Franciaország (Specta, Alter, Centauro, Gray), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Louis Dolivert, Jacques Tati, Alain Terouanne

Hulot úrral nem először találkozunk. Ahogy a Hulot Úr Nyaral című bájos filmben is, itt is maga a rendező ölti magára a címszereplő jelmezét. Ő az a bizonyos nagybácsi, azaz Hulot úr, aki elvileg a főszereplő lenne. Ám ahogy az említett korábbi film esetén sem, úgy itt sem érzem olyan erősnek karakterét, hogy a főszereplő megtisztelő címét engedményezzem rá. Nem mintha ezen múlna, de Hulot-nak alig néhány mondatos szövege van, szinte a legkevesebb az összes szereplő közül.

Ha szabadon választhatok, akkor a film kedvéért megalkotott két különleges épületet nevezném ki a film két legfontosabb szereplőjének. Körülöttük zajlik szinte minden esemény a filmben, az szereplők jelentősége szinte eltörpül mellettük. 

Tati alapelve egyébként is az volt, hogy mindenki lehet mulatságos, nincs szükség komikus egyéniségre a komikus helyzetekhez. 

Lásd a plakát átlóval elválasztott két részén a két - stílusukban szöges ellentétben álló - épületet. Őket tartom a film két valódi főszereplőjének. Kezdjük azzal, aki jóval kevesebb képernyőidőt kapott, pedig jóval többet érdemelt volna... egy igen bájos - amolyan igazi párizsi - kis épület, olyanféle, amilyet akkor látunk filmen, amikor Párizs leghangulatosabb arcát akarják ábrázolni. Szinte meseház.

Az alábbi anim-gif egy trükkös montázs összetömörít egy hosszabb jelenetet, melyben Hulot úr éppen hazaérkezik, látjuk milyen viccesen körülményesen jut fel lakásába bonyolult kialakítású lépcsőházán keresztül. Nos ezen a képen egy 60 másodperc hosszú snitt van összetömörítve. Én imádom ezt a házat.

Ez Hulot úr otthona. Akinek megtetszik, és - hozzám hasonlóan - azonnal indúlna felkeresni, annak rossz hírem van: a díszletépületet csak a film kedvéért húzták fel a Párizs melletti Saint-Maur-des-Fossés nevű kisvárosban.

A film vitathatatlan egyes számú főszereplője viszont ez az ultra-modernista épület-különlegesség, melyet Jacques Lagrange festő tervezett, aki mellesleg a film társszerzője is volt.

Imádom ezt az épületet is, bár meg kell jegyeznem, hogy nem nevezhető a film egyértelműen "pozitív hősének". 

- Olyan üres... - mondja az egyik vendég

- Mert modern! Minden egybenyílik! - védi otthonának becsületét a házigazda.

A modernista építészet a Bauhaus nevű stílussal kezdődött 1919-ben, a német Walter Gropius által alapított Bauhaus nevű tervezőiskola megalapításával. Ez a stílus a művészet és az ipari tömegtermelés közötti szakadékot kívánta átívelni - többek között - a tömegtermelésre szánt, de művészi igényességgel megtervezett alkotásokkal. 

Könnyen felismerhető ez a stílus a sok fehér szín mellett az óriási üvegfelületekről, egyszerű vonalvezetéséről (gyakran lapos-tetős épületek), sok fém, illetve csillogó króm elem felhasználásáról. Bútorainak vonalvezetése rendszerint egyszerű, geometrikus kialakítású. A funkcionalitás kerül szinte mindenek elé. A stílus legismertebb tervezői Gropius mellett a magyar származású Breuer Marcell és a német Mies Van Der Rohe. Le Corbusier ugyan nem tartozik szorosan a Bauhaus iskolához, épületei mégis közel állnak annak szellemiségéhez, és a modernista építészet legfontosabbjai közé tartoznak.

Aki a film megtekintésének hatására ezt az épületet szeretné élőben megtekinteni, annak már jó hírrel tudok szolgálni. Létezik ennek a díszletnek egy replikája a párizsi Le CENTQUATRE nevű kultúrális központban. 

Tati előző filmje még fekete-fehérben készült, ez viszont már Eastman color nyersanyagra, ami nagyon jó választás volt, hiszen a film központi figurája - az Arpel-villa - csak így, színesben mutathatta meg igazán önmagát. Még a szökőkút vize is kékre van festve, hogy a víznél is vízebbnek hasson.

Maga a halas szökőkút volt a gúny leggyakoribb célpontja. Illetve rajta keresztül az "újgazdag" életmód. Ugyanis láthatóan nem is a házigazdák örömét szolgálja ez a kert-dísz, hiszen mindig csak akkor kapcsolják be, ha fontos vendég érkezik. Ha a csengő valakinek az érkezését jelzi, első feladat távirányítással bekapcsolni a szökőkutat, majd csak ezután nyitni a szintén távirányítással nyíló kaput, végül abban az esetben, ha arra nem méltó (például szerelő) érkezik, akkor azonnal lekapcsolni a szökőkutat. Mégse menjen hiába. 

A gazdag házaspárnak van egy kisfia. Az ő nagybácsija (azaz a feleség bátyja) a bizonyos Hulot úr, aki csak csetlik-botlik ebben a számára idegen és furcsa környezetben. Mondhatnánk, hogy ezek szerint a kisfiú szemszögéből mesélünk a nagybácsiról, de a valóság nem ez...  és nincs is jelentősége...

Hulot persze semmit sem úgy használ, ahogy kellene... 

Története nem igazán van a filmnek. Ami van, azt elmondhatnám egy mondatban: Hulot-nak munkát próbál találni a gazdag cégvezető sógora. Ennyi. Nincs jelentősége. A film eredetisége a hangulatában, a szituációk ábrázolásában rejlik. Egyszerűen bájos az egész.

Tati egy 1958-as interjúban bevallja, hogy forgatókönyv nélkül dolgozik, mindent fejből forgat. Ez azonban még véletlenül sem jelent improvizációt! A munkát megelőző este fejben végigveszi a teljes másnapi anyagot. Maga előtt látja az egyes jeleneteket, a vágásokat is. Mindent fejben tart, nincs szüksége cetlikre, jegyzetekre.

Erről a filmről még azt is elmondta, hogy végre mindent beletehetett, amit eltervezett. Semmit sem kényszerült kihagyni. Ha nem sikerült, csak rá lehet tehát haragudni, mondja.

Nem véletlen, hogy Oscar díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriájában, sőt Cannes-ban is különdíjat kapott.