Svédország (Svensk Institute), 89 perc, ff., svéd

Rendező: Ingmar Bergman

Producer: Allan Ekelund

Egy szép tavaszi napon Bergman, a rendező meglátogatta azt a vidéki házat, ahol nagymamája élt, amely házhoz rengeteg szép gyerekkori emléke kötötte. Amikor megérkezett a házhoz, szinte mindent ugyanúgy talált, ahogy arra emlékezett. Felment az épület hátsó oldalán található lépcsőn, rátette a kilincsre a kezét, és volt egy olyan érzése, vagy talán inkább vágya, hogy ha lenyomja azt a kilincset, és kitárja az ajtót, akkor ugyanaz fogadja ott, mint kisgyerek korában... És akkor felvillant benne, hogy mi lenne, ha csinálhatna ebből egy filmet...

Arról, hogy kinyitsz egy valódi ajtót, és azon átlépve belépsz a gyermekkorodba. Majd egy másik ajtón kilépve vissza a valóságba, majd egy sarkon befordulva életed egy másik korszakába lépsz... 

Ezt a filmet csinálta meg Bergman. Egy idős professzor furcsa álmára ébredve úgy dönt, hogy az aznapi díszdoktori átadójára nem a terveknek megfelelően repülővel utazik a nagyjából 600 km-re fekvő Lundba, hanem még hajnalban elindul autóval, és útközben felkeresi életének fontosabb helyszíneit.Isak Borg-ot, az idős professzort az a Victor Sjöström játssza, akinek A Halál Kocsisa című 1921-es némafilmje (a listán a 10. volt) felejthetetlen élmény volt számomra. 

Úgy látszik, hogy az idősödés egyik velejárója, hogy az ember visszakívánkozik gyerekkorába. Furcsa, hogy gyerekként sokan mielőbb felnőttek akarnak lenni, elnyerve a korlátlannak tűnő szabadság jogát, aztán fiatal felnőttként - amennyire tehetjük - élünk is ezekkel a jogokkal - de a középkort elérve úgy tűnik, hogy gyerekkori vágyunk túlzottan gyors tempóban sikerült, jó lett volna egy kicsit tovább elidőzni a fiatalságban... én bizony mit meg nem adnék, ha legalább egy-egy órára visszamehetnék gyerekkoromba, sétálhatnék újra tízévesen szüleim munkahelyének folyosóin tanítás után. Talán az ilyen nosztalgiára való hajlamom is magyarázza, hogy miért érintett meg engem ennyire ez a film.

Isak Borg tehát hajnalban elindul autójával, de csatlakozik hozzá menye, majd idővel három autóstoppost is fölvesznek (egy fiatal lányt, és két udvarlóját, akik közül nem tud választani a lány), és kicsit később egy balesetet szenvedő házaspár is ideiglenes utastársuk lesz.

A professzor menyét az az Ingrid Thulin játssza, aki véleményem szerint elérte a nőiségnek azt a létformáját, ahonnét már nincs tovább, ennél nőbb nem lehet valaki. Ha vásznon (képernyőn) van, nem lehet másra figyelni. Tekintete annyira kifejező és érzéki, hogy nehezen tudok ennél intenzívebb női jelenlétet elképzelni.

Hasonlóan a Hetedik Pecséthez ez is egy road movie, de mégis egész más. Három Bergman filmet láttam eddig. Egyformák abban a tekintetben, hogy mindhárom tökéletes, és felejthetetlen moziélményt okozott. Mégis annyira különböző mindegyik. Bergman-t nem lehet azzal vádolni, hogy mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra. Azt látom inkább, hogy életének egy-egy terhétől úgy próbál megszabadulni, hogy "kirendezi" azokat magából. 

Az utazás jelenidejét néha álomszerű gyerekkori emlékek, néha pedig egészen szürreális álomjelenetek szakítják meg. Megtetszett ez a szürreális párbeszéd az egyik szürreális álomképből... 

Sok volt az ismerős arc. Jól észrevehető, hogy Bergman szeretett azokkal a színészekkel dolgozni, akik egyszer közel kerültek hozzá. Jó néhányan feltűnnek - akár apró kis mellékszerepben is - a Hetedik Pecsét szereplőgárdájából. Bergmannak az volt a véleménye, hogy nagyon fontos a rendező és a színész közötti bizalom. Ha ez megvan - mondta, - akkor csoda születhet a kamera előtt.

És ez a csoda ezúttal is létrejött ebben a filmben. A film végén a professzor is bevallja ugyanazt, amit Bergman is elmondott egy interjúban, és hasonlót én is észrevettem magamon: ha viharfelhők veszik körül az életben, akkor behunyja szemét, újra ott van 7-8 évesen nagymamája mellett, és ez megnyugtatja.