USA (Cadre Films, Filmways Pictures), 124 perc, Metrocolor, angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: Gene Gutowski

Nagy marhaság az egész - mondaná Géza barátom, és nem tudnék vitatkozni vele. Vámpírokkal való ijesztgetése egy pillanatig sem vehető komolyan - persze magát sem veszi komolyan a film, mégis leginkább azokra a brit Hammer Film Production filmjekre emlékeztet, melyek többé-kevésbé megpróbálták "véresen" komolyan venni magukat: Dracula, Frankenstein és még ki tudja hány szörnnyel próbálták rémisztgetni az ötvenes-, hatvanas- és a korai hetvenes évek borzongásra vágyó közönségét.

Ha valaki megnézi Polanski korábbi 1001-es listán szereplő filmjét, az Iszonyatot (1965) és emezt, anélkül, hogy tudná, ki a filmek rendezője, szerintem senki nem mondaná meg, hogy mindkettő Polanski alkotása. Stílusában és szinte minden más tulajdonságában is teljesen eltérnek egymástól. (Ezt a különbözőséget persze egyáltalán nem negatívumként említem.)

Ez volt egyébként Polanski első amerikai gyártású filmje, attól függetlenül, hogy a külső jeleneteket Olaszországban, a belső stúdiófelvételeket pedig Angliában vettél fel.

Eme film kapcsán mindenképpen ki szeretnék térni a gyönyörű Sharaon Tate-re, leginkább azért, mert más alkalmam valószínűleg nem lesz rá, hiszen két ével ezután a film után, - nyolc és fél hónapos terhesen, már Polanski feleségeként - a Charles Manson-féle hippibanda három tagja által elkövetett eszement, véres és  teljesen értelmetlen gyilkosság áldozatává válik. (Mindössze 26 évesen!)

Polanski és Tate még Londonban ismerkedett össze egy szórakozóhelyen. Azt mondják, hogy eleinte nem volt különösebb szimpátia közöttük. Nem is ő választotta ki erre a szerepre Tate-et, hanem a film executive producere, Martin Ransohoff javasolta őt, és ezt a javaslatot Polanski a próbafelvétel alapján el is fogadta.

Bár Tate háta mögött ekkor már volt egy viszonylag komolyabb szerep az előző évből, mégis kimondottan tapasztalatlannak számított, Polanski nem különösebben méltatta figyelemre a forgatás első időszakában. Viszont a történet szerint Polanski és közte (ezúttal Polanski is szerepel a filmben) szerelmi szál szövődik, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a valóságban is elindult valami kettejük között. 

Tate egyébként már 6 hónaposan szépségversenyt nyert (micsoda hülyeség!) - aztán 16 évesen egy másikat is megnyert. Majd 17 évesen, amikor családjával éppen Olaszországban élt, az amerikai katonáknak szóló - Stars and Stripes című - magazin címlapjára került az alábbi képpel. 

Egyszóval benne volt a levegőben, hogy - ha nem más miatt, hát - szépsége miatt világhíres lesz előbb utóbb. Hogy színészileg mennyire volt tehetséges... nos az ebből a filmből nemigen derült ki, ez a szerep nem is nagyon adott teret különösebb tehetség megvillantására...

A film eredetileg Dance of the Vampires néven született, ám az USA-ban és tudomásom szerint Nagy-Britanniában is Polanski legnagyobb megrökönyödésére átkeresztelték The Fearless Vampire Killers-re, amiből én arra merek következtetni, hogy a forgalmazók a Hammer Films-féle szenzációhajhász reklámozást erőltette, ami az alábbi poszter stílusán is látszik, mely pontosan a már említett korábbi horror-filmek megjelenését utánozza. A magyarított cím (Vámpírok Bálja) viszont az eredeti, Polanski-féle névadáshoz alkalmazkodik. 

A történet szerint egy denevér-szakértő (!) - Abrosius professzor - és ifjú tanítványa, a Polanski által játszott Alfred vámpírok felkutatásába kezdenek. A film elején szánjukon, átfagyva  megérkeznek egy hegyi fogadóba, ahol megtalálják a vámpírok első nyomait. (pld. a plafonról fürtökben lógó fokhagyma, melyről mindenki tudja, hogy a vámpírok távoltartásának egyik hatékony módja) A helybéliek persze próbálják tagadni, hogy a környéken vámpírok tanyáznának, professzorunkat azonban nem ejtették a fejére, kibérelnek egy szobát a fogadóban, és megkezdődik a vicces kalamajka.

Hamarosan megtudjuk, hogy hőseink sejtése nem volt alaptalan. A közeli kastélyban egy Krolock nevű gróf él, aki bizony valóban vámpírként tengeti életét, és bizony a fogadót fenntartó család tagjai is kezdenek eltünedezni, majd vámpírként újra megjelenni. Ne számítsunk semmi világmegváltó ötletre, a már évtizedekkel ezelöttről ismert vámpíros sablonokat látjuk viszont, ezúttal azonban humoros köntösbe, és némi pajzánságba csomagolva. 

A fogadós - Tate által alakított - lánya (aki a filmben vörös parókát visel, nem tudom, miért...) például legszívesebben éjjel-nappal habfürdőzne. A fogadós pedig vagy a szőke cselédlányra nyomul, vagy mázsásra hízott, kövér felesége elöl menekül. 

Valószínűleg nagyobb fokú élményt nyújt ez a film azoknak, akik töviről-hegyire ismerik a már említett Hammer Filmeket és hozzájuk hasonló exploitation-horror filmeket. Állítólag nagyon sok visszautalás van azokban látható kultikus jelenetekre. Ezek a filmek azonban abban a korban voltak igazán nézettek, ma már jórészt csak a kult filmeket kedvelők körében népszerűek, és a komolyabb borzongásra vágyók számára már az eredeti filmek is inkább  viccesek, önmaguk paródiái.

A záró jelenetre hívnám még fel a figyelmet, a tulajdonképpeni vámpírok báljára, mely szinte minden komolyabb dramaturgiai előzmény nélkül érkezik, talán azért, hogy egy látványos nagyjelenetbe eszkalálódjon az egész őrület... Itt volt egy olyan momentum, amire felkaptam a fejemet: nevezetesen amikor igazolódni látszott, hogy a vámpírok valóban nem látszódnak a tükörben. A nagy báljelenet során egyszer csak egy tükörhöz érkezik a kamera, ahol lebuknak a professzorék a vámpírok előtt, hiszen mi magunk is látjuk, hogy a nagy társaságból egyedül ők látszanak a tükörben, azaz mindenki láthatta, hogy ők nem tartoznak a vámpírok társaságába, csak kívülállóként férkőztek közéjük.

A rendező ehhez állítólag felépítette a bálterem tükörképét a "tükör" túloldalára, és abban táncoltak Polanskiék hárman, míg a vámpírok és Polanskiékat helyettesítő három statiszta táncolt a "tükör" ezen oldalán.

Végezetül had említsem meg, hogy a film harmincéves évfordulóján Bécsben - ugyancsak Polanski rendezésében - musical formájában újjá született a történet, mely idővel világszerte egyre több színházat meghóditott. Zeneszerzőnek Polanski azt a Jim Steinmant kérte fel, aki korábban Meat Loaf és Bonnie Tyler dalait is szerezte. A musical fő zenei motívuma, (és talán legütősebb dala) a korábban Bonnie Tyler által énekelt hatalmas sláger, a Total Eclipse of the Heart.

Itthon jelenleg is megtekinthető évente néhány alkalommal a Pesti Magyar Színházban.