Franciaország (Anouchka, Argos Films, Sandrews), 103 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Luc Godard

Producer: Anatole Dauman

Egyik kedvenc rendezőm (Tarantino) filmjeire jellemző, hogy szinte mindig van bennük néhány jelenet, melyekben a szereplők össze-vissza fecsegnek, anélkül, hogy ennek a fecsegésnek látszólag bármi jelentősége lenne a cselekmény folyásával kapcsolatban. Nos, ennek a filmnek a teljes játékideje ilyesfajta fecsegésekből áll. Amúgy ez nem lenne különösebben ellenemre, csak ezek a párbeszédek számomra szinte semmi érdekeset nem tartalmaznak. Ráadásul formailag is inkább tűnnek erőltetett interjúknak, mint hétköznapi beszélgetéseknek.

A beszélgetések feltehetőleg (legalábbis Godard szerint) a hatvanas évekbeli francia értelmiségi fiatalokat foglalkoztató dolgokról szólnak, melyek a filmet látva főleg két tematika köré csoportosíthatóak: párkapcsolatok és (szélsőbalos) politika.

Ha a moziban erős a politikai mondanivaló az már alapvetően hűvös távolságtartásra késztet, talán ez az egyetlen tabu téma számomra egy filmben, főleg egy régi filmben, hiszen tapasztalatom szerint a politikai mondanivalók rendkívűl gyorsan avulnak el, még akkor is, ha a maguk idejében frissnek hatottak. A film férfi főszereplője (Jean-Pierre Léaud) például túl gyakran hozta be a szocializmus témáját ezekbe a fecsegésekbe... aztán meg kit érdekel ma már a vietnámi háború...  és amikor már olyan - számomra a Kádár-rendszerből ismerős - kulcsszavak is előkerülnek, mint mondjuk a "reakciós", akkor már a hátamon is feláll a szőr, és végérvényesen elveszített engem a film...

Pedig tudjuk, hogy akkoriban valóban ilyen hangulatban élhették napjaikat a francia fiatalok. Ne felejtsük el, hogy két éven belül (1968 márciusában) kitörnek a párizsi diáklázadások, melyek májusban, a Cannesi filmfesztivál megrendezése közben érte el csúcspontját. Többek között Godard hathatós közreműködésének köszönhető, - aki Truffautval és néhány barátjával felment a színpadra, - hogy félbeszakítják a rendezvény (kisebb botrány is kerekedett, lásd az alábbi fotón), mert a francia új hullámosok ezzel akarták szolidaritásukat kifejezni az akkor már egész országra kiterjedt lázongások résztvevőivel.

A rengeteg sérülést, letartóztatást, anyagi kárt okozó országos forrongás kitörésének pontos okát nem is lehet teljes bizonyossággal tudni. Annyi biztos, hogy a párizsi diáknegyedben tört ki, és politikailag korrektebb állásfoglalások szerint az oktatási rendszer elavultságát kifogásolta a fiatalság. (Egy kevésbé hivatalos állásfoglalás szerint az egyik főiskola leánykollégiumába nem engedték be a fiúkat, és ez a szikra robbantotta be a fiatalság körében a filmben is láthatóan feszült politikai légkört)

A politikai témákkal ellentétben a párkapcsolatokról, szexualitásról (ide értve például a fogamzásgátlás problematikáját) szólo beszélgetések (sok-sok dohányzás közepette) elvileg sokkal érdekesebbek lehetnének, mint a politika. Gyakorlatilag azonban egy-egy kiugró momentumon túl nemigen kelti fel semmi a néző érdeklődését. Ennek oka talán a főszereplőkben is kereshető. A Truffaut első filmjében, a Négyszáz Csapásban - akkor még gyerekként - feltűnő Pierre Léaud nem túl karizmatikus alakítása viszonylag unalmassá teszi a legtöbb jelenetet, és ha hihetünk annak a legendának, hogy az egész film tulajdonképpen a forgatás alatt íródott, részben a szereplők improvizációjára is alapozva, akkor érzésem szerint a fiatalok nem tudták elég érdekes gondolattal megtölteni a jeleneteket.... 

A sok dohányzás egyébként csak mai szemmel feltűnő, akkoriban - sőt még a nyolcvanas években is - teljesen normális volt, hogy a dohányosok szinte mindenhol füstöltek. Zárt helyen is bárhol rá lehetett gyújtani, ha volt ott egy hamutálca, vagy arra hasonlító berendezési tárgy. Emlékeim szerint csak a kilencvenes években kezdtek el dohányzásra kijelölt helyeket létrehozni, és csak a huszonegyedik században kezdték el szép sorra betiltani szinte kivétel nélkül a zárt helyen való dohányzást.

Talán meglepő, hogy a dohányzást illusztráló képen Brigitte Bardot látható, hiszen eddig nem is említettem, hogy ő szerepel a filmben. Gyakorlatilag nem is szerepel, csak egy cameo erejéig jelenik meg. Az egyik kávéházi beszélgetés alatt a szereplők megjegyzik, hogy mintha az egyik közeli asztalnál Brigitte Bardot ülne... és valóban, ő az. Az ilyen szellemes jelenetek csempésztek egy-egy jobb pillanatot a filmbe....

Egyetlen szereplő volt, aki viszonylag izgalmas volt számomra: az egyik mellékszerepben feltűnő Catherine-Isabelle Dupont (az alábbi képen jobbra), akiről furcsa módon nem találtam szinte semmilyen információt. Túl sok filmben nem is szerepelt, ezért feltételezem, hogy amatőr  színjátszó lehetett....

A film stílusában talán a New York-i kísérleti filmekhez (lásd pl. Cassavetes) áll sokkal közelebb mint Godard ezt megelő filmjeihez. Itt jegyzem meg, hogy Godard nimbusza nálam tulajdonképpen felfelé ívelt, A Bolond Pierrot-t nagyon éveztem. Az Alphaville-ért és A Megvetésért pedig kifejezetten rajongtam. Ezért volt most nagy csalódás számomra ez a film.

Kedvenc párbeszédem a filmből - és először azt hittem, félreértek valamit:

FÉRFI: Azt akartam kérdezni, hogy .... hozzám jönnél feleségül?

NŐ: Majd később megbeszéljük... most sietek...

Szegény férfinak talán itt egy illúzióval kevesebb maradt az életben, mi meg Godardal kapcsolatban jártunk így, hiszen ezzel a filmmel érzésem szerint feladta, hogy a nézők számára készítse munkáit. Általában a kritikusok egyetértenek abban, hogy ez az egyik legnehezebben feldolgozható filmje. Elképzelhető, hogy ezt a megfogalmazást annyiban módosítani szükséges, hogy az értékelhető filmjei közül ez a legnehezebben befogadható, hiszen a hatvanas évek végétől fogva állítólag nagyrészt értékelhetetlen a munkássága... 

Az elkövetkető egy év terméséből még szerepel két film tőle a listán, utána viszont már egyetlen egy sem, ami igazolni látszik a fenti feltételezést...