USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol
Rendező: Mel Brooks
Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg
Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.
Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.
Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem...
Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel.
A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...
Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.
Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni.
Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)
Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát".
És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt. Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.
Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek.
Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...
Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...
A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.
A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.
Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...
Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.
Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett.
És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.
