Franciaország (Specta Films, Jolly Film), 125 perc, Eastmancolor, nyelve nem jellemző

Rendező: Jacques Tati

Producer: René Silva

Ez a harmadik - és egyben az utolsó - Tati film az 1001-es listán. Bevallom, hogy ez tudta a legkevésbé lekötni a figyelmemet a három közül. A korabeli mozinézők is így voltak ezzel a hírek szerint, hiszen szegény Tati sok évre eladósodott ennek a filmnek a bukása miatt. Egyszerűen nem elég intenzív ez az alkotás ahhoz, hogy az ember figyelmét több, mint két órán keresztül folyamatosan lekösse... és hát, egy moziban erre azért szükség lenne....

Azt viszont el tudom képzelni, hogy mondjuk valamilyen lounge-ban, ahova az ember beül egy kávéra, üdítőre, hogy egy adott időt kellemes körülmények között eltöltsön... nos egy ilyen helyen egy nagyobb tévén, vagy akár egy vásznon állandó ismétődéssel játszva alkalmas lehetne, hogy az ember figyelmét ideig-óráig lekösse. És itt mindját meg is jegyzem, hogy - mivel gyakorlatilag semmilyen története nincsen filmnek - , a néző bármikor bekapcsolódhatna, és bármikor fel is állhatna mellőle, amikor megunja...

Tati korábbi filmjeinél hozzászokhattunk, hogy az ő humora viszonylag távol esik a "Stan és Pan" jellegű seggreesős poénoktól... A Hulot Úr Nyaral (1953) még jellemzően vicces volt, még akkor is, ha humora kifejezetten intellektuális irányba tendált. Aztán az A Nagybácsim (1958) már erőteljesen elgondolkoztató volt, némi humoros felhanggal... Ebben a filmben viszont én már alig találtam olyan poént, amitől hangosan felnevettem volna. Inkább amolyan bizsergető vizuális gegek láthatóak. A vizualitást azért is hangsúlyozom, mert korábbi filmjeihez hasonlóan - bár nem némafilm, sőt tulajdonképpen beszéd is van benne, imitt-amott, a szövegek nyelve ide-oda váltogat, angol, francia, német, és még ki tudja mik között... talán néha még kicsi halandzsa is előfordul, és nincs felirat, de nincs is rá szükség. -  hangos némafilm...

Tati a rend kedvéért, itt is megjelenik (bár minden eddiginél kevesebbszer) jellegzetesen túl rövidre szabott nadrágja alól kikandikáló csíkos zoknijával. Csak statiszta ő is, mint ahogy statiszta minden más ember a filmben. Ahogy történet sincs, főszereplők sincsenek. Hacsak nem tekintjük a fura, Tati által kreált környezetet a film főszereplőjének...

Hangsúlyozom: aki egy vidám, kacagós élményre számít, az feltehetően súlyosan csalódni fog. Viszont akit érdekelnek a hatvanas évek csodálatos formatervezési megoldásai, lakberendezése, belsőépítészerete, a korabeli ruhadivat, illetve a járművek és az utca forgatagának látványa, az bizony sok izgalmas látnivalót fog találni ebben a filmben!

A fenti körforgalmas jelenet egyébként rendhagyó abban a tekintetben, hogy igazi színkavalkádot láthatunk végre, holott Tati a film többi részeiben - melyek általában beltérben játszódnak - igyekezett kerülni a színeket. Bár színes nyersanyagra forgatott, minden kékes-szürkés volt, amit nem optikai szűrővel valósított meg, hanem kifejezetten úgy állította össze a díszletet és a jelmezeket, hogy ilyen árnyalatú legyen a végeredmény.

1964-től 1967-ig készült a film. Részben azért, mert Tati gyakorlatilag egy díszletvárost építtetett fel a forgatáshoz. (Amit egyszer teljesen tönkretett egy vihar, így azt szinte újra kellett építeni) Több épületből, utcából állt, saját infrastruktúrája volt, működő díszlet-lifttel, stb...

(itt jegyzem meg, hogy ez a fiaskó nagyon emlékeztet a film hőskorának egy hasonló bukására, az 1916-os Türelmetlenségre, melyhez szintén monumentális díszlet épült, aminek a lebontására már nem jutott pénz, akkora csődöt hozott az alkotás....)

Egy olyan városrészt épített magának Tati, mely az ekkoriban teljes gőzzel modernizálódó metropoliszok hangulatára tett rá még egy lapáttal. Aki járt már a párizsi La Défense központban, az tudja, hogy nagyjából miről beszélek. Akkoriban ez újdonság volt, bár mire ez a film nagy nehezen elkészült, már kezdte aktualitását veszteni a téma: nevezetesen az ember és környezetének elidegenedése. Ez leglátványosabban ott tetőzik a filmben, amikor tanúi vagyunk, hogy a fenti említett lift kezelőpaneljéhez láthatóan szinte diploma kell, különben még véletlenül sem azt a feladatot hajtja végre, amit szánunk neki...

Attól függetlenül, hogy ezt a filmet tényleg többszöri nekiülés után, sok-sok részletben tudtam csak megnézni, Tatit kimondottan nagyra tartom, és szeretem. De a vele való ismerkedésre semmiképpen sem ezt a filmet ajánlanám. A listán tőle szereplő másik kettő közül erre bármelyik sokkal alkalmasabb!

Franciaország (Anouchka, Aros, Carrosse, Parc), 90 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman, Raoul Lévy

Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a művészet fő sodrába csont nélkül bekerülnek időnként olyan kamu-egyéniségek, akik egy életen át el tudják hitetni magukról a közönségükkel, hogy egyéni látásmódjuk olyan mély tartalmat hordoz, amit csak a nagyon különleges kiválasztottak érthetnek teljes mélységükben. A többiek meg nem merik bevallani, hogy nem értenek semmit az egészből... 

Hát én bevallom... nem sok értelmét látom annak, hogy ez a film elkészült. Így voltam egyébként már a Hímnem, nőnem-mel is, azzal a különbséggel, hogy azon ránézésre is látszott, hogy egy viszonylag olcsó, kísérleti produkció. Emez viszont sokkal igéretesebbnek tűnt, hiszen drága nyersanyagra, színes szélesvásznú Eastmancolorra készült, tehát bizakodtam, hogy így talán Godard kénytelen volt olyan filmet készíteni, amit rajta kívül más is megnéz...

A végeredmény annyival lett szórakoztatóbb az előbb említett Hímnem, Nőnemnél, hogy maguk a felvételek, a képek általában szépek, igényesek. Bár a film középpontjában alapvetően különböző érdektelen nők voltak, a legkellemesebb pillanatok mégis különböző Párizsi építkezésekről készült felvételek voltak.

Az alábbi képen a rendező Godard a film egyetlen olyan szereplőjével, Marina Vladyval, akit tulajdonképpen főszereplőnek lehet nevezni - már, ha ennek a titulusnak ez esetben van létjogosultsága. Ha őket levennénk a képről, akkor kapnánk egy olyan tipikus Párizsi architektúrát bemutató kompozíciót (gyakrlan építkezéseket), mely ebben a filmben az egyes "nőközpontú jeleneteket" kötötte össze.

A film unalmasabb, embereket ábrázoló jeleneteiben többnyire hölgyek egymás közötti - teljesen érdektelen - kommunikációit látjuk, illetve riport-dokumentarista jelleggel a kamerába beszélnek magukról szintén teljesen érdektelen dolgokat. Például egymás után elmondják, hogy hánykor kelnek, hánykor reggeliznek, stb. 

Godard is tisztában van ezen jelenetek érdektelenségével, egy alkalommal például narrátorként így vezeti fel a soron következő hölgyet: "Íme a következő nő, akiről nem tudunk meg semmit". Az volt az érzésem, mintha tudatosan hülyének nézné Godard a nézőt... és közben röhögne a markába...

Önmagában az, hogy a filmnek nincs története, egyáltalán nem lenne baj. Újszerűsége és merészsége miatt izgalmas is lehetne 10-20 percig, vagy akár tovább is. A bajom ezzel a filmmel az, hogy az égvilágon nem vezet sehova. 

Nem kellene szükségszerűen unalmasnak lennie egy ilyen kísérletezésnek, de ez nagyon is az. A felvonultatott női karakterek semmi érdekessel nem szolgálnak. Nincs mélysége semminek. Nem történt több, mintha másfél órán keresztül belehallgattunk volna egy-egy éttermi beszélgetésbe, de nem találomra, hanem szigorúan a leginkább semmitmondókba....(Pont ugyanezt éreztem a Hímnem, Nőnemben is egyébként). 

Annyi kiderült számomra Godard-ról, hogy erősen Amerika-ellenes. (A Vietnami háború árnyékában ez végülis érthető). Az ebből kinövő, hamarosan nyilvánvalóvá váló maoizmusa már kevésbé megmagyarázható számomra. Ideje lenne elengedni Godard-ot. (Egyébként már csak egy filmje van a listán): Pedig volt néhány filmje, amit igencsak tudtam szeretni. Ilyenformán érzelmileg legközelebb a Megvetéshez kerültem.

Sokszor merült föl bennem a filmet végigszenvedve az a kérdés, hogy tényleg volt ember, aki fizetett azért, hogy ezt moziban végignézze? Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy jól befüvezett extrém cinephilek esetleg többet is beleláttak a filmbe, mint ami abba belekerült, de mivel ilyesmi tudatmódosító szerekkel nem élek, ezért kevesebb esélyem volt élvezni ezt az alkotást...

A film során állandóan visszatér Godard bizarr narrációja, melyet erőltetett suttógással kivitelezett ezúttal...

Előbbi gondolatom tükrében lehet, hogy a film legfontosabb mondanivalója volt ez a mondta:

Ha valamiért nem tudsz LSD-t szerezni, vegyél egy színes tévét...

Részemről a színes tévénél maradok, de azon is inkább más rendezők filmjeit nézném a jövőben. És ezúttal sajnos Marina Vlady sem tetszett....

Ezt a filmet egyébként párhuzamosan forgatta a Made in U.S.A.-val. (felosztva idejét délelőtt-délután mentén) Meg is látszik ezen a filmen egyébként, hogy nem volt különösebben erős koncepció azon túl, hogy vegyünk fel nőket, ahogy beszélnek. Vagy kérdezzünk tőlük hülyeségeket, amikre válaszolnak majd (talán) érdekeset, és ezeket összevágom építkezésekről készült érdekes felvételekkel, és az így kapott anyagra rásuttogom ami éppen eszembe jut.... Könyörgöm, jelentkezzen olyan valaki aki élvezni tudta ezt a filmet, és kommentben jól oktasson ki engem!

Csehszlovákia (Filmové studio Barrandov), 73 perc, Eastmancolor/ff., cseh

Rendező: Vera Chytilova

A film egy mozgó fogaskerékkel kezdődik, párhuzamosan vágva háborús képekkel, melyen robbanások, bombázások láthatóak. Ezek alatt a bevezető képek alatt harci dob és trombita szól...

A bevezető képek után azonban valami egészen más következik, aminek semmi köze nincs az előtte látottakhoz. (A film végén térnek csak vissza a háborus dokumentumfelvételek képei.)

A csehszlovák új hullám egyik jelentős alkotása ez a film, és megtekintése közben az járt a fejemben, hogy ha ilyen volt a hatvanas évek közepén a kommunizmus, akkor ez mégsem lehetett olyan nagyon rossz... (de mint kiderült, tévedtem, hiszen a filmet szinte azonnal betiltoták, de erre majd késpbb visszatérek)

Egy szőke és egy barna húsz év körüli lány (mindkettő Marie) ül nyújtott lábakkal a padlón és beszélgetnek.

Miközben beszélgetnek, furán mozgatják karjaikat, melyek úgy nyikorognak, mintha a lányok valami régi marionettfigurák lennének:

És az utolsóként kissé indulatosan megszólaló barna Marie lekever egy pofont a szőkének, aki ettől hátraesik, és a vágás után már egy mezőn ér földet... És az eddigi fekete-fehér film átvált rikító eastmancolorba. (Avantgérd filmekben a tér-idő kontinuum ilyenfajta laza kezelése teljesen normális dolog.) A lányok találnak a réten egy almafát... ez nyílván a bűnbeesést szimbolizája, hiszen az imént határozták el, hogy romlottak lesznek. És elkezdenek romlottak lenni...

Később a film során egyszer majd elkezdenek ráunni romlottságukra, és elhatározzák, hogy még romlottabbak lesznek...

Bármennyire is igyekszenek azonban romlottak lenni, nem igazán sikerül nekik. Legalábbis nekem nem sikerült romlottnak látnom őket. Legközelebb talán akkor jutottak ahhoz, hogy annak lássam őket, amikor idősebb urakat próbálnak lehúzni (leginkább ingyen éttermi meghívásra) majd amikor jóllaktak, jól lerázzák őket... De még ekkor sem tűnt többnek az egész gyermeki ártatlan csínytevésnél... A becsapott áldozatok sokkal inkább tűntek romlottaknak, mint a lányok.

A film rendezője Very Chytilová groteszk filozófiai dokumentumnak szokta címkézni ezt a filmjét. Mások egyszerűen avantgárdnak nevezik. Ha ez az avantgárd, akkor nekem jöhet az avantgárd. Sajnos a hatvanas évek nemzetközi filmvilágában sok olyan avantgárdnak nevezett kísérlettel is találkozhattunk, melyek alsóhangon is nézhetetlenek voltak számomra. Ennek oka részben az lehet, hogy egyáltalán nem fogyasztok kábítószereket, gyanúm szerint viszont a hatvanas évek avantgárd mozgalmának jelentékeny része rendszeres fogyasztó volt, ami nagyban befolyásolta művészeti ízlésüket. Fű illetve LSD hatása alatt valószínűleg egész más hatással voltak rájuk ama "avantgárd" filmek, mint énrám. Na de térjünk vissza az efajta cseh avangárdra, mely kifejezetten fogyaszthatónak bizonyul.

A film rendszertelenül váltogat a színes, a feketefehér, illetve a virazsírozott (egytónúsúra színezett) képek között. Sőt, még előfordul ezeken kívül mindenféle más is, lásd például a fenti fotó színkomponensekre bomló képét. A képi színvilág változása hozzátartozik a film esztétikai élményéhez.

Azon kívűl, hogy a lányok döntést hoznak romlottságukról, nincsen különösebben elmesélhető története a filmnek. Tulajdonképpen össze nem függő kis epizódok láncolata az egész. (Ebben nagyon emlékeztetett egyébként a Gyerekbetegségek című 1965-ös magyar filmre.) Néha szinte burleszkbe fordul a jelenet, van, hogy különböző kalandokat élnek át a lányok, néha egyszerűen csak beszélgetnek.

A film valószínűleg meglovagolni igyekezett a '68-as pillanatnyi szabadság érzésének előszelét, amikor úgy tűnt, hogy többé-kevésbé szabadon lehet alkotni. A kritikusoknak tetszett is a film, nagyobb közönségsiker viszont nem lett. Nem is nagyon lehetett volna, mert viszonylag gyorsan betiltotta a hatalom. Egyrészt a sok "hancúrozás és céltalan enyelgés" ábrázolása miatt, ami egyáltalán nem illett a szocialista társadalom idealizált képébe, másrészt egy régi burleszk filmekre emlékeztető tortadobálós jelenet miatt. Az étel ilyen módon való pocsékolása szintén vállalhatatlan volt a vezetés számára. 

Őszintén szolva, nem biztos, hogy értem, mi volt a bajuk a filmmel... talán magukra vették? Hogy ez az ártatlan fiatalos lázadás talán a rendszer ellen szól? Hát nem tudom... Utólag hajlamosak sokan rendszerellenességet belelátni mindenbe ami lázadónak tűnik, hát nem tudom... Én el tudom képzelni, hogy ez csak egy amolyan hippi életérzést sugárzó minden ellen lázadó alkotás volt.

Talán  segít megtalálni a választ erre a kérdésre a film végi (!) ajánlás: 

Ezek szerint a cenzorok máson is felháborodtak...

Mindenesetre a szőke Marie (Ivana Karbanová) és a barna Marie (Jitka Cerhová) végig nagyon bájosan voltak romlottak, még akkor sem lehet rájuk haragudni amikor férfi nézőként azt látjuk, hogy az uborkát és a banánt olyan élvezettel nyiszáják ollóval mintha azok nem is gyümölcsök, hanem .... lenne.

Franciaország (De Laurentiis, Rome-Paris Films, SNC), 110 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Georges de Beauregard

Godard tizedik filmje ez, és az ötödik azok közül, melyek felkerültek erre az 1001-es listára. A Kifulladásig még túl alternatívnak, túlságosan esetlegesnek tűnt számomra ahhoz, hogy igazán élvezni tudjam. Truffaut sokkal szimpatikusabb (és számomra emészthetőbb) volt a két feltörekvő újhullámos barát közül. 

Aztán jöttek Godard további filmjei, és azok elkezdtek egyre jobban tetszeni. A Megvetésért már szinte rajongtam, ami bevallom, részben BB-nek is köszönhető!

A Bolond Pierrot vizuális szépség dolgában vetekszik a Megvetéssel. Rikító színvilága és Techniscope szélesvásznú formátuma kimondottan kellemes hatást keltett nem sokkal az Alphaville fekete-fehér 4:3-as disztópiája után. (Amaz szintén remek mozi volt egyébként!)

A film két főszereplője Marianne (Anna Karina) és Ferdinand (Jean-Paul Belmondo). Utóbbi egy hirtelen döntéstől vezérelve kilép unalmas konszolidált életéből, otthagyja feleségét, és Marianne-al, korábbi szeretőjével egy eszement, hullákkal is tarkított ámokfutásba kezdenek. 

Anna Karináról tudni érdemes, hogy ekkoriban Godard felesége volt, ami egyértelművé teszi a rendező úr jó ízlését. Karina színészi tehetségét bizonyítja, hogy eddig ahány filmben láttam, mindegyikben egész más karaktert hozott. Most a kiismerhetetlen, titokzatos nő archetípusát formálta meg tökéletesen. Azét a nőét, akibe szerelmes vagy, aki látszólag (és talán valóban) szerelmes beléd, mégis lelép másvalakivel. És nem tudja megmagyarázni, hogy miért... Hasonló karakter mint a Noir filmek "femme fatale"-jai voltak.

Belmondot nehéz lehet nem imádni. Van benne valami gyermeki betyárság, és egy nagy adag sárm, amivel elvarázsolta a nőket, de a férfi nézők körében is igen népszerű volt. 

Ferdinand csak sodródik az árral. Marianne mindig Pierrot-nak hívja, annak ellenére, hogy Ferdinand minden alkalommal figyelmezteti, hogy őt nem így hívják, és nem szereti a Pierrot nevet. Pierrot egyébként a jellegzetes fehérre mázolt szomorú bohóc-karakter neve. Talán nem is véletlen, hogy a film drámai zárójelenetében a szomorú Ferdinánd is bemázolja saját arcát (igaz, ő kékre, nem fehérre).

Miután kiderül, hogy Marianne tulajdonképpen egy algériai bűnszervezet elől menekül, mert lenyúlta a pénzüket, a két szerelmes elindul a vakvilágba. A "vakvilág" talán a legjobb szó útjuk illusztrálására, mert ez a kaland teljesen cél nélküli. Fittyet hánynak a szabályokra, úgy érzik, övék a világ. Végül a tengerparton megtalálják a magánnyal ötvözött tökéletes szabadságot, de hamar kiderül, hogy mégsem lesznek igazán boldogok itt sem.

Ellentmondásosak a visszaemlékezések a forgatókönyvvel kapcsolatban. Godard minduntalan azt állítja, hogy a film nagy része improvizált, szinte forgatókönyv nélkül készült az egész. Anna Karina viszont határozottan állítja, hogy nagyon is pontos forgatókönyv állt rendelkezésre már a film forgatásának megkezdésekor, amit szinte kínos pontossággal követniük kellett a színészeknek... 

Raoul Coutard, a film operatőre szerint is inkább Godard által önmagáról gyártott legenda ez az improvizálásra alapozott filmkészítés. Szerinte Godard nagyon is pontosan tudta, hogy mit akar. Coutard egyébként a francia új hullám talán legkiemelkedőbb operatőre: csak Godarddal tizennégy filmet készített, Truffaut-val négyet.

Mindenesetre itt is jelen vannak a Kifulladásig-ban megismert látszólagos hibák: a hang és a kép nem mindig van összhangban egymással. (inkább stílusjegy, mint zavaró ál-hiba). A szereplők néha narrátorként összegzik, hogy mi is történik néha, illetve bizonyos pillanatokban spontán kibeszélnek a kamerába:

Például az egyik jelenetben Marianne a kamerához fordulva egy megjegyzést tesz Ferdinánddal kapcsolatban... erre...

Ferdinand: Most kihez beszélsz?

Marianne: Hát a közönséghez.

Ferdinánd erre megértően bólint, sugallva, hogy akkor így rendben van...

Na ezen hangosan felnevettem, pedig egyedül néztem.

Közeledünk Godard szerelmes-filmes korszakának a vége felé. Jó hír, hogy ennek a korszaknak a hátralevő két évéből még további hárommal találkozunk. Rossz hír, hogy ezután viszont többet nem találkozunk vele a listán... 

Japán (Daiei), 114 perc, Eastmancolor, japán

Rendező: Kon Ichikawa

Producer: Masaichi Nagat

A rendezőről, Ichikawaról érdemes megemlíteni, hogy rajz- és bábfilmkészítőént kezdte karrierjét 1936-ban, és onnan váltott az élőszereplős filmekre. A másik dolog, amit több helyen olvastam róla, hogy nem volt kifejezetten sajátos stílusa. Amolyan mindenevő volt, szinte bármihez örömmel nyúlt hozzá. Találkoztunk vele korábban A Burmai Hárfa (1956) című filmnél, és majd hamarosan látni fogjuk, hogy az 1964-es Tokiói olimpiáról is készített filmet. Nagy izgalommal várom azt, hiszen jelen film sejteti, hogy valami különleges látványvilágban lesz részünk.

Ez a film is elsősorban izgalmas képi világa miatt olyan érdekes. Maga a történet már 1935-ben is kicsit ódivatúnak számított, amikor először filmre vitték. 1963-ban Ichikawa a 28 évvel korábbi film főszereplőjével Kazuo Hasegawa-val forgatta újra. 

Tulajdonképpen a gombhoz varrták a kabátot, hiszen Hasegawa számára ez egy jubileumi film volt, egészen pontosan a háromszázadik, amelyben szerepelt, és ehhez kérte fel a Daiei Studios Ichikawa-t a film elkészítésére. 1935-ben, amikor Hasegawa még csak 27 éves volt, lehet, hogy működött vele a dolog, de így 55 évesen a történetet sajnos önmagában zárójelbe teszi az, hogy egy pillanatra sem tudom elhinni az egyébként is kissé pocakosodó ötvenes éveiben járó főszereplőről, hogy női szívek elrablója és mellesleg még a japán harcművészetben is jeleskedik.

Hasegawa egyébként kettős szerepben látható: egyrészt egy Robin Hood jellegű rablót játszik kevésbé jelentős szerepében, másrészt egy onnagatát, azaz a tradicionális japán kabuki színház női ruhába öltözött férfi színészét. 

A kabukiról Az Utolsó Krizantém Története (1939) kapcsán már írtam részletesebben. Itt most csak arra térek ki, hogy a még a tizenhetedik században bizonyos erkölcsi okokból kitiltották a nőket a kabuki színpadról, ezért a női szerepeket is férfiak vették át. Ezek az onnagaták gyakran színpadon kívül is női ruhában, sminkben és nőiesen éltek. Tulajdonképpen a mai transzvesztiták elődei voltak. Illetve vannak is, hiszen a múlt idő használata indokolatlan ez esetben: a kabuki ma is létező és népszerű művészeti ág Japánban. 

Az alábbi képen egy Taichi Saotome művésznevű kortárs kabuki színész látható női jelmezben és civilben.

Az onnagata szerep nem feltétlenül válik kizárólagossá egy kabuki színész életében. Vannak kabuki színészek, akik férfi és női szerepet egyformán vállalnak. Filmünk főhőse, Yukinojo azonban 24 órában onnagata.

A történet dióhéjban: Edo városában jár Yukinojo társulata, ahol elégtételt akar venni azon a három emberen, aki miatt gyerekkorában szülei öngyilkosságba menekültek. Ehhez többek között igénybe veszi egy gyönyörű nő segítségét, aki halálosan szerelmes belé. 

Ez a vonal kicsit bizarrá teszi a történetet, nehéz eldönteni, hogy a gyönyörű fiatal lány szívét vajon a női ruhába bújt férfi dobogtatja meg, vagy az idősödő "nőbe" szeret be, ilyenformán leszbikus érzelmektől fűtve...  ennek kibogozására a film kísérletet sem tesz, úgyhogy mi se bonyolódjunk mélyebben ebbe a problematikába.

Mint bosszúfilm (lásd Kill Bill) akár izgalmas is lehetne, és a főszereplőn kívül tulajdonképpen az összes karakter jól kitalált. Kár, hogy pont a főszereplő teszi hiteltelenné az egészet.

Ebben a filmben azonban van más néznivaló is a cselekményen kívül: a már említett látványvilág! A film 2:35:1 CinemaScope méretarányú, mely nagyon széles, sokkal ritkábban használták, mint a standardnak tekinthető 1,85:1 képarány. Ez a széles képformátum kedvezett a nagy történelmi filmeknek, itt viszont egész más célból került használatra. Itt nincsenek hatalmas totálok gyönyörű tájakról. A film minden másodperce stúdióban készült.

Ellenben ez a széles képarány kimondottan emlékeztet a kabuki színpadkép hasonlóan széles arányára.

Gyönyörű és kreatívan filmezett harcjeleneteket látunk, úgy csillog a fény a szamurájkardon, és úgy suhognak, ahogy suhogni csak filmeken tudnak. (Aki látta a Kill Billt, vagy legalább egy vacak "nindzsás" filmet, az tudja, miről beszélek.

Hogy egyértelművé tegye a rendező, hogy itt valami szokványostól eltérőt látunk, még a zenével is tréfát űz. Bár sok helyen hagyományos japán zenét hallunk, esetenként a legváratlanabb pontokon lágy "cocktail jazz" szólal meg, ami annyira nem ideillő, hogy ettől válik eredetivé az egész. 

雪之丞変化 

Jukinodzso Henge - Így ejtendő japánul a film eredeti címe.

雪之丞 Jukinodzso a film főszereplője,

変化 Henge pedig ebben az esetben szellemet jelent.

Tehát a cím valami olyasmit jelent, hogy Jukinodzso Szelleme. 

Nagy-Britannia (Woodfall FIlm), 121 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: Tony Richardson

Producer: Tony Richardson

A címadó névről a legtöbb embernek valószínűleg az a Thomas John Woodward néven született énekes jut eszébe, aki állítólag ennek a filmnek a hatására vette fel a keresztneveiből kis átalakítással kapható Tom Jones művésznevet. Ő 23 éves volt a film bemutatásakor, és talán mondanom sem kell, hogy nem róla szól ez a vígjáték.

Egy 1749-es Henry Fielding regény alapján írta a forgatókönyvet John Osbourne, aki a "Dühöngő Ifjúság" című darabjával vált igazán híressé. A rendező pedig az a Tony Richardson, aki ugyanebből a drámából megrendezte a Nézz Vissza Haraggal című filmet. Az 1001-es listán egyébként rendezőként A Hosszútávfutó Magányosságával is szerepel.

Egyáltalán nem meglepő tehát a forgatókönyvíró és a rendező együttműködése. Ami viszont nagyon meglepő, hogy kettejüktől egy ilyen könnyed, helyenként kifejezetten erotikus vígjáték volt az, amire a legkevésbé sem számítottam. Hiszen a "dühöngő ifjúság" gyakorlatilag az angol újhullám (free cinema) szimbólumává vált, sehogy sem illik a róluk kialakult képbe ez a súlytalan vidámság. Ezzel egy pillanatig sem szeretném azt a hatást kelteni, hogy ez a film nem jó! De valami olyasmi, mintha Tarantino kitalálná, hogy filmre viszi mondjuk a János vitézt...

Ha megnézzük ezt a képet, akkor a "dühöngő ifjúság" egy további alakja is ismerős lehet: a Szombat Este Vasárnap Reggel-ben főszereplő Albert Finney. 

Kíváncsi lennék, hogy mennyire zavarhatta Osbourne-t és Richardson-t, hogy munkásságuk során ez volt az egyetlen film amiért Oscar díjat kaptak. Richardson kettőt is (legjobb film, legjobb rendező). Brit filmként ez a három Oscar is felettébb meglepő, de, hogy még nagyobbat nézzünk, ezé a filmé lett a legjobb zene díja is!

Tom Jones egy nemesi családba keveredett talált gyerek, akit nevelőapja elzavar a háztól egy botrány miatt. Hasonló kalandteli vándorlásba kezd, mint Voltaire Candide-ja. Mivel a Candide-ot ismertem, viszont ennek a filmnek az alapját adó Fielding regényt nem, meg voltam győződve, hogy gyakorlatilag egy Candide utánérzést látok. Akkor ért a meglepetés, amikor utána olvastam, és megtudtam, hogy a Candide 1759-es regény, azaz 10 évvel a Tom Jones után készült el... tehát, ha valamelyik mű ihletet vagy ötletet adhatott a másiknak, az pont a Tom Jones lehetett a kettő közül...

A hasonlóságok sora azzal kezdődik, hogy mindkét regény főszereplője egy végtelenül jóindulatú és naiv fiatalember, akikkel saját akaratától szinte teljesen függetlenül történnek a dolgok, úgy kerül mindig bajba, hogy végül mindig megmenekül a sors/szerencse segítségével.

Albert Finney nagyon nem szerette ezt a (mellesleg antihős) szerepet, ami érthető, nem is éreztem benne itt semmi karizmatikusat abból, amit mondjuk a Szombat Este Vasárnap Reggelben láttam rajta... Egyáltalán nem tűnt hihetőnek, hogy ennek a "töketlen" fazonnak folyton az ölébe omlanak a nők... gyenge jellemű, rossz hős, vagy hívhatjuk ellen-hősnek is... egy szatirikusan kalandfilmben.

Az viszont már komolyan elgondolkoztatott, hogy a film Oscar díjas rendezője évekkel később is szégyenkezve emlékezett vissza erre a filmre, ha valaki szóba hozta neki. Egyértelműen büszkébb volt a lázadó fiatalokról szóló alkotásaira. Ezt félresikerültnek, tökéletlennek tartotta.

Holott tele van igen kreatív megoldásokkal: a szereplők néha kiszólnak a nézőhöz, jó ütemben elhelyezett gyorsításokkal, lassításokkal, helyenként kép-kimerevítéssel, no meg humoros narrációval törte meg a film tempóját.

Az alábbi kép abból a jelenetből való, melyben Tom és pillanatnyi szeretője evése - mit evése, zabálása - szinte szexuális orgia metaforájává válik... inkább vicces, mint erotikus, a jelenet nagyszerűsége az abszurditásában rejlik.

Én magam sem tartom egyébként a filmtörténelem legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozónak, de mindenképpen kellemes és főképp felhőtlen két órát ígér megtekintése.

Kedvenc mondatom a narrátor szájából:
"Tom úgy gondolta, hogy még mindig jobb egy akármilyen nő, mint egy semmilyen... Molly viszont nem gondolkozott... azaz sohasem gondolta úgy, hogy egy férfi van olyan jó, mint kettő..."

Visszaolvasva ezt az idézetet, azon gondolkozom, hogy ebben a "liberális" (sic!) korban, ahol Boris Becker-t szexistának és elítélendőnek tartják azért, mert egy nőre azt mondja, hogy csínos... nos a fenti idézet a filmből vajon nem vállalhatatlanul szexista-e??? Bár ki tudja... én magát a "szexizmus" fogalmát sem teljesen értem, de ez legyen az én bajom...meg Boris Beckeré...