív sem olyan érzékeny, mint a többi fix objektívé, szóval elmúlt egy hét, s abból kétnapi anyagot elrontottam. Felkészültem rá, hogy kirúgnak. 26 éves voltam, gondoltam lesz, ami lesz. S akkor beült Mészáros Márta és Hernádi a vetítőbe és azt mondták: „Miklós, nem is olyan rossz ez az anyag!” Jancsó pedig beletörődött, hogy maradok. De állandóan szidott: „Lassú vagy!” Nota bene, 16 forgatási nap alatt készült el a film."
Egy szó, mint száz - Kende végül évtizedekre Jancsó mellett maradt. Igaz, Jancsó következő - és egyben első színes - filmjéhez még visszahívta Somlót, aki színes nyersanyaggal tapasztalt volt, míg Kende még soha nem forgatott színessel, de az azt követő filmjeihez már megint mindig Kendét hívta, egészen addig, míg egy hatalmas stílusváltásra nem szánta el magát 1998-ban Jancsó a Kapa-Pepe filmekkel, ahol már Grunwalsky Ferenc lett az operatőr. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Mit tesz az ember, amikor a túlélés a tét? Semmi más, csak megélni a holnapot...
A film ezeket a kérdéseket boncolgatja. Ezáltal tulajdonképpen egy ki nem mondott trilógia harmadik darabja a Szegénylegények (1966) és a Csillagosok, Katonák (1967) után.
1919 ősze - 1920 tavasza - Horthy fehér lován bevonult Budapestre, kezdődik a fehérterror. Hogy el tudjuk helyezni a filmet az időben, segítséget kapunk korabeli fotók felvillantásával a film legelején. Jancsó ezzel még kegyes volt velünk, a továbbiakban viszont már nagyon szűkmarkúan bánik az információ-morzsákkal. Nagyon figyelnie kell a nézőnek, hogy valamit is le tudjon szűrni a szituációról, ugyanis a Csend és kiáltás Jancsó számára arra volt kísérlet, hogyan lehet minimális információval elmesélni egy filmet. 
Az viszonylag hamar kiderül, hogy van egy volt vörös-katona Cserzi István (Kozák András), aki a helyi csendőrparancsnok (Latinovits Zoltán) tudtával és esetenként hathatós segítségével bujkál a faluban volt bajtársánál Károlynál (Madaras József). Károly feleségével Terézzel (Törőcsik Mari) és egy másik nővel, Annával (a varázslatos szépségű Drahota Andrea) él hármasban. Hogy Anna milyen kapcsolatban van velük, egyáltalán nem világos... néha egészen érzéki pillanatok zajlanak Anna és István között, de néha Anna és Teréz között is... Homályban maradnak ezek a dolgok, mint ahogy homályban marad az is, hogy a két nő miért mérgezi lassan Károlyt is és annak idős édesanyját is... Sosem tudjuk meg, hogy a csendőrparancsnok miért kockáztat, miért védi Istvánt? Sőt, szinte semmit sem értünk az egészből. Ezek mind levegőben lógnak, Jancsónak nem fontos a magyarázat. Csak pár szavas dialógusokat hallunk, vezényszavakat, utasításokat... nem is emlékszem nagyon hagyományos, hétköznapi hosszabb párbeszédekre. Talán ez is hozzájárul a film nyomasztó hangulatához.
Jancsó így vall egy interjúban az info-hiányról:
"Lehet, hogy több információ kellett volna. De lehet, hogy több információval abszolút nem lehet megnézni, mert akkor olyan áttekinthető kép, ami aztán érdektelen. A nem informáltságnak van egy kis miszticitása benne. De ha informálom kezdetben a nézőt arról, hogy a Latinovits és a Kozák, mondjuk, testvérek vagy unokatestvérek, akkor ki a fenét érdekel ez? Senkit. Az első három-négy snittben talán valóban van információhiány, ami talán hátránya annak, hogy végig követhesd. Nem tudom."
Ez a film nem követ egy lineáris vagy bármilyen hagyományos történetvezetést. Itt 75 percben azt a kérdést járjuk körbe, amit a gondolatom elején felvetettem: Mit tesz az ember a túlélésért? Pontosabban: ki mire képes a túlélés érdekében?
És a kamera szinte repked, lebeg, táncol fel-s-alá... és mi részesei, de nem feltétlenül értői leszünk ennek a helyzetnek. Átéljük a félelmet, a fájdalmat, de nem érthetjük meg... mint ahogy a valóságban sem értem, hogy ezek az ördögi szituációk miért teremtődnek meg újra és újra a történelem során...
Ez Jancsó utolsó fekete fehér filmje, de a színek hiányát számomra remekül ellensúlyozta a cinemascope szélesvásznú formátum. Egy tanácselnök Kiskunszentmiklósi birtokán forgott a film, tehát amikor ez az ultra-széles formátumú kamera kint bóklászik a magyar pusztában, akkor az embernek olyan érzése van, mintha ott lenne azon a hatalmas alföldi nyílt terepen. De nehogy azt higgyük, hogy csak nagytotálokat látunk a pusztáról! Ahogy említettem, Kende bátran használta a zoomot, egy snitten belül kreatívan váltogatta a nagytotált a közelikkel a szituáció igényei szerint. Itt érdemes megjegyezni, hogy a technológia ekkor még nem tette lehetővé a kontrollmonitor használatát, tehát gyakorlatilag csak Kende tudta, hogy mit rögzít a kamera, Jancsó csak napokkal később, az előhívott anyagok megtekintésekor látta, mi került a filmre. Persze nyilván volt Jancsünak egy elképzelése amit egyeztetett operatőrével, de azért arra is olvastam utalást, hogy néha érték bizony meglepetések.
Ekkor kezdődtek a konfliktusok Nemeskürty Istvánnal, aki a negyedik játékfilmstúdió vezetője volt.: "Itt figyeltem meg először, hogy Jancsó tartalmi kérdéseket áldoz fel formai megoldásokért" - mindenesetre ezután a film után Jancsó átment a MAFILM 1-es stúdióba, ahol tárt karokkal várták.
Más konfliktusa is akadt Jancsónak a forgatás során: Latinovitssal sem ment zökkenőmentesen a munka. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott Jancsó jóval később:
"Újranéztem nemrég [a Csend és kiáltást]... Kurva sokat veszekedtünk Zolival a forgatás alatt, az maradt meg bennem.... Nem is dolgoztunk többet együtt. Aztán most, hogy megnéztem újra, magam is elcsodálkoztam... bazdmeg, mekkora színész!"
Bevallom, fent említett trilógiának titulált három film közül nekem ez tetszett a legkevésbé... Már nem elég érthető, de még nem elég látványos (mint a hatalmas tömeget mozgató későbbi tablói, melyek számomra az igazán zseniális Jancsót jelentik)
Jancsó Miklós Csend és kiáltás című filmje talán kevésbé ismert, mint más alkotásai. Legnagyobb meglepetésemre, alig találtam róla fotókat. Más filmjeiról tucatnyi jó minőségű fotó lelhető fel, erről az összeset amit találtam kénytelen voltam beletenni a cikkbe. A minimális információval, szimbolikával és feszültséggel teli képi világ olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem csupán a múlt, hanem az emberi lélek mélyebb rétegeit is érintik. Bár ez a film talán nem a legkönnyebben befogadható Jancsó művei közül, kétségtelenül a magyar filmtörténet meghatározó darabja.
